Vígszínház

A színészek névsora alapján ez a kihagyhatatlan bemutatója lett ennek az évadnak a Vígben. Így nem volt kérdés, hogy amint lesz időm, megnézem.
Nem lövöm le a poént, de egyszernézős, és ez NEM a színészek, vagy a darab hibája.

De először idevésem a történetet röviden, hogy a színészek mellett még mi vonzott erre az előadásra. Színház a színházban, és ez mindig olyan világ, ami nézőként vadul idegen, de mégis érdekes látni hogyan készül el az a csoda, amit mi végül a színpadon látunk. Már ha sikerült a csodavárásunkat kielégíteni.
A színház premierre készül, a kicsit öregedő vezető színésznővel (Eszenyi Enikő), és a baromiraunommárahisztérikát típusú, keveset kereső, örök elégedetlen színész másik főszereplővel (Hevér Gábor). A darab rendezője, sajnos csak a színpadon Hegedűs D. Géza, az írónőt Börcsök Enikő kelti életre, a producer pedig Seress Zoltán. Ha itt még nem lenne elég a sztárok felsorolása, akkor szerepel még az előadás első perceiben szörnyethaló Nancy, a rajongó (Szilágyi Csenge), és egy másik színész szerepében Orosz Ákos. Na ők készülnek ennek a darabnak a bemutatására, amit némiképp hátráltat a főszereplő hisztérikussága, mert ő ugye nem pofon vágható, nem emlegethető fel az életkora és az alkohol sacc annyira vonzza, mint Micimackót a mézesbödön.
Rohamléptekkel váltogatjuk az idősíkokat, hol a szerepükben, hol a háttérben futnak versenyt a főpróbahéttel.
A második felvonásban végre elkezdődne a bepróbált előadás, csak a drága művésznőre vár mindenki, de jön ő, nem kicsit elázva (eső nélkül, piától). Egyetlen dolog nem maradhat el, és az a bemutató előadás, mindegy hogyan, mindegy milyen állapotban. A pánikot felváltja végre a játék, és jöhet a darab. Nyomokban tartalmazza eleinte az írónő által papírra vésettet, aztán mindannyian azzal járunk a legjobban, amikor a két főszereplő improvizálni kezd a témáról. Igazuk van. Sőt. Ezt kellett volna tenniük az egész előadás alatt.

A Vígnek már régen el kellene engednie ezt a “ragaszkodunk a csehszlovák vonalhoz”, és a nézőket pont leszaró nagyművésznek kikiáltott rendezőkhöz való tapadást. Ha a színpadon felsorakozott csodálatos színészek, művészek és ezek közül is a két rendezői tapasztalattal is bőven megáldott Eszenyi Enikő és Hegedűs D. Géza veszi a kezébe ezt az előadást, akkor a siker világraszóló is lehetett volna. Sajnos csak volna. Mert nem látták át, hogy a rendezőnek az ajtót kívülről kellett volna gyorsan becsuknia, és nekik ragyogni a színpadon. Így, most este: ott voltak, játszottak, küzdöttek, mi pedig tapsoltunk, mert ők megérdemelték.

Rendezte (bár ne ő tette volna): Martin Cicvak. (bocs, nincsenek olyan ékezeteim, amivel helyesen lehet leírni a nevét)

Már erősen kamaszodva első pozitív élményeim egyike A padláshoz kapcsolódik, még a 90-es években. Ha emlékem nem csalnak, akkor 4-5x láttam az előadást Kaszás Attila főszereplésével. Ma, közel 30 évvel később itt énekelt a szívemben Rádiósként. Elengedhetetlen a lelkünkből.
Mikor Mamókát megláttam, majdnem felsikoltottam: hát ő a Süni! Igen, annó ő volt nekem a Süni, a fejelthetetlen rajongó kislány.

Nem szabadulok már sosem az első élményektől, pedig néhány éve már az akkor kiskamaszaimat is elhoztam, hiszen nem nőhetnek fel Padlás nélkül. Rajongták, és “mikorjövünkújra” érzésük támadt.

Ez az az elaődás, amihez a többi zenés-musical darabot hasonlítom. Már csak ilyen a gondolatom: ha A Padlás és a Dzsungel könyve jó volt, akkor a PUF-ot sem lehet elrontani… Egyszerűen viszonyítási alap lett.

És akkor visszatérünk a mai napra, ami ígéretesnek indul, így már az előtér iskolás csoportjainak tömegéből bemenekülünk a csendes alagsori büfébe.

Majd megérkezvén a remek helyünkre, az hamar kiderül, hogy itt bizony csak akkor lesz színházi élmény, ha a kísérőtanárok által magukra hagyott 10 év körüli fiú csapat mögöttünk megszelidül. Gyermekidomár tekintélyemet elővadásztam a mélyből, és csendesítettem a népet, mert a tanerő is csak a csoportosan beszerzett jegyek után járó saját segge alatt ingyen puhuló ülőhelyig jutott, az kevéssé tűnt fel neki, hogy a 2-3 sorban magukra hagyott osztályok otthonról sem a kultúráltságot, hanem a hátizsáknyi chips-et, ropit és üditőitalokat hozták, mert ezt a 2×1 órát tutira nem élik túl ezen alapfelszerelés nélkül.

Amint sötétedik a nézőtér, úgy kezdünk elvakulni, aztán a barátnőm szól: napszemüveg!, és lám ott a megoldás, már nem vakítanak a fények.

A padlásra érkezik: Kölyök (Széles Flóra), Meglökő (Juhász István), Lámpás (Tóth András)  és Herceg (Telekes Péter) szellemek, akik már több száz éve arra vágynak, hogy megleljék a Révészt, ami majd elrepíti őket arra a bolygóra, ahonnan ők már vissza nem térnek, de örökké szépek lesznek.

A padlásra érkezik Barrabás, a fegyveres rabló, és a padlás jogos tulajdonosa Rádiós (ma Ember Márk) fut be. Mamóka (Igó Éva) cammog fel a padlásra, és látja meg a szellemként megérkezett csapatot, kiket Rádiós, a szomszéd Süni (vendég-beugrósként Győrfi Anna játszott el) láthat csak. Azok, akiknek tiszta a lelkük.

A detektív (Hajduk Károly) és Üteg (Király Dániel), az ő balkeze próbálja elkapni a gazember Barrabást, de mindhiába: lelövik, és az éppen arra kószáló kezdő révész (Csapó Attila) költözik a bőrébe, és mindenkit megtéveszt ezzel.

Témüller is folyamatosan belekontárkodik az eseményekbe, ő az a tipikus fejlenetésekre szakosodott házmester, akit mindenki utál.

Éberék és Témüller (Fesztbaum Béla) nem láthatják a szellemeket, ők viszont gond nélkül a bolondját járatják a brigáddal.

Mamóka isteni szilvásgombóccal lepi meg a bandát, és ezen is azonnal dalra fakad mindenki.

Majd még napfelkelte előtt megérkezik a lehetőség, hogy a szellemek a révész segítségével egy távoli bolygóra, fényév távolságra indulhassanak. Nehéz a búcsú az új barátoktól, még Robinson robot is nehezen áll talpra a veszteségből.

A rendőrség még fixen hiszi, hogy Barrabás a padláson rejtőzködik, de aztán meglelik a főhekus kocsija alatt a tetemét.

A végső izgalom a padláson hagyott bomba, amit Rádiósnak kell hatástalanítani, ebben persze élete szerelme segíti, Süni az, aki sosem hagyja magára.

Végre a végére a Herceg jótanácsaival felszerelkezett Rádiós is felfigyel Sünire, hogy ő is ott van, ő is szerethető, sőt.

Az előadás dalai ma is a klasszikusok, mindenki dúdolja őket és vannak azon vének, mint én, akik két szólamban élvezik az előadást. Az egyik a színpadon szól, a másik a szívemben, és hallom mindkettőt! A Fényév távolság a szívemben Kaszás Attila hangján, míg a színpadról Ember Márk előadásában szólal meg. Öröm és boldogság minden pillanatuk.

Ez az az előadás, amit gyerekekkel addig-addig kell megnézetni, amíg meg nem tanulnak két dolgot: mi az az elmúlás, mi az a becsület, barátság és mi az igazi története az előadásnak. A másik és fontos tényező: a hogyan viselkedünk színházban kultúráltan, még akkor is, ha őseink egy hátizsákra valónyi chip-et és üdítőt csomagoltak éhenhalás ellen erre a 2×1 órácskára.

Felnőttek pedig visszavágynak időről-időre, mindig és mindig, bármikor. Mert ez olyan érzés, amit nem lehet megunni sokadszorra sem.

Én is megyek még, kis szerencsével kevésbé alsó tagozatos neveletlen osztályok közötti sorba.

1988-ban rendezte meg Marton László, a zenéjét az utánozhatatlan Presser Gábor, a szövegét Dés László követte el. Laza 30 éve megy teltházzal az előadás, teljesen megérdemelten.

Előadás az előadásban.
János (Hevér Gábor) szenvedélyesen rendezi saját maga által írt drámáját, ami 1956-tól egészen a ’90-es évek elejéig mesél egy tragikus családról. A sajátjáról, árulásról, halálról, szerelemről, erőszakról.

Olga szerepét játszva (Herczeg Adrienn) fájdalmas női sorsot pakol elénk.
Az apát (Lukács Sándor) hol szánjuk, hol megvetjük (?), hol drukkolunk neki…
Az időben ugrálunk: hol a jelenben rendez János, hol az általa megálmodott előadásban derülnek ki egyre-másra élete egyre fájóbb, nyomasztóbb titkai.

Nem nagy csoda a hősből bukás, majd újra “váratlan” felemelkedés a végső megfejtés birtokában.

A zárókép annyira tipikus karrier, hogy el sem sápadunk.

Szikszai Rémusz rendezte izgalmasra, pörgősre és szívet facsaróra az előadást.

Willem (Józan László) öccse váratlanul meghal, ő pedig visszatér Amszterdamba, hogy szembenézzen a családjával az eddigi és jelenlegi életére.

Mesél a testvérének, akivel már nem találkozhat. Mesél az útról, ami elvitte otthonról, mesél a családjáról, érzéseiről, vágyairól.

A családja nem fogadta el sosem meleg kapcsolatai miatt, és most sem tudnak túllépni ezen a helyzeten. Sőt, úgy tűnik a szakadék egyre mélyebb, az igazi, őszinte szeretetet az előítéletektől teljesen mentes gyerekektől kapja meg, a nővére gyerekeitől.

Fájdalmas vallomás, próbálkozás a régi szerető társ újra megkeresésének története, amit csak tetéz a temetés, az ismerősök, és a család meg nem értése.

Willem olyan érzelmi hullámvasúra issza magát, amiből felállni a legnehezebb, irány vissza New York, de a testvér hiánya nem enged….

Józan László minden könnycseppet elsírt, az enyémeket is… A darabban pár napja fáj… nekem már lassan 12 éve fáj… Minden angyalunk itt van velünk.

A Víg legjobb dobása ez a darab, és Józan László szívből jövő játéka tépázta meg a szívemet ma este. Kellett, nagyon kellett gondolkodni, érezni, emlékezni, átérezni.

Szabó István rendezésében kihagyhatatlan előadás.

Ez olyan kicsit zöld, kicsit éretlen paradicsom még.

A sztori klasszikus: Zseton (Hajduk Károly) a férj, pont a legjobb haver, a szomszéd Kujon (Seress Zoltán) nejével – Mignon (Eszenyi Enikő) indul megcsalásra a Paradicsom Hotelbe, ami kevéssé hotel, inkább alsókategóriás garniszálló. Bonyolítja a helyzetet, hogy ugyanoda érkezik Mathieu (Kern András) + 3 lányunokája (3 iskoláslánynak öltöztetett csaj, kiket időnként álló kofferbe zárnak – ettől még idegesítően-affektálva kamaszlánykodnak…) és Maxim (Ember Márk), ki Jolánnal (Szilágyi Csenge) – Zsetonék szobalányával fut neki az éjszakának szintén ugyanott. Ugye a problémák ott kezdődnek, amikor mindenki felismer mindenkit, Kujon is pont oda megy szakérteni a tisztaságot, bogarakat, szellemeket, majd a kavalkád végén Zseton és Mignon erős felidnulásból Kujon és Zsetonné nevét nyögik be a Sasszem felügyelőnek (Lukács Sándor), ki lelkiismeretére hallgatva ezt biza másnap kinyomozza. A ki-kicsoda persze magában hordozza a meglepődéseket, kiborulásokat, férleértéseket. Időnként előkerült az egyre szőrösebb Zsetonné (Gilicze Márta), de tök feledhető hisztériát nyomott le.
No ez csupán a második felvonástól kezdődik, az elsőben ismerkedünk a szereplőkkel, pislogunk is a szünetben, hogy min is kéne itt bohózat címén vidámkodni. Na jó, “az ajtó magyar hangja” először vicces, mondjuk harmadik-negyedik kopogásra-nyekergésre már túltolták. Jó ötlet volt a vége felé kivágni a francba az ajtó-ablak kombót, halál felesleges volt addig is. Voltak, akik az  első szünetben feladták, pedig onnantól már javult a történet, és annak elmesélése is, a nevethetőbb poénok száma is emelkedett, ha nem is meredeken.
A majdnem lebukás minden pillanata lehetett volna igazi komédia, de csak részben sikerült. Igen, nevettünk is időnként, de valahogy a poénok többsége nem volt az igazi. Jót tett, amikor a nézőtér is a játéktér része lett 🙂 rövid időre.
Az a kevés dal, ami akadt, inkább a kiamaradhatott volna kategória, de a végén Eszenyi Enikőt hallgattam volna még.
Nem a színészeken múlt, hogy nem lett ez jobb előadás, ők a szívüket-lelküket odatették a színpadra, “szeretemőketérzés” végig volt.
Eszenyi Enikő, Hajduk Károly, Kern András, Seress Zoltán, Ember Márk, Szilágyi Csenge voltak az este valódi sztárjai, akkor is vitték az előadást tovább-tovább, amikor már kilátástalannak tűnt a helyzet a nézőtérről.
Messze nem az évad előadása, és nem az a sírvanevetős vígjáték (két szünettel: sose lesz vége…), viszont egy laza, kellemes téli estére jó volt.

Érdemes időben érkezni, fiatal színészek, a “nép” érkezik, és helyből kiosztja a történetben szereplők családi kapcsolatainak összefüggéseit, ha netán nem olvastad volna a könyvet.

Sokan nem olvastuk, van az két kötet, és baromi hosszú, és még kötelező is a középiskolákban, így ott és akkor kihagytam, most meg már nem volt idő pótolni.

A színészi névsor hívogató, a történet is érdekes, családfa a kézben már kezdés előtt, hamar sötétül is el a nézőtér, és kezdődik az előadás.

A látványt nagyon szépen megtervezték, az végig az egész előadáson át kíséri, segíti a történetet.

A családok, a szerelmek, az emberi kapcsolatok hangsúlyosak, a háború, a csaták, a politika kimarad. A főszereplő számomra nem Pierre, hanem Andrej és Natasa ebben az előadásban, a Rosztov család és Bolkonszkij család állnak a középpontban.

A többiek kísérő elemek, és vannak részek, amik a kuka kategóriát erősítik. Olvastam (már nem tudom hol), hogy az is sokat segíti az előadást, ha a rendező jó érzékkel kihajít részeket a történetből… na lett volna mit… speciel Napóleont úgy, ahogy van, róla is elég lett volna mesélni, mint oly sok sztoriról, amit az író belepakolt, mert könyvben tök mindegy hány oldal (Pierre és Andrej újra találkozásánál el is mondják, hogy amit ott látunk 2 percben, az a könyvben laza 40 oldal…). Dobnám a párbaj rész elnyújtottságát is, na jó, a puff ide, puff oda gyorsjelenet sem biztos, hogy a legjobb megoldás, de hogy a bolondnapóleonnak öltözött gyerek sétáltatja percekig a golyót, az erősen a túlzás kategória. A darab végét sem húztam volna el ennyire, elsőre nem derült ki, hogy Pierre fogságban vergődik, és ölné már a régi bálványt, mert csupán egy masszív csöves új szereplő érkezik, és 5 percig beszél valamiről, amiből egy hangot sem értek (10. sor, mi lehet hátrébb…), és csak mondja és mondja… szerintem már mindenki a végét várta, nem csak én…

Ami nagyon klassz volt, azok a színészek, akiknek tényleg elhittem, hogy szerelmesek, dühösek, oroszosan bulizósak, katonásak, szeretnek és aggódnak.
Wunderlich József, Bach Kata, Hegyi Barbara, Seress Zoltán, Hevér Gábor, Szilágyi Csenge vitték a hátukon az előadást, és külön jófej brigád volt a kicsit statisztaként működő 5-6 sokféle mellékszerepet eljátszó fiatal csapat. A többiek ott voltak, kiegészítették a történetet.

Egyszer látni kell, klasszikus, és a víg csapata ismét egy klassz darabot állított színpadra.

Megtaláltam! Tele volt a nézőtér jóemberekkel!
Legalábbis mindenki ezzel a lélekkel ült be megnézni az előadást, hogy jó, vagy jobb ember legyen.
Érkezett Szecsuánba 3 Isten, akik azzal a feladattal jöttek, hogy jó embereket találjanak, akik éjszakára befogadják őket. Egyetlen egy ilyen volt az egész városban, a szegénynegyedben élő Sen Te (Eszenyi Enikő) utcalány, ki jó tett helyébe jót várj alapon, némi kezdőtőkét kapott dohányboltja megnyitásához. Jóember volt, és ezen a pénz sem változtatott, befogadott minden szegényt, adott mindenkinek enni, senki sem távozott tőle üres kézzel.
A legtöbben csak kihasználták, hiszen az tök kényelmes, hogy csak kérni kell és kapnak. Rájött erre Sen Te is, és a saját nagybátyja alakjában visszatért, de Sui Ta sem volt rossz ember, hiába tartották annak, mert nem ingyen adott, hanem munkát adott, hogy abból legyen mindenkinek lakhatása, megélhetése. Melyik a jó ember és melyik a rossz? Kerestük a választ együtt Sen Te hatalmas szívével, és kerestük a választ az Istenekkel együtt is.
Vang (Mészáros Máté) a vízárus, annyira őszinte karakter, olyan szeretnivaló mackó, hogy nem lehet rá semmiért haragudni, pedig ő is követ el hibákat.
Jellemfejlődött Szun (Lengyel Tamás) a végére, mert Sen Te szerelmét elveszítette, de sokat javult emberségében.
A sok városi lakó: a fodrász, az idős szomszéd házaspár, az anyós jelölt mind-mind meglátták a jóembert Sen Te személyében, de Siu Ta álruhában már nem vették észre, hogy nem akart ő kicseszni az emberekkel, amikor munkára fogta őket, csak nem hagyta magát tovább kihasználni. Ettől rossz ember lett? Szerintem nem lett.
Vang és Sen Te dalai szívhez szóltak, ott legmélyen, legbelül hol simogatták, hol tépték a szívemet.
Kijárt a vastaps, maradtam volna még e mesében… mesében? Az életben… szeretnék jobb ember lenni… ezt hoztam haza.

Hirtelen és első felindulásból: ez nem szentivánéji álom, ez rémálom volt.

Kezdem a végén, ami viszont egy őszinte pillanat: Eszenyi Enikő még Pukk szerepében, de már abból picit kilépve mondta el: ha ez az előadás nem is tetszett, azért várnak vissza, mint nézőt a többire. Értem, és megértem, főleg az elmúlt hetek viszontagságai után.

Hogy kerültem én ide? Hogy kerültem én ide? Nem 1x kérdeztem meg magamtól, de persze tudom: gyerek osztálya jött, én ugyan nem kértem jegyet, mert a csoportos jegyek valahogy mindig, és kizárólag az erkélyre szólnak, mert úgy költségtakarékos az ajánlat (így persze, idézném a 165 cm-es átlagos kölykömet: ez az este kínszenvedés volt a lábaimnak, mindezt az erkély második sorában…), de ha már úgyis hozom viszem a 13,5 éves kamaszt, akkor megnézem mit néz, így saját akaratomból, önszántamból vettem ma estére jegyet. (klassz helyre, előre, középre)

A magyar tanerő próbálta nekik szünetben megmagyarázni mi történik, de azért vérciki, ha ez az előadásból nem derül ki, vagy ha már nem fog kiderülni (néhány kattintás a weblapra és nyilvánvaló), akkor van olyan jófej a színház, hogy ad letölthető tanári segédletet előre. Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy az egyik szülő nyüzsgött a szervezéssel, és kötelező sem volt, de ha végre színház, akkor ugye lelkesedik az osztály.

A fiam véleménye a végén a kocsiban: Ez egy naaaaaaaaaaaaaagy… (tudja, hogy nem káromkodhat) BÉNASÁG!!! volt.

De ki tetszett kisfiam? Hát a Pukk, mert ő volt a főnök, neki elhittem, hogy béna, de varázsló, és viccesek voltak az álszínészek.

Erre a darabra nagy összeget kellene ígérnem neki, hogy még 1x megnézze… (nem fogok).

És akkor fussunk vissza az elejére.

Meglepően jól kezdődött, szerelmes és kevésbé szerelmes párok a színpadon zsarnok apával, majd az esküvői műsort adó álszínészek érkeztek, akik tényleg, és igazán vicces jelenetben szereposztottak, és játszották el, hogy mit gonolnak a színházról.
Majd elszabadult az előadás, és elveszítettem a fonalat, mikor az egyik pár szökni készült, a díszletbe özönlő népek pedig számomra tök céltalanul kóboroltak. Feltűnt még egy sérült fogadott felnőtt fiú, kinek kigúnyolása (nem szavakkal, helyzetekkel) az egyik mélypontja volt az előadásnak.

Theseus (Király Dániel) csak kiabálva volt képes beszélni, kényszerszerelme Hyppolita (Járó Zsuzsa) pedig kicsit karakánabb volt, mint más szerepében, de hamar elfogyott belőle sztori közben az erő.

A varázslatot balul elsütő Pukk (Eszenyi Enikő) elfeledtette velem, hogy hol vagyok, repített egy álom világba, hozta a humort, és végre színházban voltam. No nem sokáig, mert nem egyedül állt a színpadon, megint benépesítették a számomra nagyrészt statisztának tűnők a teret. Persze keveredtek a varázsitalok, hogy ki-kit kell szeressen, de kevéssé szerettek, mert még azt is hazudták. Attól, hogy a színész a szájával azt mondja, hogy “szeretlek” még nem fogom neki elhinni, ha nem képes átölelni szerelmesen a kedvesét, és nem fogom elhinni, hogy utál valakit, ha csak ordítja és egy félig szétkapott kanapé szivacsával csapkodja.

Elhiszem viszont az előadni készülő amatőr társulat minden mozdulatát, Alap (Stohl András, bár miért  Alap a színlapon, amikor mindenki Mikinek hívja a darbban????) végre játszik. Eljátsza a darab összes szerepét, és mindegyiket eljátszhatná. Tipikusan telefonkönyvet is felolvshat hatása van. Klasszik színész: bármit játszik szórakoztat, elgondolkodtat. A próbán, a rendező – Zsindely – parodizál egy másik rendezőt, ebben csupán az a bibi, hogy a nézők általában nem találkoznak a próbafolyamat közben egyetlen rendezővel sem, így fogalmunk nincs melyik az a hisztérikus rendező, akinek semmi sem jó, mindent előjátszik, és egyébként laza idegbeteg, mire a darab megszületik.
Az amatőr színtársulat kapja feladatként ezen a baljós estén, hogy Shakespeare helyett beszóljon a jelenlegi magyar hatalomnak a “sorok között” civiltörvényezve, de ez valahogy nem áll jól.
Nem tudom, és nem értem mit keres a színpadon ebben az előadásban Gyalu szerepében Hegedűs D Géza: két eset lehet: kirúgják, ha nem vállalja el, vagy ettől függ a megélhetése. Nem azért, mert pont a megalázott öregszínészt kell előadnia (előadja, mert ő ennél klasszisokkal jobb), hanem azért, mert a rendező sem hitte el, hogy egy ekkora művészre rábízhatja ezt a piszlicsáré oroszlánbőgést… nem őrül bele, de valahogy a végén sem őszinte a mosolya. Viszont ezzel a szereppel nekem azt a pozitív üzenetet hozza, hogy bármi is legyen ott kint a külvilágban, a Vígben ő a végsőkig kitart, és első a közönség szórakoztatása, és a jelenlegi igazgatónő Eszenyi Enikő bármit kérhet tőle, támaszkodhat rá. És a végtelenségig becsülöm őt ezért.

A szünet után visszaszámoltam a perceket, durvultak a szexuális utalások, amik kicsit sem zavartak volna, ha nem tudom, hogy fent ül az emeleten egy komplett nyolcadik osztály, kiknek jó esetben a dugás imitálás, és káromkodás a színpadon még sok lehet. Nem is sokat értettek – talán szerencsére – belőle, mármint a többség. A hozzuk el a kistesót projekt is remek volt, nekik azon kívül, hogy az előttük ülő székét rugdosták folyamatosan, még a darab közben is mesélni kellett, azt amit még ülésmagasítóval sem látott, a többit meg nem értette.

Voltak, akik viszont élvezték. A mögöttem lévő sorban ülő középkorú házaspárból a feleség konkrétan a nyerítve röhögést tette műsorra ma este, alig a földszint 5. sorában, ahol még a színpad végén is tuti hallották a színészek. Mellette korát mélységesen tisztelve egy jelentősen idősebb házaspár ült, ahol a néni a köhögést a hányós krákogással vegyítve nyilvánult meg kb 5 percenként… végül nem hányt senki nyakába, de ezt én inkább a szerencsének tudom be. Az influenza szezon közelít, ennyi köhögőrohamos nézőhöz nem volt szerencsém az elmúlt hónapokban… (igen, ha nem tudsz zörgős cukorka, pezsgő, perec és egyéb nélkül színházban túlélni 3 órát, akkor nézz tv-t, vagy videót youtube-on.  És hasonló kategória: ha beteg vagy, add el a jegyed, és ne kergesd az őrületbe azzal a többi nézőt, hogy kitalálja mely kór gyötör a köhögőrohamok során, mi fogja leteríteni a jövő héten őt, és egész családját, mert befertőzted.)

No de vissza az előadáshoz: mikor végre a színtársulat előadhatja a darabját, akkor bejön a papírforma: Stohl András játszik, a többiek hozzák a valódit: amatőrök… az előadás valódi rendezője itt ismét eszembe jut, mert nem értem mitől vicces az, ha egy vézna-béna férfi szereplő magára ránt egy már a darabban használt estélyit, amiből méretileg kiesik félig, majd randán elkenten kirúzsozza a száját… szóval ha csupán a kinézetén röhögünk az már a cél volt… mert ez kb 5 másodpercig vicces… de még kb 10 percet játszania kellene Mikivel (Stohl András) a színpadon… de ez utóbbi kíváló színész ezzel és a saját tehetségével egyedül van… A többi színpadon lévő szereplő is unja az egészet, ásítanak is (nemcsak szerepük szerint).

A darab végén persze Pukk úgy varázsol, hogy mindenki megfelelelő párra találjon, majd jön az örömünnep, amikor minden szereplő hangszert ragad, csak valahogy a karmester marad el… mint ahogy a darabnak sem volt karmestere, aki ezeket a hol vicces, hol szomorú, hol érthetetlen jeleneteket egy érdekes mesévé varázsolta volna (lásd még az értelmező szótárban: rendező).

Sokat elmond még a legvége, az utolsó percek, a taps közben az első sikítós vastaps Stohl Andrásé, a második, és utolsó Eszenyi Enikőé. Megmentették az előadást a totális bukástól. Nekik valóban járt a vastaps!!!

Zenés darab, imádtam a Padlást és a Dzsungel könyvét, akkor a Vígszínházban ezzel nem kockáztatok sokat. Dés-Geszti a zene és a szöveg, jó párosnak tűnik. Már csak a jegyek beszerzése állít kihívás elé, de éljen a Pozsonyi Piknik, oda azért vittek a színházak a maradékból.
Így november elején irány a belváros!
Mivel szerencsétlen módon ez kötelező olvasmány szinte minden suliban, így a kiskamaszban még élénken él ennek kötelező mivolta, ráadásul még nagyon zenés is, így ő kihagyja, megyünk a naggyal kettesben 🙂
Már van másfél éve, hogy nem jártam a Vígben, így jóleső érzéssel lépek be, és még a helyünk is, ugyan hátra szól, de legalább van székünk, és nem pótszék és nem is a lépcsőn üldögélős állójegy. Moccanni nem lehet annyian vagyunk. Mögöttünk iskolás lánysor, kik megkérik óriásfiam, hogy húzza össze magát. Említem, hogy genetika: ekkorára nőtt, ő is kifizette a jegyet, kényelmesen, nem szorongva fog ülni. Nem lettem népszerű, szünetben cseréltünk, így aki látta az első részt, az most majd elképzeli a másodikat, és fordítva.
A darabból három kiemelkedő szereplőt jegyeztem meg: Boka, Áts Feri és Nemecsek alakítóit. Ők mindent tudnak, amit az író és a darab rendezője elképzelt. A díszlet kreatív, látszik, hogy inkább a játék a fontos, és hogy legyen előadás, mert a berendezésre azt is mondhatnám, hogy minimál. Ettől viszon jó sokan is elférnek látványosan a színpadon.
Régen olvastam a könyvet, nekem kicsit kusza, hogy van egy csapat, akit Boka irányít és van egy gittegylet, akit meg más. És ez valahogy okoz bennem némi káoszt a sztori közben, de nyilván nem voltam elég olvasott.
A dalok fülemnek kedvesek, bár nem mindig értem a szövegeket, de a slágergyanúsak tökéletesek. Már az elős felvonás alatt tisztán kiderül, hogy Boka és Nemecsek az összes nézőtéri kamaszlányt megfőzte, és megette, imádják őket, elég megérdemelten.
Ügyes a Füvészkertben lévő tó a színpad elején, és klassz, hogy véletlenül sem esik bele senki, csak amikor éppen ideje van.
Sokszor olyanok a jelenetek, hogy paramamiként aggódom: le ne essenek, meg ne üssék magukat… tudom én vagyok már megint a helikpter…
Áts Feri is befut a piros ingesekkel, itt egy halk sikoly, mert pont egy hete láttuk Józan Lászlót az Őrült nők ketrecében aprócska rózsaszín bugyiban pompommal a fenekén, és átlátszó angyal szárnyakkal, és bármennyire is a Pál utcai fiúk jelenetében futnak be, ez valahogy helyből etereli a gondolataimat. Nem tart sokáig, de a két vagány alvezére sokkal határozottabban pirosinges karakter, mint ő.
Aztán ahogy finomul a lelke a szerepben, úgy illik már bele teljesen a Pál utcai álomvilágba.
Amikor csapatosan énekelnek, táncolnak, azokat a részeket ismét nagyon szeretem, jó látni, hogy nem marad ki senki, mindenkinek jut legalább egy-egy sor.
Valahogy fordítva vagyok összerakva, de folyamatosan azon drukkolok, hogy “ugye itt a Nemecsek nem hal meg?!”… de, és nagyon fáj… sokkal jobban, mint olvasva… lehet, hogy ciki, a full kamasz brigád között ücsörögve, de törölgetem a könnyeim.
Hosszú a taps, néhányan felállnak, és van ráadás dal is, igazán kitettek magukért a szereplők, a kamaszlányok pedig nem hazudtolják meg életkoruk: teli tüdőből sikítanak egyre inkább, ahogy haladunk a tapsrendben a főszereplők felé. És ez így is van jól, nekik készült ez a mű, és nekik játszották a fiúk.
Olvastam valahol, hogy Marton László rendező miatt, akár le is vehették volna műsorról. Kár lett volna érte, senkit nem érdekelt aznap az eset, hogy ki rendezte, egyszerűen mindenki azért ment színházba, mert ezt szerette volna látni, és jól akarta érezni magát.
Örülök, hogy bejutottunk és láttuk. 30 év elteltével, mivel már nem kötelező, felmerül, hogy talán el kellene újra olvasni a regényt 🙂 (tudom, ott is meghal Nemecsek és ez egy cseppet visszatart).