1984 – Szegedi Nemzeti Színház

Orwell 1984 regénye nagyon látványosan a színpadon Horgas Ádám rendezésében.
Az egész előadáson végigkísér minket a Nagy Testvér. Nem tesz fel új kérdéseket, nem gondolkodtat, “csak” félelmet kelt, de azt rendesen.
A könyvet hűen követve a kialakult totális diktatúrában létező “lázadó – Winston (Rétvalvi Tamás) útját mutatja be, aki a kezdeti gondolattól a végső elkeseredésig, a cselekvésig, madj a lebukás végéig a színpadon él, küzd és mesél. Hozzánk szól, bár nem mindig nekünk mondja.
A falakon a kivetítőkön át az agymosásra fejlesztett gyűlöletpropaganda ömlik folyamatosan az első felvonásban. Szegeden nem Brüsszelt, hanem Eurázsát kell megállítani, és nem Soros az ellenség, hanem a Goldstein és hálózata,  ami leginkább a prolinegyedben “működik” piti tolvajok, kurvák és besúgók népes tábora mellett.
Vannak már teljesen agymosottak, vannak a félig hívők, és a trükkösen életben maradók. Winston is abban hisz, hogy tud vigyázni magára.
A másoodik felvonásra kerül elő O’Brian (Alföldi Róbert), aki felpörgeti az eseményeket, átverve, elárulva Winstont, majd szerelmével Juliaval (Ágoston Katalin) együtt a börtön és a 101-es szoba lesz a végső állomás. Az a jelenetsor, ami ott játszódik igazolja be azt, hogy miért nem olvastam újra a regényt 30 éve. Még kamaszként értem a végére, és elborzadva örültem a ’90-es éveknek, hogy “megúsztuk, kifelé jövünk belőle”. Most, 2020-ban pedig az a szörnyű érzés kerít hatalmába, hogy egyre inkább csúszúnk bele a színpadon lévő Óceániában lévő diktatúrába, egyre közelebb vagyunk, és ha nem teszünk semmit, akkor eljutunk idáig.
A 1010-es szoba jelenetében O’Brian és Winston között egy pillanatra megáll a levegő, (és bevillan a Vaknyugat, bocsi), majd után elkezdődik az, ami miatt ez az előadás maximum 1x nézős. Profi kínzótisztet játszik Alföldi Róbert, és kegyetlen, visszataszítóan áruló. Annyi szenvedést látni ott és akkor, az már túl sokkoló. Nem arra vagyok ott és akkor már kíváncsi, hogy mi jön még, hanem arra, hogy mikor érünk a végére, mikor lehet kimenni, mert megállt a levegő, ráz a hideg, és nem akarok ennyi szsenvedést, kínzást látni.
Aztán vége, és tudom, hogy ezt látni kellett, de nem lesz sokszornézős.
Az autónál a már felnőtt kamaszaim figyelmeztetése “anya gondold meg 2x is mikor mit posztolsz”… félnek, és féltenek, ez az előadás csak ráerősített az érzéseikre.
Hogy hagyjuk-e, hogy velünk is megtörténjen ez?
Az előadás nem válaszol, de sötét jövőt fest…

Moliére, avagy az álszentek összeesküvése – Szegedi Nemzeti Színház

Ha zsarnok a hatalom, ha összejátszik az egyházzal, akkor bármit lerombolhat. És le is rombol, ahogy az érdeke úgy kívánja.
XIV. Lajos kirány Franciaországában járunk, ahol éppen színházba jutunk el Moliére (Balázs Áron) vezetésével. Páholyban ül a Napkirály (Medveczky Balázs), akinek nagyon tetszik az előadás, ettől nemcsak a társulat, de Moliére is kellőképpen zavarba jön.
A háttérben családi dráma rajzolódik, Moliére nem a hűség mintaképe, így Madeleine (Ágoston Katalin) rövid úton dobva lesz, mert annak “húga” Amande (Sziládi Hajna) betrükközi magát az öreg hivatalos ágyába is. Ettől Madeleine nemcsak dührohamot kap, de menekülhetnékje is támad azonnal, mondjuk később kiderül, hogy nem véletlenül.

Moliére max a király kegyét és támogatását élvezi, a hatalomban lévő egyház feje, Párizs érseke (Szegezdi Róbert) már keresi a lehetőséget, hogy mikor állítsa bele a hátába a kést a Tartuffe miatt. És ami késik, az ugye nem várt időben becsapódik.

Madeleine (Ágoston Katalin) csak azt az apró részletet nem mondja el Moliére-nek hisztérikus távozásakor (ha már korábban benne ragadt az információ), hogy a húga, az mégsem a tesója, hanem a lánya, és jó eséllyel Moliére az apuka (bár ebben akad némi bizonytalanság), tehát nem szerencsés nőül venni a lányt.
Közben azért a korkülönbség és az érdek”szerelem” is okoz némi gubancot, mert Amande inkább a befogadott Zacharie (Krupp Bence) karjaiban érzi jól magát, nyilván ez is kiderül az alkalmas pillanatban.

Az egyház besúgóhálózata, mint a hatalmi gépezet fogaskereke olyan olajozottan működik, hogy ez a családi gubanc sem kerülhet ki az információáradat sodrásából, és befut a hír nemcsak a papok egyletének titkos bulijára, de a Napkirály füléig is elhallatszik.

Hiába az addigi hajbókolás, megalkuvás, Moliére kiesik a király kegyeltjei közül, ami jár némi problémával, ahogy minden korban: innentől már a lét a tét, az életével játszik, mikor a színpadra lép.

D’Orsigni (Szívós László) a testőrség parancsnoka, aki szintén nem a tízparancsolat gyakorlati megvalósításában jeleskedik, de a szájával ő a tökéletes ember/katona prototípusa vállalja be a megfélemlítés-kinyírás feladatát, hiszen a hatalom a katonáival tartatja be a még oly baromságnak tűnő határozatait is. Semmit sem változott az évszázadok alatt a zsarnokság működése! Hiába kiabál Moliére, vagy Bouton színpadmester (Gömöri Krisztián), az elnyomottak fájdalmával kisebbségbe kerülnek. Szimpátiánk az övék, de ez mit sem számít a diktatórikus hatalommal szemben.

Mai lett a történet, még akkor is, ha több száz évvel ezelőtt játszódik. Keverednek a távoli kor öltözékei a maiakkal, ahogy a mondanivaló is örök. A díszlettel sokat nem kellett pepecselni, mégis látványossá vált az előadás, bár kisebb helyen is tök jól el lehet ezt a darabot játszani, nem volt kihasználva a nagyszínpad teljes valójában. Mivel nem lett harsány, és túlkiabált a történet, inkább halkan, de annál nagyobb feszültséget keltve következnek egymás után a jelenetek, ezért a sokadik emeleti sorokból már nem biztos, hogy annyira lehetett hallani, bár ezen azért a királyi részek hangosítása sokat segített, az érseket egyébként is kellett volna hangilag erősíteni, mert a sajátja kevésnek bizonyult.

Kifelé jövet az a gondolat is bevillant, hogy több ilyen előadás születhetne Szegeden, csak félő, hogy hamarabb kerülne lakat a bejárati ajtóra, ha Moliére-hez hasonlóan szembe mernek menni a jelen hatalommal.
Alföldi Róbert rendezte, hangos sikerre van ítélve a premier alapján ez az előadás.

P.S: “álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt…” (Edda, az ufó előtti korszakból)

A tapsrend idején történt, premier napján a rendező és két kollégája is befutott. Alföldi Róbert beállt Moliére és a Napkirály közé. És ott, igen ott hirtelen bevillant egy kép, úgy kb 25 évvel ezelőttről, talán a Pesti Színházból. Az előadás címére sem emlékszem, de hirtelen most este két Alföldi Robi állt a színpadon: két napkirály :), mert Medveczky Balázs nem csak kinézetre hasonlít a fiatal Alföldire, de a játéka, hangsúlyai is kísértetiesen emlékeztetnek rá… igen, persze, hát mondta neki a rendező hogyan játsszon, ki más, és kire másra hasonlítana ilyen ördögien 😀
Hazafelé vezetés közben a gyér forgalomban folytatódik az időutazás: ha Moliére Kulka János lenne úgy 10 évvel ezelőttről, a Napkirály a fiatal Alföldi Robi, Bouton Hevér Gábor, D’Orsigni Pál András, Charron érsek László Zsolt… na jó, tudom, bilibe lóg a kezem, de álmodni azért csak szabad. Azt még szabad…