Kertész utcai Shaxpeare mosó – Örkény Színház

Végre az a Rómeó és Júlia történet Bodó Viktor rendezésében, ami nem a hagyományos, nem a megszokott nyálasan szerelmes sírósdráma, hanem egy nagyon mai, igazán rendhagyó előadás.
A klasszik történet beköltözött a VII. kerületi Kertész utcába, ahol a pontos helyszín egy autómosó, a helyi két családi banda viszálya mit sem változott az évszázadokkal ezelőtti sztoriban.  Csak kiegészült.
A szerelem és a gyilkosságok mellé befutott a drog, a techno, a csalás, a piti bűnözés és a humor. Igaz, ez utóbbihoz nyitottságra és jó humorérzékre is szükség van, egyéb esetben irány a ruhatár a szünetben, néhányan menekülőre is fogták.
Érkezéskor valami nem stimmelt, nyilván kezdő nézőként (mármint ezen előadáson) érkezve kényelmesen a 7 óra már a nézőtéren talált, félházzal. Kint az előtérben még a többiek, majd némi üvöltözés behallatszódott, igen, elkezdődött, már ott Tybalt és bandájának kötözködő bevonulása. Legközelebb bevárom őket, és némi spoiler: a szünet elejét is érdemes még a nézőtéren tölteni, van még látnivaló 😉
Szóval a két banda itt is öli egymást, látványban Shakespeare-t (Máthé Zsolt) simán a színpadon öltöztetik át bandataggá, itt azért eldől, hogy +18-as az én ízlésem szerint az előadás, kicsit sem vagyok prűd, de ha már kiteszik, akkor gyúrjanak rá.
A zene, a látvány, az első rapben emlegetett Nádasdy Ádám jelenlétében kezd felengedni a mai közönség az első döbbenet után. Talán a filmszerű látvány, és jelenetek, a színészek odaadó játéka az oka, de percek alatt felejtjük el, hogy ez néhány utcára a Madách tértől játszódó történet, annyira igaz, és hiteles.
Kapulekné (Hámori Gabriella) igazi szétplasztikázott kurva, Kapulek (Csuja Imre) a szürkegazdaságban halászó újgazdag vállalkozó, Mercutionak (Polgár Csaba) egyetlen tiszta pillanata sincs, csak a cucc tartja életben, mindegy mi az, tolja rendesen. Benvolio (Vajda Milán) a legszerethetőbb mackó a bandában piszok jó humorral, jó ütemérzékkel dobja be magát minden pillanatban. Montágné (Takács Nóra Diána) a roki mama olyat énekel az első felvonás végén, hogy szem nem marad szárazon. Igen, van zene, mindenféle, sőt a szünet előtt nem sokkal a fél nézőtér együtt bulizik techno-táncol a színpadon lévő színészekkel (ne félj, nem kötelező, de úgyis kedvet kapsz!)
Párisz (Ficza István) hozza a bicskanyitogató úrifiút, akit addig kéne ütni, amíg mozog, és csak egyetlen esélye van a feleségre, ha zsarolással szerez magának. (itt szerez, mert ez nem a hagyományos Júlia storyline).
Herczeg (Gálffi László) üde színfolt a színpadon, megáll az élet, mikor belép, az első érkezése különösen hatásos.
Geri szerepében Jéger Zsombor végigmelózza az egész előadást az elejétől a végéig, a legfontosabb bandatag, barát, és mégis szinte mindig a láthatatlanságban marad.
Csákányi Eszter parasztos dajkája minden pillanatában rendkívül vicces, nem tud úgy lépni, mozdulni, szólni, hogy ne röhögnénk nagyon.
Az elcseszett életű Rómeó (Patkós Márton) a végletekig kínozza magát, majd ebben a történetben az aranylövéssel kerül át a túlvilágra.
Júlia (Kókai Tünde) a vagány csaj, aki még az őseivel is helyből szembeszáll, de itt azért már a mai világban él, és inkább a lóvé, mint a csóró Rómeó, bár a túlvilágra itt is hamar átkerül.
Tybalt (Nagy Zsolt) az a típusú erőszakvezér, aki gyorsan kiérdemli a sorsát, nem spórolt a rendező a művérrel, folyik az rendesen egy jeleneten belül, amikor gyorsan kinyírja Tybalt Mercutiot, majd Rómeó Tybaltot.
A második felvonás csúcspontja Lőrinc (barát?) – Mácsai Pál zseniális alakításában – eljövetele, aki egy kerékpárjavító szaküzlet mélyén működő drogelosztóként sem hagy fel papi hivatásával és adja össze az ifjú párt, majd miután Júlia nem hisz a csodaszerében, saját maga teszteli azt. Időközben arra is van ideje, hogy aktuálisan beszóljon a mindenkori hatalomnak, zseniális, ördögi tudású a pasi na!
Különleges este, nagyszerű előadás, fiataloknak, főleg akik megszenvedték az eredeti végigolvasását kötelező. Itt tutira megszeretik.
Többszörnézős szeretemszínház.

Az egérfogó – Veres1 Színház

Agatha Christie regénye alapján készült az előadás, így már most mondom, hogy a gyilkos tettestársaként én sem mondom meg ki ő. Csakazért sem, hogy elmenj és megnézd, vagy legalább elolvasd a könyvet.
És akkor spoiler nélkül.

Egyszervolt holnemvolt kitört a tél havazással, jéggel, és úttorlaszokkal (még a klímaváltozás előtt élt az író, így erre volt sansz…). Egy panzióban gyűlt össze a gyanús társaság, a panziót üzemeltető házaspár: Mollie (Verebes Linda) és Giles (Pál Tamás), Mrs. Boyle (Zorgel Enikő), Christopher (Dósa Mátyás), Metcalf őrnagy (Venyige Sándor), Mr Paravicini – a kakukktojás (Trokán Péter) Miss Casevell (Molnár Gyöngyi) és Trotter őrmester (Mohai Tamás).
Gyilkosság történt, és a panzióban tartózkodók közül mindenki gyanús, mert a legyilkolt néni annó nevelőszülőként 3 gyerkőcöt vett a néhai férjével magához, majd a lóvét eltették a gyerekeknek viszont se kaja, se szeretet nem jutott. Így az egyikük meghalt, a “gondos” anyuka pedig jól megérdemelten a sitten végezte. Miután leülte azt az időt, amire megmérték, hazatérvén sokáig nem örülhetett szabadságának, mert a gyilkos átsegítette a túlvilágra.
A gyilkos pedig már a panzióban van, és következő áldozatára vadászik.
Ki kicsoda? Trotter nyomoz (?), vagy nyomozva szerencsétlenkedik, előkerül a létszámból a másik két gyerek, a tanító és a bírósági illetékes, aki a nemalkalmas családba helyezte annó a gyerekeket.
Minispoiler! Lesz még hulla, meglepetés, lelepleződés, csavar, újabb titok, és a gyilkos is előkerül.
Bűnrészesek leszünk, mert a gyilkos kérésére titokban tartjuk kilétét, nem mondjuk el, hogy végig átvert mindenkit, míg le nem bukott.
2,5 óra tömény krimi, semmi sem zökkent ki az izgalmakból, remek kikapcsolódás nem csak téli estékre.
Schlanger András rendezte, és emlékezzünk meg Gedeon Borókáról is, aki a jelmezekért és díszletért felelt, és ezek kimondottan jól sikerültek!
Továbbra is szeretemszínház!

A vágy – Radnóti Színház

Otto (Schneider Zoltán) és Hilde (Kováts Adél) végtelenül “unalmas” házaséletébe csöppenünk, rögtön a hitvesi ágyba. Ottónak nagyobbak a vágyai, mint a lehetőségei, és innentől a helyzet csak fokozódik. Próbálja szegény pára megoldani, a maga egyszerű módján a szorult helyzetét, de előbb-utóbb be kell látnia: ami nem megy, az nem megy.

Hozzájuk érkezik a sittről Hilde öccse Fritz (Vilmányi Benett), akit szexuális túlfűtöttsége az utcára hajt minduntalan, ahol nem közveszélyes, viszont erősen megbotránkoztatóan magamutogatóvá válik. Vágyölő nyugibogyókkal engedik útjára. A kísértés a befogadó család alkalmazottja, Mici személyében érkezik, de ugye akinek a vágyai extrák, azt a hétköznapi szerelemre vágyó csaj nem elégítheti ki.

A szerelemért, szeretetért viszont mindenre kapható alkalmazott Micit (Bata Éva)  Ottó kapja el, és Hilde ráébred, hogy lepattintották róla a megszokott férjecskéjét.

Mit tehet egy megcsalt feleség? Nekifut a feladatnak, amihez kap némi oktatóanyagot Micitől, és bedobja magát a közös Ottóért, majd le is szakítja, mint főnyereményt. A hogyan már spoiler, de csak egy félmondat van rá “eeeezkéééééééééész”…

Szabadszájú, nagyon humoros tabutémákban túrkálunk a végletekig, semmi sem titok, mindent megmutat az előadás (igen, azt is!), és hatalmas érzelmeket dobál a színtér közepére. +10 év házasság után mit okozhat az elhidegült feleség, mennyire egyszerű a nem túl bonyolult gondolkodású kertész vállalkozó Ottót behálózni (temetője is  van, vigyázz befelé, le ne taposd a sírt!).

Nem maradunk gondolkodnivaló nélkül a házasság, szeretet, szerelem, dugás (!), szexuális vágyak, elfojtások világából. Úgy beszéli el a történetet az előadás, hogy végig folyamatosan nevetünk, miközben azon gondolkodunk, hogy nem, ez velünk nem fordulhat elő. Ottó egyszerűségében nagyszerű, prototípusa a nem túl okos, viszont szeretetéhes nagymackónak.
Mindent kimond, gondolkodás nélkül, és nem az irodalmi-városi szóhasználattal fejti ki véleményét a környezetéről, és mindent továbbgondol, túltol, túlharsog, túl… túl… de még mennyire. 😉

A bemutató előtti előadás extra élménye, a nézőtér sarkában remekül szórakozó rendező: Alföldi Róbert, aki szinte sima nézőként velünk együtt nevet a poénokon, mintha most látná először.
Csodás csapat, nagyszerű előadás! (többszörnézős)

+18 karikás, de minimum felvilágosult 17 év felett.
Kékharisnyák, prűd  míszpicsák kerüljék messzire, vagy nyissák ki a szívüket, és az első 10 perc sokkhatása után remekül fogják érezni magukat.

Ópiumkeringő – Pesti Magyar Színház

Álljon itt az utókornak… 4. napja nem jutok szóhoz.
Ez AZ az előadás, amit mindenkinek látnia kell életében 1x.
Ha majd bőgés nélkül le tudom írni az érzéseim, akkor itt lesz.

Karády Katalin életének leggyötrelmesebb fél éve a színpadon 1944 tavaszától indul. Jazz, történelem, a mélységek pokla, a remény és a reménytelenség képei egymás után.
Karády Katalint Pataki Szilvia kelti életre, és az ő szemén, személyén keresztül éljük át a kegyetlen mindennapokat, a börtönt, a reménytelenséget, a kínzásokat, a kihallgatásokat, a szerelmet, az árulást, a kilátástalanságot… majd a történetek között szólnak a kor felejthetetlen dalai, mind-mind az akutálisan történetrészhez illő időben: Hiába menekülsz, Hamvadó cigarettavég, Ez lett a vesztünk, Ugye gondolsz néha rám… amikor nem a döbbenettől megkövülve hallgatjuk 1/1 a színésznő elfogásának, lecsukásának, kihallgatásának, megkínzásának szörnyűségeit, akkor könnyítésként lelkünk már hangosabban zokoghat a dalok között. Halkan magunkba sikítjuk, hogy ez nem történhet meg, ez nem történhetett meg… pedig megtörtént, és vele, az ünnepelt színésznővel is megtörténhetett, mert nem dobta el a barátait, elveit, szerelmét és gerincét még akkor sem, amikor már az élete volt a tét. Pedig az életével játszott, amikor nem árulta el a zsidó barátait, amikor bújtatta a megbélyegzetteket.
Rohanunk a vesztünkbe…??? Lépkedek hazafelé, keringek az úton mire megtalálom a hazafelét… soha többé nem jöhet vissza az a gyászos áruló korszak… pedig már itt van, a besúgók, árulók, érdekemberek most is itt vannak, és élnek vidáman mások sorsának romjain…
Végtelenül érzékeny, sírós, és elgondolkodtató este lett.
A zenét a Modern Art Orchestra hozta a színpadra, Lengyel Ferenc (ott ült a nézőtér közepén, és őszinte örömmel tapsolta meg a végén Pataki Szilviát – nagyszerű volt! és a zenekart) rendezte.

A GÁLVÖLGYI – Játékszín

Igen, így csupa nyagybetűvel!
Elfogult vagyok? Nem látok a rózsaszín ködtől? Nem hát.
Mert színpadon önálló esten A Gálvölgyi.
Kihagyhatatlan, utolérhetetlen színészóriás. És mindig, minden szituációban EMBER tud maradni.
Olyan humorral mutatja be, ha kell figurázza ki a saját életét, családját, szeretett barátait, kollégáit, hogy sokszor fulldoklunk a nevetéstől.
Az eredeti címe az előadásnak részben igaz, a bölcsőtől indulunk, de szerencsére, a végelgyengülés és  koporsó még állati messze van. Addig is Gálvölgyi János azért áll minden este a színpadra, hogy nekünk feledhetetlen órákat okozzon.
Megtette ezt most is.
Elindultunk az időutazásra a gyerekkorától, a szüleitől, haladtunk tovább a gyerekkorán Angyalföldről a Csengeri utcába, az általános iskolán keresztül vezetett utunk a környékbeli Madách és Nemzeti színház művészbejárójának képzeletbeli útvonaltervén át a Madách gimibe érkeztünk. Képeken feltűnt szintén “zenész” padtársa Verebes István is többek között. Egy következő képkockán, az akkor még nem bérlakópropagandista Reviczky Gábor is balettozni tanult a Színművészetin Gálvölgyivel együtt.
Valahogy sikerült olyan közönségnek összegyűlnie, akik nem csak nosztalgiára vágytak, de képben voltak az összes aktuális kiszólással, beszólással, áthallással. Mint egy egyszemélyes mini Heti Hetes (oké, a főcím is benne volt a retro buliban).
Előkerültek a régi Ki-Mit-Tud felvételek, amik nekem már történelem, de jöttek a nagy még pályatársak, az örök kedvenc Márkus László, akiért egyerekként rajongott, dolgozhatott vele, majd az utolsó pillanatokban a karjaiban hunyt el. A sírva nevetünk nem ez a pillanat, de nem sokkal később újra a zsepiért nyúltunk, amikor Bajor Imre tűnt fel a képeken és Hernádi Judittal együtt a Pasik forgatásairól jöttek a sztorik. Olyan bajorimisen lendültünk tovább a poénos régi sztorikon.
Hernádi Judit sem hiányozhatott, az igaz barátságuk, annak kezdete, és a tisztelet, ami Gálvölgyi János minden mondatában benne volt.
A két élő dal, a színdarab részlete, ahol beugrott Psota Irén mellé, még a hőskorban, mind-mind repített minket a régmúltba, és közben élőben, elevenen még szerencsére mindig a színpadon: A Gálvölgyi.
Minden történet és fényképhalmaz mögött egy újabb, és újabb szelete az életének, kapcsolódások a mai mindennapjainkhoz, a keserédes poénok, és a végtelen szeretet, és színházszerelem öntötte el a Játékszín színpadát, ahol több mint 50 éve kezdődött minden.
Kihagyhatatlan előadás, ha minden este ezt nézném, akkor sem unnám meg sokáig!
Köszönet érte A GÁLVÖLGYI JANINAK!

Játék a kastélyban – Vígszínház

Old-school előadsás, de a nézhető fajtából. Molnár Ferenc egyik legtöbbet játszott műve, amin a “szédítő” tempó mellett kb 8-10 percenként beesik egy poén is.
Az első negyed óra ásításai után némiképp begyorsul, na nem a követhetetlenül pattogó vicces jelenetek szintjére, de lesz egy kellemesen lüktető laza ritmusa.
Olasz tengerparti villába érkezünk, ahol Turai Sándor (Benedek Miklós) és Gál (Fesztbaum Béla) írók egymást szórakoztatják a vacsora után a pesszimista és optimista nézeteik összehangolásának kísérletével. Társaságukban van még Ádám (Csapó Attila), aki zeneszerző, és éppen hármójuk alkotását, egy operettet érkeztek bemutatni a darab főhősének, a primadonna Annie-nak (Tornyi Ildikó). Ádám erősen szerelmes, fiatal és kevésbé gyanakvó, így mindenféle bejelentés nélkül érkezik leendő menyasszonyához (igen, Annie az) a két író társaságában.
Annie a már korábban érkezett villalakókkal éppen hajókirándul, így hármasban ütik el az időt a vacsi után. Kicsit bezavara képbe Gál információja, hogy a vendégek listáját megkukkolva a portán Almády (Lukács Sándor) is a nyaralók létszámát növeli, akiről eleinte maximum azt tudjuk, hogy nem kellene itt lennie, inkább a feleségével és 4 gyermekével a Balaton partján kellene lopnia az időt. Ehelyett bezzeg ideette a fene. Mindezeket tetézi, hogy a papírvékony falai ennek a pöpec villának megadják a lehetőséget, hogy a szomszéd szobában trécselő írói+zeneszerző trió a remek akusztika következtében fültanúja legyen Annie és Almády románcának, ami rádiójátékként hallgatható, ugyanis a szomszédos szobában történnek az események. Ki is akad rajta mindhárom főhősünk, majd Gál és Ádám a nemalvás, viszont a tetthelyről eltűnés megoldását választják, míg Turai Sándorunk lelkes drámaírói vénáját a helyzet megoldásába fekteti, és gyorsan elhúz a könyvtárba alkotni. Időnként befut a lakáj is (Gados Béla, aki sok vizet nem zavar, és a nyomába sem ér a korábbi szereposztásban néhány éve látott Tahi Tóth Lászlónak, de legalább megpróbálta a lehetetlent: helyettesíteni a zsenit). Szóval a lakáj inkább időhúzó-lábatlankodó szerepében szerencsétlenkedik (ásítunk tovább), de a mesterterv megszületik: az éjszaka maradék részében Turai ír egy kicsit sem barátságos darabot, amit a két “hősszerelmes” Annie és Almády fog elővezetni. Igen, még a következő esti fellépésen, amit a botcsinálta titkár (Csőre Gábor) szervez, vezet, súg és csináálna bármit, csak siker legyen.
A két bűnös kénytelen belaszaladni ebbe a szituációba, mert csak így lehet elhitetni a kissé együgyű Ádámmal, hogy amit hallott éjszaka, az nem szerelmi légyott volt, hanem a másnapni előadás próbája.
Turai sem szent, ő sem kedveli a cseppet túlkoros Almády-t, aki színészként már kifelé fut a pályáról, de a nyála még erősen csorog Annie után, aki viszont még fénykorának elején csillog. Így meetoo idején picit aktuálissá válik a tanár-diák viszony, ami itt közel sem iszony, bár a primadonna azért nem annyira lájkolja a “klasszikus arcú” kiöregedő színészt, mint ahogy utóbbi azt hiszi.
Az előadás főporóbáján már kiderül, hogy Turai kellően megszívatja Almády-t a kényszer-szereppel, de a szerelmespár Annie és Ádám végre kibékülnek.
Vicces jelenetekben lehetne gazdagabb, és tempósabb az elődás, de a két főszereplőt alakító Benedek Miklós és Lukács Sándor  szereposztásban azért előre jelzi, hogy itt egy végtelenül lassú, nyugdíjas tempójú vígjátékra készülhetünk.
Ha nem vársz ettől többet, akkor jól fogsz szórakozni a Vígszínházban, ami az utóbbi időben kevésbé mondható el az ott bemutatott darabok esetén.
Marton László rendezte kb 10 évvel ezelőtt az előadást, mázlija, hogy nem máshol, mert itt a meetoo botránya után is játszhatóak az előadásai.

János vitéz – Budapesti Operettszínház

Utolsó pillanatban délután programváltozás okán, ha már bemutató és még van rá több sornyi jegy, akkor jó eséllyel még beférek én is. És így lett. Igaz volt némi csere-bere érkezéskor, mert mások szerencsétlenül szana meg szét vásárolták a családi jegyeket, de megoldódott, így az utosló sor széle helyett a nézőtér közepén találtam magam kezdésre.

A nyitány andalítóan szépen szólt, de leginkább a feketeöves színházba járóknak, a többiek még befejezték a gyorsvacsit a zörgőszacsiból, átültették a gyerekeket, újra helyezkedtek, még elküldték közben az utolsó szelfiket, és még megbeszélték, hogy mindjárt kezdődik. Csak szólok: már elkezdődött.

Jött a taps, függöny, és egy egész falka huszár a színpadon… próbáltam befogadni az élményt. Szóval a kék alapon arany mintás huszár gúnya még oké. A sapkájuk búbján a nemzeti színű golyóbis is még belefért. A fétisként lobogtatott nemzeti lobogó (sacc első 15 percig folyamatosan) véres kardként való hurcolása kicsit furának tűnt, de mindezt elnyomta a “lovak” látványa. És akkor most vizuálisan álljunk meg néhány pillanatra. Szóval a lócsontvázból ittmaradt koponyát rábökték Marinéni felmosórúdjára, mindezt letakarták egy ovis méretű fehér lepedővel, a fej részre, meg a szem helyére felkötöztek nemzeti színű szalagokat. No ezzel “ropták” a huszár nótákra a fiúk, kiket a helyi falusi asszonyok (anorex balettlányok) pipiskedve táncikáltak körbe és körbe. Volt némi zűr és zavar, főleg mikor felemlegették Iluskát, mint a legszebb, majd a táncművészek között befutott az operettsztár Bordás Barbara személyében kissé trampliként. Ilyen búvalbaszott Iluskát én még életemben nem láttam, de biztosan ez volt itt a világmegváltó koncepció.

Mikor végre vége volt a huszárok sokadik népnemzeti csasztuskájának, akkor előkeveredett a gonosz mostoha – Oszvald Marika személyében, aki a saját karikatúráját tolta az este.

Bagó szerepében Langer Soma viszont az előadás egyik biztos pontjaként szerelmesedett bele Kukorica Jancsi mellett Iluskába, és megelőlegezve a második felvonást: az este legszebb dalával énekelte el közös szerelmük halálát (lásd. még: Egy rózsaszál szebben beszél).
No de vissza a nem túl eseménydús sztorihoz (na erről nem tehetnek, Petőfi ezt írta meg, hát ennyi van benne): szóval Kukorica Jánosról (Dolhai Attila: már nincs abban a korban, hogy a félmeztelen kezdő jelenetét értékelni tudjam, bár nem rossz, de a színpadképeshez “le kéne dobni a sertésjelmezt” – by Cyla) hamar megtudjuk, hogy árva kölyökként a kukorica földön született, majd ottfelejtették, és a falu nevelte. Ha már a faluban kószált, akkor ő lett a nyáj pásztora, de közben Iluskába is belehabarodott. Iluska mostohája utasításaira mozdult leginkább, és az öreglány sebtiben elhajtotta a csóri lányt a patakpartra mosni. Na nem ám egyedül. Csapatban. Vitték a teknőt is. Mind, ahányan voltak (+ 6 balettpatkány). Na ott koreográfiára népnemzetien hajlongva előkelősködtek, és mosták a semmit, mert szépen a teknő mögé hajtogatták rendszeresen a fehér ovis lepedőket. Majd a végére azért kettőt sikerült főhősünknek bevizeznie, mielőtt kitolták ezen tök felesleges kellékeket.

Mivel a gonosz mostoha a szomszéddal (Faragó Topi András) jól kitervelte némi kolbászért cserébe, hogy az majd jól szétkergeti a nyájat, míg Jancsi és Iluska a patakparton dugnak, ezért menetrend szerint megérkezett a bosszúszomjas falunépe, hogy jól elverje a szerelmes lovagot.
Megoldásként Jancsi fogja és huszárba vágja magát, és nekiindul bánatában a seregbe.

Szünet.  Itt a menekülési lehetőség, de ha már huszárok, akkor hősként maradunk.

A második felvonásra a párizsi királyi palotában találjuk magunkat, ahol a király lánya (Fischl Mónika) bassza le az apját (Bodrogi Gyula, a fény a mai éjszakában!!!), hogy már megint elvesztette nem csak a csatát, az összes emberét is.

Megjön a felmentő sereg, naná, hogy a magyar huszárok, akik a török császártól!!!! (én szultánra emlékszem, de a tök tudja, lehet mikor Rómát bevették, akkor azzal együtt magukévá tették a császári rangot is) védik meg a lúzer párizsi udvart és annak fejét, a királyt.

Itt érzem először, hogy érdemes volt eljönnöm. Bodrogi Gyula francia királya emlékeimbe idézi a klasszikus bohózatokat, régi tévéjátékokat, bolondozásokat, amin őszintén lehetett nevetni. Mint itt is, most is. Majd énekel is, és végre a zs kategóriás áriázások között egy rocker hang jön ki a torkából kontrasztként, hogy végre jól érezzük magunkat. Az öreg király álma, a nemkirályi életről meghatóan szép végre.

De hamar vége az idillnek, mert szemünk a csatába induló magyar huszárokon, és könnyezünk. Igen, a röhögéstől. Szóval az elsőre részletezett kék-arany huszárgúnyát még sikerült megfejelni egy baszott nagy aranyszínű angyal szárnnyal minden vitéz hátára, amitől kegyetlen röhögőgörcsben fulladozunk. Mindezek mellett ebben rohannak neki a magyar zászló alatt (fúj, a francia nem kell, még akkor sem, ha a Párizsban rettegő király seggét védik) a törököknek. Nem csodálom, hogy a török haderő elveszítette a csatát, hát annyira döbbentek meg a látványtól, hogy szerintem lefagytak, mint a későbbi korok csúcstechnikája a windows. Kékhalál. Amíg színpadon bohóckodnak ebben, addig már nem is lehet normálisan a sztorira figyelni. Pedig megjönnek győztesen, az öreg király fele királysága és lánya a jutalom, de ugye Jánosunknak feszt nem kell az ajándék, neki Iluska kell, de állatira.

Közben befut Bagó, hogy közölje a gyászhírt, a mostoha eltette láb alól a csajt, így hiába vágyik oda vissza, tök felesleges. Még egyszer bepróbálkozik a nagyhangú királylány, ha ló nincs, jó a szamár is alapon, de újra visszapattan, érzem, hogy ezt nem ússzuk meg, és igazam van, áriába folytja bánatát. Szép hangja van, de operákra jellemző módon egy büdös szót nem érteni abból, amiért hisztériázik, de kisegít az angol nyelvű feliratozás.

És majd ide visszatérünk, mert pöpec nyelvlecke is volt: 2 in 1 jegy árárért.

Szóval Bagó és Jancsi nekifutnak a hazaútnak, aztán jöhet a függöny. Gyér taps, már szednénk össze magunkat, de nekem még rémlik, hogy a sztorinak Petőfinél itt még nem volt vége, úgyis csak 9 óra van, hát tolja a zenekar tovább.

Át is rendezik a színpadot közben, megpucolják a francia udvari berendezést, és a pusztába kerülünk, ahol először a gonosz mostoha próbálja a halál tavától elhessegetni a két szerelmes fickót, majd kierült, hogy ez biza az élet tava, és ha szépen kérik, akkor Iluska bizony itt és most a kedvükért feltámad. Na nem sieti el, mert közben a balettkar is megdolgozik a ma esti gázsiért, és majd csak utána jön elő a süllyesztőből már tündérkirálynőként. Rögtön feldobja Jánosnak, hogy legyen ő a tündérkirály, aki kapva kap az alkalmon, sőt egy pillanatra kinevezi a “majdnem lyuksógort”, de annak van annyi esze, hogy nem akar miniszter lenni. (nézd már, egy ellenzéki a ner színpadon!).

Szóval Bagó balra el (na jó, jobbra…, mégicsak az Operett…), szerelmes párunk meg boldog, egészen a furulya hangjáig, amitől Jancsi megvilágosodik, és közli az ő Iluskájával, hogy akkor most tipli van haza, mert aratás van, meg pipacs és a nyáj. (gyere haza fiatal projekt… hát ez nem lesz elég combos szerintem, de hát ugye nekik is a reményhal a kedvenc állatuk…).

Még boldogságukat ábrázolandó van egy teljesen céltalan 8-10 perces balett betét, ahol az összes színházban fellelhető táncost rászabadítják az előadásra vonaglani egy sort, mégiscsak koreográfus rendezi ezt a népnemzeti, zászlófétises, lókoponyafejes huszárparádét, némi giccses lovestory-val fűszerezve.

Rájön a tündérkirálylány, hogy akkor most vagy megy a lovagjával, vagy megint magányosan fog a tó fenekén sírdogálni, így együtt indulnak neki a hazafelének.

Végre vége!!!!

Bozsik Yvette is a színpadra kerül a tapsrendben, de bemutató napján ez cseppet nem meglepő, mondjuk a mosoly nem őszinte az arcán, tuti, hogy a lelke mélyén tudja, hogy ezt az előadást miért is vállalta be. Erre egyetlen elfogadható magyarázata lehet: pénzért. Sok pénzért. Mert kevés pénzért nem érdemes beégenie magát.

És akkor az újdonságok:

– VAN előtapsoló, mint régen a gépről bejátszott taps a Familia Kft-ben, itt viszont élőben tolja, minden dal után nagy erővel rákezd
– VAN kurjongató-hujogató beépített ember, míg a tapsoló bal hátul, ez utóbbi vagy középen a páholyban ordít, vagy a jobb hátsó traktusban, botfülem nem tudta betájolni
– VAN angol feliratozás, ahol olyan szakszavakat tanulok, mint Jonny Corncub (Kukorica Jancsi), John the Valiant (János vitéz), thsako (eljtsd: csákó)… pöpec angol óra.

Taps van a végén, mondjuk a standing ovation elmarad, hiába minden csujogató igyekezet.

Egy biztos: ingyen, osztályprogramnak tökéletes lesz, meg lehet vele tölteni a nézőteret, mondjuk az is hülye, aki ezek után pénzt ad ki erre, nekem mondjuk 7 számjegyű összeget kellene fizetniük, hogy még 1x megnézzem, önként ugye a közeli SOHA időtávban gondolkodom. (pedig ez volt a szimpatikusabb szereposztás)

Menet közben még az jutott eszembe (na jó, a szünetben), hogy ezt látva az Irígy Hónaljmirigy (fiatalabbaknak akkor a Pamkutya) minden ujját (kéz és láb egyszerre) nyalogatná az előadás láttán, egy percig nem kellene a paródián gondokodniuk: már a színpadon van minden.
Határozottan látszik, hogy már a másodvonalba sem kellő Kiss B. Attila igazgató (exoperaénekes, nem világsztár, hiába kiabálja a propaganda róla) és Apáti Bence (hivatásos nerpropagandista, kiöregedett balettművész (ez utóbbit, mármint a művészt kényszerből írtam ide, nem találtam mást rá, de én a művészetet biztosan nem vele azonosítom)) az adóforintjainkat saját sikertelen életük kompenzálására költik. Szakmájukban a csúcs közelébe sem kerültek, de jó segget nyaltak, így kaptak egy zenés színházat, amit erősen kevernek az Operával, és még b verziónak sem mondanám, mert arra ugye ott van az Erkel Színház. Szóval idetolták ezt a János vitéz torzót a színpadra, benne az összes frusztrációjukkal, a NER elvárásoknak megfelelő mennyiségű magyarkodással, zászlófétissel, “angyali” (nagyonröhögsmile) huszárokkal, és teletolt balettrészletekkel.

Csak gratulálni tudok, ez már annyira gagyi, hogy tényleg feszegeti a bohózat-paródia kategóriát. Kár, hogy ők komolyan gondolták.

Gábor 100 – KuglerArt Szalon

Gábor Miklós 100 éves lenne, ennek alkalmából jött szembe velem egy aprócska FB esemény nem olyan régen.
Péntek este lévén erős nosztalgia fogott el, mert élőben színpadon nem volt szerencsém hozzá, viszont a régi felvételeken megunhatatlan óriás volt ő.
A KuglerArt Szalon is most debütált nálam, már a jegy személyes átvételénél is az a családias kedvesség fogadott, ami a ma estére még inkább jellemzővé vált.
Felvidéki Judit szívét-lelkét belepakolta a ma estébe, vele kezdtünk, és egy csodálatosan hangulatos, lágy, romatnikus privát felvételeket és tartozó videóval, amit ő szerkesztett Vass Éva és Gábor Miklós kapcsolatáról, szerelmük, és összetartozásuk emlékére. Vass Évát néhány hónapja veszítettük el, már régen nem játszott, férje halála óta visszavonultan élt, de mégis ott lehetett a felvételeken ma este közöttünk imádott Miklósával együtt.
A színházi előadásokból részletekkel kezdtünk, majd Judit napló részleteket olvasott fel, pont úgy, mint amikor kislány koromban anyukám mesélt nekem, teljesen odavarázsolt a Balaton partjára, a házaspár mindennapjaiba.
Első vendégként Márton András kapta meg a pipát, és elevenedtek meg azonnal a Madách Színház fénykorából a sztorik, amikre Gábor Miklóssal kapcsolatban visszaemlékezett. A kezdetekből a tisztelet és a kíváncsiság vitte egyre közelebb a színész óriáshoz, aki nemcsak színészként volt nagyszerű, de emberként is az volt, nem félt senkinek a szemébe mondani azt, amit gondolt róla, hamar átlátott a felöltött álarcon. Hosszan hallgattuk volna még, de jöttek az újabb film részletek, és még egy kis visszaemlékezés, hogy távozásában a Madách-ból sanszosan szerepet játszott az is, hogy vágyott más szerepekre, akár vígjátékokra, kabarékra, más közegre egy idő után már.
A nézőtérről már vártuk, hogy a kényelmes fotelbe kerüljön, és hozzájusson a pipához Hegedűs D. Géza, a víges színházi látogatásaim nagy kedvence, akiről felvezetőként A Bernhardi-ügy egy rövid részletét látjuk Gábor Miklóssal párban. Az előadás próbafolyamatáról, a bemutatóról, és a kettejük közös munkájáról esett szó, majd vendégünk előkapta a tabletjét, és olyan lelkesen olvasta a korabeli író-kritikus véleményét az előadásról, hogy a végére teljesen elfelejtettem, hogy ki is írta, de a rendszerváltás után egy évvel tűpontosan, érzékletesen elemezte a rendkívül új, friss előadást, amit korábban esély sem lett volna bemutatni.
Jött még egy levél, amit szintén olyan átéléssel nyújtott át nekünk Hegedűs D. Géza (ez nem nyilvános, a színészmúzeumból való az irat), hogy teljesen elvesztün a régmúltban.
Jött a szünet, a szomszéd néző életre navigálásával (leesett cukorral, de jól jött most a tapasztalatom és határozottságom, sikerült!!! segíteni!), majd már a szünetben kiszúrtam Kiss Mari színésznőt a nézőtéren, gondoltam, akkor most tutira ő következik. Tévedtem! Néző volt ma este ő is!
De milyen este volt! Felvidéki Judit, a vendégek, és időnként a közönség soraiból is érkeztek információk, és mindezek összességében varázsoltak egy nem annyira retro, de mindenképpen családias, nosztalgikus hangulatot.
Lengyel György rendező következett, aki Gábor Miklós Madách Színházi életéről mesélt rengeteg, eddig számomra teljesen ismeretlen törétnetet. 1945-től nem volt olyan előadása, amiben Lengyel György ne látta volna, sőt sokszor rendezte is. Ádám Ottó, az akkori igazgató és Gábor Miklós nem voltak feltétlen jó viszonyban, de elismerték és naggyá tették az a madáchos korszakot.
Lengyel György volt az este “Luciferje”, aki elmesélte a nem túl rózsaszín történeteket is Gábor Miklós színházi életéből, mert így lett teljes a kép, hogy nem csak a zseniális alakításokról, hanem a mélységekről, nehézségekről is képet kaphattunk. Természetesen itt is folyamatosan meg-megszakítva a beszélgetést jöttek az előkészített régi színházi felvételek, ahol Vass Éva mellett Psota Irén, Garas Dezső, Márkus László és még rengetegen, megjegyezni sem volt idő ezt a sztárparádét.
Elrohant úgy az idő, hogy már este 10 is rég elmúlt, de fel sem tűnt.
Nem fejeztük ám be! Ááááá! Csak abbahagytuk! Biztos vagyok benne, hogy ennek lesz folytatása, ahogy hazafelé a többi nézővel bandába verődve beszélgettünk, úgy derült ki, hogy ez nem az első Gábor Miklósról szóló este volt, én biztosan figyelni fogom mikor lesz a következő, mert kihagyhatatlan. Bandázás közben annyira klassz volt, hogy az este után a most futó darabokat beszéltük még át a metróig, ki mit látott, mit nézne és mikor, és ismét egy szuper kis csapatba keveredtem egy hideg majdnemtéli, késő őszi estén. Szerintem tutira jobban jártam, mint a tömegben standiont focivereséggel avató 68ezer ember…
És az este bónusza! Kifelé jövet még egymást vártuk öltözködve, mikor Kiss Mari színésznő is indult haza, és szóba elegyedve éppen most nyílt alkalmam rá, hogy elmondjam neki végre, hogy mennyire csodálatos volt az alakítása a Hatszínben, a Baby Jane előadásban, melyik volt az a jelenet, amikor úgy szorítottam már a férjem kezét, hogy majdnem letörtem az ujját, és milyen volt a Salemi élmény. Ő pedig szerényen nem saját magát, hanem a rendező Alföldi Róbertet és a Salemiben vele együtt szereplő “lányokat” dícsérte. Imádom!
KuglerArt Szalon: rendkívül hangulatos, ízléses, kuckós lakásszínház. Érdemes bármikor menni, most a szünetben fincsi sütik voltak becsületkasszával, amit sajnos nem ehettem, de legközelebb jobban odafigyelek a cukromra, és úgy készülök 😀

Meghallgatás – Pinceszínház

Két zseniális művész házaspár alkotása.
Balázs Ágnes írta, Gáspár András rendezte, Murányi Tünde és Kálid Artúr pedig eljátszották.
Adott egy 50-es házaspár, akik egy meghallgatáson (?) futnak össze tök véletnelül (?), és helyből kiderül, hogy ők már egy éve nem alkotnak egy párt, mert a pasi lelépett egy Szopkó Amanda nevű statisztából már felfejlődött színésznővel. Utóbbi hölgy nem kerül elő a maga valójában, de felemelkedésének útját Ella (Murányi Tünde) többször is emlegeti, vagyis Leo (Kálid Artúr) szemébe mondja.
Fura mód próbálja a pasit visszakapni: hol emlékekkel, hol lelki terrorral, hol érzékeny emlékekkel, és mindent bevetve dobja be magát. Hamar láthatóvá válik, hogy szó nincs itt valódi castingról, inkább Ella cseles haditervéről, amivel exférjét próbálja visszacsalogatni magához. Sok csavarral a történetben igazi mély, lelki hullámvasútra ülünk fel főszereplőinkkel, és röpülünk végig a kapcsolatukon a kezdetektől a sok megcsaláson, és tragédián, egymás lelki megtiprásáig, mikoron is Leo lelép… Neki ez szokása, hol a színpadról lép le, hol a házasságából. Egy újabb történeti csavarral kiderül, hogy konkrétan az életéből is készül lelépni, de ebben azért Ellának is elég nagy szerepe van: ő viszi a másvilág kapujába Leo-t, de azért ott megadja neki a választás lehetőségét.
Beszélgetésükből sok-sok régi seb keveredik elénk, amiket a +25 év házasságuk alatt nem volt idő(?), lehetőség (?) kibeszélniük. Most eljött az az utolsó pillanat, amikor már muszáj lesz szembe nézni a legfájóbb lelki sebekkel is.
Lebilincselő pszichodráma némi humorral fűszerezve, lélekbe-szívbe mászó alakításokkal.
Hatásosan lelkizős hazafelébeszélgetős este született.

You are more – Spirit Színház

Malchiner Péter röpke másfél órára elrepít minket, na nem messzire, csupán saját lelkünk legmélyebb bugyraiba. Nem sokat vacakol, belevág már az elején, na nem a közepébe, hanem a témába. A you are more köré épül a teljes előadása, ahol hol színészként áll bele a tanmesés jelenetekbe (Gosztonyi Csaba szereplésével), majd egyre több közösségi feladattal színesíti az esténket. Életem első meditációján rögtön elröppenek úgy az olasz tengerpartról a toszkán citrusligeten át egy laza átkötéssel zuhanórepülésben már a budapesti lánchíd felé. Ellazulás, stresszoldás, és érzelmi hullámvasút vezeti az utunk a jóllét felé, aminek 6 eleméből 4-et 1 percen belül kukáz ki Péterünk, hogy durván szembesülve a valósággal végre azon kedzünk el gondolkodni, hogy hol is lehetne még ezt a félresiklott utat a boldogabb mederbe terelni.

Aztán mikor már úgy látnád, hogy végre kikeveredtél és látod a kiutat a saját életedből, akkor jön Péter, és még csavar egy-kettőt és újra ott tartunk, mint kb fél órával ezelőtt: olyan sűrű az előadás, hogy újra és újra rámjön a kényszer: jegyzetelni kéne, mert hónapokra előre ellát feladatokkal. Na nem hosszúak a leckék, inkább önismereti utazás lesz ebből, kiemelten a stresszkezelés, az életemben lévő káosz leküzdése, és az új irány megtalálása. Lehet ez nem is hónapok, de évek kérdésköre, de a kezdőrúgás ma este megtörtént.

15 perc szünet után jön Csonka András, (akitől nem mellesleg a jegyet kaptam ajándékba, itt is köszi!), és kinyitva a szívét, lassan belemelegedve a Péterrel való beszélgetésbe olyan mélységeiről beszél az életének, amiből már nem csak a színpadi bohócot látjuk meg, hanem azt a valódi művészt, aki mindig el tud varázsolni. Aki a saját lelki válságait leküzdve amint fellép a színpadra már csak arra koncentrál, és mindent megtesz, hogy a színpadra lépés előtti lámpalázát hátrahagyva a legjobb formáját hozza.
Végigfutunk a főiskolai éveitől a Família Kft-n át, a műsorvezetői széken átugorva a popsztárig, azt megfejeljük a táncparkett ördöge szerepkörrel, és eljutunk a mába, ahol ott a nagy kérdés, hogy valaha lesz-e olyan rendező, igazgató, aki nem vígjátékban gondol rá, hanem komolyabb-komorabb szerepkörben is el tudja képzelni.
Míg a szakmai része az életének a tökéletes és változatos felé halad, addig egyszercsak megnyílik Péter kérdései által, és magánéletének kapui tárva-nyitva állnak előttünk: szorongásai, félelmei, a gyerekkorból hozott élményei, tanításai vagy annak hiányai.
Egy dolog biztos: keresve sem fogunk olyan kollégát, nézőt fellelni, aki ne szeretné Andrást olyannak, amilyen. Szerényen utasítja el ezt, de hamar kiderül, hogy alaptermészetén nem tud változtatni, és nem is akar: konfliktuskerülő, tök barátságos pasi. Igen, már érkezésemkor segít a jegy átvételében, kedvesen váltunk pár szót, és az előadás végén, mikor a nézőkön a sor a kérdezésnél annyi minden felmerül, annyi kérdésem lenne… de mégsem. Majd egyszer, máskor, máshol.
Továbbra sem gyalogolnék bele senki életébe jobban, mint amit megmutat, a saját kétségeimmel pedig már egyiküket sem fogom stresszelni közel 11 órakor.

Gyors a hazaút, kellemes retrózenére, és ellazulva várva az itthoni családi beszélgetést arról, hogy ma mi mindent hallottam. Szerintem az előadás címét viselő könyvet lassan levadászom, mert nem készültem jegyzetfüzettel, pedig érdemes lett volna Malchiner Péter előadására, annyi jó és hasznos gondolatot dobott elénk.

Spirit Színházban jön még Csutka István, Zorán is még az idén, érdemes őket és Pétert is megnézni!