Liliomfi – Madách Színház

Az utóbbi évekből az igazi, az eredeti, az igazán visszahozott, múltidézően szórakoztató színházi előadás a Liliomfi. Zenés, vidám, humoros, tele tehetséges és végre lelkes színészekkel!

A klasszikus filmet Darvas Ivánnal még az is ismeri, ha más nem hallomásból, aki sosem látta. Én még valamikor gyerekkoromban el nem kerülhettem, de sok emlékem nem volt róla, ami kicsit sem zavart, mert az előadás fergetegesen pörgős menetében esély nem lett volna bármivel összehasonlítani, mert nem hasonlít semmire, “csak” egy vidám kikapcsolódásra az első pillanattól az utolsóig.

Szellemfi (Magyar Attila, a mázli szereposztásban) és színtársulata Keszthelyre érkezik, köztük Liliomfival (Nagy Sándor, végre az ő szerepében, nagyon elemében), aki duplán is hátrányos helyzetű: egyrészt nagybátyja (Szerednyei Béla, aki újra a régi, 90-es években elhagyott, és most meglelt formáját hozzá végre-végre) haza akarja hívni Cinkotára, mert nősülnie kell, másrészt fülig beleszeret Mariskába (Jenes Kitti, de jó hogy itt van, és épp nem a Nagymező utcában) Keszthely legszebb és legjobb torkú színész palántájába. Van némi probléma, mert Mariska dadája (Dobos Judit, akin már akkor kacagunk, mikor begurul a színpadra) is Liliomfira vágyik, rá viszont inkább senki, de ez a legkevésbé sem zavarja. Szellemfi csajozni vágyik csupán, és a Shakespeare koppintásaival világhírnévre törne, de konkrétan csak Rómeó megformálásában próbál jeleskedni több-kevesebb sikerrel. Elviszi előle a show-t Liliomfi, aki Júlia dadájaként lemossa a színpadról a kissé senior Rómeót. Időnként belibben a nagybácsi (Szilvai) exneje (Ladinek Judit), ki már hulla, és fixen fekszik, de mégsem bír, mert jön, kísért és közbeszól, mit szól, énekel! És milyen jól teszi 😀
Lányszöktetés a megoldás, mert Mariskáért is eljön a gyámja, aki hogy, hogy nem éppen az a Szilvai Tódor, aki nagybátyja Liliomfinak. A félreértések, és bonyodalmak itt kezdenek fokozódni, mert a lányt is vinné haza, Cinkotára, mert neki meg sürgősen férjhez kell mennie. Nyilván az előadás kezdetéhez képest laza 3 óra múlva derül majd ki a fiatal szerelmespárnak, hogy őket az öreg is egymásnak szánta, de addig még belibbenünk a Balaton parti fogadóba, ahol Kányai (Barabás Kiss Zoltán) fogadós küzd a szerelmes pincérével, Gyurival (Berényi Dávid) és a saját lányával, Erzsivel (Tóth Angelika). A mellékszálon a két fiatal is persze szerelmes egymásba, de a drága papa inkább a pénzre hajt, így a gazdag pesti fogadós fiát, ifj. Schwartz-ot (Serbán Attila, a tiroli sztár ma este!) nézte ki magának. Annyira nézte, hogy még sosem látta, így a két lókötő színészünk, Liliomfi és Szellemfi sikeresen kipasszolja a papa szívéből a jódlivilágbajnokság győztesét, és gyorsan férjhez adja a lányát a csóró pincér Gyurihoz. Van némi álca és leplezés, így a vége felé Mariska már szentül hiszi, hogy Liliomfi mégsem őt akarja, de nyilván nem lenne happ-end, ha nem derülne ki gyorsan, hogy de, mégis.

Az előadás tele van zenével, jó zenével, csupa jóhangú színésszel, látványos koreográfiákkal, és annyi humorral, geggel, hogy néha áll az előadás, annyira tombolunk, mint közönség. Hullámzóan, de ránktör az “aztakurva!” érzés, és nem lehet visszatartani a röhögőgörcsöket.

Ezt a előadást minden depresszió ellen receptre kellene írni: semmi extra, csak a pihentető nevetés, de abból évekre elég dózissal.

Szente Vajk rendezésében a színház repertoárjának legjobb darabja lett.

Mary Poppins – Madách Színház

Gyerekszereplős, de nem kisgyerekeknek (lásd 10 év alatt) való történet! Kevéssé van kommunikálva, így a fél ház unatkozik, és hisztis, a szülők-nagyszülők meg pilláznak, hogy mi nem tetszik nekik ezen az előadáson.

Mert tényleg jó! Sőt, igazán látványos, jól szól, klassz történet, és a színészi alakítások is pont a helyükön vannak, mindenki szívét-lelkét odatolja a színpadra.

A Banks család állandó bébisintér keresésben van, mert a két gyerek (Sebők Dóra Anna és Molnár André Lukács) sportot űz a pótdadusok elüldözésében. Banks apuka (Dunai Tamás) tipikus elfoglalt bankalkalmazott, szarik a családjára, nagyjából dísznek van neki, éljen a bank! felkiáltással. Az anyuka (Gallusz Nikolett) pedig próbál otthon úrrá lenni a káoszon, de az exszínésznői karriert dobó családanyává változott feleség képességeit ez erősen meghaladja. Súlyosbítja a helyzetet Robertson (Németh Gábor), aki a talpraesett szakácsnő (Dobos Judit) mellett könnyítene a háznép életén, csak nem jön neki össze.

Ebbe a zűrös famíliába érkezik Mary Poppins  (szerencsésen ma este Auksz Éva varázsol el minket), aki kézbe veszi nem csak a gyereknevelést, hanem úgy a család megnevelését is. Igazi lelki társa Berti (Sánta László), aki főállásban kéményseprő, másképpen pedig ő is igazi életművész-varázsló.
A család sokáig nem talál magára, főleg a családfő ridegsége miatt, amit simán rákennek a korábbi nevelőnőjére (Sáfár Mónika), amiben van valami, de azért egy felnőtt családos ember nem lehet ennyire korlátolt. Jár is neki a büntetés, a bankigazgató (Koltai János) helyből kirúgja, amikor elhiszi, hogy mellényúlt, az első alkalom, amikor nem csak az eszével, hanem a szívével döntött a drága papa (Mary Poppins és a gyerekei hatására).
A korábban megleckéztetési célból elszökött Mary Poppins visszatér, és helyrerántja a családi békét, és persze jön a happy-end is: mehet vissza a papa a bankba dolgozni, miközben rájönnek, hogy már nem is kell bébicsősz, mert saját maguknak gyártották a két gyereküket, lehet velük akár élvezni is az életet.

Nagyon jól szól minden dal, látványos a koreográfia, mozgalmas a színpadi látvány.

Zseniálisan megrendezve Szirtes Tamás által.

Salamon király szorong – Rózsavölgyi Szalon

Salamon király (Jordán Tamás) nem nemesi címet visel, csupán nadrágkirály ő, mert azzal kereste vastagra a pénztárcáját, mit most így a 85 felé már nyitva is hagyott jótékony célokra. Az esti züllése nagyjából kimerül a bárban ücsörgésben, ahol is a pincér srác – Jean (Mohai Tamás – hol a francban játszott eddig, hogy nem találkoztam vele, zseniális színész!) kedvére való, kicsit lökött, nagyon állatvédő, és imádnivalóan lelkesfiatal.
Salamon régi szerelme a király otthonában működtetett segélyvonalon jelentkezik be, így Jean Cora-hoz (Hernádi Judit) indul, visz neki az öregtől virágot, és némi vigaszt. Cora nem fiatal már, bár ezzel képtelen szembe nézni, így Jean próbál vele jófejségből összejönni, ami némiképpen kurtán-furcsán sikerül is. Menet közben kiderül, hogy Cora még a háború előtt sanzonénekesnőként kereste kenyerét, amit a német megszállás idején sem adott fel, így a Gestapónak besúgó bártulajdonos mellett “tündökölhetett”, míg Salamon (vagy Salomon?) 4 évig rejtegette létét egy pincében, hogy zsidó származására tekintettel ne vigyék gázkamrába. Cora lelkét nyugtatja, hogy ő biza nem köpte be idősebb hódolóját, és ő ettől mekkora hős, mondjuk a hódítót cseppet kiábrándította az a 4 pincében töltött év Cora látogatása nélkül.
Jean (és az őt jásztó színész különösen!) nagy fazon, tanul ő, de szíve az enciklopédiákhoz ragaszkodik az oktatási rendszer helyett, így Aline (Sipos Vera) lesz ebben fő tettestársa. Igen, még a szeretet-szerelem szavakat is a kötetnyi papírok között keresik. Sok-sok megfejtendő szó lakik azokban az enciklopédiákban, így mire közösen kiválogatják amire szükség van, addigra már észre sem vették, de egymásba szerettek.
Kicsit bonyolítja a helyzetet, hogy Cora tök elhiszi, hogy Jean nem szánalomból szeretett bele, de a srác ügyesen lavírozva visszatereli Salamon karjaiba a rég elfeledett énekesnő barátnőjét.
A vége végre happy end 🙂

Dicső Dániel rendezésében igazi jutalomjáték, és nem csak Hernádi Juditnak és Jordán Tamásnak, hanem a csodálatosan, az előadást végig a hátán hordozó, és pörgető Mohai Tamásnak is.

És Rómeó és Júlia – Centrál Színház

Ha nem olvastad, vagy láttad korábban, szerintem nem fogod érteni ezt a zseniális előadást Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter csodálatos játékában.
Minden szereplőt eljátszanak ők ketten, nincs díszlet, viszont van két ízig-vérig színész, kisujjukban Shakespeare, a szöveg a régi, nem a 21. század, mégis mai.
A két színész még a tömegjeleneteket is előhozza, Rómeó és Júlia kettőse pedig annyira szép, és annyira megható, hogy ezen a kisszínpadon még szívet facsaróbb.
Rudolf Péter dajkaként már annyira jó értelemben bohóc, hogy próbálok halkan nevetni, mégiscsak a dráma végén jól meghalnak a főszereplők, mégsem vinnyoghatok közben.

Sok éve játszák már, sok évig fogják, megérdemelt teltházakkal.  Rajongom Shakespeare-t, így ezt a darabot is imádtam.

 

Premier – Vígszínház

A színészek névsora alapján ez a kihagyhatatlan bemutatója lett ennek az évadnak a Vígben. Így nem volt kérdés, hogy amint lesz időm, megnézem.
Nem lövöm le a poént, de egyszernézős, és ez NEM a színészek, vagy a darab hibája.

De először idevésem a történetet röviden, hogy a színészek mellett még mi vonzott erre az előadásra. Színház a színházban, és ez mindig olyan világ, ami nézőként vadul idegen, de mégis érdekes látni hogyan készül el az a csoda, amit mi végül a színpadon látunk. Már ha sikerült a csodavárásunkat kielégíteni.
A színház premierre készül, a kicsit öregedő vezető színésznővel (Eszenyi Enikő), és a baromiraunommárahisztérikát típusú, keveset kereső, örök elégedetlen színész másik főszereplővel (Hevér Gábor). A darab rendezője, sajnos csak a színpadon Hegedűs D. Géza, az írónőt Börcsök Enikő kelti életre, a producer pedig Seress Zoltán. Ha itt még nem lenne elég a sztárok felsorolása, akkor szerepel még az előadás első perceiben szörnyethaló Nancy, a rajongó (Szilágyi Csenge), és egy másik színész szerepében Orosz Ákos. Na ők készülnek ennek a darabnak a bemutatására, amit némiképp hátráltat a főszereplő hisztérikussága, mert ő ugye nem pofon vágható, nem emlegethető fel az életkora és az alkohol sacc annyira vonzza, mint Micimackót a mézesbödön.
Rohamléptekkel váltogatjuk az idősíkokat, hol a szerepükben, hol a háttérben futnak versenyt a főpróbahéttel.
A második felvonásban végre elkezdődne a bepróbált előadás, csak a drága művésznőre vár mindenki, de jön ő, nem kicsit elázva (eső nélkül, piától). Egyetlen dolog nem maradhat el, és az a bemutató előadás, mindegy hogyan, mindegy milyen állapotban. A pánikot felváltja végre a játék, és jöhet a darab. Nyomokban tartalmazza eleinte az írónő által papírra vésettet, aztán mindannyian azzal járunk a legjobban, amikor a két főszereplő improvizálni kezd a témáról. Igazuk van. Sőt. Ezt kellett volna tenniük az egész előadás alatt.

A Vígnek már régen el kellene engednie ezt a “ragaszkodunk a csehszlovák vonalhoz”, és a nézőket pont leszaró nagyművésznek kikiáltott rendezőkhöz való tapadást. Ha a színpadon felsorakozott csodálatos színészek, művészek és ezek közül is a két rendezői tapasztalattal is bőven megáldott Eszenyi Enikő és Hegedűs D. Géza veszi a kezébe ezt az előadást, akkor a siker világraszóló is lehetett volna. Sajnos csak volna. Mert nem látták át, hogy a rendezőnek az ajtót kívülről kellett volna gyorsan becsuknia, és nekik ragyogni a színpadon. Így, most este: ott voltak, játszottak, küzdöttek, mi pedig tapsoltunk, mert ők megérdemelték.

Rendezte (bár ne ő tette volna): Martin Cicvak. (bocs, nincsenek olyan ékezeteim, amivel helyesen lehet leírni a nevét)

Élektra – Budaörsi Latinovits Színház

Sokat segít a történet megértésében, főleg a ki-kicsoda témakörben, ha előtte olvastad a történetet, vagy legalábbis a görög nevek nem idegenek számodra. Ha azok akkor legalább a családfát tanulmányozd, szükség lesz rá az előadás elején, de hamar tisztázódnak a rokoni viszonyok, vagy inkább iszonyok.

Amint belépünk, a nézőtér felé haladva totál átverés az egész: a színészek már a színpadon mosolyogva fogadnak minket, köszönnek mindenkinek, öröm-boldogság, itt valami kedves-bájos történik, no para. Mondhatnám, és igen, itt az első spoiler: ez úgy az átbaszás magas fokon, nincs itt semmi sem rendben, és a mosolyok is úgy hamisak, ahogy vannak. Elektra (Ladányi Júlia) az egyetlen, aki a színpad hátsó részén kihagyja a mosolygást, sőt, a vihar előtti csend látszik rajta.
Nem is kell sokat várni arra, hogy kitörjön, elég speciális módon akarja felhívni a figyelmét a népnek (közönségnek), hogy itt biza komoly előtörténet van, gyilkosság, árulás és némiképp érintett a sztoriban ő is. Mindezt az ordító-eszelős tempóban, ruháját feleslegesnek érezve vezeti fel, még jó, hogy a tesója észnél van, és megfékezi.

Hogy egyszerűbb legyen az élet, az alap családfa így néz ki:

  • van az apa és az anya: Agamemnón és Klütaimnésztra (Balsai Móni)
  • nekik van 3 édes gyermekük: Élektra, Khrüszothemisz (Bohoczki Sára) és Oresztész (Böröndi Bence)
  • Agamemnón halála után asszonya a gyászidőszak leteltével gyorsan férjül megy, így a mostohájuk: Aigithosz Király (Brasch Bence), ki korban Élektrához áll némiképp közelebb, mint a kedves mamához, de ez az előadás végéig nem kerül előtérbe igazán.

Fentiekre tekintettel a nevek előadás közbeni memorizálására esélyem sem volt, viszont előre felkészülve elkerülhető volt a vakon repülés.

Mivel az előadást két napja mutatták be, így a sok kíváncsi néző között nagy számban fordulnak elő színészek, színházi háttéremberek, meg sem lepődöm, amikor mellém sodorja az élet Chován Gábort, egészen addig mígnem Xuthosz (Ilyés Róbert) nem vágyik a nem Mükéné városban lakó idegenre, és felhívja a színpadra. Jól “meglepődik” emberünk, de azért a szövegét/szerepét szerencsére nem felejti el egy másodpercre sem. Földön kihúzva távozik a hátsó ajtón keresztül. Xuthosz a biztonsági főnök Aigithosz király mellett, így rendes talpnyalóként bármit lehet kérni tőle, amit meggyőzési technikájával általában el is ér, na nem a szép szavak mestere, inkább az izmaiban hordja meggyőző erejét.
Klütaimnésztra cseppet jobban rajong férjéért, mint az megérdemelné. Hiába a kedvesség, nincs mit tenni, ez bizony nemcsak csélcsap pasi, de mint Élektrától korábban már megtudjuk: hidegvérű gyilkos. A szappanos technikát Trétosz (Bregyán Péter) meséli el, és hecceli fel még jobban a lányt. Az ő drága tesója, a láncdohányos Khrüszothemisz is Élektrával ért egyet, hogy a mostohafaternak előbb-utóbb halnia kell, de erre a feladatra az egyetlen alkalmas jelölt Oresztész, aki viszont Mükénét az utóbbi években messzire kerülte vidéki tanulmányai okán. A híre hamarabb érkezik, mint az elkóborolt gyerek, de befut végre, és rögtön átveri a királyt, és beadja neki, hogy ő bizony csak jóbarát, az igazi Oresztész ügetőverseny közben átszáguldott az örök vadászmezőkre. A drága mama ezen kibukik (bár annyira nem várta haza egyfiát), de a királynak elmés ötlete támad: a meghalt helyére az idegen pont jó lesz, és bemutatják a népnek mint a hazatért tékozló fiút.
Nem sokat kell várni, és betelik a nem beavatott idegennél a pohár (oké, némi agyonverés hatására beadja a derekát), és elküldi a picsába a társaságot, mindezt már ismét mellettem ülve. Még levegőt is elfelejtek újra venni.
Szóval a második felvonásban járunk, mikor a családi vacsi nem túl barátian végződik, majd cseppet elveszítve a fonalat kiderül, hogy Oresztész ugye megjött, és Élektrával egyetértésben szeretné kicsinálni az apjukként páváskodó Aigithosz királyt.
Mindeközben Khrüszothemisz is bekattan, és jó ötletnek tartja, hogy olajjal telelocsolt ruciját az égő öngyújtójával felpiszkálja. Itt áll meg majdnem a szívverésem újra, mert mellőlem ismét felpattan az Áloresztész, és először csupán leüvölti, majd lebirkózza a lányt, és megszerzi az öngyújtót.
Xuthoszra mindig lehet számítani, így elkezdődik a mimózáknak és gyengébb idegzetűeknek a “keressünk egy biztos pontot a falon, ahonnan fél szemmel sem látszik a színpad” próbatétel. Az idegen kispriccelő vére jelzi, hogy a mellettem lévő szék most már a végéig tutira üres marad, hacsak nem valami zs. kategóriás horror jön, és feltámad, hogy ismét kiülhessen, de ez nem horror, így nem jön vissza.
Oresztés és jó édes anyja nem halkan vitatják meg az édesapa, Agamemnón korai halálát, a ki a hibás, és ki gyilkolt és ki nem témakörben. Nem mintha egyességre jutnának, de a hangszálaik szakadásig terhelődnek.
A történetmesélés fonalát valahol ott pár percre elvesztettem (és ahogy a körülöttem lévő suttogásokból azt hallottam, hogy  nem voltam ezzel egyedül), amikor kiderült, hogy a hazatérő Oresztész a valódi, és nem csak az álcahaver, de Élektra és nem sokkal utána a drága mama is rájön erre a nem kicsi hazugságra.
Aigithosz Király elég sajátosan próbál, na nem udvarolni, inkább csak erőszakosságát eltakarva közeledni Élektrához, ami a lányt cseppet sem hatja meg, viszont a baromállat szexuális vágyát a válláig sem érő lány ki nem védheti. Érzékenyebb, idősebb nézők már levegő után kapkodtak, mikor befut Oresztész, és ahelyett, hogy a nővére segítségére sietne, még bevárja másik tesója és anyja érkezését, majd azt is, amikor már kórusban üvöltenek érte, hogy kimentse Élektrát az erőszakból. Végre feláll, elindul, és idegből behajítja a királyt az ajtó mögé, és ha már ott van, és kéznél van az ajtó, akkor péppé is veri. Nem mondanám, hogy a szerencsétlent, mert rendesen kiérdemelte, hogy végre elvigye az ördög. A két lány már az anyját tépi, mert eddigre kiderül, hogy nemcsak hogy szar volt a házassága gyermekei apjával, de tevékenyen részt is vett annak elpucolásában, hiába is tagadja. Ismét Oresztészre marad a feladat likvidálni a saját anyját.
Mire mindenki megkapta ami jár neki, az én szívem már apró darabokra szaggatva, megrugdosva, a mocsokból felvéve, és próbálom apró darabjaiból a lelkemet kiskanállal összekaparni.
Hiába kapcsolódik le az összes villany, a taps nehezen indul be, pedig minden színész, alkotó, és a rendező (Alföldi Róbert) is megérdemelte maximálisan az elismerést. Mégis nehéz tapsolni a gyilkosság-bosszú gyilkosság, erőszak és hazugság tengely mentén.
Az előadás 16-os korhatáros, nem poénból és nem véletlenül, ezen korhatár felett mimózák, erőszakra és a vér látványára érzékenyek, ezen elájulósok inkább maradjanak egy jó könyv mellett otthon, vagy válasszanak könnyebb előadást. Én szóltam.

 

Gloria – Radnóti Színház

Imádom a különleges helyszíneket, ha a színdarab előadását szolgálják. A Tesla tökéletes választás volt a Glória bemutatására. A “színpad” az U alakban elhelyezett nézőtér közepén telitalálat, mindez az első sorból (igen, ahhoz időben oda kell érni) azt is eredményezi, hogy az előadás egy pontján a levegőt is elfelejtettem venni úgy megijedtem, viszont tőlem 50 cm-re zajlottak az események, méghozzá hibátlanul. Zavarba ejtő, és rendkívüli élmény.

A történet napjainkban játszódik, a színpadon éppen New Yorkban járunk, de járhatnánk bárhol a világban egy magazin szerkesztőségében, ahol a fejesek (szerkesztők, írók) asszisztensei egy irodában ölik egymás életét naphosszat. A munkában sok kárt nem tesznek, de mindegyikül úgy csinál, mintha nélkülözhetetlen lenne, közben viszont saját álmaik megvalósításán töprengenek, és ehhez egymás kicsinálása sem elvetendő útvonal.
Alá és fölérendeltségi viszonyaikat tök jól jellemzi az évtizedek óta berögzült móka: felfelé nyalnak, lefelé taposnak, és persze mindig mindenkit kibeszélnek, kigúnyolnak. A jó érzés szikrája is csak ritkán merül fel az irodában.
Miles (Vilmányi Benett) gyakornokkén a fülhallgatója mögé menekülve marad ki a balhés társalgásból, okosan váltogatva, hogy  van őket, vagy a zenét hallgatja. Jószándékú, céltalan huszonévei elején jár, még nem tudja mire vágyik, de az tisztán kiderül a 6 hetes gyakorlati idejéből, hogy erre a szerkesztőségre tutira nem.
Dean (Porogi Ádám) a szerethető alkesz, aki a maga körüli káoszban tökéletesen kiismeri magát, aznaposság és másnaposság esetén is szerethető figura marad. (20 cm-re tőlem a monitorján majongozva is tökéleteset alakít, félelmetesen pontosan játszik a “zseni a káoszban elveszik” szerepében.) Ő az egyetlen, aki Gloria (Martinovics Dorina) lakásavatójára elmegy.
Gloria igen ritkán kerül elő az előadás első felében, akkor is csupán zaklatottan érkezik, és látszik az, hogy mondana ő valamit valakinek/valakiknek, de nem jön össze. Hazudnak neki, (le)sajnálják, kibeszélik a háta mögött, de a falnak ugyan nincs füle, ettől függetlenül Gloria az egyik legrégebbi munkatársként pontosan ismeri, kiismeri kollégái álszentségét, napraforgó mivoltukat. És kezd berágni az egész brigádra…
Ani (Lovas Rozi) az átlagos, farmeros, tanult, de nem nagyravágyó, jó itt neki, ahogy van csaj a csapatban. Kerüli a konfliktusokat, próbálja elsimítani a necces helyzeteket, és a tipikus 25-30 közötti multis munkavállaló mintapéldánya. Szürke egérke, a diétáspor üdítőjével, a mindenre rácsodálkozásával, túlcsorduló érzéseivel.
Kendra (Sodró Eliza) az ösztönös boltkóros, lógós jócsaj, teper, mert másképpen nem érheti el céljait, intrikál, és tapos, ahogy csak tud. Kritikai érzéke csak mások felé működik, magát a tükörben sem venné észre smink nélkül. Zseniális alakítás!, már az első 5 percben érkezése után lehet utálni a karaktert.
Lorin (Rusznák András, az egyetlen, aki végig ugyanúgy Lorin marad az évek alatt) a kiégett, már vezető pozícióban lévő tartalomellenőr, aki utálja már ezt a mókuskereket, de kényelmesebb ezen nyavalyogni, mint kiszállni belőle, és valami boldogságot okozót választani helyette.
A tragédia elkerülhetetlen, Gloria jön, és gyilkol. Nem éli túl, viszont a túlélők ebből a sztoriból építenék fel további karrierjüket, mit sem törődve sem egymás, sem mások érzéseivel, gondolataival.
Megfagy a levegő, megáll a világ, és megáll még annyi helyen, ahol ilyen támadás történik a Földön. Ez most egy újság szerkesztősége, de hetente jönnek a hírek iskolákról, szórakozóhelyekről, munkahelyekről, vonatokról-repülőkről és bárhonnan, ahol bekattant őrültek gyilkolnak halomba ártatlanokat. Bekattantak? Pedig tök normálisnak látszó életük mögött tragédiák sora húzódik, és kattannak, hiszen csak így tudják felhívni magukra a figyelmet. Ártatlanok? Igen, egy részük biztosan az, másfelől pedig már annyira nem érdekli az embereket a másik ember, hogy inkább a telefonjukba, Instára, Facebookra koncentrálnak, hogy a valódi kapcsolataik nem is léteznek. Inkább bőgnek, egy vadidegen több ezer km-re élő popsztár halálán, mint észrevennék a szomszéd szobában készülődő tragédia előszelét.
Hogyan használja ki a média a tragédiákat? Hogyan lesz az emberi sorsokból elsősorban pénz? A Gloria előadás tűpontosan megmutatja ennek a kegyetlen bulvárgyárnak a működését, a sztárok felemelését és elhasználás után elhajításukat.
Csak egy valami nem változik: az újratermelődése ezeknek a lélektelen szituációknak.
Minden alkotó, szereplő a maximumot hozta ki a történetből, a Radnóti Színház rajongóinak kötelező darab, érdemes az első sorokból élvezni az előadást, mindenhonnan tök jól látni, különleges élmény.
Hajdu Szabolcs rendezte, még sok-sok ilyen előadásra lenne szükség, hogy minél többen lássák ezt.

A sötétség hatalma – Budaörsi Latinovits Színház

Valahol mélyen Oroszországban falusiasodunk, körbeülve a nézőteret egy komplett tájház lepukkant konyhái zsúfolódnak a színpadra.
Már bent szuszsogva alszik Pjotr (Bregyán Péter), mondjuk sok idő nem jut neki, némi alkudozás után az fiatal felesége Anyiszja (Balsai Móni) kap a kínálkozó alkalmon és Matrjona (Spolarics Andrea) ötletéből kiindulva, és arra támaszkodva simán kinyírja a férjét. Nem ok nélkül nyilván: sok az örökölhető lóvé, menne már a fiatal szolgáló legényhez, Nyikitához (Brasch Bence), és teli a hócsukája már az öreggel. Matrjona szintén nem véletlenül tolja Nyikitát Anyiszjához, a pénz nagy úr, és az neki is fontos az életében. Mivel a férje Nyikitát Marinához (Páder Petra) adná, sőt kényszerítené, ezért inkább kidumálja ebből a frigyből a “gyereket”, hogy távolabbi anyagi céljai megvalósuljanak.
Okoz némi gubancot, hogy Nyikita nem a hűség mintapéldánya, így Akulina (Bohoczki Sára) is a háremét erősíti. Akulina mostohalánya Anyiszjának, így viszonyuk iszonynak nevezhető, olyan is a kommunikációjuk az öreg halála után, mint előtte: vetélytársak. Nyikita nőül veszi Anyiszját a férj halála után, így magának tudhatja a pénzt és gazdaságot, ettől pedig pont úgy érzi, hogy mindent megtehet. Először csupán a körülötte élők nyomora látszik, majd a kialakult érzelmi válság eléri Nyikitát is, és olyat tesz, ami megbocsáthatatlan: anyja és felesége hathatós közreműködésével saját Akulina által megszült gyermekét öli meg és ássa el a pincében. Itt fogy el végleg a levegő az előadásban. Az után következő jelenetek már csak a hab a keserű pirulák után, amikor Akulinát kiházasítaná a már mostohaapa szerepében Nyikita, de az esküvőn nem bírja tovább, és Marinának és Akulinának is megvallja bűneit, a közösség legnagyobb megdöbbenésére.

Brasch Bence hatalmasat játszik, ahogy Balsai Móni is az előadásban, de mindegyiküket vezeti és nem csak a történet szerint, hanem egyébként is szinte kézenfogva Spolaritcs Andrea színésznő, aki csodálatosan mutatja be a vidéki befolyásos érdekasszonyt. Csak a saját érdekei vezérlik, és nem riad semmitől sem vissza, őt ugyan nem győzi le semmilyen félelem, egyetlen fontos cél van: az legyen, amit ő akar.

Félelmetes este, hangos konfliktusok, fájdalmas csendek, különleges színpadi világ (középen a játéktér, körben a nézőtér mind a 4 oldalról).

Fájdalmas Tolsztoj történet Alföldi Róbert rendezésében.

Függöny fel! – Centrál Színház

Duplán is színházban járunk. A színpadon egy béna társulat próbálkozik a főpróba napján, de valahogy nem áll össze a kép. Dotty (Pokorny Lia) főszereplő, de tök alkalmatlan, ahogy a többiek is, memóriája szinte a nullával egyenlő, hiába kap idegrohamot sokadszorra a rendező (Schmied Zoltán). Jönnek sorban az unalmas színdarab szereplői Garry (Bereczki Zoltán) és Brooke (Sztarenki Dóra), akik próbálnak pontosak és fontosak lenni, de nem sok derül ki róluk, azon kívül, hogy Brooke a jócsaj a darabban, az előadás felében bugyi-melltartó kombóban flangál. A szintén a házba érkező következő pár (Cserna Antal és Botos Éva) fegyelmezetten hozná a saját szerepét, de esélytelen a kollégák tehetségtelenségével szemben. Folyamatosan keresik Selsdont (Papp János) a süketnyuggervénalkeszt, aki a betörő szerepében tűnne fel, ha előkerülne időben. Kiegészíti még ezt a megkopott társulatot az ügyelő (Vári-Kovács Péter) és a mindenes súgó-asszisztens (Kakasy Dóra), akik mentenék a menthetőt, hogy legyen előadás, de a itt is az esély kevesebb, mint a macisajtban a brummogás.
Szünetben a nézők egy része feladja, a mögöttünk ülő társaság alkohollal csillapítja hisztijét, amitől ők legalább már viccesek, de mire eldöntik, hogy lelépnének, addigra bezárul a nézőtéri ajtó, és maradnak.
Jön a második felvonás, immár a kifordított díszlettel, és már a valódi, nem próba előadáson járunk. Hasznos ötletként nem a vacak előadást látjuk a színpadról, hanem a hátteret, amit minden esetben a színészek is. Innen tényleg viccesebb az előadás, különösen azért, mert a családi-szerelmi drámák némi pantomimmel vegyítve végre megjelennek, és elkezdődik az őrült rohanás, hátha mégis lesz előadás, mindegy is már milyen. Mindegy milyen előről, hátulról kezd tényleg vicces lenni, főleg Bereczki Zoltán és Vári-Kovács Péter brillírozik, ők azok, akik a fizikai melót sem sajnálták ki a szerepükből. Az egész bagázst a rendező helyett a Botos Éva alakította színésznő tartja kézben, és többet tesz az előadásért, mint a többiek összesen. Cserna Antal a szerepében is a gyári hülye, de a háttérben sem piskóta, annyira jól áll neki ez a szerep, hogy hihetetlen kezd már lenni: ennyire szerencsétlen ember nincs a földön.
Mikor már azt hinnénk, hogy nem omlik össze semi, akkor csavar még egyet az előadás a történeten, és megfordul ismét a színpad, hogy láthassuk azt, amit az előbb a háttérből. A káosz enyhe kifejezés erre, de mindent megpróbálnak hőseink. Fájdalmasan félelmetes Bereczki Zoltán lépcsőn való “közlekedése” az előadás legvégén, mert értem én, hogy egy színész tud látványosan esni, de azt senki nem mondhatja, hogy a lépcsőn háttal fejjel lefelé leérkezés az kellemes.
Járt a taps a végén a szereplőknek, már feledve az unalmasabb első felvonás, Puskás Tamás rendező a második részben felpörgette a csapatot, és végre nevettünk is sokat.

A salemi boszorkányok – Weöres Sándor Színház

Amikor a szombathelyi színház tájelőadást tart, akkor irány a Katona!

Fiatal lányok játszanak az erdőben: boszorkánytánc, szellemidézés… De van egy brutál társadalom körülöttük, ahol a papoknak olyan hatalmuk van, ami hihetetlen, és elfogadhatatlan. Kivéve, ha a sok birka, a nyáj, mindezt hitelesíti.
Mert ki a jó keresztény? Hát, aki nem cimborája az ördögnek. És ki nem az? Nem, nem az a kérdés, hogy ki nem, hanem az, hogy ki igen! És erre a legmegfelelőbb választ a dilis, berezelt, saját seggét mentő tinilány csapat a legalkalmasabb, hogy megmondja.
Így kerül bajba minden olyan falubeli, akit a hülyetinik kinéznek maguknak. A miértre van válasz, többféle is: ezt várja el tőlük az egyház helyi fejese, a törvényszék, akit szintén a bigott vallási főhülye irányít, és persze leginkább a lányok félelme: ha valaki mást besároznak, akkor ők biza megmenekülnek. És mennyivel egyszerűbb másokra kenni a szart, hazudni, hogy mentsék az irhájukat, mint bevallani, hogy a szellemidézéssel szórakoztak az erdőben.
Nem mehetünk el a tény mellett, hogy mindez csak azért működhet, mert olyan félelelmben tartják a népet a hivatali hatalmasságok és az egyház, ami miatt már ott is boszorkányt/ördögöt/sátánt/rossz szellemet – kinek mi jön be – látnak az emberek, ahol semmi sincs, de a vezetőik a félelmeiket erősítve ezt táplálják beléjük agymosás szerűen. Halkan sikítva juthat eszünkbe az elmúlt évek gyűlöletkampánya, amikor a még oly távoli, több száz kilométerre lévő faluban élők is paráznak a migránsoktól, akik még a szomszéd falusiakat sem ismerik, sőt arra nemhogy migráns, még egy kósza gólya sem jár…
A boszorkánypereknek természetes tulajdonsága, hogy egy hang nem igaz a vádból, viszont azt képviselve látszat erkölcsi magasságba lehet emelkedni. Itt is ez történik, és az egész előadás alatt az a rossz érzésem van, hogy ahogy Hofi mondta régen: “az igazságból elveszett az I”. Itt is elveszett, de nem csak az előadásban, lassan kiveszik az már az egész világon, de a mi országunkban tuti.
Nem csadóldtam a játszó színészekben, sőt!
Proctor (Bányai Kelemen Barna) és Proctorné (Bánfalvi Eszter) játéka nagyon őszintén mutatja be az egyszerű, józan paraszti eszét még el nem vesztett vidéki, nemgazdag házaspárt, akik nem tudnak mit kezdeni a hazug rágalmakkal, nincsenek meg a kellő eszközeik, jogi tudásuk, vagányságuk, és képtelenek bosszúból visszahazudni.
Abigail (Fekete Linda) olyan hitelesen mutatja be a főszarkavaró tinilányt, hogy ütni kéne, de minimum egy lakatlan szigetre száműzni a napraforgó ringyót, és akkor még finoman fogalmaztam.
Hale tiszteletes (Kálmánchelyi Zoltán) és Parris tiszteletes (Mertz Tibor) között nagy különbségek nincsenek, a végére derül ki, hogy Hale már nyitottabb szemmel pánikolva keresi a megoldást az akasztások, kivégzések elkerülésére, míg Parris csupán saját magát, és a pénzét, kiváltságait féltve akarná utólag megmenteni a saját hibájából már a halál árnyékában lévő vádlottakat.
A főbíró (Szerémi Zoltán) kicsit sem ad a látszatra, a legelvetemültebb jogász fajtából való, aki visszaél a hatalmával, erőszakos, befolyásolható, és bosszúszomjas, majd a végén simán mentené a seggét, na nem az elítéltek megmentése az elsődleges, hanem a “mit szól a falu, mit gondolnak majd róla”….
Mary Warren (Hartai Petra) többszörös átállása, lelki átalakulása, és végső pálfordulása az egyik csúcspontja az előadásnak, a másik a Proctor házaspár végső vívódása, búcsúzása egymástól, az élettől.
Kiss Mari és Jordán Tamás ugyan mellékszereplői a történetnek, de kicsi karaktereik is árnyalják a salemi népről mutatott képet.
Zseniális színészi játék jellemezte mindkét felvonást, egyetlen percre sem lankadt a figyelem, az összes szereplő a maximumot tette bele az estébe.
Nem könnyű ez a történet, téma, amihez Alföldi Róbert rendező nyúlt, és nincs happy end. Csak a butaság valósága. Elkeserítően. Hazafelé csupán az a kérdés, hogy mennyi tragédiára van szükség még ahhoz, hogy a bégető bólogató birkák felelősséget vállaljanak tetteikért, döntéseikért, amivel mások életére is hatással vannak, amivel ezen kiskirályokat a hatalomban tartják.