A nők iskolája – Katona József Színház

Arnolphe (Máté Gábor), ki korábbi kicsapongó életét leplezendő mostanában Monsieur de la Rönk néven szeretne rendes polgár lenni, na ő gondolta úgy sacc 15 éve – előre tervezve a jövőt – hogy neki egy szép, de rendkívül buta feleségre lesz szüksége, kiküszöbölendő, hogy valaki más is igényt tartson rá. Nyilván magából indult ki, aki a környék összes nőneműjét felpróbálta, mit sem törődve azzal, hogy van nekik férjük, akik ezt erősen nehezményezték.
A megvalósítás még a leendő asszony gyerekkorában kezdődött, amikoron is azt ovis korában egy nagyon szegény asszonytól elkérte (wtf???) és saját nevelésébe vette. Ez azért kicsit sem azt jelentette, hogy saját kacsójával kavarta neki a tejbegrízt esténként, hanem egy laza mozdulattal zárdába küldte, hogy ott tanuljon, no ne sokat, max annyit, hogy feleségnek háztartásbeliként jó legyen.
Felnőtt lett Ágnes (Rujder Vivien), így a zárdából elhozatta, és magához vette a lányt. Hogy a háztartás se ússzon el, és mégiscsak jómódú polgárné lesz az asszony, így se főzni, se mosogatni… se háztartási munkát végezni egyenlőre nem kell neki, erre van két célszemély, akik a házat elvileg rendben tartják. És itt a hangsúly az elvieken van, mert gyakorlatilag a káosz az úr, hiszen a két jómadár, a szolgálólány (Jordán Adél) és az inas (Elek Ferenc) jó érzékkel húzzák ki magukat bármiféle munka alól. Kettősük viszont az előadás csúcspontjait hozza el, rajtuk lehet igazán őszintén nevetni.
A jól kitervelt házassági tervbe némiképp belerondít Arnolphe barátjának (Szacsvay László) fia, ki Horace névre hallgat (Tasnádi Bence alakítja nagy átéléssel). Jön, lát és beleszeret Ágnesbe, de segítségre van szüksége, így Arnolphe-hoz fordul, mégiscsak a faterjának a barátja. Beavatja szerelmével kapcsolatos összes titkába, lelkének legapróbb részletéig, és a “hogyan verjük át az öreget” projektbe is. Arnolphe cseppet idegi alapra kerül mindannyiszor, amikor beszélnek, mert rájön, hogy a leendő jövendőbelije is biza szerelmes.
Nincs mese, bele kell borítani a tiszta vizet a pohárba, így felvezeti, hogy Ágnesnek férjhez kell mennie, mondjuk az egyszeri lány örül, annak már kevésbé, amikor kiderül, hogy a pótfater magának akarja elvenni a lányt, és eszében sincs Horace kezére átengedni. Ebből lesz némi bonyodalom, mert Ágnes inkább szökik, mint szokik, de Arnolphe folyamatosan résen van, és már fogságban tartja.
Ekkor fut be Arnolphe baráti köre, köztük Horace drága papájával, aki hozza az örömhírt, na meg az örömapát, mert fellelte fiának a pont megfelelő menyasszonyt. Kölyök bőg (naná, mert kurvára felnőtt ám…), ahelyett, hogy határozottan megmondaná a faternak, hogy kopjon le róla. Az örömapa azért elmeséli, hogy ő nem a szülői oscar díj várományosa, érdemei max a nemzésben kimerültek, ahogy ő maga is, így lányának nevelésében cseppet sem vett részt. Ezt meghagyta exének, aki ezt szintén nem érezte feladatának, és a tesójára hagyta a megoldást, aki fel is lelte azt, és egy vidéki asszonyhoz telepítette a minigyereket. Az meg ugye nem volt a munka hőse, így némiképp szűkölködtek, majd pont kapóra jött a gazdag úriember, aki magához vette a gyereket (továbbpasszolták mindannyiszor szegényt…). Majd neveltetését egy zárdára bízta. Itt körbe is ért a történet, mert hamara kiderült, hogy az említett lány, az Ágnes, ki így már a szülők beleegyezésével Horace menyaszonya, Arnolphe viszont romjaiban hever. Bánatában otthagyja a francba az ünneplő társaságot, házába vonul, és megfáradt tappancsait lavór vízbe áztatva pihenteti.

Itt kapjuk a nyakunkba a tapsrendet, és hagyjuk magára Moliere történetét, amit Ascher Tamás rendezett meg igen szórakoztatóra.

Terror – Katona József Színház

Kőkemény, bírósági tárgyaláson járunk. A játéktér a megszokotthoz képest teljesen átrendezve, szemben velünk a bírósági pulpitus, mi pedig az esküdtek szerepében hallgatjuk végig a tárgyalás menetét a bemutatkozástól a bizonyítékokon át, a tanuk meghallgatásáig, majd jön a vád, és a védőbeszéd. Ránk vár az ítélet. Egy olyan ügyben, ahol a jog és az igazság, a praktikus gondolkodás, az egyedi helyzet, az elmélet és az érvek és ellenérvek kavalkádjában kellene kiigazodni.

2015-ben egy terrorista Németország felett eltérít egy repülőgépet azért, hogy egy 70.000-es stadionba kormányozza tömegkatasztrófát okozva ezzel. Az erre szakosodott katonai hatóság nincs a helyzet magaslatán, hiába tartják be a szabályokat, a törvény ellenében viszont a kiküldött vadászpilóta úgy dönt, hogy feláldozza az utolsó lehetőségnél a 164 utas életét azért, hogy a több tízezer másikat megmentsen.
Éppen leszáll a gépről, amikor már csattan is a bilincs mindkét kezén, és 7 hónappal később ott ül előttünk a tárgyalóteremben, mint vádlott (Kovács Lehel). A bíró (Kiss Eszter) ismerteti a szabályokat és a tárgyalás menetét, majd az ügyész (Fullajtár Andrea) és a védő (Mészáros Béla) érkezik, és már kezdődhet is a tárgyalás. A vád egyértelmű: szándékos emberölés 164 áldozattal, a védelem viszont a kisebbik rossz választásával védekezik. Érkeznek a tanúk, elsőként a pilóta felettese (Rajkai Zoltán), aki az adott napon a központból irányította a vészhelyzet elhárítását. Az alapvető konfliktust az okozta, hogy a német törvényhozás a 9/11 utáni események fényében hozott egy törvényt, aminek alapján teljesen szabályos volt az ilyen helyzetekben, hogy az eltérített és terrortámadásra kényszerített gépet le kell lőni, a későbbi még nagyobb veszteségek elkerülése okán. Majd jött az elméleti tudomány, a humánum, és az alkotmánybíróság, ami simán kikukázta ezt a törvényt. Nemcsak az akkori hadseregvezető miniszter dobta el magát a hír hallatán, de a teljes katonai bázison óriási viták alakultak ki, és a többség, ahogy a most megjelent parancsnok, és a vádlott is az eredeti törvényt tartotta helyesnek. Élesedik a helyzet, részletesen meghallgatjuk a katonai – légügyi szakszavak és kilövés pontos részleteit, de marad egy iszonyúan fájó kérdés: miért csak a leszállásra kényszerítés – beijesztő figyelmeztető lövés volt az egyetlen lehetséges megoldás, mi a tökért nem jutott a zseniális hadügyi vezetésnek eszébe, hogy a repülőgép tervezett becsapódása és ezen információ birtoklása közötti uszkve fél órában kiürítsék a fele ennyi idő alatt kiszellőztethető stadiont. Mert ugye, ha a gép az üres stadionba esik, akkor pont ott vagyunk, ahol a lelövésével, viszont kaptak volna esélyt az utasok az utolsó pillanatig, hogy leszereljék a nemnormális öngyilkos merénylőt. Válasz nincs, alkalmatlan volt erre a vezetés, azt viszont határozottan megtiltották a vadászpilótának, hogy kilője a gépet. Így egyedül repült fent, az emberi életek, a közösség megmentésére vérprofin kiképzett vádlottunk, és önállóan kellett eldöntenie, hogy 70.000 vagy 164 élet. Ez utóbbi ugye a 70.000 + 164 kontextusban értelmezendő, mert ha belerepül  stadionba a gép, akkor nemcsak az ott lévők, a gép teljes létszáma is meghal.
Az ügyész az állam képviseletében a meghozott törvényt védi, erkölcsi és gyakorlati példákkal. Majd idegrohamot kap a védőügyvéd, aki pedig a védence érdekében állít folyamatosan minket esküdteket kérdések elé: mi mit tettünk volna. Belegondolni is szörnyű. Még kapunk egy övön aluli ütést az ügyésztől: akkor is lőtt volna-e a katona, ha a családja utazik a gépen? Nincs és nem is lehet erre válaszolni.
A másik tanú is megérkezik, akinek a férje a repülőn halt meg, és hagyta hátra a nagyon kicsi gyermekét a gyászoló feleséggel. Innen derül ki, hogy 1 perccel a kilövés előtt még a férjtől jött sms az asszonynak, hogy megpróbálják megmenteni a gépen a helyzetet, de mivel ez a vadászpilótához esélytelenül nem ért el, ezért nem menekültek meg, ellenben a több tízezer, a stadionban szurkoló potenciális áldozattal szemben. Érzelmek, és felfoghatatlan, hirtelen halál. A vádlott meggyőződéssel védekezik, minden kérdésre következetesen az akkori gondolatait, érzéseit mondja el, időnként megdöbbentő mélységeiben járunk az őszinte válaszaiban.
Az utolsó kör az ügyész és a védő beszéde, amivel minket, esküdteket terelnek a döntés irányába. Kinek az élete fontosabb, lehet-e összehasonlítani életeket egymással. Adjunk-e teret a terroristáknak azzal, hogy nem állítja meg őket senki, mert az alkotmánybíróság nem volt elég tökös hozzá, és megtiltotta a segítő cselekvést, még ha az áldozatokkal is jár. Tudva így utólag az este eredményét akkor érzetem, hogy itt, Magyarországon ez mennyire másképpen van, mennyire másképpen élünk. Mennyire nem hiszünk a törvényeknek, hogy annak bármilyen igazságtartlama lenne. Pontosan tudjuk, hogy csupán a jelenlegi hatalomban ülők kiszolgálására szavazzák meg a biorobotok a parlamentben. Persze a per Németországban játszódik, de nekünk itt és most Budapesten kellett meghozni a döntést.
Majd jön újra a nagy sötét “csend” (ami olyan, mintha ott ülnénk és zúgna a repülő motorzaja), és jöhetnek az urnák, szavazunk.
Ma 67/28-as arányban a vádlottat felmentettük, igen, mi nézőt, esküdtek. A bíró pedig csupán összefoglalta ennek jogi hátterét.
Kilépve a nézőtérről egészen hazáig, majd utána estig beszélgettünk erről, pedig mindketten, a 15 éves kiskamasz és én is a felmentés kártyát dobtam a ládába, de mindennek nem is két, hanem sok-sok oldala van.
Érdemes lesz Dömötör András rendezésében ezt az előadást még néhányszor megnézni.

A salemi boszorkányok – Weöres Sándor Színház

Amikor a szombathelyi színház tájelőadást tart, akkor irány a Katona!

Fiatal lányok játszanak az erdőben: boszorkánytánc, szellemidézés… De van egy brutál társadalom körülöttük, ahol a papoknak olyan hatalmuk van, ami hihetetlen, és elfogadhatatlan. Kivéve, ha a sok birka, a nyáj, mindezt hitelesíti.
Mert ki a jó keresztény? Hát, aki nem cimborája az ördögnek. És ki nem az? Nem, nem az a kérdés, hogy ki nem, hanem az, hogy ki igen! És erre a legmegfelelőbb választ a dilis, berezelt, saját seggét mentő tinilány csapat a legalkalmasabb, hogy megmondja.
Így kerül bajba minden olyan falubeli, akit a hülyetinik kinéznek maguknak. A miértre van válasz, többféle is: ezt várja el tőlük az egyház helyi fejese, a törvényszék, akit szintén a bigott vallási főhülye irányít, és persze leginkább a lányok félelme: ha valaki mást besároznak, akkor ők biza megmenekülnek. És mennyivel egyszerűbb másokra kenni a szart, hazudni, hogy mentsék az irhájukat, mint bevallani, hogy a szellemidézéssel szórakoztak az erdőben.
Nem mehetünk el a tény mellett, hogy mindez csak azért működhet, mert olyan félelelmben tartják a népet a hivatali hatalmasságok és az egyház, ami miatt már ott is boszorkányt/ördögöt/sátánt/rossz szellemet – kinek mi jön be – látnak az emberek, ahol semmi sincs, de a vezetőik a félelmeiket erősítve ezt táplálják beléjük agymosás szerűen. Halkan sikítva juthat eszünkbe az elmúlt évek gyűlöletkampánya, amikor a még oly távoli, több száz kilométerre lévő faluban élők is paráznak a migránsoktól, akik még a szomszéd falusiakat sem ismerik, sőt arra nemhogy migráns, még egy kósza gólya sem jár…
A boszorkánypereknek természetes tulajdonsága, hogy egy hang nem igaz a vádból, viszont azt képviselve látszat erkölcsi magasságba lehet emelkedni. Itt is ez történik, és az egész előadás alatt az a rossz érzésem van, hogy ahogy Hofi mondta régen: “az igazságból elveszett az I”. Itt is elveszett, de nem csak az előadásban, lassan kiveszik az már az egész világon, de a mi országunkban tuti.
Nem csadóldtam a játszó színészekben, sőt!
Proctor (Bányai Kelemen Barna) és Proctorné (Bánfalvi Eszter) játéka nagyon őszintén mutatja be az egyszerű, józan paraszti eszét még el nem vesztett vidéki, nemgazdag házaspárt, akik nem tudnak mit kezdeni a hazug rágalmakkal, nincsenek meg a kellő eszközeik, jogi tudásuk, vagányságuk, és képtelenek bosszúból visszahazudni.
Abigail (Fekete Linda) olyan hitelesen mutatja be a főszarkavaró tinilányt, hogy ütni kéne, de minimum egy lakatlan szigetre száműzni a napraforgó ringyót, és akkor még finoman fogalmaztam.
Hale tiszteletes (Kálmánchelyi Zoltán) és Parris tiszteletes (Mertz Tibor) között nagy különbségek nincsenek, a végére derül ki, hogy Hale már nyitottabb szemmel pánikolva keresi a megoldást az akasztások, kivégzések elkerülésére, míg Parris csupán saját magát, és a pénzét, kiváltságait féltve akarná utólag megmenteni a saját hibájából már a halál árnyékában lévő vádlottakat.
A főbíró (Szerémi Zoltán) kicsit sem ad a látszatra, a legelvetemültebb jogász fajtából való, aki visszaél a hatalmával, erőszakos, befolyásolható, és bosszúszomjas, majd a végén simán mentené a seggét, na nem az elítéltek megmentése az elsődleges, hanem a “mit szól a falu, mit gondolnak majd róla”….
Mary Warren (Hartai Petra) többszörös átállása, lelki átalakulása, és végső pálfordulása az egyik csúcspontja az előadásnak, a másik a Proctor házaspár végső vívódása, búcsúzása egymástól, az élettől.
Kiss Mari és Jordán Tamás ugyan mellékszereplői a történetnek, de kicsi karaktereik is árnyalják a salemi népről mutatott képet.
Zseniális színészi játék jellemezte mindkét felvonást, egyetlen percre sem lankadt a figyelem, az összes szereplő a maximumot tette bele az estébe.
Nem könnyű ez a történet, téma, amihez Alföldi Róbert rendező nyúlt, és nincs happy end. Csak a butaság valósága. Elkeserítően. Hazafelé csupán az a kérdés, hogy mennyi tragédiára van szükség még ahhoz, hogy a bégető bólogató birkák felelősséget vállaljanak tetteikért, döntéseikért, amivel mások életére is hatással vannak, amivel ezen kiskirályokat a hatalomban tartják.

Elnöknők – Katona József Színház

Az előadás vége óta azon gondolkodom, hogy mi tartja még színpadon 20+ éve ezt az előadást. Oké, a három zseniális színésznő: Pogány Judit, Szirtes Ági és Csákányi Eszter az a névsor, amit nem lehet kihagyni. De ezt a történetet én akkor is elengedném, ha még +20 év van benne.
Mert nem értem. Fáj, hogy nem először látom egy előadásban, hogy aki idős, az csakis csökkent agykapacitással létező problémás életű lehet. 3 takarítónő Grete, Erna és Maridel életébe teszünk villámlátogatást. A spórolós (zsugori) Erna beszerez egy használt tévét, éppen nem kukázza, mint a sapkáját, így összegyűlik a barátnői traccsparti. Egymást leszólva, kibeszélve megtudjuk, hogy Erna fia nem akar gyereket, így nem közösül, Grete lánya az apja szexuális zaklatása miatt Ausztráliáig menekül kipakoltatva magát, Maridel pedig súlyosabb fogyatékkal él látszólag a két másik barátnőnél, őt az élteti, ha a klozetekből csupasz kézzel szedi ki a dugulások okát.
Nagy levegő a második felvonás előtt, majd jön a “miről álmodik a lány” rész, kicsit másképpen, hiszen főszereplőink nemhogy nem lányok, igen élemedett korú, leépült öreglányok.
Grete vágya egy gazdag pasi, aki a bugyijában túrkál, és “nagyságosasszonyt” csinál belőle, Erna a lengyel hentesre vágyik, hogy együtt térítsék meg Isten országába a népet, Maridel pedig csupán arra vágyik, hogy a wc-k pucolása közben a plébános által elrejtett kajákra bukkanjon a szar között… Van az a pont, ahol kicsit élesebben látja a másik kettő álmait, és belerondít, ahogy kell, ennek meg is lesz a jutalma, SPOILER!: simán kinyírják…
Az egész előadás túljátszott, alpári stílusú, és csak remélni tudom, hogy nem én élek burokban, és nem ez az átlag idős többség. Pontosan a szerepeket eljátszó csodálatos színésznők miatt is ezt gondolom, ők sem épültek le, kicsit megöregedtek, de szellemileg a top-on vannak.
Ascher Tamás rendezte, ha pont így tervezte, ahogy ma este látszott, akkor menekülhetnékem jogos. Ha mégsem, akkor érdemes lenne ránéznie hová fajult ez az előadás. Nekem tuti 1x nézős volt.

Nóra – karácsony Helmeréknél – Katona József Színház

Nóra (Ónódi Eszter) 15 éve próbál megfelelni nemcsak a férjének, hanem a külsőségekből ítélő társadalmi elvárásoknak is. Eljön viszont az a karácsony este, amikor a mézes-máz leomlik, és a puszta valóság láthatóvá válik. Nóra nemcsak férjet fogott magának naív szerelemmel, de az eltelt időben a “boldogcsalád” fílinghez jött még a három gyerkőc, akik igazi, életvidám kölykök. Nóra dolgozik, de nyilván ez kevés a boldoguláshoz, férje – Torvald (Fekete Ernő) halad a ranglétrán, és már egészen a bankigazgatásig jut el.
Rank (Kocsis Gergely) a családi barát nemkicsit szerelmes Nórába, de megelégszik a másodhegedűs szereppel, történetünk idején már utolsó napjait éli rákjának “jóvoltából”.
Kristine (Pelsőczy Réka) tűnik fel, az évek óta nem látott-hallott régi barátnő, akinek sanyarú sorsa miatt segítségre van szüksége, és Helmer Torvald erre a legmegfelelőbb bankigazgató, csak van nála egy kósza betöltetlen álláshely. Na az lesz is nemsokára, mert az okirathamisításban jeleskedő Krogstad (Keresztes Tamás) éppen a felmondása elkerüléséért küzd, első körben nem túl nagy sikerrel. Utóbbi fickó is a gyerekkori barát kategória, ahogy Rank is, így nehéz a döntés.
Először cseppet fura mód Nóra mindig idegállapotba kerül Korogstad látványától is, pláne amikor vele próbálja elintéztetni a bankban maradásának lehetőségét a fickó. Az tisztán látszik, hogy a két gyerekét egyedül nevelő pasinak simán összeomolna az élete munka nélkül megbélyegezve, de itt már dőlni készül a többi kitaposott életút is.
Kristine is 19-re lapot húzott, és totál tévesen olyanhoz ment férjhez, akinek egy őszinte szava nem volt hozzá, így annak meghalása után csupán az adósságot és a magányt örökölte.
Kristine és Krogstad még a hőskorban együtt jártak, de ugye Kristine ugrott a  gazdagnak látszó exférjre, hátha az kihúzza élete szar mivoltából (na ez csupán látszólag sikerült). Itt nemcsak a karácsony, hanem a régi érzések, és a “szeretni kell valakit” egymásra utaltsága okán is egymára talál a két rég elvesztett szerelmes.
Lassan kirajzolódik Nóra őrületének oka is, mert Krogstad elkezd nyílt kártyákkal játszani, és kiderül az először sima elkényeztetett plázacicának látszó feleségről, hogy botlott ő már meg a tökéletesnek látszó életében, mert mikoron is férje túlhajszolta magát a családért, akkor kitaláta, hogy egy évre elhúznak az olasz tengerpartra gyógyulni. Ehhez csupán a megfelelő mennyiségű lóvé hiányzott, amiről a vakegér férj azt tudta, hogy az apóstól örökség, de Nóra azt Krogstadtól kérte kölcsön, a fater kezességével. Faterral egyetlen apró gondocska adódott, hogy akkor már hálni se járt belé a lélek, így alá sem írhatta a papírost az utolsó óráiban, nem volt mit szépíteni az eseményeken: Nóra írta alá az öreg helyett. Nem, mintha nem törlesztette volna azóta is a lóvét, de ez ugye fegyverré vált a kétségbeesett Krogstad kezében, mikor a munkahelyének elvesztése forgott kockán. Így azt a pöpec tervet eszelte ki, hogy jól feljelenti Nórát, aki ezzel magával rántja a bankvezért férjét, így a fenyegetettség hatására mégiscsak megtarthatja állását ezen okos zsarolás által.
Nóra bármit megtenne, csak a férje meg ne tudja, hogy papírt hamisított (mondjuk addigra már a feljelentés ötletét dobta a hitelező). Krogstad viszont tényfeltáró levelét már megírta, és azt ügyesen behajította a postaládába, amit karácsony napján a férj még látni akart (mármint a postaláda taralmát, mert az ugye nem várhatja meg az ünnepek végét). Nóra már érzi, hogy ebből viszonylag nagy balhé lesz, de azt kevéssé érzékeli, hogy mekkorát fog ő itt ma csalódni. Teljesen elhiszi, hogy majd a férje meg akarja védeni, ehelyett az örjöngő nagyvezér csupán a saját seggét szeretné tisztára vakarni, az pont nem számít, hogy az eddig “szeretőfeleség” szerepe mi lesz. Na el nem engedné, de pl. a gyerekei (saját gyerekei) közelébe sem mehetne. Itt van az a pillanat, amikor Nóra végre rájön, hogy egy álmot szeretett eddig, és vadidegenné válik a féjre egy másodperc alatt. Nem kis felismerés, így a döntés is drámai: Nóra megy, és otthagy mindent. Igen, mindent: a kényelmes életét, a férjét, és a legfájdalmasabban a gyerekeket is. Ez utóbbi a legdurvább része az előadásnak: nincs az az indok, hogy egy anya elhagyja a gyerekeit. Ebben a szituációban a valóság azért másképp is kinézhetne, mert már rég nem azt a világot éljük (vagy reményteljesen ez látszik talán…), hogy az utcára a semmibe megy valaki, akinek van munkája, így akár még a gyerekeit is vihetné, mert ugye csak a pasijától kapott agyfaszt, és hideglelést.
Gondolkodtató, izgalmas, és fordulatos karácsony estét láttunk Hermeléknél Székely Kriszta rendezésében.

Az ügy – Katona József Színház

Avagy normális eljárás… aha… normális, legalábbis nálunk, és persze a nagy Oroszországban úgy a diktatúra idején… ja, hogy most is az van ott is? Is? Igen, itt is.

Az ügy egy megbotlott lány apjának a története a hivatallal. A kiscsaj nem nagyot botlott, csupán vacak pasiba esett bele, akinek odaadta a gyűrűjét (van ennek esze? hát a pasik adnak gyűrűt a lányoknak, de ugye a szerelem az biza vak, mégpedig fehér botos…), aki abból gyorsan másolatot gyártatott, és beadta a zaciba, majd ártatlanul visszaadta a gyűrűt a menyasszonynak. A boltos sem volt már teljesen hülye később, rájött a turpisságra, így az ügy megindult, a feljelentés megszületett, ezzel a család sorsa megpecsételődött. Hiába futott a lány és az apja az igazi gyűrűvel a sértetthez, hiába fizették ki a tartozást, az ügy, már folyamatban volt.

Az apa – Muromszkíj (Mészáros Máté a zseniális!) igengazdag a történet elején, vidéki birtokos, akinek egyetlen tökkelütött lánya – Lidocska (Rujder Vivien) a szeme fénye, érte ugye mindent megtenne. A lány saját magáért maximum annyit, hogy főzi a teát az idegbeteg faternak, és elkíséri lelkesen az újabb és újabb hivatalos útjaira. Mert azok biza vannak, történetünk kezdetén úgy laza 5 éve. A családhoz tartozik még Atujeva (Pelsőczy Réka), ha jól sikerült kihámozni, akkor a nagynéni, aki szintén idegi alapon van az ügy miatt, de ő a család háttere, és nem az a hivatalba járó típus.
Megérkezik Nyelkin (Borsi-Balogh Máté) a család 5 éve nem látott barátja, nagyjából azért, hogy a sztorit megtudjuk, mert minden szereplő neki meséli el, hogy is történt, mi is történt.
A hivatali tápláléklánc alján lévő ügyintéző “katonák” az akták tologatásán kívül nagyjából semmire nem jók, most már tudom, hogy biza így van ez bármikor itthon is, mert előttem és mögöttem lévő csoportok ezt jól meg is vitatják közben, a másnapi hivatali napra készülődvén, és remekül röhögnek rajta – sanszosan saját tükörképükön, és valahogy ezen nekem inkább a vérnyomásom indul el felfelé. Nem vicces ez a tehetetlen valóság.

Kicsit kiemelkedett már Tarelkin (Bányai Kelemen Barna) ebből a brigádból, a korrupt hivatalnokok ranglétráján ő már a kap néha aprót típus, ezt persze már előre elveri, és adósságokat gyárt, nem is véletlenül kergetik a hitelezői. Nincs más terve, mint a vesztegetési pénzből a legtöbbet kihozni saját magának, de ő kispályás még a főnökéhez – Varravinhoz (Fekete Ernő) képest. Ebből a vacak ügyből úgy húzzák le Muromszkíjt, hogy nemcsak inge-gatyája birtoka megy rá, hanem az élete.

Az egész hivatal kényes-aranyeres ura a Herceg néven emlegetett (Takátsy Péter) főfőfőnök, aki a szájával csupán az igazságot hivatott kideríteni, de az ő zsebe sem kicsi. A gőgjétől persze nem látja, hogy a legtöbbet mégsem ő kaszálja, hanem Varravin, de ez nyilván másodlagos szempont: lopnak rendszerszinten és ez a “normális eljárás”. Amíg hagyjuk.

Ascher Tamás rendezte, kicsit lassúra, kicsit ódivatúra, de Mészáros Máté, Bányai Kelemen Barna és Fekete Ernő játéka megmentette az estét.

(az már mellékkörülmény, hogy 30 évvel a kötelező orosz eltörlése után nem túl praktikus a 3 névből álló szereplőket felváltva hol a kettős keresztnevükön, hol a vezetéknevükön emlegetni… bár a spanyol sorozatokon edződötteknek ez biztosan nem volt problémás, csak annak, akinek nincs tévéje, és 9 év kötelező orosz sem segített rajta sokat…)