József Attila Színház

Kettős érzéseim vannak.
Voltak az estének kiemelkedő részei és voltak nagyon lehangoló részei.

Kezdem a személyes vonalat az elején, kisváros ez a kétmilliós Budapest, így hol futnánk össze gyömrői talira, ha nem ott, és nem itthon évek óta nem látott osztálytárs családdal 🙂 Örömmel, és jól indult az este.

A darab kezdetekor Pierre (Kern András) kap egy fasza kis lumbágót, amitől baromira szenved, de ez nem akadályozza meg az erkölcsi nullába hajló balfácán vacsora részvételtől. Felesége (Vándor Éva) viszont a józan észre szavaz, és miután salátával megszórja a nappalit (tök normális nem?, hát én is pont így dühöngenék… mégiscsak gyorsabban elpucolható, mint a konyhai tányérok földhöz csapkodása)… Ezután látványosan elvonul, és érkezik helyette az unalmas csontkovács, akiről kb annyit tudunk meg, hogy professzor, és állandóan eltéved és kezet kar mosni (Archambaud – Újréti László)… Befut a másik főszereplő Francois (Koltai Róbert) kit a mai balfácánnak szántak a vacsira. Mivel Pierre állapota ezt a vacsorát offolja, ezért hirtelen kettesben maradnak a lakásban (kicsit itt bealszik a történet eleje, kb 20 percig ásítozunk, míg: hexenslussz, balfácán, feleség balra el, béna doki…).
Szóval Balfácánunk csupán a saját életét élve érkezik, ami nem annyira passzol az elegáns könyvkiadó életviteléhez, kapcsolataihoz. De segítségre van szüksége időnként, Francois pedig ha kell, ha nem segít… igen bénán, és keverve a szálakat, vagy nem találja el kivel beszél, és érzékeny információkkal lesz gazdagabb az érintett, vagy egyszerűen nem megy jól neki a hazugság. Közben erősen kiderül a sok félreértés hatására, hogy Christine, a feleség nyúlcipőt kötött, elege van… Ekkor már keresni kell (folyamatosan Pierre nappalijában vagyunk), és egy béna (milyen más) telefonhívás után Leblanc (Besenczi Árpád) fut be (két éve pont tőle nyúlta le a feleségét Pierre…), amely eseményre egyetlen szó igaz: VÉGRE VALAKI! És innentől röhögünk… beszól, terel, és értékel… amikor csak csendben ül egy sarokban, ő akkor is nevettet, az egész szituáción fesztelenül velünk röhög, majd visszatérve saját szerepébe beszólva továbbgörgeti a lavinát…
Még szünet előtt jutunk el az asszony utáni nyomozásban egy adóellenőrhöz, ki Francois kollégája, ezért elkezdik szétbontani a nappalit, mert milyen ciki már, ha egy könyvkiadó gazdag (wtf?!)… Annyira, de annyira jellemzően kilencvenes évekbeli Apeh-os aktakukac érkezik, hogy hangosan felröhögök, mert ebből a példányból még az utolsók a mai napig nem haltak ki…
Innentől a humor mellett a félelem az adóellenőrtől, félelem a megcsalástól, és a masszív röhögés állandósul.
Francois szeretetre méltó figurája (hobbiként gyufákból épít hidakat, Eiffel tornyot, és mi mindent, és nem is fél ezeket részletesen bemutatni…) szinte minden probléma megoldásában szerepet játszik…
Az egyik poént hazahoztam, amikor Pierre előkerült (igen, Francois bénázása miatt előkerült) szeretője zsebkendőt kér, majd kap: “nem koszos, csak drapp” megjegyzéssel…
Pierre – Kern András időnként annyira halk, hogy nem hallani, de arckifejezése és a szájról olvasás képességem ezt megoldja, lubickol szerepében.
Nem mondom, hogy happy-end a vége, de tanulságként, és a hazugságok fejükre hullásakor azért az igazság megint győzedelmeskedik.
A parádéstól ez a játék messze  volt, de Koltai Róbert, Kern András és Besenczi Árpád mindent megtettek ma értünk, nézőkért, hogy kint hagyjuk a hideg utcán az összes problémánkat, és merüljünk el az ő balfácánjuk történetében.
Pótszékes teltház, hosszú vastaps, nekem tetszett!

A film az alapmű.
A színházban a bakter Mikó István. Őt nem lehet nem szeretni, ő nem lehet rossz, bármit játszik, bármit mond. Végtelenül profi, és végtelenül szereti őt a közönség.

A bakter megéri a pénzét, a színdarab egyetlen olyan figurája, akinek valóban elhiszem, azt, amit mond.

És itt elfogytak az érveim…

Beértünk  a színházhoz, és már bemenni sem sikerült, mert az előttünk tornyosuló gyerekcsoportnak nem osztották ki a jegyeket, hanem a tanárok elöl egyesével csipogtatják le mind a kb 50-60 db-ot, így eme tömeg torlaszolja a bejáratot. Türelem, türelem… majd jön a következő, életkorban +1-2 évvel idősebb csoport, nekik már van jegyük, de ők sincsenek kevesen. Bejututnk, de ismét akadály, a csoportos kabáttól szabadulás… Addig elmegyünk a büfébe… (utolsó lehetőségünk), és megleljük a mosdót is.

Kezdés előtt többen azon gondolkodunk, hogy vajon a diákok (hátsó 5-6 sor + az emelet) tanárai, akik kiválasztották nekik ezt a darabot, vajon mesélték-e a történetet, vajon látták-e a filmet, vajon nem-e azért jöttek, mert muszáj volt…

Aztán elkezdődik az előadás, és érkezik Bendegúz, ki 45-50-nek néz ki, majd visszafiatalodik ugyanő gyerekként. Olyan nehezen formálja a szavakat, hogy időnként sajnálom. Amik a filmbéli Bendegúznak igen jól álltak mondatok, azok a felnőtt, de erősen gyereknek látszani akaró színész szájából fájnak. Hogy is mondták régen a Megasztárban? Igen, megvan: nem jön át!

Majd jön a lókupec (Nemcsák Károly), és elkezdi rázni magát a színpadon. Nem, nem jutott eszembe a Szomszédok, mert ott még egészen  emberi kinézete volt, még akkor is, ha az ipari hülye szerepét osztották rá. Itt kegyetlen. Kegyetlenség a közönséggel végighallgatni.

Előfordul még a színpadon a bakter felesége és anyósa, el nem tudom képzelni mit kerestek ott, azon kívül, hogy a filmben remekül szerepeltek, de itt a színházban túltolták rajtuk a sminket, de ez sem segített rajtuk. Egyetlen megjelenésüket sem tudtam megérteni, hogy miért vannak abban a szituációban a színpadon.

Végigkísérte a darabot egy jóhangú harmonikás élőben, aki még szimpatikus is lett, próbálta kicsit feldobni az amúgy tök lapos nézőtéri hangulatot (hátulról azért beszűrődött, hogy a gyerekcsapatok a gyatra előadás ellenére saját magukat elszórakoztatták, így legalább nekik vicces-vidám lett az este).

Szünetben kétfelé húzott a szívem. Kisebbik gyerekemmel egyetértésben: szökjünk haza megnézni a filmet. Nagyobbikam: talált benne néhány poénos jelenetet (nem volt sok, de megjegyezni nem tudtam a felsorolást) és a filmet nem látván, kíváncsi lett a végére.

Szóval nem adtuk fel, nem jöttünk el, és bíztunk. Én Mikó István bakter játékában, a többiek a jószerencsében, a kisebbik kamaszom diszkréten a vállamra dőlve próbált csukott szemmel pihenni.

Ekkor érkezett a színre a Csámpás Rozi, aki szintén a másik két asszony szintjét hozta. Pécsi Ildikó sikítva kirohant volna, ha ebből két percet is megnéz, annyira szánalmas volt. Ha egy színdarab arra épül, hogy utánozzuk le a lehetetlent, és nincs benne egyetlen önálló gondolat, majd röhögnek a nézők a pénzükért a film kultikus mondatain, a színészek meg azt jól begyakorolják, és elmondják többször… háááááát… most mondom: nem lesz vicces.

Végül szereplőhiányos lehetett a sztori, mert még a harmónikás is beállt játszani… mélyponton voltunk ismét, de az órát tekintve, már ott tartottunk: nem lehet sok hátra… az előadásból nem is volt sok, de még ki kellet jutni az épületből a levegőre…

És utána elmondani sokszor: ezt a büdös életben nem nézzük meg itt még 1x, és csak az ellenségeinkek ajánljuk, de nekik jó szívvel ám! 😉

Ez a darab fájt. Nemcsak az ócskasága miatt, hanem anyagilag is. Nem sajnálom, ha van értelme az estémnek, de ez kidobott pénz volt.

Belépéskor az első érzés: ma nyugdíjas színházba jöttünk, nagyon rendes csapattal, az idősebbek családdal, akár unokákkal is érkeznek. Mindenki szeme előtt ott van Kiss Manyi zseniális filmes alakítása, ma Esztergályos Cecíliát várjuk a színpadra, hogy elvarázsoljon minket, és visszarepítsen minket a mellőzött színésznő izgalmas életébe. Mici néni az elején rekedten kiabál, és kikacsint, már látszik, hogy nem is gondolja ő olyan komolyan, hogy fél, közelítene a kaszás felé. Naná, hiszen fiatalokat költöztet a nem használt kisszobába, előtte viszont nagyon röhögünk, amikor a temetési vállalkozó főbérlője még nem szeretne lenni 🙂
Az este fénypontját dr Gááááál hozza el, mint udvarló, ki taxis, de orvosnak füllenti magát, és Bodrogi Gyula alakításában számunkra elszabadul a pokoli vígjáték! Hihetetlen humorérzékkel, ritmussal nevettet, udvarol, emlékezik, táncol, és repíti Mici nénit távol a besavanyodott környezetétől, akik vagy saját vacak életük szintjére, az unalmas színészházba akarják beterelni (már miért lenne jobb Mici néninek, mint nekik, kosztályos barátnőinek), vagy a halálára várnak, mint pl. a házmesterné, és a valódi orvosa, akik rég kinézték már a bútorok közül az örökségüket. Külön színfolt a fiatal pár, a pici pocilakóval, amit erősen titkolnak, nem tudva, hogy Mici néni életében ez mekkora örömet fog okozni. Félreértések, meglepetések, és humor-humor-humor.

Két felvonás között még egy aprócska mellékjelenet zajlik a nézőtéren, 30 éve nem látott nyugdíjas néni ismer fel (fogalmam sem volt, hogy ő kicsoda), de anyukám kolléganőjeként mutatkozik be, lelkemben előcsalva a 80-as évek végét, a vállalati balatoni nyarakat.

Mici néni két élete – az emlékezés, nosztalgia darabja.

Remek este volt!