Színházak éjszakája 2019.

A színházak éjszakája programra minden évben lehet 5 helyre regisztrálni. Ez azért jó, mert még sosem sikerült úgy az egész délután-este, ahogy elterveztük. Ez a szépsége, és nehézsége, mégis kihagyhatatlan.

Szóval a tervezett első programot már a regisztrációkor kihúztuk, a helyette bepakoltat pedig késve indulás okán. A következőt pedig a forgalom-időhiány törölte a naptárunkból, így a telefonunkat pörgetve keresgéltük a kora délutáni idősávot, mikoron is eldöntöttük, hogy irány az Átrium, ahol ha nem is jutunk be a szíházbejárás programra, legalább a sütik mindig finomak a büfében. Regisztrációnk természetesen nem volt, időnk viszont tengernyi, így befutottunk az épület nyitásakor, és befértünk az első csoportba. Igaz, sütire már nem jutott idő, mert addig-addig bámészkodtunk, és hallgattuk Zsédenyi Balázs színházvezető történeteit, hogy utána rohamléptekkel vágtázzunk tovább. De még ne rohanjunk el!
Az Átriumban jellemzően mindig történik valami, így miért is csodálkoztam rajta, hogy most is: a szűk lépcsőkön még csak-csak feljutottam a technikai szobába, ahol keresztülvezetett utunk a tető (mármint a színhézé!) teraszra. Nem, tök felesleges is megemlítenem állandó társamat: a tériszonyomat, így igyekeztem az ajtó közelében maradva hallgatni a szigorú szabályokat, hogy a szomszéd épületek lakói nem lájkolják a színház este 11 utáni műsorát. Innen lefelé már nem volt gond, mert felfelé számolva a lépcsőfokokat, már leküzdtem a meredekséget, és csukott szemmel is letaláltam. A következő túra még szürreálisabbra sikerült, mert az alagsor-pince következett, az ő szellőző rendszerével, ahol még a 150 cm-es nézők is meghajoltak a csövek előtt 🙂 Ez a szerkentyű 1936 óta áll az épület (mozi-színház) szolgálatában, aztán mivel nincs ám klímaváltozás, ezért a nézőtérre tavaly azért bekerült egy klassz légkondi, amire úgy tudta a vezetőség, hogy van pénz, majd kiderült visszamenőlegesen hála a Tao változásoknak, hogy mégsem volt. De fel a fejjel, csak előre, így haladtunk vissza már a színházterem felé. Amiről én helyből mindig azt mondom, hogy tök kényelmes, mindenhonnan látni, még a lábam is elfér. Nyilván ez annak is köszönhető, hogy én a néző szereplője vagyok az előadásoknak, ugyanezt a technikai személyzet és főleg a színészek már nem mondhatják el magukról, nekik az öltözöjűk mérete kisebb, mint itthon a nappali, és ugye nem palotában élünk. Ott zsúfolódnak be a színészek, a hogyant max elképzelni tudjuk, de hogy egy székre több jelölt is jut előadásonként az szinte biztos. Nem várt meglepetésként a színpadon találtuk magunkat, ami nem is akkora gáz, főleg ha hátulról érkezünk, csak kifelé menet a nézőtér felé volt az útvonal, ami megint kihívás azon a néhány lépcsőn lefelé a biztonságos nézőtérig a tériszonyomnak.
Szóval kicsit időben megcsúszva szedtük a lábunkat a Moszkva tér felé, és vetődtünk be a metróba, hogy elérjük az Örkényben az Egyperceseket. A legjobb szervezés díját máris kiérdemelték, nem hosszú sorok, és sorban várakozás, hanem egy pult, ahol a regisztráltaknak nyomtatott jegyekkel mindenki pontosan tudta hova ül, mindenféle versenyfutás, tolakodás nélkül, így itt még a büfére is jutott idő, igaz nem az Átrium választéka, de a cukrom karbantartását a sajtospogácsa is tökéletesen megoldotta.
Nem csak a színházak éjszakája volt, hanem a magyar dráma napja is, így nagy kedvenceim a színpadon (az egész társulat Mácsai Pál vezetésével!) találtam, és jöhetett az igazi klasszikus előadás élménye az estének: Ökrény István Egyperces novelláit olvasták fel egyenként, párosával. De nem csak úgy! Olyan örkényesen 🙂 Mindenki! a színpadon azt figyelte, élvezte, ahogy a kollégái szerepelnek, időnként jobban szórakozva ezeken, mint a nézők többsége. Felemelő élményként Pogány Juditot is megtapsoltuk többször is, nemcsak a szülinapja de a kritikusok életműdíjának alkalmából is. Mikor a program végén elhangzott az utolsó történet a mérgezett pogácsákról, és Csuja Imre is a kínálók között volt, alig hangosan röhögtünk a beszólásán, hogy “vigyenek a Centrálba is” 😀 (másik nagy kedvencem, de idén kihagytuk, majd jövőre…)
Mivel megint csúszás volt, így az útvonalunkat nem kellett túltervezni, máris száguldottunk a földalattival az Oktogonig, és messziről látszott, hogy a Játékszínbe nem lesz olyan egyszerű bejutni, hiába van regisztrációnk. A látszat csalt, profin két sorba terelték a népet, és simán volt a földszinten (végre örült a tériszonyom is) helyünk. A Beugró második előadására értünk át, amit csupán annyian akartak látni, hogy nem csak a pótszékek fogytak el, de az állóhelyek is duplán, így új tapétaként sok néző szorult a fal mellé. Novák Péter mellett mi Debreczeny Csaba, Molnár Áron, Makranczi Zalán és Lévay Viktória fergeteges improvizáción röhögtünk nagyjából vinnyogva. Hamar vége lett, legalábbis érzésre folytatódhatott volna még a show.
Nem tágítottunk, a kijáraton kimentünk, majd megkerülve az épületet ismét a regisztrált sor végén találtuk magunkat (bár lett volna ennek egyszerűbb módja is, de ugye ez nyilván a színház szempontjából lett volna bonyolultabb, hogy a következő programra regisztráltak maradhassanak bent).
Szóval még jobb helyünk lett, és kezdődött Csonka András élőzenekaros szolídan dalolós estje. Jó, ez így indult, meg az R-GO helyett B-GO zászlóval lódenkabátban kiabálva, hogy LÉTEZEM! 🙂 Innentől jött az átverés, az öltönyös-jólfésült Pici matektudománya és a 2X2 néha 5 andalító dallamai mellett Fényes Szabolcs és kortársai gondoskodtak Bandival együtt a retro hangulatról. Majd magunkra kezdtünk találni, mikor a 70-80-as évek idézte gyerekkorunk, először Bandi is a csillogó zakót magára rántotta, de hamar kiderült, hogy az szaunának sem utolsó, így az Állj meg kislány után meg is szabadult tőle, és a fehér pólójában már kezdte elérni, hogy emelkedjen a buli hangulata.
Aztán elment átöltözni… és ekkor jött el az a pillanat az estében, amikor visszagondolva a konszolidált délutáni tériszonyos átriumi séta a távoli múltba veszett, ahol a legkevésbé sem gondolkodtunk azon délután 4 felé, hogy még aznap este 11 előtt nem sokkal teli két kézzel csápolunk Csonka Andrásnak, aki zöld-lila susogós dzsoggingban, narancssárga “nagyapámféle” atléta trikóban, döglánccal a nyakában, olvasószemüvegben és lila kötött sapkánban teli tüdőből ordítja Kozsó elévülhetetlen 90-es évek beli slágerét, a SZOMORÚ SZAMURÁJT! Volt itt minden, ebben a szerkóban a Balatoni nyártól, a rappelésen át egészen a ráadás Ding-Dong-ig… A Játkészínben sok-sok sikerdarab fut, de ezt a tombolást a szomszéd kerület is hallotta, az tuti! Még a Beugróban hangzott el, egy súgó és az igazgató párbeszédében, hogy “olyan hangosan súgott a szerencsétlen, hogy azt a Katonában Máté Gábor is hallotta!” No, akkor a 90-es évek Retro buliját pedig a Veres1 Színházig is hallották, az tuti, akkora tombolás volt!

Innen még át akartunk jutni a Hatszínbe, Dolák-Saly Róbert előadására, de már végképp lekéstük, így hazafelé kormányoztuk a Nyugatinál leparkolt verdát.

Jöhet a 2020-as Színéj 🙂 Addig pedig az izgalmas évad 🙂 minél több és jobb előadással.

Menopauza – Játékszín (Mézesvölgyi Nyár)

4 ötven pluszos csaj (igen, nem NÉNI, hanem vagány CSAJ) a színpadon. Olyan erővel robbannak be a veresi nyári esténkbe, hogy hirtelen minden eltűnik, nincs már tömegiszony, nincs duma, nincs semmi más, csak a kaland, amit a klimax és a körülötte kialakuló állapotok bemutatása generál.

A négy karakter tökéletes találat, mit találat: a legjobban célzott ágyúval találták el a közönséget: ízlésben, humorban, zenében, történetben.

A vérprofi üzletasszony szerepében Hernádi Judit búgja el a dalokat összetéveszthetetlen hangjával, csapja le a poénokat fanyar humorával.

Az életunt családanya – Náray Erika “csak” annyira idegesítő, amennyire unalmas az élete, viszont amikor dalra fakad, vagy szóhoz jut, akkor kitör belőle a dög: egy igazi energiabombává válik.

A kiöregedett, de megöregedni képtelen színésznő – Tóth Enikő folyamatosan csetlik-botlik a szerepében, és megállás nélkül irígykedik a nálánál fiatalabbakra, szebbekre, de a csajos bulikban a többiekkel együtt tombol. Halványka a többiekhez képest, de ilyen típus is van.

Az este fényes csillaga, a vega-természetbarát-nagyonzöld Szulák Andrea, aki a donnatonna és a vegadömper szerepében előhozza belőlünk is az állatot. Olyan hangon visítunk röhögés közben, amire se mentség, se magyarázat. Zeng az éjszaka, és nem csak a daloktól!
“Ez már a vég kezdete…” hangzik el valahonnan mellőlem, amikoron is rúdra “pattan”, és próbál talpon maradni-újraállni, majd a túlvégen lendületből lefejeli a díszletet… nincs tovább, ott hiába énekel közben Hernádi Judit, a másik csoda az estében, reménytelen levenni a szemünket a rúd körüli vonaglás világbajnokáról.

Mind a négyen más és más élethelyzetben kapják a nyakukba a klimax tüneteit, amit sok-sok helyzetben, életképben mutatnak be. Óriási plusz pontja az előadásnak, hogy a sok nevetés közben behoz olyan komoly témákat is, amikor a könnycsepp ott a szemünk sarkában. Ilyen, amikor ezek a felnőtt csajok hirtelen kislányosan kamuznak az anyukájuknak, majd abban a pillanatban pont azt érezzük, hogy holnap reggel (mert ma éjjel már hagyjuk aludni őket) mi is azonnal felhívjuk anyut, amíg még lehet! És nem lepasszoljuk, hogy majd megyünk, hanem tényleg megyünk, és meghallgatjuk, mert akárhány évesek vagyunk is, és akármennyire szentimentálisra klimaxoljuk magunkat akkor sem lehet elfelejteni: Anya csak egy van!

A hőhullám a megcsalás, a szex, a bátorság, a szembe kell nézni a tükörrel nehéz feladata mind-mind vár a menopauza idején ránk. Igen, rám is, hiába még nem vagyok ott az 50-nél, de már hajszállal közelebb, mint a 40… látom már a jeleket, és felismerni véljük szünetben a már majdnem 50-es édes férjemen is a klimax halvány megnyilvánulását, de ugye “pasiknak ilyen nincs!”… nincs ám… ááááá, dehogy! A hőhullámok tutira elkerülik, de a “kötözködő-morgó-medve” üzemmód azért egyre erősebben jelentkezik, a “nyűgös pasihisztivel” együtt.
Talán a korral jár, hogy könnyen elbőgjük magunkat, de vannak jelenetek, amik tényleg odáig feszítik a húrt, de gyorsan oldódik a hangulat, mert jönnek a 80-as évek, és berobbannak a csajok ismét: már a látványtól kifekszünk, de a zene és a szöveg (ez utóbbi Bach Szilvia nyelvi leleményessége, bátorsága okán lesz telitalálat) repít minket tovább.

A díszletek a helyszínként szolgáló áruház (hol máshol tombolnának shoppingolva a csajok???) egyes osztályaira kalauzolnak minket elindulva a melltartók kupacától a kávézón át egészen a szexshopig mindenhol fellelik hőseink a megfelelő nélkülözhetetlen cuccokat.

Nem nagy titok az előadás vége: állva tapsol, énekel, tombol a + 1500 fős közönség a veresegyházi nyárban.

Az előadást Tallós Rita rendezte, zseniális érzékkel és tudással, a négy kíváló színésznő pedig szívét-lelkét-tudását belepakolta ebbe a darabba.

Ahhoz, hogy eljussunk erre az előadásra elengedhetetlen volt a Veres1 Színház szervezése, akik már sokadszorra csábítanak nyaranta a Mézesvölgyi Nyár színházi fesztiválra Veresegyházára. A Játékszínbe kiskanállal is 5-6 alkalommal fért volna el ennyi néző, nem is lehet jegyet kapni erre a klassz előadásra, nem véletlenül, teljesen érthető okokból.
Nem mellesleg egész nyáron lehet menni Veresegyházára, ha a színházi élmény mellett igazi vendégszeretetet akartok kipróbálni: parkoláskor helyből segítenek, irányítanak, így érkezéskor, de főleg távozáskor 10-15 perc alatt letudható a parkolás-bejutás; több büfé üzemel egyszerre: nem száraz a szendvics, hideg az üdítő, puha a perec, és mindenről adnak blokkot, lelkesek és kedvesek, a szokásokat pedig megtartják: a színház igazgatója búcsúzik távozáskor személyesen mindenkitől a kapuban. Szeretemszínház továbbra is <3

Legénybúcsú – Játékszín

Klasszikus vígjáték, jól felépítve, a végére már a fetrengve nevetős fajtából, de ne szaladjunk át a két felvonáson helyből, van itt látnivaló elég.

Simon (Nagy Sándor) és Alex (Szente Vajk) gyerekkori barátok, és ezt az sem rombolja le, hogy mindketten háziorvosi magaslatokba küzdve magukat együtt is dolgoznak. Simon nősülésre adja a fejét, Alex meg simán bevállalja, hogy megszervezi a legénybúcsút. Nyilván hazudnak Monának (Lévay Viktória) a leendő menyasszonynak, hogy bicajtúrán vannak, gyenge lábakon csörömpöl ez a sztori, de ugorjunk is át rajta hamar.

Szállodai szobában tervezte Alex a dorbézolást, rendel is hozzá egy tuti call girl-t, Daisy-t (Kovács Gyopár), aki az utasításnak megfelelően extra szerkóban apácának öltözve érkezik, alatta pedig a majdnem semmi öltözetet viseli.

Bonyodalom akad már a kezdetekkor, mert Simon kaszinóba vágyik, ahol nem csupán a lagzira félretett lóvét veszíti el, hanem az orvosi vállalkozásuk céges bankszámláját is sikerül lepucolnia nullára. Ettől a szállodai szobát is bukják, mert ha a bankkártyán nincs lóvé, akkor lehet tovahaladni. Hőseinknek mondjuk eszébe sincs, így maradnak, az addigra már becsokoládézott szobában. Igen, 3 féle csokival próbálnak nekifutni az estének, egyik jobb cucc, mint a másik: van egy vinnyogva röhögős tál, egy másik, amelyik simán leszedál bárkit, és van a szexire csokizza magát variáció. Nyilván mindre sor kerül az este folyamán, hiszen ki kell egy buliban azt próbálni.

Időnként befut a londiner (Oláh Béla), aki próbálja a normálisat hozni a történetbe, de kevés sikerrel, az mondjuk a végére kiderül, hogy van némi rokoni kapcsolata Daisy-vel, így számon is kéri, hogy az otthon hazudott színésznői karrier és a call girl meló hogyan is fér össze, de nem annyira kap egyenes választ.

Na a szoba újra kiadásra kerül, és érkezik a pap (Szerednyei Béla), aki másnap bíborossá válna, de addig még meg kéne őriznie addig “becsületes” életét. Kevéssé látszik sikerültnek ez a projekt, viszont ballépéseivel két főhősünk életét vadul megbonyolítja az öreg.

Simon és Alex két fő célt lebegtet a szeme előtt a legénybúcsún megdugandó call girl mellett: visszaszerezni a pénzt, úgy, hogy Mona ne tudja meg, hogy nem bicajtúrán vannak. Elég esélytelen a sztorit lenyomni a csaj torkán, aki az első felvonás végére azért be is fut a szállodába.

Alex azért talál magának csajt a hotelben, a londiner bénasága miatt összefut a “filmcsillag” Candy-vel (Bálizs Anett), akinek van  egy IQ bajnok biztonsági embere – Bob (Barabás Kiss Zoltán), aki rendkívüli alapossággal tudja félreérteni a legapróbb dolgokat is, és ezen meggyőződéséből a legritkábban jut ki 5-10 perces kérdezős monológok alatt.

Mr Watt (Csonka András) is benéz időnként, ő Candy-t keresi megszállottan, és a sztori elején a szálloda biztonsági emberének tűnik. Vigyáz ő a széfre, kasszára és mindenre hivatás szerűen, csak természetesen nem mint céges alkalmazott…
Nem véletlen, hogy Candy-t keresi állandóan, a végére kiderül, hogy a kasszaürítés után nyilván együtt fognak távozni, mint ahogy évek óta így fosztják ki a szállodai páncélszekrényeket… cselesen, nem egyedül, de a lóvét már nem osztják többfelé.

Az események sodrásába belegurul a rendőrnő (Dobos Judit), hoz magával egy svédnevű saját 13 évest (Neuhauser Emil Béla),  aki egyetlen névre hallgat (Olaf), csak azt senkinek nem sikerül eltalálnia. Két fő irányban nyomoz a csokifüggő nyomozónk: keresi Simont, aki a kölyök apja, és üldözi a papnak öltözött gengszer-tolvajt, és minő menő manó, mindezek egy szobában találhatóak ezen az estén. Drága rendőrnőnk a vicces csokitól nagyon nevet, mi kevésbé, viszont amikor benyalja a szexi csokit, akkor már mi fetrengünk a látványtól 🙂

A szálakat keveri-kavarja a színdarab író-rendezője  Szente Vajk, aki Alex szerepében a “mindentmegoldok” barátként próbál úrrá lenni a részben általa okozott káoszon.

Mr Watt-ról azt gondoljuk szinte végig, hogy ő a karót nyelt öltönyös úriember, jól kicseszett az élet az őt alakító Csonka Andrással, majd a történet aktuális pontján egyedül marad egy tál csokival. Igen, a “szexet akar azonnal” típusúval… mivel egyedül marad, így a telefonja lesz az aktuális társa, és az első gondolatom csak az: ugye nem fog vetkőzni!!! ugye nem????!!!
Ez az a pont, hogy kattints ide! és hallgast a zenét, azonnal hunyd le a szemed, képzeld magad elé szürke, élére vasalt öltönyében Csonka Andrást, amint a csokitól beindulva nekifut a táncos sztriptíznek erre a számra… megvan??? áááá, még nem láttál semmit… szerencsére mi sem! Az atlétatrikó még fennmaradt, így hab testének minden porcikáját nem dobja ki, de így is felrobbant a nézőtér! Mit felrobbant… megállt az idő, és úgymaradt… az este fényes csillaga lett az addigi szürke-unalmas Mr Watt 🙂 (naná, hogy pont ráírták a szerepet, hát ki más dobná is be magát???)

Spoiler!

A végén Olaf elvarr minden szálat, a fiúk szereznek némi lóvét, a házasulandók készülnek megbocsátani egymásnak, a pap is karperecessé válik, míg Mr Watt Candy-vel meglép a szajréval.

Mi pedig azon gondolkodunk, hogy vajon merre a kijárat…miután széttapsoltuk a tenyerünk, és már kulturáltan is tudunk röhögni, nem csak a könnyezve-visítva (köszi Csonka András, nagy voltál!), mert ez tényleg a sírva-nevetős kikapcsolódás.

A szőke ciklon – Játékszín

Nevetni jöttünk, ez ma összejött, a sírva-röhögős pillanatok is, főleg “Svájcban”.

Rejtő Jenő este megkérkezik Kovács Magdához, mert neki reggelre bizony gépelve új könyvet kell a nyomdába eljuttatnia. Ötlete már van: diktálni fogja, és az ott megjelentek lesznek a szereplők. Jön a fater, a szomszéd és a bútorszállító is. A zongorista állandó, nagyon jól tolja egész este.
Történet születik: Evelyn Wetson “örökséget” kap egy tuti börtöntölteléktől, ami egy buddha szobor, ami aktuálisan egy dobozkán csücsül. A probléma halmaz ott indul el vándorútjára, hogy ezt az információt a cellatárs, ki másnap szabadul is kihallgatja, és üldözőbe veszi a lányt. A szomszéd is tapadós-fütanúja lesz a kincs forrását firtató kérdéskörnek, így egyszerre hárman is nekilódulnak azt megkeresni. 1922-ben veszett nyoma a cuccnak, bejátszik még a meghamisított eladási könyv 1926-ból is (ezen utóbbi szál vezet később Svájcba). Evelyn Párizsban nyomoz, a szomszéd Eddie pedig Svájc felé veszi az irányt. Nyomában a kiengedett gengszter, útközben pedig belebotlik a piperkőc borotvafétises Sir Bannisterbe. A fickó az üldöztetés bármely pontján hiszétrikusan borotváltozni vágyik, az kevéssé zavarja, hogy ölni készülnek a gengszterek. Evelyn már a feleség státuszában fotózkodik, mikor a helyi újságok címlapján már kémnőkén keresik, mert lenyúl egy értékes doksit még Párizsban, amit Afrikába juttatva megmetheti egy kiüldözött fickó becsületét (ez utóbbi a szekrénymelós, irattáros, légikisasszony stb, most éppen sérült légiós). Miközben átszáguldanak a világon, nyomukban nem csak a gengszterrel, hanem a kedvenc paparazzi újságítóval is,meglelik az üldözöttet, aki a Sir-ben saját tesójára ismer, kinek marhára megörül, így derül ki, hogy sacc 15 éve a tesónak vásárolta az üldöztetett buddhát. Ott is van az a neszeszerben, amit a tevegelés közben Evelyn elegánsan kibaszott a karaván útvonalán… De a lelkes szomszéd, visszatérve a fergeteges svájci kalandból megérkezik a történet közepébe, és félig már a halálán, de felleli a kidobott táskát, benne a buddha neszesszerrel. Főhőseink a végére, végre valahára egymásba szerethetnek, mert Rejtő is felfogja, hogy kell az a happy-end.

Rejtő Jenőt és ezzel a szívtipró Sir-t Őze Áron kelti életre, ha kicsit több életet tol bele, akkor még pulzusa is lenne.
Magda – Evelyn: Földes Eszter: egyedüli nőként próbál erős lenni a lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekben, mindenre van megoldás: beloholunk a jelenet közepében, ott jól megijed, majd beájul aludni. Fut, és rohan keresztül a világon, és a világ elől.
Munkásunk – Pusztaszeri Kornél ott segít, ahol  tud, ha kell stewardessként alakít nagyot, ha kell svájci süket bácsi, de ha arra van szükség, akkor ő lesz az üldözött légiós.
Magda Apa – Szerednyey Béla: megérkezett élete szerepébe: a kopasz, 193 cm-es (mindez könyvekkel magasítva) gengszter csávó, akinek mindenki gyanús, és neki kell a buddha, bárkivel 50%-os arányban felezne, csak végre az övé lenne már.
A hallgatózós, csendesen rajongó szomszéd – Csonka András – a balszerencse mintapéldája, egyetemeken kellene bénaságát tanítani, így adva sokakanak önbizalmat.

Szerednyey Béla és Csonka András húzzák felfelé az előadás, rajtuk, a poénjaikon, beszólásaikon, helyzeteiekn nevetünk, és újra csak nevetünk. Svájc feledhetetlen! 😀

Szente Vajk rendezte.

Mennyei hang – Játékszín

Florence (Bánsági Ildikó) az 1900-as évek elején Amerikában képzeli el, hogy ő híres énekesnő lesz. Bonyolítja cseppet a helyzetet, hogy ennek okán nem tanul meg énekelni, viszont hisz benne, hogy tud. Nem tarthatja vissza semmi, a kitartás, amivel előre halad céljai elérésében, hogy minél több  emberhez eljusson az ő “csodás” hangjával meghozza gyümölcsét. Az is igaz, hogy koncerjeire csak a baráti nézők érkezhetnek, ő maga személyesen a szűrő, akinél egy laza vizit után lehet átvenni a jól megérdemelt koncertjegyet. Itt a klasszik igazság: ez már olyan kegyetlenül pocsék, hogy az jó. Könnyezve röhögünk, amíg egyetlen hangot sem sikerül eltalálnia. Új zongorista érkezik a produkcióba Cosme McMoon (Szemenyei János), aki eleinte a zongorától is messze ugrik mikoron is Florence bemutatja neki “művészi” énekhangját. Aztán van az a pénz, amiért persze vállalja a fellépéseket. Nem, nem csak a pénz: Florence annyira természetesen bájos, annyira hisz önmagában, annyira hallja belülről a tiszta hangját, ami persze kívülállóként szörnyű, hogy bárki beleszeretne.
A humort és a valóságot a házibarát St Clair (Gálvölgyi János) hozza, aki rajongásig imádja Florence-t, míg ő maga a meg nem értett színész, aki hiába távozott Angliából Amerikába a világhírnév reményében, neki csak Florence árnyéka jutott, persze ettől még nem érzi rosszul magát. Az igazi rajongó viszont Dorothy (Lévay Viktória), aki titkárnősködik főhősünk mellett és főállásban rajong érte, időnként pedig az aligdöglött kutyájával rohangál körbe. Az este könnyezősen vihogós része, mikoron is a megboldogult minikutya temetésén St Clair próbál beszédet mondani, de rázza a röhögés… minket is.
Nem maradhatunk spanyol nyelvlecke nélkül: a szakácsnő, szobalány a mexikói csak spanyolul beszélő Maria (Murányi Tünde), aki egy hangot nem beszél a mi nyelvünkön, mégis minden mozdulata, jelenete tiszta és világos, az egyik legjobb humorú szereplő ma este.
Az alapítványi fellépések után Florence lehetőséget kap a Carnegie Hall-ban: vagy 3000 néző vár rá, avagy a bukás. Csillogó szemekkel, sikítozva, nevetve tombol a közönség, nem, nem csak a színpad szerinti Carnegie Hall-ban, a Játékszínben is.
Ez az este az álmokról szól: Florence álma, hogy énekeljen, imádja őt mindenki (na jó, egy-két hisztis kritikusán kívül, de az nem számít!), és a közönség jól szórakozik.
Nem is vártunk mást a mai estétől: felhőtlen nevetést. Az mellékszál, hogy Bánsági Ildikó a klassz és szép hangjával, hogyan tud annyira hamis lenni, hogy potyognak a könnyeink a nevetéstől.
A színésznők jelmezei mesések, a díszletet nem kellett túltolni, maximum a zongorát tologatni egyik oldalról a másikra.
Bagó Bertalan rendezte, búfelejtős, kikapcsolódós, nevetős előadás.

Update: spanyolul felsőfokon beszélő és értő nagykamasz: tökéletesen káromkodva nézi le a mexikói szobalány az egész brigádot, és nagyon jó humorral osztja ki őket, kár, hogy nem értjük, még egy feliratozást sem ért meg, DE nagyon kellett volna. Az egyik legcukibb szereplője az előadásnak Maria – Murányi Tünde remek alakításában.

Életrevalók – Játékszín

Philippe (Hirtling István) kőgazdag, szép ház, vagyon, amit csak akar. Az egészsége viszont romokban, egy baleset okán nyaktól lefelé lebénult. Van segítsége, de szüksége  van egy újabb kisegítőre.
Driss (Vadász Gábor) frissen szabadult a sittről, ahol 6 hónapot sikerült eltöltenie, és éppen a segély kiutalásához szükséges munkáltatói elutasítást szeretné beszerezni, ezért “munkára” jelentkezik ápolónak Philippe-nél. A nyomorból nem sok kilátás nyílik, de nála képzettebb, és alkalmatlanabb jelöltek vannak.
Fogadnak, hogy egy hetet sem fog kibírni… Nemcsak kibír, de új színt hoz Philippe életébe: az életigenlő, mindent túlélő és nagyon őszinte, nem képmutató srác nélkülözhetetlenné válik.
A mamája, a huga, a haverjai, az idős ápolónő, Philippe asszisztense, lánya, annak udvarlója mind-mind olyan karakterek, akik életének kikerülhetetlen része Driss, vagy azzá válik.
Életörömét nem csak beviszi a roki házba, de ott is hagyja maga után.
A zene, a vetített látványvilág, a pörgős történet, a nevettető humor, a könnyek, a meghatottság…. Ez a valódi színház: nevettünk-sírtunk, majd újra és újra.
Sok szerepben: Erdélyi Tímea, Zsurzs Kati (!!!), Szölöskei Tímea, Szirtes Balász, Petyi János
Horgas Ádám rendezte felejthetetlenné.

Jutalomjáték – Játékszín

Gálvölgyi János nagyszerű alakítása!

Kerettörténetben élünk, a család és a barátok a szülinapi bulit szervezik, mi nézők is ezért érkezünk, hogy Scottie Templeton (Gálvögyi János) szülinapját megünnepeljük.

Hosszú odáig még az út, egyesével jönnek a barátok, családtagok az előadás elején, közepén és persze a végén.

A történet ott kezdődik el, amikor a már két napja halálos beteg Scottie nem akar megváltozni, még a megtudott betegsége ellenére sem. Ugyanúgy udvarol-csajozik, évezi felelőtlen életét, amivel mindenki másét is megszépíti. Érkezik a fia – Jud (Nagy Sándor), akinek rengeteg régi sérelem van a puttonyában és egy hajszálnyit sem akar az apjára hasonlítani, ezért mindent meg is tesz. Olyan savanyú és semmilyen, hogy komoly esélylatolgatás folyik az ősei között, hogy vajon ki is lehet az apja.

Anyja is vele tart – Maggie Stratton (Hernádi Judit), aki már második házasságában él + két gyerekkel, de még a szíve Scottiehoz húzza vissza.

Scottie mindent megpróbál, hogy fia egy kicsit is élvezze az életet, beszervezi neki Sally-t (Lévay Viktória), aki próbálja fellazítani Jud szíve köré épült páncélt, de nincs könnyű dolga, pedig fiatal, szép, laza és még humoros is a csaj.

A vészmadár Dr Petrell (Tóth Enikő) orvosi tudását már rég felülírta Scottie iránti rajongása, kétségbeesetté változik, amikor Scottie határozottan kijelenti, hogy ő inkább élvezi ami még van az életéből, és nem szeretne emberi roncsként kószálni a kóhrázban.

Jud az egyetlen, akiben mindenki bízik, hogy az apját meggyőzi, és nem is csalódnak: Scottie sokkal jobban szereti a fiát, mint azt saját maga is elhinné. A terror hatására bevállalja. Ez az a pont, ahol a fia is végre változásnak indul, és fotókkal örökíti meg a következő hónapokat, míg apja a kórházi ágyat nyomja, vagy éppen a nővéreket hajkurássza a kórházban.

A szülinapi előkészületek csúcspontja természetesen a nevezetes napon érkezik el, mikoron is a korábbi hollywoodi kurva (ki már utazási irodát üzemeltet) érkezik bolgár elcsúfított kötelező ápolónőnek öltözve (Hillary – Fábián Anita), és megáll a színpad. Megáll a világ, mert azt Scottie is határozottan érzi, hogy neki az életére van szüksége és nem az ápoló banyára, nekünk meg erre a felszabadító nevetésre.
Scottie élni akar, és szülinapot akar, még akkor is, ha a főszervező, legjobb barát – Lou Daniels (Barabás Kiss Zoltán) már elintézte, hogy a világ minden részéről egy helyen és egy időben legyen az ünneplő tömeg, és senki, de senki ne hívja Scottiet telefonon. Nem is érti kisöregünk, hogy mi a franc történik körülötte.

Betegsége, életkedve, őszinte beszélgetései a fiával hozzák meg a gyógyulást számára, túlélhető a brutál kezelés, és vidáman ünnepelhető a szülinapja, ahol a főszereplő ő maga, de már a színpadon mellette utánpótlásként a jófiúból jópasivá változott aligfelnőtt kölyökfia.

Hernádi Judit, Nagy Sándor és Gálvölgyi János játszanak, nevettetnek. Sírunk, nevetünk, meghatódunk, és továbbpörgünk.

Igazi jutalomjáték a színészeknek, és nekünk nézőknek is: jutalom, hogy eljutottunk, és nekünk játszották.

Szirtes Tamás rendezte, ó de régen, és milyen klassz, hogy még mindig játszani lehet, és nézni lehet.

Hazudj inkább, kedvesem! – Játékszín

Ez olyan igazi, Játékszínes vígjáték!

Egy lakás a helyszín, 3 főfőszereplő, és mindenki más pedig adják alájuk a poénokat.

Adott egy házaspár: az ügyvéd férj, és az elhanyagolt, betegesen hazudozó feleség, akikhez karácsonyra érkezik a legjobb barát.

Carlos (Kerekes József) és Julia (Tóth Enikő) házaspárként annyira cívódnak csak, amennyire a hét éven belüliek még szoktak, a férj még türelmes, bár egy ponton már agyturkászért kiált. A szituációkat tovább fokozza, de nem csak szorozza, hanem négyzetre emeli a családi barát, a férj gyerekkori barátja Lorenzo (Csonka András), akinek minden mozdulata, megszólalása magában hordozza a következő katasztrófa helyzetet. Van egy pont a történetben, amikor Lorenzo elszabadul (ő is meglátja, a nem meglátható papot :D), és innentől szövetségben Julia-val próbálnak nemhazudva életben maradni. Juan (Vadász Gábor), a legpechesebb betörő, akit a föld a hátán hordott, a helyzetén mit sem javít a két tettestárs, főleg már a hulla állapotukban.

A legtökéletesebb, és kitartóbb hulla (Szőlőskei Tímea, élve még szobalány), akit az egész előadás alatt rejtegetni, vagy cipelni kell. Nem lehetett könnyű, na nem a mérleg miatt, hanem folyamatosan a meghaltat nem elröhögni.

A végére persze megérkezik a kotnyeles szomszédasszony, a rend éber őre, majd az újabb rablóbanda…

Addigra a két szövetséges, Lorenzo és Julia már az idegbaj határán, de ez mit sem számít!

Nekünk tetszett! Nagyon röhögős este lett!

39 lépcsőfok – Játékszín

4 szereplős darab, ebből hárman folyamatos helyzetgyakorlatozásként öltöznek és rohannak végig az előadáson.

Kémtörténet a javából, és sok vidámság. Annyira kém a történet, hogy még a végére sem sikerül kibogozni annyira a szálakat, hogy értsem mi a tök történt az elmúlt órákban.

Az alapfelállás, hogy Richard Hannay (Lengyel Tamás) unatkozó agglegény, aki valami izgalomra vágyván a helyi lebujba téved le, ahol a műsorszám közben rátapad egy igen dekoratív csaj, ki a lakásába is feljátssza magát. Emberünk lelkes és örül, próbál rájönni, hogy miért menekül a vendége, de ez már kevéssé fog kiderülni, mert a konyhakés áll ki a pirosruhás jócsaj hátából. Előtte még elmakog valamit a 39 lépcsőfokról, és egy skóciai helyről, de ennek összefüggéseire még sokat kell várnunk.

Innentől egy biztos pont van még: Richardnak menekülnie kell, mert felleli a fakabátok brigádja a hullát, és nyilván ha az ő kecójában lelték meg, akkor őt fogják keresni. Mivel színész létszámunk erősen csökkentett, így a “feltámadott” női szereplő (Lévay Viktória) és a két másik pasi (Nagy Sándor és Szirtes Balázs) kezdik meg az ámokfutást. Ami tuti: üldözik Richardot, aki meg rohan, vonatozik, és próbál eljutni a világ másik végére, ami itt jelen esetben Skócia. Hogy mi a tököt fog ott megkeresni, azt még maga sem tudja, de a világ ellene játszik, az összes szereplő őt üldözi, még akkor is, ha éppen mellette rohan a rendőrök elől (kik észrevétlenül váltanak gazfickókká).

A darab fő látványossága a díszlet, ami az üres fal, itt-ott nyitható részleggel, majd a helyszíneket rávetítik, így találjuk magunkat a mezőn, egy bombázó repülő alatt, egy skót vidéki ház portáján, egy fogadó recepcióján, a hálószobában, egy vonaton és még megannyi helyen. Ez a technika valóban sokkal költséghatékonyabb és látványosabb, mint a hagyományos díszletek, ez nagyon tetszik.

Az őrült rohanás a színpadon folytatódik, ha az életem múlna rajta, én már akkor sem tudom, hogy hol az a kurva lépcső, amihez rohanni kell, és ha elő is kerül a szent kusza szövetség helye, akkor mi a tök fog ott történni. Ahogy észlelem, ez a célállomás egy nem kicsi csapda, majd a rohanás elindul visszafelé… nagyot sóhajtva értem meg, hogy az elmúlt több mint egy óra ide-oda vergődés a színpadon, és non-stop átöltözések új személyiségekbe a néző oldaláról a tök felesleges kategória. A színészek viszont olyan gyors szerepcserékben vannak, hogy egy színiakadémia tanára minden ujját megnyalná ennyi helyzetgyakorlat lehetősége láttán.

Na de vissza a színpadi eseményekhez: végre visszavergődjük magunkat a mulatóba, ahol a később hátbaszúrással legyilkolt csajjal találkozott főhősünk (még mindig a franc se tudja mit vagy kit keres a nagy hajrában). Itt viszont megleljük a fejben/agyban zsenit, aki elkezd sorolni valami hosszú matematikai képlet, amit csak ő tud, és ezen jól felfogott érdekében nem lett volna nagyobb baj, ha befogja a száját. De itt a tudás elsült, így gyors ütemben lelövik, de főhősünk rájön, hogy mekkora információ birtokába került, és ő tulajdonképpen ezt is kereste egész este, és rohanta át a fél országot miatta. Hogy mit kezd ezzel a remek tudománnyal, arról még fogalma sincs, de legalább már az övé.

Itt el is veszítjük a fonalat, meg az előadást, mert végére ér az őrült hajszás krimi-kémtörténet, és végre megkapjuk a szabadulás lehetőségét.

Ez itt biztosan nem az én krimi műfajom. Egy hangot nem értettem a valódi történetből, azt meg, hogy ki kicsoda remekül elmaszkolták az érintettek a gyors egymás utáni személyiségváltásokkal.

Szóval: van káosz rendesen. Azért volt taps, mert a diliház is megérdemli.

Primadonnák – Játékszín

Vidám darabot kerestünk, és leltünk sok szépet és jót a neten erről az előadásról.
A cél a vidám, végigröhögős este 🙂
Nagy Sándor és Szente Vajk a két főszereplő, kik erősen kétséges sikerű Shakespeare színészek, éppen éhen nem halnak, de már nem sok kell hozzá. Színésznek nem csapnivalók azért, de éppen Shakespeare műveire kicsi az igény.
Éppen utaznak, mikor is lehetőséget találnak egy újsághirdetésben, ahol gazdag néni keresi elveszett rokonait. Színészeink nagy lelkesen bevállalják, még akkor is kitartanak, amikor kiderül, hogy a rokonok erősen a női nemet erősítik.
Leo mindent bevállalna, de Jack folyamatosan próbál kibújni a női szerepkörből, és menekülni a helyzetből. Neki jutnak a legnagyobb poénok, de Leo szerepében Nagy Sándor arcjátéka feledhetetlen.
Linda (Lévay Viktória) és Audrey (Földesi Eszter) rögtön barátnőikké fogadják őket. Linda pap udvarlója Duncan (Sághy Tamás) folyamatosan gyanakszik, hiszen ő is az örökség miatt szeretné beudvarolni magát a családba.
Leo és Jack egyre bonyolultabb helyzetbe kerülnek, mikor a valódi rokonok érkezése várható, sőt már dupla  feladatuk van, saját valóságos színészként is feltűnnek. Itt már elszabadul az őrület, mert akár percenként is váltanak férfiból női szereplővé, majd vissza, és rohanunk a vég felé… Megkavarja még a viszonyokat egy levél, ami a levelek színpadi sorsának megfelelően nem oda érkezik útja során, ahová szánták, és így hőseink még nagyobb szarba kerülnek… Színdarabban színdarab: Shakespeare művet kezdenek próbálni a családtagokkal, a próbákból a Vízkereszt jeleneteire ismerek, de időnként kevésbé látok az első sorból, mert a nevetéstől kicsorduló könnyeim törölgetem.
Megérdemelték az alkotók és színészek a hatalmas tapsot a játékuk végén!
Remekül szórakoztunk! Így nem szabad kihagyni a rendezőt sem, aki remek karmesterként színpadra állította a darabot: Szirtes Tamás