János vitéz – Budapesti Operettszínház

Utolsó pillanatban délután programváltozás okán, ha már bemutató és még van rá több sornyi jegy, akkor jó eséllyel még beférek én is. És így lett. Igaz volt némi csere-bere érkezéskor, mert mások szerencsétlenül szana meg szét vásárolták a családi jegyeket, de megoldódott, így az utosló sor széle helyett a nézőtér közepén találtam magam kezdésre.

A nyitány andalítóan szépen szólt, de leginkább a feketeöves színházba járóknak, a többiek még befejezték a gyorsvacsit a zörgőszacsiból, átültették a gyerekeket, újra helyezkedtek, még elküldték közben az utolsó szelfiket, és még megbeszélték, hogy mindjárt kezdődik. Csak szólok: már elkezdődött.

Jött a taps, függöny, és egy egész falka huszár a színpadon… próbáltam befogadni az élményt. Szóval a kék alapon arany mintás huszár gúnya még oké. A sapkájuk búbján a nemzeti színű golyóbis is még belefért. A fétisként lobogtatott nemzeti lobogó (sacc első 15 percig folyamatosan) véres kardként való hurcolása kicsit furának tűnt, de mindezt elnyomta a “lovak” látványa. És akkor most vizuálisan álljunk meg néhány pillanatra. Szóval a lócsontvázból ittmaradt koponyát rábökték Marinéni felmosórúdjára, mindezt letakarták egy ovis méretű fehér lepedővel, a fej részre, meg a szem helyére felkötöztek nemzeti színű szalagokat. No ezzel “ropták” a huszár nótákra a fiúk, kiket a helyi falusi asszonyok (anorex balettlányok) pipiskedve táncikáltak körbe és körbe. Volt némi zűr és zavar, főleg mikor felemlegették Iluskát, mint a legszebb, majd a táncművészek között befutott az operettsztár Bordás Barbara személyében kissé trampliként. Ilyen búvalbaszott Iluskát én még életemben nem láttam, de biztosan ez volt itt a világmegváltó koncepció.

Mikor végre vége volt a huszárok sokadik népnemzeti csasztuskájának, akkor előkeveredett a gonosz mostoha – Oszvald Marika személyében, aki a saját karikatúráját tolta az este.

Bagó szerepében Langer Soma viszont az előadás egyik biztos pontjaként szerelmesedett bele Kukorica Jancsi mellett Iluskába, és megelőlegezve a második felvonást: az este legszebb dalával énekelte el közös szerelmük halálát (lásd. még: Egy rózsaszál szebben beszél).
No de vissza a nem túl eseménydús sztorihoz (na erről nem tehetnek, Petőfi ezt írta meg, hát ennyi van benne): szóval Kukorica Jánosról (Dolhai Attila: már nincs abban a korban, hogy a félmeztelen kezdő jelenetét értékelni tudjam, bár nem rossz, de a színpadképeshez “le kéne dobni a sertésjelmezt” – by Cyla) hamar megtudjuk, hogy árva kölyökként a kukorica földön született, majd ottfelejtették, és a falu nevelte. Ha már a faluban kószált, akkor ő lett a nyáj pásztora, de közben Iluskába is belehabarodott. Iluska mostohája utasításaira mozdult leginkább, és az öreglány sebtiben elhajtotta a csóri lányt a patakpartra mosni. Na nem ám egyedül. Csapatban. Vitték a teknőt is. Mind, ahányan voltak (+ 6 balettpatkány). Na ott koreográfiára népnemzetien hajlongva előkelősködtek, és mosták a semmit, mert szépen a teknő mögé hajtogatták rendszeresen a fehér ovis lepedőket. Majd a végére azért kettőt sikerült főhősünknek bevizeznie, mielőtt kitolták ezen tök felesleges kellékeket.

Mivel a gonosz mostoha a szomszéddal (Faragó Topi András) jól kitervelte némi kolbászért cserébe, hogy az majd jól szétkergeti a nyájat, míg Jancsi és Iluska a patakparton dugnak, ezért menetrend szerint megérkezett a bosszúszomjas falunépe, hogy jól elverje a szerelmes lovagot.
Megoldásként Jancsi fogja és huszárba vágja magát, és nekiindul bánatában a seregbe.

Szünet.  Itt a menekülési lehetőség, de ha már huszárok, akkor hősként maradunk.

A második felvonásra a párizsi királyi palotában találjuk magunkat, ahol a király lánya (Fischl Mónika) bassza le az apját (Bodrogi Gyula, a fény a mai éjszakában!!!), hogy már megint elvesztette nem csak a csatát, az összes emberét is.

Megjön a felmentő sereg, naná, hogy a magyar huszárok, akik a török császártól!!!! (én szultánra emlékszem, de a tök tudja, lehet mikor Rómát bevették, akkor azzal együtt magukévá tették a császári rangot is) védik meg a lúzer párizsi udvart és annak fejét, a királyt.

Itt érzem először, hogy érdemes volt eljönnöm. Bodrogi Gyula francia királya emlékeimbe idézi a klasszikus bohózatokat, régi tévéjátékokat, bolondozásokat, amin őszintén lehetett nevetni. Mint itt is, most is. Majd énekel is, és végre a zs kategóriás áriázások között egy rocker hang jön ki a torkából kontrasztként, hogy végre jól érezzük magunkat. Az öreg király álma, a nemkirályi életről meghatóan szép végre.

De hamar vége az idillnek, mert szemünk a csatába induló magyar huszárokon, és könnyezünk. Igen, a röhögéstől. Szóval az elsőre részletezett kék-arany huszárgúnyát még sikerült megfejelni egy baszott nagy aranyszínű angyal szárnnyal minden vitéz hátára, amitől kegyetlen röhögőgörcsben fulladozunk. Mindezek mellett ebben rohannak neki a magyar zászló alatt (fúj, a francia nem kell, még akkor sem, ha a Párizsban rettegő király seggét védik) a törököknek. Nem csodálom, hogy a török haderő elveszítette a csatát, hát annyira döbbentek meg a látványtól, hogy szerintem lefagytak, mint a későbbi korok csúcstechnikája a windows. Kékhalál. Amíg színpadon bohóckodnak ebben, addig már nem is lehet normálisan a sztorira figyelni. Pedig megjönnek győztesen, az öreg király fele királysága és lánya a jutalom, de ugye Jánosunknak feszt nem kell az ajándék, neki Iluska kell, de állatira.

Közben befut Bagó, hogy közölje a gyászhírt, a mostoha eltette láb alól a csajt, így hiába vágyik oda vissza, tök felesleges. Még egyszer bepróbálkozik a nagyhangú királylány, ha ló nincs, jó a szamár is alapon, de újra visszapattan, érzem, hogy ezt nem ússzuk meg, és igazam van, áriába folytja bánatát. Szép hangja van, de operákra jellemző módon egy büdös szót nem érteni abból, amiért hisztériázik, de kisegít az angol nyelvű feliratozás.

És majd ide visszatérünk, mert pöpec nyelvlecke is volt: 2 in 1 jegy árárért.

Szóval Bagó és Jancsi nekifutnak a hazaútnak, aztán jöhet a függöny. Gyér taps, már szednénk össze magunkat, de nekem még rémlik, hogy a sztorinak Petőfinél itt még nem volt vége, úgyis csak 9 óra van, hát tolja a zenekar tovább.

Át is rendezik a színpadot közben, megpucolják a francia udvari berendezést, és a pusztába kerülünk, ahol először a gonosz mostoha próbálja a halál tavától elhessegetni a két szerelmes fickót, majd kierült, hogy ez biza az élet tava, és ha szépen kérik, akkor Iluska bizony itt és most a kedvükért feltámad. Na nem sieti el, mert közben a balettkar is megdolgozik a ma esti gázsiért, és majd csak utána jön elő a süllyesztőből már tündérkirálynőként. Rögtön feldobja Jánosnak, hogy legyen ő a tündérkirály, aki kapva kap az alkalmon, sőt egy pillanatra kinevezi a “majdnem lyuksógort”, de annak van annyi esze, hogy nem akar miniszter lenni. (nézd már, egy ellenzéki a ner színpadon!).

Szóval Bagó balra el (na jó, jobbra…, mégicsak az Operett…), szerelmes párunk meg boldog, egészen a furulya hangjáig, amitől Jancsi megvilágosodik, és közli az ő Iluskájával, hogy akkor most tipli van haza, mert aratás van, meg pipacs és a nyáj. (gyere haza fiatal projekt… hát ez nem lesz elég combos szerintem, de hát ugye nekik is a reményhal a kedvenc állatuk…).

Még boldogságukat ábrázolandó van egy teljesen céltalan 8-10 perces balett betét, ahol az összes színházban fellelhető táncost rászabadítják az előadásra vonaglani egy sort, mégiscsak koreográfus rendezi ezt a népnemzeti, zászlófétises, lókoponyafejes huszárparádét, némi giccses lovestory-val fűszerezve.

Rájön a tündérkirálylány, hogy akkor most vagy megy a lovagjával, vagy megint magányosan fog a tó fenekén sírdogálni, így együtt indulnak neki a hazafelének.

Végre vége!!!!

Bozsik Yvette is a színpadra kerül a tapsrendben, de bemutató napján ez cseppet nem meglepő, mondjuk a mosoly nem őszinte az arcán, tuti, hogy a lelke mélyén tudja, hogy ezt az előadást miért is vállalta be. Erre egyetlen elfogadható magyarázata lehet: pénzért. Sok pénzért. Mert kevés pénzért nem érdemes beégenie magát.

És akkor az újdonságok:

– VAN előtapsoló, mint régen a gépről bejátszott taps a Familia Kft-ben, itt viszont élőben tolja, minden dal után nagy erővel rákezd
– VAN kurjongató-hujogató beépített ember, míg a tapsoló bal hátul, ez utóbbi vagy középen a páholyban ordít, vagy a jobb hátsó traktusban, botfülem nem tudta betájolni
– VAN angol feliratozás, ahol olyan szakszavakat tanulok, mint Jonny Corncub (Kukorica Jancsi), John the Valiant (János vitéz), thsako (eljtsd: csákó)… pöpec angol óra.

Taps van a végén, mondjuk a standing ovation elmarad, hiába minden csujogató igyekezet.

Egy biztos: ingyen, osztályprogramnak tökéletes lesz, meg lehet vele tölteni a nézőteret, mondjuk az is hülye, aki ezek után pénzt ad ki erre, nekem mondjuk 7 számjegyű összeget kellene fizetniük, hogy még 1x megnézzem, önként ugye a közeli SOHA időtávban gondolkodom. (pedig ez volt a szimpatikusabb szereposztás)

Menet közben még az jutott eszembe (na jó, a szünetben), hogy ezt látva az Irígy Hónaljmirigy (fiatalabbaknak akkor a Pamkutya) minden ujját (kéz és láb egyszerre) nyalogatná az előadás láttán, egy percig nem kellene a paródián gondokodniuk: már a színpadon van minden.
Határozottan látszik, hogy már a másodvonalba sem kellő Kiss B. Attila igazgató (exoperaénekes, nem világsztár, hiába kiabálja a propaganda róla) és Apáti Bence (hivatásos nerpropagandista, kiöregedett balettművész (ez utóbbit, mármint a művészt kényszerből írtam ide, nem találtam mást rá, de én a művészetet biztosan nem vele azonosítom)) az adóforintjainkat saját sikertelen életük kompenzálására költik. Szakmájukban a csúcs közelébe sem kerültek, de jó segget nyaltak, így kaptak egy zenés színházat, amit erősen kevernek az Operával, és még b verziónak sem mondanám, mert arra ugye ott van az Erkel Színház. Szóval idetolták ezt a János vitéz torzót a színpadra, benne az összes frusztrációjukkal, a NER elvárásoknak megfelelő mennyiségű magyarkodással, zászlófétissel, “angyali” (nagyonröhögsmile) huszárokkal, és teletolt balettrészletekkel.

Csak gratulálni tudok, ez már annyira gagyi, hogy tényleg feszegeti a bohózat-paródia kategóriát. Kár, hogy ők komolyan gondolták.

Menyasszonytánc – Budapesti Operettszínház

A két háború között, már a harmincas években valamikor Erdélyben Rózsi (Kékkovács Mara) és András (György-Rózsa Sándor – kedvenckedvenc!) esküvőjére érkezünk meg, de mielőtt a szerelmesek valóban egybekelhetnének, először Herskovics (Melis Gábor, a nagyszerű!) kocsmáros elmeséli nekünk ennek beteljesült szerelemnek a kalandos történetét.
Nemcsak a két főhősünk életének meghatározó eseményei vannak a színpadon, hanem a teljes falu népe előkerül, az akkori történelmi hangulattal kiegészítve.

Mivel Erdély akkor már Románia része lett, így a magyar, a román, a zsidó lakosok együttélésével indul a kocsmai jelenet. A zene és koreográfiák már megteremtik a hangulatot, a magyar srácok érkezése a román rendőrrel együtt hozzák a feszültséget. De jön a szombat, a kocsma is ünnepnapra záródik, így balhémentesen távozik mindenki.

Rózsinak szüksége van a házassághoz a papírjaira, ami be is fut az árvaházból, ahol felnőtt. Ebből derül ki, hogy ő biza hiába katolikus családban nőtt föl: zsidó lány, és Blum az apukája, aki a zsidó közösség elismert és megbecsült tagja. Blum már csak az emlékezetben él, nem úgy, mint Blumné (Felföldi Anikó), aki viszont az első döbbenete után rákap a pótmama szerepre, és magához veszi a lányt, akit a vallási problémák okán az utcára tesznek. A falu szája Majzikné (Oszvald Marika, az energiabomba!) hozza-viszi a híreket, kavarja a szálakat.

Andrást először csupán apja (Dézsy Szabó Gábor) cukkolja fel Rózsi ellen, majd a teljes katolikus tábor. A konfliktus nem kicsi, a szerelmesek érzéseik ellenére külön utakon folytatják: Rózsi Herskovics kocsmájában talál menedéket, mert Blumné baráti köre sem fogadja be, a hirtelen zsidóvá lett lányt, András pedig önként bevonul katonának a román seregbe bánatában. Kevésbé érzékeli, hogy abban a korban a magyarok a román seregben sokadrangúak, és úgy is bánnak velük. Mindeközben mellékszálakon is zajlik az élet: a kocsmában már régóta dolgozó Janka (Dobó Enikő) és az Amerikába vágyó zsidó zenész Dávid (Laki Péter) között is fellángol a szerelem. Fergeteges vasútállomási búcsúshow-t stolnak! Laki Péter tánctudása semmiben nem marad el a tánckartól, és olyat hangulatot varázsolnak, ahol már velük tombol a nézőtér is.

Ki nem hagynám Blumné és barátnői (Ullmann Zsuzsa, Papadimitriu Athina és Vásári Mónika szenzációs triója) férjekről szóló nótáját, amiben a Rabbi (Pálfalvy Attila) is velük ropja.
A valódi életet, és a konfliktusok megoldását ebben a világban a Rabbi és a Pap (Faragó András) kettőse mutatja meg. Nekik aztán semmi bajuk egymással, és híveiknek is ezt próbálják továbbadni, de nem könnyű a hosszú ideje fennálló ellentéteket lecsillapítani. Mert mit számít kinek mi a vallása, pont mindegy melyik istentiszteleten vesz részt, a különböző kultúrák találkozásából jó esetben Menyasszonytánc előadás és nem gyűlölet születik.

A katonaságtól András két társával hazáig szökik, egyenesen Rózsi karjaiba, aki Herskovicsnál bújtatja el. De hiába, mert mint rendesen, mindenhol van egy áruló, aki beköpi Jonelnek (Angler Balázs), aki a helyi rendőrséget vezeti, nem mellesleg gátlásaitól már rég megszabadult, így tök normálisnak tartja, hogy simán lelője a szökevényeket, de minimum a katonai rendészet kezére adja őket. Mindemellett Rózsiba szerelmes, így zsarolva a lányt simán ráugrana, de időben érkezik András apja, és kimenti a vakszerelmest. Végre megvilágosodik az öreg, de újabb csavar a történetben, hogy az árvaházban elcseszték az adminisztrációt, és Rózsi nem zsidó, hanem egy református pár gyermeke. Villámot szór a hírre az örömapa szeme helyből, de ez végre nem tart már soká.
Herskovics szájából hangzik el az igazi mondanivaló: tök jó lenne, ha mindenki kb két hétre zsidó lenne kicsit, jobban megértené, elfogadná, ha valaki másképpen él. És ez vonatkozik minden másra is, próbáld ki pár hétig, nem fog megártani!

A klezmer banda Fegya (Jávori Ferenc) vezetésével egész este óriási hangulatot teremt, kiegészülve az Operett zenekarával. A látvány, a koreográfia, a díszletek, a jelmezek mind-mind tökéletesek, a szereplők szívüket-lelküket odavarázsolják a színpadra. Több éve láttam utoljára, azóta más lett a szereposztás, de az érzés nem változott: Béres Attila rendezésében ezt még sokszor meg kéne nézni!

Liliom – Carousel – Budapesti Operettszínház

Akarsz bőgni: menj és menni fog! 3 óra 10 perc egy hosszú szünettel. Mondanám, hogy a búvalbaszott fajta zenés műfaj, de ennél azért sokkal több.

Az utolsó fél órácska Liliom és az ő haldoklása, meg annak következményei, tényleg nem vidám, így most szólok, mert mániám lett: NEM gyerekeknek szóló előadás, még akkor sem, ha a kedvencek játszanak benne.

A történet a klasszikus Liliom Molnár Ferenctől. A címszerepben ebben a mai premier előadásban ezt Dolhai Attila szenvedte, erőszakoskodta végig, és ő volt az egyik, aki leénekelte a csillárt is a színházban. Beleszeret, a tök tudja miért a körhintán tapizás közben Julie (Vágó Zsuzsi), akinek mindeközben egy szál mosoly nem látszik az arcán, de ő biza szerelmes, még akkor is, ha a problémarendezés módját Liliom az öklében látja, így asszonyát is rendre megfegyelmezi, ahogy az ő értékrendjében kell. És mielőtt Julie visszakézből szájbaverné a léhűtő, élősködő, lógóst, előtte még ügyesen összehoz egy babát is vele.
Julie barátnője Carrie (Peller Anna, végre ő is klassz, nagy ívű dalokat kapott) sokkal hétköznapibb, és normálisabb életet él, simán beleszeret a segédhalász Enoch Snow-ba (Bálint Ádám), akinek három fontos tulajdonságára mutat rá az előadás: zsidó, naív és feje búbjától a talpáig a becsület bajnoka. Össze is jönnek, bár némiképpen 1x azért bekavar Liliom bűnöző haverja Jigger (Szabó P. Szilveszter), aki csellel kiveti a hálóját Carrie formás seggére, de van annyira vagány a csaj, hogy helyből visszasírja magát Enoch-hoz. Az előadás Netti (Nádasi Veronika, és ha már ő, akkor kiengedi a hangját rendesen, és feldobja ezzel az álmosító esténket) fogadójában (kocsmájában?) és annak környékén a tengerparti kikötőben játszódik.
Ott fut zátonyra Liliom életének hajója, amikor Jigger ötletére elindulnak kirabolni Bascombe (Dézsy Szabó Gábor) urat, aki havonta 1x 4000 pénzzel lófrál a tengerparton éjszaka egyedül, támadhatóan. Kevés agyuk nem fogja fel, hogy az öreg nemcsak zsidó és pénzes, de meg tudja védeni magát, ennek rövid következményeként Jiggert simán lelövi, mire befutnak a már riasztott rendőrök. Persze már előtte is felfigyelnek erre a két jómadárra, és a rendőrfőnök (Jordán Tamás) vezetésével később az égi rendőrségen jól meg is faggatják Liliomot. De vissza a földre, szóval Liliom értelmezésében a “nemsikerültbalhé” megoldása a harakiri, így haldokolva előbb az égbe jut, majd egy-két dallal később visszaszenvedi magát a jelenmúltba, ahol látványosan Julie karjaiban bevégeztetik földi pályafutása. Még az égi jelenetben be kell vállalnia 16 év tisztítótüzet, majd visszakúszni a földi létbe özvegy ex asszonyához, és saját, akkor már 16 éves lányához, ami remek ötlet, mert hamar kihajítják. Mindeközben két tenyerét összeüti és felállva tapsol a színház új dirije és baletthelyettese, mert 3 évfolyamról válogatott fiatal tehetséges balett-táncosok ropják el a gyermek növekedését. Értem én, csak lassan elalszom rajta, de majd jól megszokjuk, hogy unalmasan hosszan áriáznak 3 órán át, és a musical tánckar mellett (majd később gondolom helyett) az operett színpadán balettet kell nézni. (nem kötelező, tudom, lehet otthon is maradni, és még van néhány túlélő magán-független színház is az estékre…).
Az előadás végig feszegeti a nőt megütni szabad-e kérdéskört, és ennek folyományaként a vissza kell-e ütni, de minimum kidobni-feljelenteni esetet. Nincs rá válasz, legalábbis a történet szerint a hősszerelmes Julie inkább tűr, mert szereti Liliomot, és gyereket akar tőle, ezért számára ez is tök természetesen benyelhető szitu. Sokat levont az este értékéből, hogy az én gondolataim (helyből visszakézből leütni az erőszakos pasit) fel sem merült, mert ugye hogy jön ahhoz egy férfi, vagy bárki, hogy egy nőt megüssön. Valódi pasi ilyet nem tesz, eszébe sem jut, csak a gyávaféregizomagy, abból meg egyre sincs senkinek szüksége. Na jó, ezen felhúztam magam, tök feleslegesen, ha ez a bárgyú szerelmi szál van, akkor ez van.

Ami viszont kiemelkedően tökéletes volt az a látvány, amit néhol túltoltak, konkrétan a második felvonás elején, amikor percekig a zenekar andalítójára ásítoztunk, és néztük a látványnak nem utolsó, de már sokadik felhőátvonulást. (nem volt idő a szünetben a díszleteket átrendezni??? mert előadás közben értem, de akkor????).
A csoportos dalok, és hozzá a koreográfiák rántottak ki a totális depressziós hangulatból, azokat igen látványosan profi módon tette színpadra Béres Attila rendező, Duda Éva koreográfussal párban.
Kihúzott a “menjünkadunánakdeazonnal” hangulatból Peller Anna és Bálint Ádám kettőse, bármikor is a színpadra érkeztek, különösen a második rész végén, a +16 évvel később jelenetben, amikor a csúcsgazdag agyhalott házaspár + 9 gyermeke beszélgetésébe csöppentünk.

Ha eret nem is kell vágni a végén, de szomorú, hosszú és vontatott történet, taps is volt, mondjuk nem örjöngő, de ez már a szünet környékén várható volt. A premier viszont celeb/színészsimogatónak is beillett, mert a színház éppen nem szereplő sztárjai (MÁZS, Laki Péter, Kocsis Dini stb.) is a nézők között voltak.
Sokat elmond az estéről, hogy majdnem minden sorban megfogyatkozott szünet utánra a pótszékes teltház, pont előttem is két szék az már üresen maradt.

Egyszernézős, lelkizősnek szép előadás kedvencekkel.

István a király – Budapesti Operettszínház

Örök kedvenc, óriási klasszikus Szörényi Levente és Bródy János alkotása. Alapmű, a kezdetek óta.
Ilyenkor a szerencse gyermekeként élem meg, hogy már a Népstadionos – 1990-es verziót is láthattam ott és akkor. Messziről, de fantasztikus hangulatban, a filmet addigra videón (ó, igen, én még a videókazetta generációhoz tartozom) már szétnyúztuk.
Így történt, hogy amikor meghirdették a bajai verziót, még se szereposztás, se semmi nem volt, nálunk már ott pihentek a jegyek. De nem volt szerencsénk ott és akkor, mert mire a bejárathoz értünk leszakadt az ég, és ez ugye szabadtéren nem volt játszható verzió.
Szomorúan továbbadtuk a másnapi esőnapra szóló belépőinket és vártuk a csodát, hogy a pesti Operettbe hozott verzióban láthassuk. Na eljött a nap, és végre sok-sok szervezés árán, de eljutottunk.
Persze az István a király nem egyetlen stadionos emlékből áll, a régi nemzetiben is muszáj volt látnom, a társulatos verzióra is az utolsó pillanatban jutottunk el (sikerült a két kicsire – akik ma már kamaszként állva tapsoltak mellettem bébisintért szereznem), majd jött Szeged, az eddigi legjobb előadás 2013-ban, aminek kapcsán volt hisztéria rendesen, de kit érdekelt, amikor az máig a legklasszabb verzió.
A két gyerekem kicsi és nagykamasz mivoltukban emlékeztettek, hogy mindig ez a cd szólt az autóban, amikor kicsik voltak, és vagy teli tüdőből énekelték, vagy kellemesen aludtak rajta. 🙂 Alig röhögtünk a földalattin odafelé ezen emlékeiken, de nyilván a Baja – Gyömrő oda-vissza távon is szóba került ez, így meglepődésre semmi ok.
És akkor az előadás, aminél kicsit húztam ugyan a számat, amikor nem a kedvenc Feke Pál féle szereposztást dobta a sors, de ez csak addig tartott, míg el nem kezdődött az előadás.
A történetet mindkét kölyök megtanulta már alsóban a suliban (igen, ott kivetítve laptopról nézték is… éljen a modern technika, és a szenzációs valódi pedagógus alsós tanító nénink), így “az se baj, ha hátul ülünk, és csak hallgatjuk” mondattal léptünk be az ajtón.
Körülöttünk a kb 10 évesekből álló iskolai csapat a nyitány alatt el sem tudta képzelni hova jött, és mi a francot keres itt, nem koncertre indultak, de aztán amint elkezdődött a valódi előadás, máris végre csend lett.
István (Sándor Péter) az első megszólalásával a székhez tapasztott olyan hang jött ki a torkán (bocsi Varga Miklós, de a kanyarba sem vagy már, pedig imádtalak…), aztán mindezt megfejelte az első közös dalban Koppány (Dolhai Attila) és kirázott a hideg, könnyes lett a szemem, és ott akartam volna még maradni folytatólagosan 2-3 előadásra, kicsit sem lettem volna álmos. Asztrid főpapként Magócs Ottó mint egy karmester irányította az eseményeket, és vezette a hatalomra Istvánt. Hiába volt Laborc (Kerényi Miklós Máté) támogatása, Koppánynak mint tudjuk esélye sem volt. Torda szerepében György-Rózsa Sándor hozta ismét a libabőrt, tapadt a szemem a színpadra, kapaszkodtam a székbe, olyat tud ez a fickó, amit kevesen: úgy énekel, hogy leszakad a csillár! István-Koppány-Torda hármas vitte el a show-t, a többiek is csodásan-szépen tisztán énekelve játszottak, de ez a trió lett az egész este sztárja.
Amennyire szerethető volt Koppány, annyira semmilyenre, láthatatlanra rendeződtek a feleségei. A három nemes úr (Mészáros Árpád Zsolt, Földes Tamás, Szabó P. Szilveszter) pedig egy külön fejezetben működtek, teljesen kilógtak a sorból, érezhette ezt a technikai személyzet is, mert az ő hangjukat lehetett a legkevésbé hallani. Pedig nyilván lett volna mit, hiszen egyenként is pazarul tudnak énekelni, játszani.
Halványka volt Réka (Kálmán Petra), akiről ebből a verzióból nemcsak az apjáért és a népért aggódó lány képe rajzolódott ki, hanem az Istvánra vadászó szerelmes lányé is. Persze jött Sarolt (Siménfalvy Ágota) kissé alkesz muterra fazonírozva, és rögtön a fia – István “védelmében” simán elhajtotta Rékát, és a savanyú, szürkécske Gizella (Zámbó Brigitta) kezeibe kergette vissza egyfiát.
A táncosok bármelyik musicalben ugyanezt letolhatták volna, nem volt itt most semmi a régi néptáncos koreográfiából, és mint minden szabadtérről behozott produkciónál itt is többen voltak, mint amennyien felfértek a színpadra, tehát nem egyszer a nézőtér két szélén tolták kicsit beljebb a pótszéken ülőket.
Az egész este egy igazi varázslat, zseniális elődás Székely Krisztina rendezésében.
Azért Feke Pált Koppányként, és Gubik Petrát Rékaként, na meg Kocsis Dénest Istvánként még látni kell!

Update: láttam újra (2019. április)
Gubik Petra az igazi Réka! Minden pillanatában, minden hangjában tökéletes, apjáért és a békéért aggódó lány.
Feke Pálnak mindegy, hogy Istvánt játszik vagy Koppányt, annyira energikus, csodálatos hangja van, és színészi tehetsége is megkérdőjelezhetetlen. Az este fénypontja volt!
Istvánként Kocsis Dénes a hisztis óvódást hozta, annyira nem áll jól neki ez a szerep, hogy valódiak lehettek a könnyei az előadás vége felé, biztosan érezte, hogy ez nem az ő estéje, és Sándor Péter klasszisokkal jobb nála.
Az Operettszínház hangtechnikusa pedig elmehetne szabadságra, és akár egy kamasz gyereket is be lehetne ültetni a helyére, az sem szabotálná jobban az előadást. Az összes színész vért izzadt, hogy egyáltalán hallatszódjon, Asztrid papként Homonnay Zsolt hangja már remegett, gondolom az idegtől, hogy semmi sem úgy szólt, ahogy kellett volna. Az már csupán hab volt a tortán, hogy a második felvonásban a színpad közepén az Istvánt játszó Kocsis Dénes mikrofonját elég hosszan, de végül sikerrel állította vissza a helyére. Lélekjelenlétből, és rutinból csillagos ötös.
Küzdelmes este volt, de Feke Pál és Gubik Petra játéka miatt megérte elmenni.

Maya – Budapesti Operettszínház

Kezdjük a legvégével: a tapsrendben derül ki, hogy mi a megfiatalított szereposztásban láttuk a mai előadást, ez a második premier az első szereposztás után.

Dixi (Laki Péter) és Charlie (Gömöri András Máté) éppen Párizsban lumpolnak, ahol Charlie vadul beleszeret Madeline (Dancs Annamária) kisasszonyba. Ma simán a semmirekellő celebek közé sorolnánk, de ott úriasszonynak tartják, és ahogy kell, ki is tartják. Charlie-nak ez csak úgy sikerülhet, ha Dixi folyamatosan kölcsönöz neki, mert otthonról jövő anyagi forrásai cseppet elakadtak, nem kevésbé aggódó anyja az áthatolhatatlan sorompó, és levelekkel bombázza a fia legjobb barátját Dixi-t, hogy tegyen már valamit, robbantsa szét ezt a kezdődő románcot. Megszületik Dixi fejében a grandiózus ötlet, és kitalálja, azzal sok agyával, hogy csupán azt kell behazudni Charlie-nak, hogy Madeline Dixibe van belehabarodva. Az ötlet nagyon pöpec, ezen úgy húzza fel magát Charlie, mint ahogy kell, ezért fegyvert ránt, és és lelövi legjobb cimporáját egy cafka miatt. Innentől menekülni kell, de az ipari gyors sebességével, és ezidőben mi lenne a legjobb megoldás, mint az idegenlégió.

Ugrunk térben és időben, és a Berber bárban találjuk magunkat Észak-Afrikában, ahol Barbara (Gubik Petra) működteti a lebujt, legfőbb segítőjével Rudival (Kocsis Dénes), akik végre behozzák az előadásba a dögöt, a humort és a kőkemény vígjátékot. Barbara kacér, rátermett  csaj, aki pontosan kézben tartja a hely törzsközönségének igényeit a lehetőségeikkel. A vendégkör 99%-a a légió éppen lógós katonáiból áll össze. A sztárja a klubnak: Maya, aki ritkán érkezik, de annál vadabb, és szexibb táncával ad mattot a nézőközönségnek. Erre gerjed nem is kicsit az őrmester (Mészáros Árpád Zsolt), akit nem véletlenül neveznek Gorillának, kb. annyi agya is van, ráadásért meg nem jutott eszébe elmenni. No kiveti a szemét és a hálóját Mayára, aki elmondja a szokásos nemet, de ez a Gorilla nem csak hülye, még süket is. A hős megmentő Charlie lép közbe, és megsérti ezzel a felettesét, aki bosszúért kiállt, hozza a kis privát hadseregét Charlie ellen. Miután Maya beleszeret Charlie szemeibe, bátorságába, a pasi lelép a Párizs felé tartó hajóra Madeline vonzása miatt, de szívében azért viszi a Maya által adott élményt, és nem mellesleg viszi Maya lóvéját, amivel menekül.

Jön a megmentő Merimeaux (Csere László), aki ráveszi a dilinyós bandát, hogy szerződjenek vele, és világhíresek lesznek, mint Maya-Trió, van is rá jó esély, a menedszer tök lelkes, és nyer, viszi is mindhármat a világkörüli úton a világhírnév felé. Egy év után befut a vonatjuk Párizsba, ahol Maya alig várja, hogy a hűtlen Charlie nyomát fellelje. Nem kell sokat aggódnia miatta, mert Madeline pont az áthallásos szomszéd szállodai szoba lakója, és fülön csípheti Charlie hazugságát, amin kellőképpen bepöccen Maya, és bosszúra esküszik.

A szerződés megköttetik a párizsi előadásra, és téblábolva a backstage-ben összefut Maya Bambóaval a zenebohóccal (Földes Tamás), akivel egy mélyebb beszélgetés során derül ki, hogy a nevető bohóc álarca mögött vérző és érző szív dobog. A terv megszületik, Bambó bevállalja a hálátlan feladatot, hogy megleckéztessék Charlie-t.

Párizsban sakk-matt helyzetbe kerül Charlie, mert kideül, hogy annó Dixi nem halt meg, és hazudott is, nem csalta meg a Madeline kisasszonnyal, viszont miután Charlie lelépett, hát bizony mégiscsak megcsalta. Na ezt kellene elsikálni, és közben befut az előadás sztárja: Maya, akiért valóban benne van a tűz és a dög, az élet, és rajonganak érte a férfiak.

Charlie már régen észrevette, hogy mekkora bolond volt, és már kaparna-teperne Maya felé, de kőkemény sértődött falakba ütközik. Mindeközben Rudi és Barbara párizs Berber bárjának lesz világhírű sztárfellépője Maya, ahol ismét pofára ejti Charlie-t a művésznő.
Közben bepillantunk Feri pincér korai mindennapjaiba, mikoron is még Budapesten volt ő feddhetetlen alkalmazott, majd itt Rudi nemcsak felismeri, még a régi bizniszt is előhozza, már neki dolgozik.

A végére természetesen a szerelmespárok: Dixi és Madeline, Barbara és Rudi, na meg Maya és Charlie egymásba habarodnak, és minden happy lesz.

A dalok – Fényes Szabolcs szerzeményei kísérik végig az estét, főleg a legnagyobb slágerekkel. A zenekart űzte-hajtotta Dinyés Dániel ezen az estén, aztán mivel ez már a második premier, még a rendező is előkeveredik egy meghajlásra.

Az egész előadás leggyengébb része az eleje, ami kb 20 perc után kezd pörögni, bedögösödni, és akik ezt felpörgetik, azok Kocsis Dini és Gubik Petra, a lelkünket-szívünket érkezik csavargatni Bambó, a zenebohóc szerepében Földes Tamás. Akik még élvezik az előadást az a tánc és énekkar, és Merimeaux, akiknek nem jön le a mosoly az arcukról és olyan felszabadultan énekelnek és táncolnak egész este, hogy abba sem akarják hagyni (mi meg néznénk még).

Ami kevéssé erős, viszont csoda szépen énekelnek, az Maya és Charlie szerepében Borbás Barbara és Gömöri András Máté, ott játékban még van hova fejlődni, ahogy a Laki Péter-Dancsa Annamária párosnál is.

De egyszer minden jónak véget kell érnie, így mire minden páros felleli a sajátját, addigra túl is jutunk az előadás 99%-án. Jönnek a végére a vicces jelenetek, beszólások, vidám slágerek és mindenki megkapja amiért érkezett.

Az előadás zenéjét Fényes Szabolcs írta, (ezért is lett nagyon hatásos és pörgős az előadás) a háborús díszletekkel az előadást színpadra rendezte Réthly Attila. Volt értelme, jó lett, ha kihúzzuk az első húsz percet.

Luxemburg grófja – Budapesti Operettszínház

Párizsban talál minket a farsang, ahol Sir Basil (Kálloy Molnár Péter/Földes Tamás) érkezik, ugyanis nősülne, és kiszemeltje Angele (Fischl Mónika), aki szép és jóhangú színésznő, csupán nem keresne eleget, ha Fleury (Frankó Tünde) nem terjesztette volna el cca két éve, hogy Sir Basil Ugaranda kormányzója a pasija. Fleury ötletén kapva kapott a nagyonnemnormális Sir Basil, és rögtön szponzorálni kezdte Angele életét, miből a luxushotelben luxusszinten való éldegélés is pöpecül kijött, mert a gázsi erre édeskevés lett volna.
Sir Basil nem egyedül érkezik Párizsba, hozza a teljes ugarandai IQ bajnokság győztes csapatát, úgy mint: Lord Lanchaster (Kálid Artúr), Lord Winchester (Oláh Tibor) és Lord Worchester (Pálfalvy Attila) személyében. Ha Sir Basil tökkelütött, akkor a kísérete sem sokkal múlja felül, sőt.
Angele baráti köre nem a nemességből kerül ki, így helyből a szerelmespár Brissard (Laki Péter) és Juliette (Simon Panna) civakodásának közepére kerülünk, mert Juliette férjhez menne már, de Brissard valahogy még nem ért a végére a befejezetlen szimfóniának.
René is a csapat tagja, aki nem kis meglepetésére örökséghez jut, na nem az összeg a lényeg, mert az pont a nullával egyenlő, hanem a grófi cím, véletlenül ezáltal Luxemburg grófja lesz hirtelen.
Pénzzé is tesz azonnal, az ugarandai lordok veszik meg kilóra, mert botránygyanús a főnökük udvarlása, egy ugarandai kormányzó mégsem vehet nőül egy francia színésznőt. Egy elvált grófnőt viszont nyugodtan, tehát a csóró frissen gróffá lett René (Dolhai Attila) gyorsan házasodik, jól kitaláva mindezt vakon, majd a megállapodás szerint 3 hónap múlva válni készül.
Mindeközben Fleury cseppet belehabarodik Sir Basilba, aki még nem lát az orránál tovább, de Angele tutira írtózik még a gondolattól is, hogy a felesége legyen, de a pénz ugye nagy úr.
Brissard és René lelépnek erre a 3 hónapra Párizsból, nehogy láb alatt legyenek, és kiderüljön a turpisság, ezen persze Juliette jól felturbózza az idegrendszerét, és udvaroltat a 3 lorddal egyszerre magának.
René, mivel fogalma sincs feleségéről, így színházaba megy, ahol pont Agnele lesz a kedvence: rövid úton beleszeret. Két hét virágküldözgetés után már be is mutatkozik, persze rutinosan álnéven. Egy nappal a válás előtt ez jót nem jelent, pláne nem, ha közben rájön, hogy bizony a feleségének udvarol oly hevesen. Közben Sir Basil is gyanút fog, de csak a válóperes tárgyaláson teregetik ki a szennyest.
Milyen a bíró? Hát korrupt… így válás van, majd ismét előkerül az anyakönyvvezető, és gyorsan összeadja a 3 házasulandót: Renét Angelevel, Sir Basilt Fleury-val és Brissardot Juliettel. Van happy end, és még valami…

A szünet extra hosszú, és majdnem második felvonás nélkül maradunk… Kálloy Molnár Péter helyett a második felvonásra (szünetben még úton…) Földes Tamás érkezik, mert eredeti Sir Basilunkat ma este a mentő vitte el…  fáj, és fáj, sok a váratlan helyzet a végéig, de aki elfelejti a szövegét, belekavarodik az improvizál, és megmentik az előadást.

Mindenki hanga tökéletesen szólt (még az én botfülemnek is), tele volt humorral a történet, és Földes Tamás hősies beugrása extra tapsot érdemel!

Csodás jelmezek, ötletes és korhű díszletek, rendkívül lelkes táncosok, énekesek, tökéletes a hétvége zárásaként (a rosszullét és a mentő kivételével) Somogyi Szilárd rendezésében.

Operett Gála – Budapesti Operettszínház

Ha már a Magyar Operett Napja volt, akkor érdemesnek tűnt gálát nézni a fellegvárban.
Sok kérdéssel a szívemben érkeztünk, nem mondom, hogy mindre kaptam választ.

Ami a műsor fő erőssége volt, hogy egymást váltva a lassú és pörgős dalok váltakozva érkeztek, a színpadra a színészek nem csak az összes tudásukat pakolták fel, de a szívüket-lelküket is odatették egész este.

Oszvald Marika, Fischl Mónika, Szendy Szilvi, Lukács Anita, Dancs Annamari, Vadász Zsolt, Laki Péter, Kerényi Miklós Máté, Boncsér Gergely mellé visszacsábították Teremi Trixit és Bozsó Józsefet, ami nem csak jó ötletnek tűnt, de nagyon bevált. Vendégként, még Veszprémből még érkezett hozzájuk Halas Adelaida és Szeles Tamás, ők cseppet halványabban, megilletődöttebben léptek a színpadra, de nagy bukfenc nem volt.

A két “műsorvezető” (Kerényi Miklós Máté és Laki Péter) tök feleslegesen bohóckodtak a két rész elején, érezhette is az este rendezője, hogy nem kell ezt erőltetni, 2×3 percben le is tudták a felsorolást, hogy mi is következik.

A gálán a jutalomosztás sem maradt el, még ott helyben az operettes teljesítményéért Laki Péter kapott Marschall botot, Kocsis Dénes musicalekben nyújtott teljesítménye is ért egy oklevelet, majd jött Lukács Anita, aki szintén nagyon megérdemelte a tapsot.
Előttük még a jelenlegi még főigazgató Lőrinczy György próbált fejből beszédet mondani, amiben aznap már másodszor hallgattuk végig, hogy ki született és halt meg aznap, ha már ünnep. Értem azt is, hogy díszvendégek nélkül nem ünnep az ünnep, de hogy Kálmán Imre lányának és a fődiri mamájának mivel sikerült a legszebb páholyt kiérdemelni, az nem derült ki, viszont megtapsoltatva lettek az egész ház által. (azért mert megszületett és gyermeket szült… értem, más is…)
Befutott a mélypont is Éliás Tibor személyében, aki harmadszor ismételte el ugyanazt, mit már előtte ketten, és hosszasan-szélesen elmesélte rajnogott házaspárja történetét, hogy ő miben és mikor látta már… a tökéletesen hosszú nyálcsorgatás után érkezett a díjat átvenni Zsadon Andrea és Szolnoki Tibor. Itt már éreztük, hogy ha ezt a ceremóniát az este végére teszik, akkor a második rész végén a ruhatárban többen lettek volna, mint a nézőtéren, így a szünet után erőszakolták ránk ezt a részt.
De mindez megbocsátható, mert olyan is kapott díjat, akit egész este a leginkább ünnepelt a közönség: Oszvald Marika kapta a nagydíjat, egész pályafutása megkoronázásaként, bár én még mindig azt érzem, hogy a minden este tapsolva ünneplő közönsége többet ér egy puccos lámpánál.

Végre vége lett a díjkiosztónak, és újra jöhetett a gála, a dalok, a megható és vidám pillanatok, úgy egészen a legvégéig.

Februárban érkezik az új igazgató, addig még látható néhány gála, érdemes elmenni, mielőtt totál elüldözik a mostani társulatot és repertoárt a nagy népnemzeti dalszínház jegyében.

A vígözvegy – Budapesti Operettszínház

Klasszikus operett, szerencsés szereposztással 🙂

Galvári Hanna (Fischl Mónika) tud férjhez menni: öreg és francia pasija hamar a túlvilágra kerül, így a fiatal özvegy élheti fényűző gazdag életét Párizsban. Pontevedro állam állati nagy zűrben van: csőd kerülgeti, és ha a báró, a párizsi nagykövet (Bardóczy Attila) nem szerez jó nagy összegben lóvét, akkor bizony minenki mehet haza, na még csak nem is a balettbe táncolni, hanem úgy a nagy semmibe. Meg is születik a fejében a nagy ötlet, a gazdag Hannát kéne elvetetnie gróf Danilóval (Homonnay Zsolt), aki nemcsak nagy nőcsábász, így nem gond neki a hódítás, de még pontevedro-i is, így a terv szerint jól lenyúlja a leendő feleség bankszámlájáról a bezuhant államkasszába utalandó pénzt.
Azért nem minden ilyen gömbölyű, mert annó még a hőskorban a két leendő, az egy pár volt, csak a gróf és annak apja nem látott elég lóvét Hanna körül, így hozomány nélkül magára lett hagyva. Mondjuk megoldotta a gazdag öreg franciával az életét, de ez már történelem, alapkonfliktusnak viszont méretes akadályt képez a nász előtt.
A báró akkora párkapcsolati zseni, hogy az nem tűnik fel neki, hogy a saját felesége – Valencienne (Lukács Anita) folyamatosan csalja, ahogy az ott a párizsi nemesi körökben szokás. Az ifjú hódoló – Rosillon (Boncsér Gergely) igen vérszegény udvarló, így Valencienne alibit gyártva az orránál fogva vezeti: vegye el Hannát, és többé nem lesz az egyébként nem agysebész tudású férje féltékeny rá (eddig sem volt, non-stop a becsütlet és az erény bajnokának tartja a nejét, pedig ha csak a fél szemét kinyitná…). A francia társaságban az összes pár férfi tagja térden állva udvarol Hannának, nemcsak a szépsége, nyilván a vele járó örökség is vonzó. Cascade (Csere László) és Brioche (Vanya Róbert) még a párbajt is a fejükbe veszik, de csak rövid időre megy el az eszük. (Cascade a legjobb hangú a párok férfi tagjai közül, kár, hogy keveset halljuk, nincs sok szerepe, pedig lehetne is akár.)
Daniló azt nem vállalja be elsőre, hogy nőül is veszi, de hogy elhajtja majd a kérőket, arra azért nagy tételben tudna fogadni.
Külön színfolt a követségen az együgyű, de nagyszerű Nyegus (ma este Mészáros Árpád Zsolt, aki úgy van maszkírozva, hogy a saját anyja sem ismerne rá), aki próbálja kibogozni a szálakat, de csak egyre jobban belekeveredik minden mondatba, amit félre kell értenie.
Az egymásra féltékeny párokból Olga (Oszvald Marika) a legkikapósabb “menyecske”, a másdik felvonásban “szétkapja a színpadot” úgy táncol és énekel Grisette-dalában, a tánckar is alig tudja követni az energiabombát.
Hanna és Daniló tépik egymás idegeit két felvonáson keresztül, a végső félreértés akkor áll be, amikor Hanna fedezni próbálja Valencienne-t a férje előtt, Daniló meg ezt jól elhiszi. Persze jön a végére a finálé, amikor a szerelmesek végre kibékülnek, kiderül az örökségről, hogy újbóli férjhezmenés esetén Hannának nem jár egy csepp sem belőle, annál inkább a férjnek, az talán nem szórja el…
A végére a csalfa feleség is csak kicsit bukik le, Olga visszatalál a saját férjéhez a pavilonban ;), és Hanna is végre Danilóval esik szerelembe, sanszosan Pontevedro is megmenekül.

Lehár slágerei mindig fülbemászóak, Dinnyés Dániel karmester keze alatt ma a zenekar is zseniálisan szólt.
Szabó Máté rendezte az előadást.

Abigél – Budapesti Operettszínház

Határozottan lányregényként emlékeztem a történetre, némi katonai cselszövéssel. Kocsák Tibor zenéje, Miklós Tibor dalszövegei hivogatóan hatottak, és hirtelen a második világháborúban találtuk magunkat a Matula védő szárnyai alatt.

Vitay tábornok (Pálfalvy Attila) kap némi fenyegetést, hogy illegalitásban végzett ellenzéki munkája okán veszélyben van a lánya, így Pestről minél messzebbre kell nagyon gyors ütemben eltüntetni. Árkodon, a Matulában (egyházi leánynevelde) találja meg a csemete helyét, ez úgy az “istenhátamögött” még 100-200 km-re található pontosan, ami jelen esetben nagy előny. Gina (Porzsolt Éva) lendületesen és nagyszájú verzióban érkezik, ami miatt már az első napon kiutálják az osztálytársai, akik mind csajok, tehát bandába alakulva a kiközösítés, annak jogossága mellett kb percek alatt elintézettnek tekintendő. A fő konfliktusforrás Gina magasan hordott pesti orra, és a matulás csajok helyi “férjhezmenős” játéka, amiben Gina maximum az üres terráriumhoz mehetne férjhez. A két főmatulalány: Kis Mari (Simon Panna) és Torma Piroska (Faragó Alexandra) az osztály véleményvezérei, akikre mindenki hallgatt, így Ginából hamar áruló válik, amikor beköpi az osztályt a dirinek az ártalmatlan játék miatt.
Az iskolában nem csak a férjhezmenős party a hagyomány, hanem a Horn Micinél (Kékkovács Mara, húúú, de megnézném Udvaros Dorottyával is!) rendezett csajos buli is. Ez tűnik a legjobb alkalomnak, mikor Gina szökésben gondolkodik, és eme gondolatot tett követi. Eljut az állomásig, de ott Kőnig tanár úr (Csonka András) karjaiba szalad, aki kimenti az igazgató előtt, és Zsuzsanna testvér (Füredi Nikolett) segítségével gyorsan elsimítják az ügyet, így a kicsapás ötlete sem jön be a lánynak a rosszalkodás miatt.
Az osztály cseppet sem fogadja vissza könnyen, de egy légiriadó gyakorlat közben hamar rájönnek, hogy Gina bocsánatkérése mégis valódi, és maradni szeretne. Mindezek előtt sikerül édesapjával találkoznia, aki elmondja, hogy mennyire fontos, hogy ezen a búvóhelyen maradjon, mert ezen már emberi életek múlnak. Vitay tábornok búcsúzása a lányától két dolog miatt emlékezetes: úgy énekel, hogy ránkszakad a csillár, és olyan megható az apa-lánya búcsú, ami oda a szív legmélyére, az emlékek lakhelyére hat.
Matulában egyetlen nagy remény van, ő pedig Abigél, akit senki sem ismer, de mindenkinek, aki nagy bajba kerül segít. Elég a kerti szoborhoz bedobálni a kérést, és az majd hipp-hopp megoldódik. Jön is az első probléma, ha már 1943-44-ben járunk: nem az a fontos ki hogy él, hogyan tanul, hanem milyen a származása, kell-e rettegnie a haláltól, csak azért, mert zsidónak született. Nem nagy titok, hogy akkor és ott kellett, nem is kicsit. Abigél Gináltól kap levelet Bánki (Kálmán Petra) ügyében és Abigél természetesen kisegíti, megfelelő pedigrét igazoló papírokkal a lányt, és annak teljes családját. Közben az iskolai páncélból is valahogy eltűnnek a származást igazoló papírhalmazok.
Mint mindenhol, itt is érkezik a karácsony, amit már alig várnak a lányok, mert Gina és Torma kivételével mindenki hazautazhat a családjához. Bánki extrán hálás, és ismerve a szerelmes sztorit Gina és udvarlója Kuncz Feri (Anger Balázs) között, ő bizony tudatlanul karácsonyi ajándékként Árkodra hívja a “hősszerelmest”. Aki persze rögtön rárepül a potya információra, hiszen addigra Vitay tábornok már a németek foglya, már csupán a lányát kell begyűjteni ahhoz, hogy kizsarolható legyen belőle a többi ellenálló névsora.
Kuncz Feri megérkezik Árkodra, és Gina elsőre el is csábul, hiszem a szerelme jött el hozzá. Az éjszakai randevút ismét Kőnig zavarja meg.
Mindeközben a Matulában zajlik az élet, a lányok az ofőbe szerelmesek, Kalmár tanár úr (Horváth Dániel) ezt örömmel veszi tudomásul, terelgeti is a tisztességes viselkedés felé a csajokat. Zsuzsanna testvér  a pótmamájuk, Kőnig tanár úr pedig a kissé szerencsétlenke, de végtelenül szerény és jóindulatú védőangyaluk. Gúnyolják is nem kevéssé, de ezen ő nem megsértődik, inkább jó példát hoz a jellemről, a gerincességről, az embernek maradásról. Ez az a dal Csonka András előadásában (ide kattints és youtube a barátod!), ahol másodszor érzetem azt, hogy ez igazán az én estém, és még sok-sok Kőnigre lenne szükség minden mai iskolában. Imádnák a tanárok, diákok, szülők és mennyi mindent lehetne a tisztességről, jellemről tanulni tőle.
Kuncz Feri nem adja fel, ha Gina nem megy magától, akkor csellel próbálja elvinni az igazgató engedélyével. Itt is pofára esik, majd már fenyegetőzik (mit is tehetne, erőből kommunikál, az eszét nem kell használnia, arra nem szól a parancsa).
Gedeonnak szülinapja van, ennek alkalmából megérkezik Horn Mici, és mindenképpen táncos bált szervez. Mindezek közben Ginának már menekülnie kell, mert befut az információ, hogy a Matulát 3 napon belül be kell zárni és mindenkit haza kell küldeni. Haza. Ginának már nincs hová mennie, viszont Horn Mici és Abigél szövetsége, mint védőháló még működik. Utasításba kapja Gina, hogy lopja el Zsuzsanna testvér ünnepi ruháját, és apácaként lógjon el Horn Mici házához. Némi kavarodás után befut Gina mellé a házigazdán kívül az ellenállás teljes létszámban, élükön Kőnig, és még Zsuzsanna testvér is. Gina még mindig azt hiszi, hogy Abigél=Horn Mici, ami teljesen mellétalálat, mert az igazi Abigél, az igazi ellenálló, a szerencsétlenség álcájába bújt Kőnig tanár úr. Eljött a háborúnak az az időszaka, amikor menni kell, menekülni kell, annyi az áruló, hogy tovább maradni felér a halállal, így új személyazonossággal Ginának is indulnia kell, de nincs egyedül Zsuzsanna és Kőnig is vele tart, hogy vigyázzanak rá.

Szabó Magda regényébe a hangsúly a Matulán, a lányokon, a szerelmen és Horn Micin van, na persze ott van Abigél is, de a háború, a veszteségek, a kényszer, a fenyegetettség az számomra az előadáson csúcsosodott ki.

Nemcsak szép volt az énekhang végig, de a drámai feszültség percről percre emelkedett. A tiszta jellemről szóló dal olyan erős mondanivalójú, hogy azt nem csak 1x kellene elénekelnie Kőnignek és az osztálynak, hanem folyamatosan és hangosan kellene ebben a mai világban ordítani (árulás, gerinctelenség…).

Sok sok Kőnig/Abigél, Vitay tábornok és ellenállók kellenének ahhoz, hogy ne nyomorogjon ennyi ember, és még ki lehessen menteni az országot ebből a mocsárból, amibe került. Az előadáson a háborúból kellene kilépni, megmenteni az értelmetlen halálból a fiatalokat.

Abigélnek mennie kell… és nekünk vajon van-e/lesz-e maradásunk, ha eljön az idő? Vezet-e mindket, megvéd-e minket egy jóságos Abigél? Vagy mi válunk azzá? Tudunk-e majd segítő kezet nyújtani annak, akinek ez az egyetlen útja?

Sose törjön ki a harmadik világháború, de már a helyi életkörülmények  is lassan felérnek egy hidegháborúval. 🙁

Porzsolt Éva, Fügedi Nikolett, Kékkovács Mara, a matulás lányok olyan profi énekesek, olyan jól játszanak, hogy elvarázsol a színpad, ott, együtt lélegzem velük a matula osztálytermében és a hálótermekben.

Csonka András végre nem az ipari hülye szerepét kapta, hanem a főszereplő Abigélt, amiből az elején csetlő-botló hősből az előadás végére, egy hősként távozó nagyon jópasi, a Kőnig lesz, akire már rég felfigyelt Zsuzsanna. Kettőjük egymásra találása, és a menekülésük a legutolsó pillanatban már a homályba vész. Homályosan látok, amikor potyogó könnyekkel tapsolok. Nem megy másképpen. Túl mélyre hatott, túl közel van még ez a háború, és túl mai lett ez a közel 70 éves történet. Félünk a háborútól, de mégis erre vezetik megint a világunkat. Vajon mi maradhatunk-e? Vagy nekünk is el kell majd menni?

A vastaps járt mindenkinek, Somogyi Szilárd rendezte az előadást.

Színházak Éjszakája 2018.

Ez az a nap, amikor színházba, színházakba mész, de teljes előadásra nem vágyódsz, viszont bármi másra nagyon is.

Minden évben így keresgéljük a programokat.

Péntek éjjel még 27-30 fokos melegben jöttünk haza a színházi estéről, szombat reggel viszont már farmer-pulóver-kabát időjárásra ébredtünk.

Így az első programra rögtön kerestünk B tervet, ha mégis ömlene az eső.

11-kor mégis a Bábszínház előtt hallgattuk már a városi séta építészét, aki kimondottan a színházak építészetéről, történetéről mesélt. Másfél órát ígért, 8 helyszínt, el is indultunk a mesebeli időben: hol esett, hol nem… A második megálló már a Király utcában ért minket, a kapualjban éppen nem szakadt a nyakunkba az eső, és egy ronda rendőrségi épületről próbáltuk elképzelni korabeli fotók alapján, hogy milyen is lehetett a Király Színház. Miért nem kapott azonnal engedélyt, hol voltak tűzvészek, miért és mikor írta alá, az akkori kormányzó. Majd ismét az esőben haladunk a város legfiatalabb színháza felé, ami korábban mindenféle szakszervezetek használatában volt, sőt még párt is használta. De végre révbe ért, és Hatszín Teátrumként már az előző évadban is jártunk ott, nem is egyszer. Most Gálvölgyi Dorka mesélt az épületről, a mostani használatról, és a döntés megszületett: egy lépést sem megyünk tovább, mi lepattanunk a csoportról, és maradunk.

Miért maradtunk a Hatszín Teátrumban? Kettőnknek együtt 3 db kamasz gyereke van, így az Adrian Mole újabb kínszenvedései a felnőttkor küszöbén című előadás kapcsán a két szülőt játszó színész: Létay Dóra és Kerekes József jöttek el megfejteni a lehetetlent egy moderátor szakemberrel (aki elfelejtett bemutatkozni, pedig tényleg ért hozzá, és rengeteg klassz mondata, gondolata volt). Megnéztünk egy jelenetet a darabból, és nem sikerült magamra ismerni, az aha élmény nem jött, és ennek itt most örültem, de csak részben, mert legalább az előfordulhatna itthon, hogy bármelyik kamasz hisztisen Shakespeare kötetet keressen a könyvespolcokon. De ők már a Z generáció, így letöltik, és olvassák a telefonon, a cseppet hisztérikus-kezelhetetlen apa-anya páros kimaradt a mi életünkből.

Pontosan ez volt az a program, ahol úgy igazán belekezdtünk az éjszakába, pedig még csupán délután 1 órát mutatott az óra. (A büfé itt klassz, és még kedvesek is, ami egész napos programnál a fontos kategória.)

Még volt időnk, de mégsem vállaltuk be a gyaloglást az időjárás miatt, így a kisföldalattin nosztalgiáztuk be magunkat a Vörösmarty térre. Meglestük a Rózsavölgyi Szalont, de még üres volt minden, így nyugodtan sétáltunk el egy tök egészségtelen meki felé rövid ebéd címén. Mire visszaértünk, már az első előadás vége felé járt az idő, a könyvesbolt rész tömve volt, de regisztrált szalaggal a karunkon hamar feljutottunk az első lépcsősoron, ahol vártuk, hogy a tömeg majd kiürül az emeletről. Na erre várhattunk, a szervezés így az első program után nem volt a helyzet magaslatán, ugyan az utcán kígyózott a sor, mégis tök normálisnak számított, hogy akinek nem volt regisztrációja, de már 1x bejutott, azok nem mozdultak (értettem, a program jónak ígérkezett, sőt!), így megérkezve több lehetőség közül választhattunk: beleülünk valakinek az ölébe, az ablakban ücsörgünk a párkányon (az a klassz kis tériszony), vadásszuk az éppen felállók egy-egy helyét, vagy a színpad szélére gyorsan odadobált párnákra vetődünk. Megoldottuk, és már érkezett a leginkább várt csapat: Rónai Egon vezetésével: Sztarenki Pál és Alföldi Róbert, megerősítésként Gábor György egyetemi tanárral, aki hozta a töri részét a programnak. A téma az október végén bemutatásra kerülő darab, a Diplomácia és annak történelmi háttere volt. A megtörtént eseményről kezdték már el a próbákat, Sztarenki Pál rendezi, ő  a dramaturg, ő vadássza össze a zenéket, és ő lesz a főszereplő, a német tábornok, akihez érkezik majd meggyőzni a svéd diplomata – Alföldi Róbert – hogy nagyon szar ötlet lenne és tök felesleges is felrobbantani az aláaknázott Párizst. Kapunk történelmet, színházi praktikákat (miért hasznos avagy mégsem a sok zene, kell-e sokat húzni dramaturgiailag a szövegből, mik a különbségek a külföldi és a hazai előadások szövegei között, mi az a sűrítés, mik a szokások – amikor két színész-rendező elkezd szakmázni, na ott végre színház születik). Ha már ott volt Rónai Egon és Alföldi Róbert, akkor fél szavakból is előjött az új darab kapcsán a politika, főleg a mi szükséges ahhoz, hogy két teljesen mást gondoló ember egymással egyáltalán kommunikálni tudjon, és olyan beszélgetések szülessenek, amik nem egymást alázzák, gyűlölik, lenézik, hanem a közös megoldáson dolgozzanak. Alföldi szerint erre már a remény is kihalt, Gábor György még lát erre lehetőséget, hozza is példának a történelem évszázadainak rengeteg már megtörtént eseményét. A Diplomácia előadás történetében olyan nagyon nem kell keresni az aktualitást, sőt az alkotók sosem keresik, ha megvan a szövegben, akkor érdemes eljátszani, ha nincs, akkor az vacak előadás lesz. Most érkezik majd október végére a bemutató, sok ma is aktuális kérdéssel. Ha nem akarsz addig várni, nagy spoiler nem lesz, hiszen Párizs azóta is él és virul, de a filmet már megnézheted, ami 2014-es és a címe: Az utolsó éjszaka Párizsban.

A rózsavölgyis szervezők magukra találnak, ürül a terem, és ígéretet kapunk, hogy vissza tudunk jönni a regisztrációnkkal a Táncórákról szóló beszélgetésre. Pont a bemutatót láttuk, itt van róla az élmény: TÁNCÓRÁK (kattints a címre).  A vendégek: Ullmann Mónika (Senga) és Józan László (Ever) + Stefanik Krisztina autizmus szakértő. Az egész beszélgetés alatt nem nagy meglepetés, hogy Móni és Laci, a két főszereplő a próbafolyamat során milyen sokat olvasott utána ennek a különleges tünetegyüttesnek, hogy minél hitelesebben tudják eljátszani a történetet. Krisztina összehozott egy remek találkozót Ábellel, az aspi 19 éves sráccal, akitől Józan Laci bármit kérdezhetett, megfigyelhette órákig az ő reakcióit, válaszaiból épíkezhetett tovább a darabbeli Ever jellemével. Úgy röpült el ez a 3/4 óra, hogy csak pislogtunk, persze amikor érdekel és érint, akkor száguld az idő.

Az időjárás újra a barátságosabb arcát mutatta, így nem volt benne nagy kockázat, hogy még a radnótis program előtt megnézzük mi újság az Operett Színház szabadtéri színpadán (Brodway Fesztivál zajlott éppen). Illemórára érkeztünk, amit Szendy Szilvi és Peller Károly vezényeltek éppen, volt min nevetni, az biztos. Peller Anna műsorvezetőként tűnt fel néhány pillanatra, amíg Szinetár Dórát konferálta a színpadra, aki kicsit többet beszélt unalmasan, mint énekelt, de végighallgattuk, addig is volt idő hazaszólni, megérdeklődni, hogy kamaszaink írtak-e leckét, megetették-e cicát, kutyákat, ettek-e ők is, mennek-e moziba stb. Mikor a musical szekció érkezett, mi már nem szép, de szinte menekültünk át a Radnóti Színházhoz.

Ott egy gyors fagyival jegelt torokkezelés után már a bejutásra vártunk, hogy mit jelent majd az Eleven Hangok program, akkor még halvány elképzelésünk sem volt. De a remény a Radnótinál mindig megvan, tehát alig voltak kételyeink. A mai napi első jó helyzetfelismerésével végre elfért a hosszú lábam: az első sorban kötöttünk ki. És milyen klassz is volt ez a hely. Méterekre tőlem a legnagyobb kedvenceim: László Zsolt, Lovas Rozi, Sodró Eliza, és a profi Szakértők zenekar. A programban azért volt kihívás, és meglepetés. A zenekarvezető Kovács Mártonnak az a remek ötlete támadt, hogy egy dalt (Az apró vigárokat szedtem címűt) megtanulunk együtt az esti koncertre. Nagy levegő, és ezerszer is hurrááá: a 2010-es Uri Muri előadásból (igen, még a klasszikus alföldis nemzetis időszakból!), ahol ott volt a zseniális László Zsolt, és persze most is ő kezdi, ő tudja hogyan és mikor kell kezdeni 🙂 Nem kellett volna annyit lógni az énekóráktól, na hangunk az jobb nem lett volna, de a titititiszinkópatááááá… az nem tűnt volna elsőre és sokadikra sem annyira idegennek. A vállalkozó kedvűek nyerhettek maguknak “hangszert”: lavórt, triangulumot, kazu-t, fakanalakat stb. Lett is káosz, és végre örömzenélés. 😀

Itt gondolkodtunk el a megtervezett program elhajításán, hiszen még hátra volt a Radnótiban a Szakértők koncertje, amire már jól bemelegítettünk, de vitt minket tovább a kíváncsiság, át Budára, a Karinthy színházba.
Lett is meglepődésünk, nem is kicsi: A tanár úr kérem darab kapcsán megint vakon repültünk. Gondoltam bemutatnak belőle részeket, jön egy kis érdekesség, ehelyett már az első percben a 4 színész 4 csoportot kapott a közönségből (éppen, hogy leültünk), és jöhettek is a feladatok, a színház 4 részére osztótdva. Minden csapat adott egy másiknak 5 szót, amiből fogalmazást kellett írni a színházról (igen, itt bejátszott, a hogyanbasszunk ki a másikkal), betűkből kellett az előadásban elhangzó egy-egy mondatot összerakni (meglepiből a ma esti közönségből alig 2-3 néző látta már a darabot, és mi “véletlenül” a maradék betűket kaptuk, amiből lett mondat, csak az előadáshoz nem lett köze), majd a kvíz következett, ami szintén a nemlátott előadásról és annak szereplőiről szólt, de a legcukibb feladat: a nézőkkel táncolják el a saját dalukat megadott műfajban. A mi csoportunk a rap-et nyerte meg, de volt aki a néptáncot, balettet, keringőt… Míg el nem felejtem a 4 színészt, kezdve a saját csoportvezetőnkkel: Szelle Szilárd, és a másik 3 mókamester: Kuna Kata, Pásztor Ádám, és a rutindoktor: Peller Károly (vele még délután az illemórán futottunk össze, így ezen két szereplésével mélyen a szívembe lopta magát!). Szóval a mi csapatunk rappelt, Peller Károlyék balettoztak (igen, az ő hab testével sikerült!!!), Katáék a keringőt hozták, Ádámék pedig csökkentett létszámmal a néptáncon jutottak túl. Mi nyertünk, nem a csapatunk, hanem az összes néző! A végén kaptunk egy dalt a darabból, és ígéretet rá, ha megyünk és megnézzük, akkor nem csalódunk. Jó esélyek vannak rá.

Átfutva az éjaszaka további részére kínált programlehetőségeket, hajlott korunkra való tekintettel hazafelé vettük az irányt.

Ilyen egy igazi színházak éjszakája: mindenből egy kicsit, és mindenből a legjobbakat 😀

Jöhet a 2019-es program 🙂