Au Revoir – Budapesti Történeti Múzeum

Au Revoir kiállítás a BTM-ben, különleges esetben tárlatvezető: Alföldi Róbert.
Azt már sok helyen olvastam, hogy milyen szenvedélyes gyűjtő, de hogy a fotókat nem csak gyűjti, hanem minden információt magába szív róluk, a tudása meglepett.
Nem kevés információt mondott el egy óra alatt, amiben nem csak a magyar származású, Franciaorzságban élő fotósokról volt lexikális beszámoló, sokkal inkább a kiállított fotókkal való érzelmi kapcsolat lett a lényeges és hangsúlyos.
Mivel nem szakértő brigád volt a csoport, és ez rögtön az elején kiderült, így Robi oktatást is tarott arról, hogy milyen szemmel érdemes nézni a fotókat. Hol, milyen kompozíció van, mit az, amitől sűrű a kép, és nem pitykés, mit néz meg ő először, mi az ami nem hiányzik egy fotóról.
A kiállítás képei közül mindre nem volt idő, de minden falon volt egy-két kép, amiről mesélt, nem csak a korszakról, hanem a kép készítésének körülményeiről, miről szól a kép, hol és honnan készülhetett, volt-e a művésznek plusz dolga vele (kompnált képek, véletlenek abból a korból, amikor egy-egy képet még biztosan nem számítógéppel variáltak).
Külön érdekesség volt az a fal, ahol az akkori 50-es évekből való fotók (André Kertész lakása) és a 2015-ös felvételeken ugyanaz a helyszín, de érthetően teljesen más a kép.
Volt olyan fotó, ahol csupán madarak ültek a villanydróton, első látásra mintha csak rajz lett volna, grafika, közben pedig egy fotó volt az is, ahol el lehetett filozófálgatni azon, hogy a tökbe lehetett és milyen szögből ilyen tökéletes képet lekapni.
A torzó fotókhoz másodszor visszatérve hihetetlen az a technika, amivel digitális mókolás nélkül lehetett 30-40-50 évvel ezelőtt eltorzított képeket alkotni.
Ízlésünk kevésbé egyezett, a mini Kertész mezei szerelmes fotótól én nem voltam meghatva, viszont a portrék nekem a szívem csücskei lettek. Az egyiptomi hullaásó szemei pedig max rémálmaimban kerüljenek elő, hiába rajongott érte kedvenc színész-rendezőm.
BTM – Au Revoir! kiállítás még 2020. január 5-ig megnézhető a Budai Várban. Cserba Júlia és Cseh Gabriella gondozta, válogatta, kutatta, és anyagtigrisként harcolva megszervezte a kiállítást, a hozzá kapcsolódó könyv is kapható!

Csönded vagyok – Cseh Tamás est

Már 10 éve, hogy nem hallhatjuk élőben. Már 10 éve, hogy megunhatatlanul, folyamatosan elővesszük, és hallgatjuk.
Ma már délután teltház volt a Kongresszusi Központban, és még volt egy szintén fullos esti előadás.

Hrutka Róbert vezetésével érkezett a színpadra a fiatalokból álló zenekar, majd jöttek az énekesek, köztük a nagyágyúk: Udvaros Dorottya, Für Anikó, Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Nagy Dániel Viktor, Szegezdi Péter és Miczura Mónika.

Senkiben nem csalódtunk, felhangzottak a legnagyobb slágerek (már ha Cseh Tamás esetében slágerről lehet beszélni), és a kevésbé ismertek (vagy csak néhány nálam maradt ki). Udvaros Dorottya már az elején a Dal a ravaszdi Shakespeare Williamről előadásában olyat alakított, olyan tökéleteset, hogy őt tapsoltuk vissza először, és innentől a többiek (oké, Miczura Mónikát kivéve) nem tudtak hibázni. A fiúk hármasa az Amikor Désiré munkásszállón lakott örökbecsűbe kezdtek, már táncolt a lábunk…
Für Anikó és Udvaros Dorottya messziről is jól láthatóan élvezték az este minden pillanatát, ahogy Rudolf Péter és Szegezdi Róbert is, na rólunk nézőkről már nem is beszélve.

Zárásként persze nem maradhatott el az örök kedvenc, a Budapest sem.
Simán maradtam volna még 1x meghallgatni, de az estire már nem volt jegy 🙂

 

Tóték – Örkény Színház

Filmen már sokszor láttuk, a kedvencek top 10 listáján bőven benne van.

Az őrnagy (Epres Attila) nem meglepő módon a Tót családhoz érkezik betegszabadságát eltölteni, a frontvonalon hagyva Tóték egyetlen Gyula nevű fiát, akinek jósorsa múlik azon, hogy az őrnagy jól érzi-e magáz náluk. Tót urat legkinkább Mariska (Pogány Judit), és lánya Ágnes (Takács Nóra Diána) rajongja körbe első körben.

A család feje, a tűzoltóparancsnok (Csuja Imre, a felejthetetlen!), akit nemcsak a családja szeret rajongásig, de az egész község tisztel és becsül, alig csinál hülyét magából nemhogy pár nap, az első pár óra alatt, az őrnagy érkezését követően.

Az őrnagy nem akar sok problémát, így csendesen kérdezgeti, hogy nem-e akarnának valami hasznos időtöltést estére. Ez csupán azért tűnik az agyhalott ötletek kategóiájába, mert a család nem éjszakai üzemmódban létezik, ellentétben az őrnaggyal.

A cseppet bolond postás (Ficza István, aki Gyula és Szent Péter is egyszemélyben) szelektíven kézbesíti a leveleket, értesítéseket, így a Tót család nem értesül a fronton meghalt fiúk történetéről, ezért mindent beáldoznak az őrnagy által kitalált éjszakai dobozolás érdekében.

Dobozolnak és dobozolnak, néha aludni szöknek, és időnként fellázadna Tót, de esélye sincs, hiszen a gyerek az első…

Az előadás nincs túldíszletezve, viszont jutott élő zene: a háborús kor akkori slágerei színesítik az estét. Nem mintha unalmas lenne, sőt, a színészek nem csak mesélik, és eljátszák a történetet, de szívüket-lelküket kipakolják a színpadra.

Mácsai Pál vezényelte ezt a klasszikust színpadra. Nagyszerű este volt!

Lövölde Tér – Kern András koncert (70)

A helyszín kényelmes (Budapest Kongresszusi Központ), parkolható,  a második sor a legjobb hely, ahonnan tökéletesen látni 🙂

Kern András ma 70 éves, már délután köszöntötte őt 4-kor egy másik közönség, de mi is itt vagyunk az estiek.

Nincs megkülönböztetés, teljes erőbedobással indul az este.

Apró mellékszál, hogy szemben velem a zenekar dobosa, életem kedvenc 80-as évekbeli bandájának, az Első Emelet együttesnek oszlopos tagja, akkor még Michel, ma már Szentmihályi Gábor, a profi! 🙂

A zenekari csapatot erősíti Heilig Gábor, kit csak nagymaminak hív Kern András, és persze ehhez is tartozik egy régi sztori… meg szint az összes előadott dalhol, amin könnyesre nevetjük magunkat.

Ez nem “csak egy koncert”, ez visszaemlékezés is a rendkívül gazdag pályájára Kern Andrásnak.

A számok ismerősek, fülbemászóak, és remekül tapsolhatóak 🙂

Jönnek a vendégek is sorban, akik közül Hegyi Barbara annyira jó, hogy itt van: neki Kern napok vannak a szülinapi ünneplésben, pénteken a Pesti színházban játszottak együtt, és ünnepelték a 70-et. Most is csodásan énekel a művésznő, főleg nem nekünk, hanem szeretett szülinapos kollégájának, egy dalt, az egyik kedvenc munkájából, a Miniszter félrelépből.

A fellépők között nem nagy meglepetés, hogy eljött Eszményi Viktória, aki dalával már azokra a barátokra emlékezik, akik köszöntenék, de már nem tehetik a szülinapos művészünket.

Befut Verebes István, aki nem mondja ki, de hamar ki lehet matekozni a bűvös hetvenes szülinapi évfordulót, és kicsit bohókásan, de nem tolakodóan helyből megünnepelteti előre a saját nyári szülinapját. A sztorikért kijárt neki is a szülinapi buli hangulata.

Mindeközben pereg Kern András élete filmen, képekben sztorikban, hol a füredi kikötőben, hol Rosztovban, hol Moszkvában, hogy a Vígszínház színpadán járunk, régi játszótársakkal, kollégákkal, rendezőkkel, kacagtató történetekkel.

Érkezik a Vígszínházból Fesztbaum Béla, akitől megtudjuk, hogy ugrálva kellett híres színészek neveit kiabálni a felvételin a Színművészetin, és most elárulja, hogy ő pont Kern András nevét ordíotta már akkor is. Most énekel és zongorázik egy dalt, és nekem az jut eszembe, hogy ezek a művészek, akik most itt köszönteni jöttek, mennyire, de mennyire tehetségesek, és ezt a tehetségüket elhozták, hogy ezzel is emeljék az este fényét, hangulatát.

Jön Zorán, és a fülbe csengő dalok, miket már hangosan énekel együtt a közönség vele és velük.

Hernádi Judit sem maradhat ki, az örök páros (Kern-Hernádi) énekelnek két duettet és bolondoznak kicsit. Hernádi Judit is elfogott egy levelet, egy igazi verses levelet, mely rajongásáról szól kollégája felé, mikor az utolsó sorok felé haladva a rím az NDK turmixgépre terelődik, már nem csak ők nevetnek a színpadon, hanem mi is a könnyeinket törölgetjük a nézőtéren a röhögéstől.

A koncert végén bejön mindenki meghajolni, és újra köszönteni Kern Andrást (mert aki megérdemli, az megérdemli és kész!), hozzák az emeletes szülinapi tortát, és jöhenek a ráadások is.

Felejthetetlen este volt, karácsonyi ajándéka anyukámnak, nagyon jól szórakoztunk együtt, ő kicsit többet nosztalgiázott, de én sem hagytam volna ki ezt a remek bulit. Jó zenék, szívemet facsaró dalok, történetek-történelem, és kedvenceim a színpadon!

Boldog szülinapot KERN ANDRÁS!

RETRO PC – kiállításmegnyitó az Átrium Galériában

A 60-as évek vége, 70-es évek eleje laza 50 évvel van mögöttünk, “jó hír”, hogy még jó esetben ennyi van előttünk, hogy a mai Németország társadalmát megközelítsük – szomorú valóság.

Alföldi Róbert gyűjteményének kiállításmegnyitója igazi, érdekes 20. századi történelemlecke, amiből kimaradtam eddig sajnos. (mint a rendszerváltás idején érettségizők többsége, akik csak a második világháború végéig kaptunk elővigyázatosságból tételeket).

Petrányi Zsolt művészettörténész megnyitójából egy igazi korrajz tárul elénk, az akkori fiatalok hozzáállása a háború utáni évekhez, az akkor hatalmat irányító és már a háború előttről ottragadt gazdasági vezetőkhöz. A képek a 60-as évek utolsó éveiben, és a 70-es évek első éveiben készültek, olyan fiatalok alkotása, akik akkor értek felnőtté, akkor kezdtek reagálni a kor sajátos világára. Az abban az időszakban megalakuló RAF, masszívan baloldali szervezet és rövid története sűrű, és innen nézve félelmetes keretet ad a képekhez. Az akkori tragikus események, tüntetések, a későbbi börtönbeli RAF titokzatos öngyilkosságok mind-mind egy olyan szelete a 20. századnak, ami után a német társadalom ébredezni kezdett, és nem egymás ellen, hanem politikusok együttműködve, összefogva emelték fel Németországot Európa vezető hatalmává, és alakult ki egy teljesen új társadalom.
Alföldi Róbert nem politizálva, de elmondja, amit mindannyian érzünk a képek mellett állva: a gyűlölet helyett az összefogás vinné előre az itthoni életünket is a nyugati irányba… szavak, melyeket a mostani politikusok sajnos nem értenek, pedig hallották már, nem egyszer… most sem jöttek el, pedig lett volna mit nézni…

A képek sokszorosított alkotások, rézkarcok, és egyéb technikák. Abban az időszakban itthon is készültek sokszorosítással képek, akkori hazai viszonyokról magyar művészek műhelyeiből (a Nemzeti Galériában a 60-as évek itthoni alkotásaiból van most kiállítás, ami egy más ország, más alkotók, de érdekes lehet összehasonlítani).
Érdekes volt a régi történetek között, hogy az új lakások mikor épültek, akkor a képügynökök felkeresték az új lakókat, és ajánlották ezen műveket, és akár részletre is meg lehetett vásárolni. Itt egy kicsit visszagondolva a saját családunkra, nálunk a 70-es években az alapvető lakberendezési tárgyakat, és gépeket vették meg őseim, mindent OTP részletre egymás után, és mire a lakás berendeződött, és lejártak a hitelek, már a 90-es éveket tapostuk, így nálunk ezek a remek képek kimaradtak. A hangulatuk viszont ismerős volt, talán a különböző hivatalokban hasonló stílusúakat már láttam még a 80-as években a falakon, de már meg nem tudom mondani hol és merre.

Az alkotók, kiknek műveik szerepelnek: Ulrich Baehr, Klaus Böttger, Peter Sorge, Hans-Jürgen Diehl, akikről a lépcső mellett egy-egy rövid életrajz is olvasható, ami segít megismerni őket. (Ketten még élő, alkotó művészek :))

A megnyitón egy új Alföldi Róbertet ismertem meg, nem a színész-rendező-alkotót, hanem a rajongót, aki imádja a képeket, szenvedélyes gyűjtő, óriási energiát fektet ezen képek felkutatásába, rendszerezi, átgondolja, és utána megmutatja féltve őrzött kincseit. Ezer arca van, és ez a nagyon barátságos, mosolygós, rendkívül szenvedélyes ember ma beköltözött újra a szívembe…

Hála érte, és az Átriumnak, akik a helyet adják, és a lehetőséget megragadva átadnak a 60-70-es évekből történelmet, történeteket, érzéseket a képek által. Kicsit visszafutunk az időben, de ez nem nosztalgia, hiába a születésem körüli időszakban járunk, hanem mai itthoni valóságra nagyon hasonló gondolatok, kérdések jutnak az eszembe a képeket nézegetve, csendesen bámészkodva.

Színház előtt, szünetben vagy akár utána is érdemes megnézni, vagy ha csak éppen arra jársz. 🙂

 

 

Szoboravatás – Corvin negyed – BUD SPENCER

Szombat lévén kellemes délutáni programnak ígérkezik, úgysem láttam még maximum kisdobos meg úttörő avatást még valamikor a múlt évezredben.
Sikeres a nap, újra van télikabátom, így nem fogok rommá fagyni, tehát irány a Corvin negyed. Korán érkezünk, így még egy gyors ebéd belefér az áruházban. Még van fél óra kezdésig, így kisétálunk a letakart szoborhoz. Megállunk a kordonon kívül és az akkor már ott lévő fotósok, tévések helykeresését figyeljük. A kivetítőn folyamatosan feltűnik a program, és Tasnádi Szandi szobárszművész alkotás közben. Hirtelen nyílik a kordon, és a szervezők már kedvesen hívnak befelé minket, így kb a 3-4. sorból oldalról jól látszik a színpad, velünk szemben pedig a letakart szobor. Egyre többen és többen jönnek, mindenhonnan filmidézetek, jönnek idősebbek, fiatalok, családok gyerekekkel (minden kicsit előre kommandózunk, mutatva nekik melyik lábak, lelógó kezek mellett elhaladva jutnak előre, ahol még a térdig érő kicsik és jól fognak látni). Mindenki nem hivatalos fotós kezében a harci készültségben lévő telefon, amivel ha nem is látunk át a tömegen időnként, de azt magasra emelve a képernyőjén pontosan látszik minden, és megmarad az utókornak. Érkeznek Bud Spencer lányai: Cristiana és Diamante is. Folyamatosan mosolyognak, láthatóna jól érzik magukat. Egyszercsak ismerős arc tűnik fel a szobortól nem messze, a 83 éves Kárpáti György vizilabdázó, a nemzet sportolója. Még pár perc, és befut Kocsis Máté polgármester is, aki a szervezők megkeresésére 9 milliót kanyarított ki a helyi költségvetésből a szobor elkészítésének támogatására. Biztosan ő is imádja a Bud Spencer filmeket, mert nem tudja abbahagyni a mosolygást.
Végre 3 óra, és lassna kezdünk. Elsőként a bemutatások, ekkor derül ki, hogy a harmadik testvér sajnos nem tudott itt lenni, de már nem zavar ez senkit. Lefut a kötelező polgármesteri köszöntő, a két lány is megköszöni, hogy ennyien szeretik itt az édesapjukat, Diamante annyira elérzékenyül, hogy többszörre sikerül végigmondania a gondolatait. A végén még magyarul is megköszöni… Vannak könnyeink! Igazán akkor szabadultak el, mikor Kárpáti Gyuri bácsi mesél a színpadon a hajdani ötvenes évekről, amikor Bud Spencer még Carlo Pedersoli néven az olasz vizilabdaválogatott tehetsége volt. Benne volt a magyar klasszis top 3 barátja között, akivet még római otthonába is meghívott, majd tavaly bár Budapestre várta “Bambino” (alias Kárpáti György), de már nem jöhetett, a halál hamarabb érkezett.
Nem látok a könnyeimtől ismét (hogy én miért is bőgök állandóan…..????)
Indul a csapat, és lebben a fehér takarás, máris előttünk tornyosul Bud Spencer, és hatalmas taps és ováció, csattognak a fényképezők, forognak a kamerák, több ezer fénykép készül telefonnal is. Percek telnek el, és máris lehet a szobor közelébe jutni (kíváló szervezés, közös ünnep!), megfogni a kezét (Bud, erős vagy, emelelj! – suttogom), és elképzelem, ahogy megszorítja csontjaim ropogtatva… A könyökéig érek fel, pedig mindig azt hittem magas vagyok 🙂 Lassan indulunk hazafelé, és az első közös mondatunk: a nagypapám is itt volt. A menyországból is figyelte mi történik. Gyerekkoromban hétvégén nap nem telhetett el Bud Spencer film nélkül, papa mindig oda kapcsolta a tévét, és pont úgy nézte (elkapcsolni tilos!), mint a focimeccseket: el-elbóbiskolt, de a pofonokra, poénokra azonnal megébredt, akár a gólóknál a meccseken. Családi ünneplés, sokunk már csak a szívünkben hoztunk a papát-mamát, akik térdén ülve ezeket a filmeket mindig és bármikor megnéztük gyerekként. Mi ezen nőttünk fel, és most van egy hely, ahova ha elmegyek, máris egy kedves mosoly, és jobban érzem magam. Bud Spencer szobra nem csak mérete miatt ad nyugalmat, a lelkem is megtelik azzal a humoros szeretettel, amivel szerepeit megformálta.

2017.11.11. Budapest, Corvin negyed