Állami Áruház – Városmajori Szabadtéri Színpad

Egyszerre vidám, nosztalgikus, gondolkodtató, nevettető, megható, és összebújósan klassz estét okozó előadás.
A kecskeméti Katona József Színház előadása a Városmajori Szabadtéri Színpadon, olyan erővel, hogy még a szakadó eső ellenére is átütő siker lett.

A filmet tuti mindenki látta, az Ascher Tamás rendezte korabeli előadást már kevesebben láttuk (nagyon ügyesen és ötletesen szőtték bele a mai előadás folyamába Gizikével ;)), de ezt a mostanit mindenkinek látni kellene!

Imádtam a filmet, de igyekeztem az összes szereplőt törölni a fejemből, mert nem összehasonlítgatni mentünk a nézőtérre, hanem egy teljesen új előadást megnézni és élvezni. Így jól sikerült, sőt! Körülöttünk mindenki! úgy állt fel a végén, hogy ez nagyszerű volt!

Az események a Diadal Áruházban játszódnak, ahol Dániel Károly (Szemenyei János, a fáradhatatlanul nagyszerű!) éppen munkaversenyben van a női konfekció osztály vezetőjeként állandó riválisával Klinkó Rezsővel (Varga-Huszti Máté!!! először látom, de remélem nem utoljára!) a férfi konfekció osztály vezetőjével, és nem csak az eladások számában, hanem ölik egymást Borsika (Kovács Lotti) miatt is, de ez kicsit későbbi viaskodás.
Hosszú hónapok után visszaérkezik Kocsis Feri (Koltai-Nagy Balázs) az orosz kiképző (na jó nem, továbbképző) iskolából és végre epekedő szerelme Ilonka (Dobó Enikő) is megkapja álmai férfiját, ha ez nem is tűnik egyszerűnek a legelején.

Dániel elvtárs 🙂 tigrisként veti rá magát minden vevőre, és beosztottjaitól is ezt a harciasságot várja el, kevésbé érdekli, hogy a vevő mit szeretne. Szemben Kocsis Ferivel, aki az agyát is használja, és nem csak a munkaversenyre hajt. Van is konfliktus, nem kevés, mígnem egy piros kabáton borul a bili: polgárasszonyé lesz a minisztériumi főfőnök helyett. Ettől Dancs elvtárs (Aradi Imre) a vezéri poszt várományosa már rúgja is ki az útban lévőt, némiképp rossz pillanatban, mert befut a minisztérium vezére, és kinevezi Kocsis Ferit vezérigazgatónak szépen Dancs feje fölé. A maradék haja is leizzad helyből, majd a kotnyeles, kissé “érdekes” nevű Ascher Gizike 😀 titkárnővel (ki korábban az unokaöcsi Tamásnak osztotta az észt, ha már rendezni akar a fiatalka :D) belehúznak az álhír gyártásba (az ám!) és a feketézésbe (te még tudod mi volt az???).
Közben azért alakul a szerelmi élet, aminek élén Rezső olyat dob a dalkörben, hogy sikítva tapsol a közönség népe!
A Dunaparti csónakházas jelenetet némiképp árnyalja, mikor Ilonka papája virágot visz az otthagyott Duna-parit cipellőkhöz. Ha már ott vannak, akkor a csasztuska kórus elnyomja a film ikonikus slágerét, miközben a Lenin-lányok lenyomják a pasikat szellemröplabdázva 🙂

Külön színfolt, a szívem csücske könyvelő Glauziusz Kamill (!!!) bácsi (Pál Attila) alakítása, aki könnyet csal a szemünkbe sokszor, és nem csak a nevetéstől, hanem a kisunokás kissé áthallásos előadásától is.

Majd jön az utolsó áruházi roham, jön a dicsőséges plusz áruszállítmány, Dancs megborul (igen, szó szerint), és a végén dalosan lehetne ünnepelni, de azért a nézőtéren ücsörgő cenzor a kevésbé maracuja színű (értsd: narancs) zászlót visszacsereberéli a komcsi pirosra. A próbababákra vetített Rákositól hogy jutunk el Orbánig és a “Szabadság Viktor bácsi!” beszólások miatt cseppet nem csodálkozom, hogy a “kultúra városában” Pécsett ezt sem lehetett idén bemutatni. Mert ez az előadás bemutat, igen, a lónak a … bemutatja neki, az meg ugye kellemetlen lehet… (már akinek zakója, és magára kapja…)

A történet mit sem változott, sőt a korabeli társadalmi viszonyok se sokat, hacsak az elvtársozás elmaradása nem az. Most is van nem kevés korrupció, egypártrendszer, hatalmasok utasításai, értelmetlen szabályozások, és elnyomás, na meg a cenzúra.
Beszédes jelenetek sokasága utal a mai korszakra, hiába ott a nagy vörös csillag, és leng a cenzúrázott piros lobogó, semmi sem változott, ami a lényeget illeti.

Benkó Bence és Fábián Péter alkotópáros remek előadása a versenyprogram ékessége lett a Városmajori Szemlén.

 

Honfoglalás – Csepel Színház

Off-Brodway színtársulat előadása. Lelkesek, és nagyon szeretnének jó előadást készíteni.

 

Van 3 jó hang is a csapatban (Kósa Zsolt, Kuti Erika, Genetheim Richárd), a többiek pedig bármely énektanárhoz beiratkozhatnak, sokat fog segíteni. A hangtechnikusnak pedig meg kellene mondani, hogy teljesen alkalmatlan a feladatára, mert a még a jóhangúak előadását is tönkreteszi a bénaságával. Az egyetlen számomra ismerős név Makrai Pál, akit még a mohácsi vész idejéből ismerek állati jó rockszínházas előadásokból… na ez volt az az este, amikor beláthatta volna már ő is: szép a nyugdíjas kor prózai színpadokon is, ami nem megy, mármint az éneklés, azt tovább nem kell erőltetni.

 

A történet megfelelt a filmbeli változatnak, jönnek a törzsek vezetői, menjünk-e hont foglalni, avagy ne menjünk. Naná, hogy mennek, és oda is érnek, közben meghalnak, születnek, vérszerződnek és a Táltosnak még arra is jut ideje, hogy a befagyott számítógép képét átvarázsolja búshonfoglaló erdőképre a színpadon. A fénytechnika sem volt a helyzet magaslatán, időnként hosszan keresték a nem túlzsúfolt színpadon az egyetlen szereplőt hogy eltalálják a megvilágítással, majd koreográfia szerint odébb lépett a szerencse fia, és újra kezdődött a fogócska.

 

Voltak azért olyan részei az előadásnak, ahol nem kellett befogni mindkét fülemet, de sajnos ez volt a rövidebb rész.

 

Akik viszont megdolgoztak a tegnapi tapsért, az a 3 táncoslány! Ők ugyan egyszerre nem tudtak mozogni, de az elképzelésük a koreográfiáról klassz volt, jól is táncoltak, csak még kellene néhány gyakorlással eltöltött év a profi szintű látványig, de bennük van remény!

 

Amatőr színtársulatként viszont a lelkesedés megérdemelt volna legalább egy félházat, mert így a negyed nézőtér feleződött le a szünetben, és nem azért, mert a kinti nyári hőség már a benti hőguta szintje alá süllyedt.

 

Csepel Színházában már jártam néhányszor, de még mindig nem változott semmi: 70-80-as évek szocreál külső borításában és előterében aprópénz a büfé (kedves a kiszolgálás!), belül viszont egy full felújított színházterem, állati kényelmes székekkel várja a kultúrára éhezőket. Lehetne itt profi társulattal, napi szinten jó előadásokat nézni a panelek rengetegében.

 

 

Legénybúcsú – Játékszín

Klasszikus vígjáték, jól felépítve, a végére már a fetrengve nevetős fajtából, de ne szaladjunk át a két felvonáson helyből, van itt látnivaló elég.

Simon (Nagy Sándor) és Alex (Szente Vajk) gyerekkori barátok, és ezt az sem rombolja le, hogy mindketten háziorvosi magaslatokba küzdve magukat együtt is dolgoznak. Simon nősülésre adja a fejét, Alex meg simán bevállalja, hogy megszervezi a legénybúcsút. Nyilván hazudnak Monának (Lévay Viktória) a leendő menyasszonynak, hogy bicajtúrán vannak, gyenge lábakon csörömpöl ez a sztori, de ugorjunk is át rajta hamar.

Szállodai szobában tervezte Alex a dorbézolást, rendel is hozzá egy tuti call girl-t, Daisy-t (Kovács Gyopár), aki az utasításnak megfelelően extra szerkóban apácának öltözve érkezik, alatta pedig a majdnem semmi öltözetet viseli.

Bonyodalom akad már a kezdetekkor, mert Simon kaszinóba vágyik, ahol nem csupán a lagzira félretett lóvét veszíti el, hanem az orvosi vállalkozásuk céges bankszámláját is sikerül lepucolnia nullára. Ettől a szállodai szobát is bukják, mert ha a bankkártyán nincs lóvé, akkor lehet tovahaladni. Hőseinknek mondjuk eszébe sincs, így maradnak, az addigra már becsokoládézott szobában. Igen, 3 féle csokival próbálnak nekifutni az estének, egyik jobb cucc, mint a másik: van egy vinnyogva röhögős tál, egy másik, amelyik simán leszedál bárkit, és van a szexire csokizza magát variáció. Nyilván mindre sor kerül az este folyamán, hiszen ki kell egy buliban azt próbálni.

Időnként befut a londiner (Oláh Béla), aki próbálja a normálisat hozni a történetbe, de kevés sikerrel, az mondjuk a végére kiderül, hogy van némi rokoni kapcsolata Daisy-vel, így számon is kéri, hogy az otthon hazudott színésznői karrier és a call girl meló hogyan is fér össze, de nem annyira kap egyenes választ.

Na a szoba újra kiadásra kerül, és érkezik a pap (Szerednyei Béla), aki másnap bíborossá válna, de addig még meg kéne őriznie addig “becsületes” életét. Kevéssé látszik sikerültnek ez a projekt, viszont ballépéseivel két főhősünk életét vadul megbonyolítja az öreg.

Simon és Alex két fő célt lebegtet a szeme előtt a legénybúcsún megdugandó call girl mellett: visszaszerezni a pénzt, úgy, hogy Mona ne tudja meg, hogy nem bicajtúrán vannak. Elég esélytelen a sztorit lenyomni a csaj torkán, aki az első felvonás végére azért be is fut a szállodába.

Alex azért talál magának csajt a hotelben, a londiner bénasága miatt összefut a “filmcsillag” Candy-vel (Bálizs Anett), akinek van  egy IQ bajnok biztonsági embere – Bob (Barabás Kiss Zoltán), aki rendkívüli alapossággal tudja félreérteni a legapróbb dolgokat is, és ezen meggyőződéséből a legritkábban jut ki 5-10 perces kérdezős monológok alatt.

Mr Watt (Csonka András) is benéz időnként, ő Candy-t keresi megszállottan, és a sztori elején a szálloda biztonsági emberének tűnik. Vigyáz ő a széfre, kasszára és mindenre hivatás szerűen, csak természetesen nem mint céges alkalmazott…
Nem véletlen, hogy Candy-t keresi állandóan, a végére kiderül, hogy a kasszaürítés után nyilván együtt fognak távozni, mint ahogy évek óta így fosztják ki a szállodai páncélszekrényeket… cselesen, nem egyedül, de a lóvét már nem osztják többfelé.

Az események sodrásába belegurul a rendőrnő (Dobos Judit), hoz magával egy svédnevű saját 13 évest (Neuhauser Emil Béla),  aki egyetlen névre hallgat (Olaf), csak azt senkinek nem sikerül eltalálnia. Két fő irányban nyomoz a csokifüggő nyomozónk: keresi Simont, aki a kölyök apja, és üldözi a papnak öltözött gengszer-tolvajt, és minő menő manó, mindezek egy szobában találhatóak ezen az estén. Drága rendőrnőnk a vicces csokitól nagyon nevet, mi kevésbé, viszont amikor benyalja a szexi csokit, akkor már mi fetrengünk a látványtól 🙂

A szálakat keveri-kavarja a színdarab író-rendezője  Szente Vajk, aki Alex szerepében a “mindentmegoldok” barátként próbál úrrá lenni a részben általa okozott káoszon.

Mr Watt-ról azt gondoljuk szinte végig, hogy ő a karót nyelt öltönyös úriember, jól kicseszett az élet az őt alakító Csonka Andrással, majd a történet aktuális pontján egyedül marad egy tál csokival. Igen, a “szexet akar azonnal” típusúval… mivel egyedül marad, így a telefonja lesz az aktuális társa, és az első gondolatom csak az: ugye nem fog vetkőzni!!! ugye nem????!!!
Ez az a pont, hogy kattints ide! és hallgast a zenét, azonnal hunyd le a szemed, képzeld magad elé szürke, élére vasalt öltönyében Csonka Andrást, amint a csokitól beindulva nekifut a táncos sztriptíznek erre a számra… megvan??? áááá, még nem láttál semmit… szerencsére mi sem! Az atlétatrikó még fennmaradt, így hab testének minden porcikáját nem dobja ki, de így is felrobbant a nézőtér! Mit felrobbant… megállt az idő, és úgymaradt… az este fényes csillaga lett az addigi szürke-unalmas Mr Watt 🙂 (naná, hogy pont ráírták a szerepet, hát ki más dobná is be magát???)

Spoiler!

A végén Olaf elvarr minden szálat, a fiúk szereznek némi lóvét, a házasulandók készülnek megbocsátani egymásnak, a pap is karperecessé válik, míg Mr Watt Candy-vel meglép a szajréval.

Mi pedig azon gondolkodunk, hogy vajon merre a kijárat…miután széttapsoltuk a tenyerünk, és már kulturáltan is tudunk röhögni, nem csak a könnyezve-visítva (köszi Csonka András, nagy voltál!), mert ez tényleg a sírva-nevetős kikapcsolódás.

Bányavakság – Szkéné Színház

Székely Csaba Bányatrilógiájának legerősebb előadása. (A másik kettőről az élményeket itt találod: Bányavirág és Bányavíz)
Erdélyben járunk, ahol a jelenlegi polgármester – Ince (Kaszás Gergely) és a trónkövetelő – Izsák (Epres Attila) feszülnek egymásnak, nem mintha egyik jobb lenne, mint a másik. A régi a korrupcióban utazó nagymester, az új versenyző pedig a gátlástalan “üzlet”ember, aki trükkös falopásokkal alapozta meg vagyonát, és nyomatékot a terveinek nem kicsi késével és nacionalista nézeteivel próbál szerezni magával. Ince a hugával, Iringóval (Bozó Andrea) lakik együtt, aki próbál a józan eszével jobb sorsba kerülni, de nem megy. Túl nehéz a múlt terheivel megbirkózni, főleg a hataloméhes, és erős kontrollt erőszakoló Incével együtt élni.
Ince brilliáns ötlettel rendőrt hív a faluba, hogy konkurens ellenfelét, a szomszéd Izsákot a sittre száműzze, így egyedül maradva a versenyben megnyerje újra a polgármesteri címet. A zsaru – Florin nem nagyon bírja a helyi pálinkát, de azért nyakalja rendesen.
Nem segíti a helyzetét az sem, hogy a két sivalkodó, rivalizáló polgármester jelölttel ellentétben ő nem magyar, hanem román, így próbál beletanulni, és belesimulni a helyiek életébe, ami azért nem jár teljes sikerrel, van az a pont, ahol már nem a konkurens polgi jelölt a probléma, hanem a piásan is éles eszü zsaru.
Hamar kiderül, hogy nem csak a falopás, korrupció, és a hirtelen előkerülő polgi lány – Izabella (Eke Angéla) drogtermesztő múltja a kóterbe a belépő, de a nagyszájú, igazmondó Iringó sem maukálátlan, az ő férje sem valószínű, hogy önként ugrott a helyi kútba, miután jól helybenhagyta a feleségét, aki azóta is viseli az arcán annak nyomait.
Florin leitatva a helyieket minden turpisságra, bűnösségre rájön, és hiába a mézes-mázos piáltatása, ő biza sitten akar látni mindenkit, aki törvényt sértett. Nem nagy spoiler: nem fogja ott látni őket, sőt már látni sem fog, mert a föld alatt végzi, erről az addigra már összefogott két “magyarhazafi” polgi jelölt gondoskodik.
Van itt humor, tragédia, nagymagyarország, és “Románia, én így szeretlek! 1914” térkép is a végére. Minden a helyére kerül, a jó nem győz, de a nagyobb gengszter, az erősebb kutya hatalomhoz jut. Nevetünk, de azért látjuk, és érezzük, hogy ehhez a sztorihoz nem kell több száz kilóméterre menni, itt van ez a közelben, a mindennapokban.

Csizmadia Tibor rendezte pörgős, nevetős, gondolkodós előadássá.

P.S: nyár elejére a Szkéné szaunára hasonlít, de ezzel az előadással azt is elfelejted, hogy a hátad közepén is folyik a víz. Egy légkondi sokat segítene bekapcsolt állapotában.

Azt meséld el, Pista! – Örkény Színház

Örkény István áll-ül előttünk Mácsai Pál előadásában.

Elmeséli az életét, fanyar humorral, sok igazsággal.

A születésétől indulunk, de azért kapunk sok nevetéssel ízelítőt a patikus papa dorbézolásából, a nagypapa lóvéjának elégetésének művészetéből, amit Örkény apuka követett el. A név eredetéről se legyenek nagy illúzióink, nem olyan bonyolult a MÁV szárnyvonalának fontosságát megérteni.
Az iskolai magyar bukás nem kis derültséget okoz, de nyilván jogos volt, főleg, hogy írónak készült a gyerek.
Nem sokat vacakolt az ifjú író, miután vegyészmérnökként végzett ő biza megnősült, és a gyógyszerész apukának hála, olyan pöpec nászéjszakát rittyentett a Földközi-tengeren hajózva, hogy már szakadunk a röhögéstől. Pedig igaz, minden szava, ott nem volt olyan vicces a helyzet, és mégis így utólag Mácsai Pál előadásában azzá válik.
Az élet sodródott bele a második világháborúba, amit Örkény sem úszott meg, igaz, csak egy napon múlt, de rosszakarói gondoskodtak a frontra juttatásáról. A Don-kanyarból menekülve került hadifogságba, majd munkatáborba, ahonnan csak a háború után szabadult, de nem azonnal. Túlélte, megőrizte humorát, életkedvét, alkotókedvét, és mindent újra kellett kezdenie.
Itthon hol szeretett, hol megtűrt, hol tiltott lett az írásainak közlése.
Termelési riportjai Sztalinból (Sztálinváros, az épülő lakótelepeivel és gyáraival…), az ottani élmények híven tükrözik a háború útáni erőltetett szocialista fejlesztés minden korrajzát. Nem lelkesedésből, megélhetésből hozta a dicsőítő írásokat a sikeres városok gyors felépüléséről. Amiről pedig nem volt szabad írni, azt most elmesélte nekünk 🙂
’56-ban sem tudta, hogy mit vár el a rendszer, és a szerencsétlen véletlennek köszönhetően újra vonalra írta a nevét, minek következtében Aczél elvtárs hathatós közreműködésének eredményeképpen raktárosként folytathatta “karrierjét” a gyógyszergyárban. Felküzdötte ott magát a vegyészek közé, no nem kísérletezni, hanem érthető használati utasításokat fogalmazni.
Kevéssé ért rá a robotmeló és a napi hosszú ingázások után, de írt rendületlenül. Egyperceseket, mert arra volt ideje. 🙂
S hogy mit tesz a szerelem? Aki a Vígszínház dramaturgjába szeret bele, annak íróként jó esélyei vannak színpadra vitel ügyében is. Ekkor írja meg a nagysikerű Tóték és Macskajáték műveit, amik a mai napig több színház repertoárján hosszú évtizedek óta folyamatosan szerepelnek, nem véletlenül. (Igen, az Örkény Színházban is, a Tótékról ide kattintva olvashatsz, a Macskajátékról pedig ide kattintva.)
Élete végéig írt, nem adta fel, semmilyen súlyos betegség nem hátráltathatta igazán. Még a legdrámaibb helyzetekben sem hagyta el a humorérzéke, élni akarása.
Mácsai Pál ezen az estén ezer arcát mutatta meg az írónak, nem kellett hozzá nagy díszlet (egy karosszék pont elég volt), nem kellettek fényes jelmezek, csak egy színészre volt szükség, aki el tudta hitetni velünk, hogy “csak ülök és mesélek” stílusban Örkény István érkezett hozzánk a róla elnevezett színházba. Ha láttad, és nagyon tetszett, akkor elvileg elérhető hangoskönyv változatban is.

 

Hogyan nevezzelek? – Veres1 Színház

Családi vacsira vagyunk hivatalosak Lizi (Verebes Linda) és Pierre (Kálid Artúr) nappalijába. A baráti összejövetelt nem zavarja a két már lefektetett gyerek, akik időnként belehisztiznek az “idill”-be. A háttérinfo-kat Simon Kornél (később már Vincentként szereplő) meséli el monitorról, így megtudjuk, hogy a házaspárhoz várhatóan érkezik Vincent, ki Lizi bátyja, és luxuskecó kereskedő, jön még a neje Anna (Molnár Gyöngyi), és gyerekkori haverjuk Claude (Pál Tamás) is vacsira.

Először Claude érkezik, aki cseppet bizalmaskodik a vacsi körül nyüzsgő Lizivel, majd mélyeket kussol úgy majdnem az előadás végéig.
Befut végre Vincent is, akiről rögtön kiderül, hogy sokD ultrahangról jön, mert pocaklakójuk van Annával. Nem is várat magára sokat az info, hogy a baba fiúnak látszik, így már nevet is választottak. Ezzel úgy érzi cukkolni kell a tesóját és sógorát, na meg a haverját, így beadja, hogy a gyereknek pöpec neve lesz: Adolf. Ezen besápad az egyetemi zseniális prof Pierre és nyilván a jelenlévők is, hiszen ki a franc akarná a saját gyerekét Hitlerről elnevezni. Van Vincentnek ideológiája hozzá, egy korabeli könyv főhőse, de ez gyenge lábakon billegő érvrendszer. Kiabálják egymásra az érveket pro és kontra, sokat nem jutunk előrébb, de annyi idő végre eltelik, hogy megérkezik a picitpocakos Anna és őszintére veszi a figurát, a gyerek még véletlenül sem lesz Adolf, viszont mire ez kiderül, addigra sikerül vérig sérteni a házgazdákat a saját gyermekeik elnevezését felemlegetve.

A sztori a szünet után folytatódik, és az addigi álmosítót felváltja a turbósító hatás: Lizi egyre hisztérikusabbá válik, Vincent és Pierre ölik egymást, de Vincent és Anna kapcsolatára is befutnak na nem a bárány, inkább a sötét viharfelhők.

Dob egyet a problémán Claude, akiről elsőre a srácok a homár jelzőt aggatják, így védekezés közben elköpi, hogy ő biza nem meleg, bár mindegy is lenne, van nője, nem is tegnap óta. Vincent elsőre az agyvérzésig hergeli magát, mert Annára tippel, de Claude megkegyelmez és elárjulja, amit Anna már véletlenül kifigyelt, hogy a drága kedves az nem más, mint Lizi és Vincent édesanyja. Ezen a két említett erősen felhúzza magát, Lizi csupán leordít mindenkit, és elküldi őket a picsába, mindeközben Vincent a megőrülés határán lavíroz, és nem csak a pótpapával ugrik össze, de Anna is kap a kiborulásból.

Akadnak itt kérdések, de a legfőbb ma este: mennyi jogunk van beleugatni más magánéletébe, még akkor is ha jóban vagyunk? Mondom: semennyire, csak mire idáig eljutnak, addigra kifilézik egymás idegrendszerét.

A záróképben jön a csavar és a gyerek nevét újra kell tervezni, de ez már csupán a hab a tortán.

Az előadást Schlanger András rendezte, és pörgette fel a második felvonásra.

Még minidg: SZERETEMSZÍNHÁZ működik Veresegyházán. Kifelé ma is jutott egy kedves igazgatói szó a kapuban Venyige Sándortól, és egy kedves mosoly a társulat szívétől-lelkétől: Zorgel Enikőtől.

P.S.: szünetben kicsit más a hangulat, mint máshol, itt nem a telefonokat nyomkodják magányosan a népek, hanem BESZÉLGETNEK egymással. Tudom, kisváros, meg mindenki ismer mindenkit, csak azon pilláztam, hogy engem ugye a kutya se ismer idegenként, mégis végigbeszélgettük a szünetet a szomszédnézőkkel.

(Rohanva, az utolsó pillanatban is érdemes beesni, az aktuális fogfájás is elmúlik a végére.)

Menyasszonytánc – Budapesti Operettszínház

A két háború között, már a harmincas években valamikor Erdélyben Rózsi (Kékkovács Mara) és András (György-Rózsa Sándor – kedvenckedvenc!) esküvőjére érkezünk meg, de mielőtt a szerelmesek valóban egybekelhetnének, először Herskovics (Melis Gábor, a nagyszerű!) kocsmáros elmeséli nekünk ennek beteljesült szerelemnek a kalandos történetét.
Nemcsak a két főhősünk életének meghatározó eseményei vannak a színpadon, hanem a teljes falu népe előkerül, az akkori történelmi hangulattal kiegészítve.

Mivel Erdély akkor már Románia része lett, így a magyar, a román, a zsidó lakosok együttélésével indul a kocsmai jelenet. A zene és koreográfiák már megteremtik a hangulatot, a magyar srácok érkezése a román rendőrrel együtt hozzák a feszültséget. De jön a szombat, a kocsma is ünnepnapra záródik, így balhémentesen távozik mindenki.

Rózsinak szüksége van a házassághoz a papírjaira, ami be is fut az árvaházból, ahol felnőtt. Ebből derül ki, hogy ő biza hiába katolikus családban nőtt föl: zsidó lány, és Blum az apukája, aki a zsidó közösség elismert és megbecsült tagja. Blum már csak az emlékezetben él, nem úgy, mint Blumné (Felföldi Anikó), aki viszont az első döbbenete után rákap a pótmama szerepre, és magához veszi a lányt, akit a vallási problémák okán az utcára tesznek. A falu szája Majzikné (Oszvald Marika, az energiabomba!) hozza-viszi a híreket, kavarja a szálakat.

Andrást először csupán apja (Dézsy Szabó Gábor) cukkolja fel Rózsi ellen, majd a teljes katolikus tábor. A konfliktus nem kicsi, a szerelmesek érzéseik ellenére külön utakon folytatják: Rózsi Herskovics kocsmájában talál menedéket, mert Blumné baráti köre sem fogadja be, a hirtelen zsidóvá lett lányt, András pedig önként bevonul katonának a román seregbe bánatában. Kevésbé érzékeli, hogy abban a korban a magyarok a román seregben sokadrangúak, és úgy is bánnak velük. Mindeközben mellékszálakon is zajlik az élet: a kocsmában már régóta dolgozó Janka (Dobó Enikő) és az Amerikába vágyó zsidó zenész Dávid (Laki Péter) között is fellángol a szerelem. Fergeteges vasútállomási búcsúshow-t stolnak! Laki Péter tánctudása semmiben nem marad el a tánckartól, és olyat hangulatot varázsolnak, ahol már velük tombol a nézőtér is.

Ki nem hagynám Blumné és barátnői (Ullmann Zsuzsa, Papadimitriu Athina és Vásári Mónika szenzációs triója) férjekről szóló nótáját, amiben a Rabbi (Pálfalvy Attila) is velük ropja.
A valódi életet, és a konfliktusok megoldását ebben a világban a Rabbi és a Pap (Faragó András) kettőse mutatja meg. Nekik aztán semmi bajuk egymással, és híveiknek is ezt próbálják továbbadni, de nem könnyű a hosszú ideje fennálló ellentéteket lecsillapítani. Mert mit számít kinek mi a vallása, pont mindegy melyik istentiszteleten vesz részt, a különböző kultúrák találkozásából jó esetben Menyasszonytánc előadás és nem gyűlölet születik.

A katonaságtól András két társával hazáig szökik, egyenesen Rózsi karjaiba, aki Herskovicsnál bújtatja el. De hiába, mert mint rendesen, mindenhol van egy áruló, aki beköpi Jonelnek (Angler Balázs), aki a helyi rendőrséget vezeti, nem mellesleg gátlásaitól már rég megszabadult, így tök normálisnak tartja, hogy simán lelője a szökevényeket, de minimum a katonai rendészet kezére adja őket. Mindemellett Rózsiba szerelmes, így zsarolva a lányt simán ráugrana, de időben érkezik András apja, és kimenti a vakszerelmest. Végre megvilágosodik az öreg, de újabb csavar a történetben, hogy az árvaházban elcseszték az adminisztrációt, és Rózsi nem zsidó, hanem egy református pár gyermeke. Villámot szór a hírre az örömapa szeme helyből, de ez végre nem tart már soká.
Herskovics szájából hangzik el az igazi mondanivaló: tök jó lenne, ha mindenki kb két hétre zsidó lenne kicsit, jobban megértené, elfogadná, ha valaki másképpen él. És ez vonatkozik minden másra is, próbáld ki pár hétig, nem fog megártani!

A klezmer banda Fegya (Jávori Ferenc) vezetésével egész este óriási hangulatot teremt, kiegészülve az Operett zenekarával. A látvány, a koreográfia, a díszletek, a jelmezek mind-mind tökéletesek, a szereplők szívüket-lelküket odavarázsolják a színpadra. Több éve láttam utoljára, azóta más lett a szereposztás, de az érzés nem változott: Béres Attila rendezésében ezt még sokszor meg kéne nézni!

Izgass fel! – Hatszín Teátrum

34 évvel a brutális gyilkosság után a börtönben Nathan (az idősebb: Végh Péter, akiről itt derül ki, hogy nagyon tud énekelni… IS) készül a kegyelmi tárgyalására, mivel életfogytiglant kapott a még fiatal korában elkövetett bűnért. A bíróság képben nem, de hangban jelen van: Hegedűs D. Géza, Földes Eszter, Trill Zsolt, Alföldi Róbert közreműködésével fokozzák már az első pillanatoktól kezdve a feszültséget.
Nathannak egyetlen esélye van, ha elmondja a saját szemszögéből a történteket, de mindent, amit eddig nem mondott el.

Időutazunk 1924-be, ahol két egyetemista, kiugróan intelligens srác Nathan (Horváth Dániel) és Richard (Cseh Dávid Péter) mindennapjai tárulnak elénk. Már korán egyetemisták lesznek, zsenik, a korosztályuknál könnyebben tanulnak, és érnek el sikereket. Ez száll elsőként Richard fejébe, és szakad el fokozatosan a valóságtól. Nathan visszahúzódó, kapcsolatfüggő, így Richard úgy rángatja, hogy észre sem veszi az elején, hogy mibe keveredik bele egyre jobban, és mélyebben.

Kapcsolatuk egyoldalúsága olyan megállapodáshoz vezet, ami “elvileg” mindkettőjük akaratát érvényesíti, csak utólag, kívülről látszik, hogy mennyire nem. Mindketten másra vágynak, más izgatja fel őket: Richard akkor boldog és kerül elégedett állapotba (ideig-óráig), ha kilép a hétköznapi szabályok közül, és durván, sőt egyre durvábban áthágja azokat. Eleinte elég ehhez egy-egy apróbb csíny, majd jönnek a komolyabb bűncselekmények, és végül az ördögi terv. Ehhez már a saját pszichés problémái, felsőbbrendűségi érzése is hozzájárul, de szerelme nem tudjam megakadályozni, és eszébe sem jut a megoldás, hogy agyturkászra lenne szüksége örökszerelmének. Mert Nathannak viszont a vágya csupán Richard, mindegy milyen áron. Ebbe a mindegybe minden belefér, az is, hogy a bűnben társává válik.

Ugrálunk az idősíkokban, az idős Nathan is belép sokszor a képbe, jönnek a kérdések, és a végére kitisztul a kép. Hol hibáztak, mi történt valójában, hogy válhatott gyilkossá a két fiatal, akikre sikeres jövő várt volna a hosszú életfogytiglani börtönévek helyett. A tárgyalásig eljutva minden részlet tisztázódik és nem csak a cselekmény, hanem az érzelmek hullámvasútja, a szerelmi játszma is végkifejletéhez ér a végére egy utolsó csavarral.

A 34 éve elhangzott védőbeszéd, az indokok a halálbüntetés és az életfogytiglan közötti előnyök és hátrányok, a környezet és az akkori történelmi és személyes események következményei mind-mind azt a büntetést vetítik előre, ami nem az azonnali halál.

Nathan megbűnhődött akkori rossz döntéséért, hogy a kegyelmi tárgyalás a végén milyen döntésre jut, azt nézzétek meg a Hatszínben. Érdemes.

Fiatal alkotócsapat, óriási lelkesedés, rengeteg munka van ebben az előadásban, és minden perce megérte! Tehetségesek, zseniális a történet vezetése, csodásan szólnak a dalok – külön taps Felszegi Dalmának, aki ott élőben zenél.

Edzett kamaszok is nyugodtan megnézhetik, egyébként 18+-os, bár egyetlen olyan durva jelenet sincs benne, amit 15-16 évesek ne láthatnának. A történet viszont megráz, és rázzon is, látni kell, főleg ha kamaszodsz, fiatal felnőtt vagy, gyerekre vágysz (hogy ne baszd el a nevelést, ha lehet…), ha már van gyereked, ha kamaszaid vannak, ha már kirepültek, ha csak visszanéznél az időben… kihagytam valakit? 😀

Pányik Tamás rendezte, de nem csak rendezte, hanem fordítótársa volt Cseh Dávid Péternek, aki nem csak színészként volt nagyon aktív az alkotófolyamatban.
Nagyszerű előadást lett, még sok ilyet kívánok Nekik és Nekünk nézőknek!

Moliére, avagy az álszentek összeesküvése – Szegedi Nemzeti Színház

Ha zsarnok a hatalom, ha összejátszik az egyházzal, akkor bármit lerombolhat. És le is rombol, ahogy az érdeke úgy kívánja.
XIV. Lajos kirány Franciaországában járunk, ahol éppen színházba jutunk el Moliére (Balázs Áron) vezetésével. Páholyban ül a Napkirály (Medveczky Balázs), akinek nagyon tetszik az előadás, ettől nemcsak a társulat, de Moliére is kellőképpen zavarba jön.
A háttérben családi dráma rajzolódik, Moliére nem a hűség mintaképe, így Madeleine (Ágoston Katalin) rövid úton dobva lesz, mert annak “húga” Amande (Sziládi Hajna) betrükközi magát az öreg hivatalos ágyába is. Ettől Madeleine nemcsak dührohamot kap, de menekülhetnékje is támad azonnal, mondjuk később kiderül, hogy nem véletlenül.

Moliére max a király kegyét és támogatását élvezi, a hatalomban lévő egyház feje, Párizs érseke (Szegezdi Róbert) már keresi a lehetőséget, hogy mikor állítsa bele a hátába a kést a Tartuffe miatt. És ami késik, az ugye nem várt időben becsapódik.

Madeleine (Ágoston Katalin) csak azt az apró részletet nem mondja el Moliére-nek hisztérikus távozásakor (ha már korábban benne ragadt az információ), hogy a húga, az mégsem a tesója, hanem a lánya, és jó eséllyel Moliére az apuka (bár ebben akad némi bizonytalanság), tehát nem szerencsés nőül venni a lányt.
Közben azért a korkülönbség és az érdek”szerelem” is okoz némi gubancot, mert Amande inkább a befogadott Zacharie (Krupp Bence) karjaiban érzi jól magát, nyilván ez is kiderül az alkalmas pillanatban.

Az egyház besúgóhálózata, mint a hatalmi gépezet fogaskereke olyan olajozottan működik, hogy ez a családi gubanc sem kerülhet ki az információáradat sodrásából, és befut a hír nemcsak a papok egyletének titkos bulijára, de a Napkirály füléig is elhallatszik.

Hiába az addigi hajbókolás, megalkuvás, Moliére kiesik a király kegyeltjei közül, ami jár némi problémával, ahogy minden korban: innentől már a lét a tét, az életével játszik, mikor a színpadra lép.

D’Orsigni (Szívós László) a testőrség parancsnoka, aki szintén nem a tízparancsolat gyakorlati megvalósításában jeleskedik, de a szájával ő a tökéletes ember/katona prototípusa vállalja be a megfélemlítés-kinyírás feladatát, hiszen a hatalom a katonáival tartatja be a még oly baromságnak tűnő határozatait is. Semmit sem változott az évszázadok alatt a zsarnokság működése! Hiába kiabál Moliére, vagy Bouton színpadmester (Gömöri Krisztián), az elnyomottak fájdalmával kisebbségbe kerülnek. Szimpátiánk az övék, de ez mit sem számít a diktatórikus hatalommal szemben.

Mai lett a történet, még akkor is, ha több száz évvel ezelőtt játszódik. Keverednek a távoli kor öltözékei a maiakkal, ahogy a mondanivaló is örök. A díszlettel sokat nem kellett pepecselni, mégis látványossá vált az előadás, bár kisebb helyen is tök jól el lehet ezt a darabot játszani, nem volt kihasználva a nagyszínpad teljes valójában. Mivel nem lett harsány, és túlkiabált a történet, inkább halkan, de annál nagyobb feszültséget keltve következnek egymás után a jelenetek, ezért a sokadik emeleti sorokból már nem biztos, hogy annyira lehetett hallani, bár ezen azért a királyi részek hangosítása sokat segített, az érseket egyébként is kellett volna hangilag erősíteni, mert a sajátja kevésnek bizonyult.

Kifelé jövet az a gondolat is bevillant, hogy több ilyen előadás születhetne Szegeden, csak félő, hogy hamarabb kerülne lakat a bejárati ajtóra, ha Moliére-hez hasonlóan szembe mernek menni a jelen hatalommal.
Alföldi Róbert rendezte, hangos sikerre van ítélve a premier alapján ez az előadás.

P.S: “álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt…” (Edda, az ufó előtti korszakból)

A tapsrend idején történt, premier napján a rendező és két kollégája is befutott. Alföldi Róbert beállt Moliére és a Napkirály közé. És ott, igen ott hirtelen bevillant egy kép, úgy kb 25 évvel ezelőttről, talán a Pesti Színházból. Az előadás címére sem emlékszem, de hirtelen most este két Alföldi Robi állt a színpadon: két napkirály :), mert Medveczky Balázs nem csak kinézetre hasonlít a fiatal Alföldire, de a játéka, hangsúlyai is kísértetiesen emlékeztetnek rá… igen, persze, hát mondta neki a rendező hogyan játsszon, ki más, és kire másra hasonlítana ilyen ördögien 😀
Hazafelé vezetés közben a gyér forgalomban folytatódik az időutazás: ha Moliére Kulka János lenne úgy 10 évvel ezelőttről, a Napkirály a fiatal Alföldi Robi, Bouton Hevér Gábor, D’Orsigni Pál András, Charron érsek László Zsolt… na jó, tudom, bilibe lóg a kezem, de álmodni azért csak szabad. Azt még szabad…

A maratonfutók tiszteletkört futnak – Pesti Magyar Színház

Az összes Topálovity egy színpadon, de csak a benszülöttek, a bevándorló nők sehol, nekik ezzel a famíliával nem volt szerencséjük, simán kihaltak. Némelyikük magától, de a többségnek a férfi tagjai a csapatnak tevékenyen segítettek.
Mikor éppen bekapcsolódunk a 6 generáció történetébe, akkor a legfiatalabb Topálovity Mirko (Takács Géza) lázad a családi hagyományos koporsó biznisz ellen, és inkább világot járna az aktuális csajával, Krisztinával (Gáspár Kata), amit az apja, nagyapja és további felmenői nem támogatnak, sőt, mindent megtesznek érte, hogy ne sikerüljön, mert így ki fogja továbbvinni az üzletet?
Mirko apja, Laki (Rancsó Dezső) már kitagadta és elküldte a fiát nem egyszer, de csak nem tért jobb belátásra, így most más cselhez folyamodik: felbérli némi lóvé ellenében Mirko haverját, a már gyerekkora óta tolvaj Gyenkát (Telekes Péter), hogy csábítsa el Krisztinát. Gyenka neki is áll a feladatnak, ami kicsit sem esik nehezére, konkértan szarik bele, hogy a barátja szereti a jócsajt.
Nem mintha Krisztinát sokat kéne noszogatni, hogy végre szexpartnert találjon, mert Mirko nem annyira gerjed rá, pedig csinos. Mondjuk szerepe szerint a szövegtanulással nem kellett sokat bíbelődnie, míg 4-5x elmondja a “Mirkooooooo” szót, viszont aligruhában vonaglani, őrülten táncolni nagyon tudott. A tánc másnak is ment, konkrétan 2-3 pucér seggmutogatás közben Telekes Péter színészünk is megmutatta hab testét, a drogos hastánca fergetegesre sikerült. És ha már a pucér seggeknél tartunk (igen, ez benne van, mimózák maradjanak otthon, most szólok: a gyereket sem a gólya hozza, ízlésem szerint túltolták a látványt, de ez van), akkor ha véletleül úgy hozná az élet, hogy a nézőtér jobb oldalát nyered meg, akkor az első sor ott cseppet sokkoló, elég közel van az a natúr látvány. És ha már látvány, akkor jegyezzük meg: ezt az előadást az első 4 sorból időnként csak hallgatod, mert a díszletként szereplő asztal miatt a szereplők lábát látod, és hangját hallod, mindezt kezdésnek kb 10 percig. Nyilván a cipellők és a hangok később is beazonosíthatóak, de a 6-7. sortól hátrébb már látod is mi történik. Na de vissza a famíliához, hiszen már az elaődás első részében elhalálozik Pantelija, ki a színpadon csak koporsón belül található. Ezt a család kegyes hazugsággal nem mondja meg a fiának, Maximiliannak (Hunyadkürti István, ő is néma szereplő, de legalább csönget és hisztizik új cipellőért). A legharcosabb még eszénél lévő Topálotity az Akszentije (Mertz Tibor – az este fénypontja – alakításában), aki egyszerre próbálja kezelni apját, fiát, unokáját és dédunokáját, mindezt folyamatosan káromkodva és ordítva. Fia – Milutin (Végh Péter) talán a legjobban helyezkedő, legrafináltabb családtag, aki egyszerre nyal felfelé és taposva-ordít lefelé.
Szóval a megboldugult ük temetésén szakadó esőben gyászolgat a család, komolyan nem veszik, csak essenek már túl rajta, ha lehet úgy, hogy nem ölik meg közben egymást.
Egymást nem is, de hazafelé autózván egy gyalogost sikerül elcsapnia Lakinak, aki nem a földbe, hanem a Dunába kerül (valahol Belgrád körényékén járunk a történet szerint, vastagon a mélyBalkánon). Persze a gyalogos a hibás, miért is kancsal szerencsétlen. Bűntudat vagy bármilyen normális emberi érzés nem jelenik meg a családban, az ott nem szokás, a halál velük kézben jár.
A család szolgálója Olja (Soltész Bözse) nem csak a kávét szolgálja fel, de a sokgenerációs család megmaradt férfitagjainak közös nője is ő. Hogy korábban hogy jutott ebbe a pozícióba, az nem derül ki, az sem, hogy élvezi-e (nem annyira látszik boldognak, inkább unja, de nagyon). Viszont ha a megalázásról, közös dugásról van szó, akkor a Topálovity család csak benne (és igen, szó szerint…) gondolkodik. Meetoo-ról még nem is hallottak, innen Budapestről ezen életforma iszonyú távolinak és lehetetlennek tűnik, de nyilván létezett-létezik (jajjj), ha már erről színdarab született. A jó ízlést az előadás ezen részein nem lehet fellelni, sanszosan nem is tervezték beletenni az alkotók.
Szóval eltemetik az öreget, majd visszaindul a brigád a házba. Mirko kimondottan az örökséget várja, és akkor már nem kell hiába pénzt kunyerálnia a család felmenőitől (úgysem kap).
A második felvonásra megfogyatkozik a nézőtér, az érzékenyebb lelkűek feladják, a mimózák menekülnek, a feketeöves nézők maradnak, és lelkiekben felkészülnek… de nem lehet.
Bulival kezdünk, ahol a “fiatalok” – Mirko, Krisztina, Gyenka és Olja – a drog-alkohol-zene hármasában vergődnek. Itt kezdődik a seggmutogatás, színpadi dugás minden szépítés nélkül. Aki erre érzékeny, az vagy a szemét csukja be, vagy ha szerencsés, és van jelelő jeltolmács, akkor rá figyel. Na ő konkrétan “nemzeti kincs”, mert nem csak jeleli, hanem el is játsza egyszemélyben az egész előadást, mondjuk amikor 2-3 szereplő éppen nem pont irodalmi nyelven vitatkozik ordítva az lehetne kihívás, DE NEM NEKI! Vörös Zsolt nevét itt kell megjegyezni: onemanshow!
Szóval vissza a történethez: Gyenkának sikerül, elcsábítja Krisztinát (kit előtte már elvertek, de ez itt ebben a családban valahogy normális… no comment). Mindezt Mirko kifigyeli, és rájön, hogy erősen hülyének nézték. A bosszú már megfogalmazódott a fejében, de még visszakapcsolódunk a család hétköznapjaiba, ahol végre megtudjuk, hogy a koporsóbiznisz hogyan is működik. Laza 100 éve árulnak koporsókat, de csak 50 db-ot gyártattak le a termékből, viszont nem egészen húszezer darabot adtak el. A matek és az ország törvényei nem fellelhetők a családi vállalkozásban. Tettes és üzlettárs (fifti-fifti alapon) Piton-Billy (Horváth Illés), aki főállásban a temetőkből a koporsók és egyéb értékek kilopásának szakértője, és a Topálovity család üzlettársa, a profit alapját képező szolgáltatás végzője.
Az események felgyorsulnak, a legidősebb, járásképtelen Maximilian erőt vesz magán, és mikoron is Gyenka befut, simán lelövi, hogy védje a vállalkozást. Mirko pedig brutálisan legyilkolja a csapodár Krisztinát, majd hogy tényleg szarul érezzük magunkat a nézőtéren, úgy véresen, ahogy van, még a családi drukkercsapat szűk körében magáévá teszi Olját, ezzel is bizonyítva, hogy ő aztán megjavult, és átveheti a temetkezési koporsóbiznisz irányítását, amit a legvégén bólogató kutyaként az összes felmenője örömmel fogad.
Vadul 18+os az előadás, de tényleg.
Paollo Magelli rendező repített el minket a béka segge alatti világot bemutató balkánra, oda, ahova soha nem akartunk eljutni.
A színészek mindent beletettek, a látvány ötletes volt, valami mégis hiányzott (nem a durvaság, alpáriság, szex, káromkodás, gyilkosság, hazugság, árulás, megalázás, meetoo… nem, ezek mind megvoltak…) ahhoz, hogy többször is visszavágyódjak a nézőtérre.