61. nap – papírhegyek

Néha azt érzem, hogy sosem jutok ki a papír  tengerből.
Azt is érzem, hogy elegem van.
Hogy én egy nagyon hisztis, hülye liba vagyok.
Mikoron is nagyszüleim, azt ugyan nem mondom, hogy simán, de túlélték együtt a háborút, közben született a két lányuk, én meg kb két hónap “karantén” (amikor egyébként két kezemen meg tudom számolni hány napon nem léptem ki a kapun), szóval emiatt kiborulok.
Már mindennel bajom van, sőt az egész világgal. Mennék világgá, de nagyon türelmetlenül, a világgá már nekem a “menjünk el megnézni a Balatont”, majd jöjjünk fordulóval hazát jelenti most éppen, amin hisztiztem. Ha lenne a boltokon, néhány ügyintézésen kívül más, ahova lehetne menni kicsit kimozdulni…
Tényleg nem vagyok egy otthonülő típus, most pedig már tényleg a számítógép látványától is a hideg ráz. Pedig rohan felénk a vizsgaidőszak, éves zárás van, áfa, zoom hegyek, feladatok… és minden online. Ennyit én a 16 év alatt mióta itt lakunk nem töltöttem kint a teraszon összesen, mint ezalatt a két hónap alatt.
De egyszer ez is véget ér, pechünkre a bűnös Bp vonzáskörzetéhez tartozunk, ami most nem a mázli kategória, viszont a megélhetés, és élhetőség szempontjából, a saját nézőpontomból meg békeidőben nem mennék messzebbre.
Az élet viszont nem állt meg, azért egy kis “ünnep” belefért, mert végre nyitva a textilbolt, és vettem lila pamutot, ha elfogynának a kékek, akkor legyen momo-s.
Igen, ez ma ünnep, mert úgy válogattam a színes, szebbnél szebbek közül (igen, vettem másmilyt is, na…), mintha a maszkon kívül bármit is tudnék varrni…  visszagondolva a 2 hónappal ezelőtti tűfóbiás önmagamra, ha bárki azt mondja, hogy én ma este leülök a varrógépem elé, és maszkot gyártok, hát percekig visítva körberöhögöm.. aztán tessék, ünnepi pamutvásárlást tartottam.