48. nap – versem

Lassan indult a nap, mire magamhoz tértem teljesen, addigra Csabim már hazaért a friss kenyérrel a péktől. Kellett egy bögre kávé az ébredéshez, elég borúsnak tűnt az időjárás, majd gyorsan kisütött a nap, így reggeli után nekiláttam megkopasztani a félig elfagyott muskátlikat. 3x hagytam abba, mert mindig elkezdett esni az eső, harmadszor véglegesen bekergetett a házba.
Mindeközben a könyvelésben sok kárt nem tettem ma, de legalább a levelekre válaszoltam, és átnéztem a készülő új salátatörvényt, hurrá, már egy hete nem történt nagyobb beavatkozás az adók ügyében, már tényleg hiányzott.
Csabi és Tomi vállalta a vacsi főzést, de beugrottam panírozni, és fasírtot legyártani.
Ésésésés…..
Még éppen nyakig ragadt a kezem a maszatban, amikor az irodában töltőre kapcsolt telefonom zenélni kezdett… és volt remény, hiszen tegnap jött az e-mail, hogy ma meglepi verset kapok az Örkény valamelyik színészétől.
Éééééés igen!
Für Anikó volt a vonal másik végén, próbáltam csak magamban halkan sikítani! Engem hívott, tök kedvesen, még beszélgettünk arról főleg, hogy mennyire vágyjuk már a színházat, a színész-néző találkozásokat, pont elég volt már ebből a kényszerszünetből. Aztán Pilinszky-t kaptam ajándékul sokat-sokat olyan szeretettel, amitől könnyezve hallgattam, levegőt is ritkán vettem, és észre sem vettem a külvilágot. Még váltottunk néhány szót, de az én csacsogós énem elveszett, csak ittam a kedvenc szavait.
Tényleg megszűnt a külvilág, mert maszatos kezemből az arcomra és hajamra is jutott, tehát kacsamód picitbőgve pancsoltam a végre új fürdőben.
Épp végeztem, amikor már futhattam kaput nyitni, mert a két hónapra eladott Péteri háznál nem tudták az új tulajok a közműveket átiratni, még kellettek aláírások.
És mekkora mázli, hogy kellettek, mert jött Atis, és elpanaszolhattuk neki bánatunkat, hogy az új fürdőben már most mozog a csap, mire kikapta a célszerszámot a kocsiból, kért mellé egy “laposfejű-akármilyen” csavarnyúzót, és 5 perc múlva a csap már nem lötyögött, nem folyt és hálánkat a kapuig rebegtem utána.
Visszatérve magamhoz és az irodába könyveltem még egy kicsit holnapra előre, madj lassan alvás, mert holnap egész nap könyvelős napom lesz, plusz a maradék virágjaim várják, hogy a helyükre kerüljenek. Csak az eső essen máshol, és nem lesz gond.
Ma bejelentették, hogy a kijárási korlátozást enyhítik, na nem nálunk, hanem vidéken. Hogy mi mennyire számítunk vidéknek Bp-től való távolságban, az a részletszabályokból majd holnap kiderül, érzésem szerint pont benne leszünk a “túl közel vagy Pesthez” kategóriában.
Holnap a gimiben Tomiéknál online ballagás, ők zoom-on búcsúznak osztály szinten a végzősöktől. Nem vicces, kicsit sem ez a helyzet, nagyon sajnálom a mostaniakat. Tavaly ilyenkor Csabiéknak még “normális” ballagásuk volt, azt leszámítva, hogy Isti éppen a kórházban nyomta az ágyat, csak mi voltunk ott Tomival és Mamával.
Holnapután május, és onnan már “csak” egy hónap, és kitör a nyár…, egy különös, szokatlan, nagyon furcsa világban.
Szeretném visszakapni a régi szabad életem, de ahogy olvasom, sokan már annyira rettegnek, hogy évekbe telik, míg újra gyanakvás nélkül tudnak idegenekre ránézni: fertőz vagy sem? Én még nem tartok itt, nem ezt nézem a közértben, azért viszont húzom a szám, ha valaki maszk nélkül az én egészségemre szarik nagy ívben. Ha én megteszem, felveszem, akkor az ő keze se törne le…