26. nap – ügyfelek

Eljött a kimozdulás napja, irány a város.
Reggel még egy gyors könyvelés, aztán lelkierő, és padlógáz, mihamarabb érjek haza.
Na mától van az a pénztárcakímélő cucc, hogy ingyé van a parkolás az egész országban. Ez tényleg barátja a pénztárcámnak, meg ugye az olcsó benzin is környezettudatos, hogy két héttel ezelőtthöz képest most ugyanott laza fél órácskát keringtem, mire végre le tudtam parkolni, mert most nem cserélődnek az autók a parkoló helyeken, hanem mindenki fixen marad, nem jár le az ideje, nem kerül pénzbe. Az én hajam őszülési sebessége növekszik csak, és a legszennyezés, de mit számít ez, ha a fővárosi önkorit kell gyomorszájon vágni.
Szóval a kisbolt még él, fele forgalommal, a másik is, csak ott olyan a környék, mintha ciánoztak volna.
Hazafelé a meki drive adja a gyors ebédet, majd irány Maglód, ahol a legproblémásabb kérdés, hogy a Louis Vuitton táskát hogyan is kéne elszámolni a betonfuvarozó cégnél. Említem, hogy kuka, de kompromisszumos megállapodás okán irattartó nevű tárgyi eszköz válik majd belőle magas értéke okán.
Nem mondom, hogy ez legyen a legnagyobb gondunk…
Hazafelé másodszor megyek a pékhez, mert a hajnali fél 9-kor beszerzett kiló kenyér erősen kámforrá vált délután fél 4-re, így muszáj volt pótolni.
A vérnyomásom és cukrom megint a magas/alacsony egyszerre mókát játszotta, így egy órácskára kidőltem, de mire momo zoom kezdődött, akkor újra terepen voltam. Mindeközben még a kultpol szakanyagot is fogalmazgattam, míg az asz olyan kardinális kérdésekről pörgött, hogy szervezetet kellene fejleszteni, a nem tudjuk hova és miért. Nem említettem, hogy én pontosan tudom hova és miért, nem kell ehhez tesókompatibilis cég zsebébe hajigálni kifelé a lóvét az ablakon, de hát kinek inge, majd magára dobja, én ezt nem lájkolom. Bár említettem, hogy asz lóvé egy szálse, én tutira nem adok, ha meg elnökségi döntés lesz, akkor is engem kell majd meggyőzni róla.
Két óra szájtépés után konkrét feladatokkal végre lezártuk, már csupán a vacsora legyártása maradt a napi program.
Az e-mailek, és a tervező naptáram volt a vacsora melletti elfoglaltságom, hogy holnap reggeltől ismét rátapadjak a gépre és a feladatlistámra.
A mai nap rendkívül szomorú híre, hogy hitetlen Boris Johnson, a brexit okostojása annyira nem hitte el a koronavírust, hogy már az intenzíven győzködik, na nem látogatóként, hanem a lélegeztetőgép várományosaként. Szerintem lassan elhiszi, hogy nem a szomszédai a hülyék…
Ma a saját baromvezérünk is alakított, beígérte a nyugdíjasoknak, hogy lesz újra 13. havi nyugdíj, mondjuk ő kevésbé beszéli a magyart, és az évente 1x adunk 1 heti nyugdíjat minden év februárjában majd jövő évtől kezdve ha nem jön közbe semmi 4 évig, az nálam azt jelenti megint, hogy tanácsadói már a béka segge alá tolták a szavazóik értelmi színvonalát, és oda is huppantak kommunikációban. Hogy kinek a kurva anyját emlegette ma a nyugdíjasok értelmesebb rétege, azt ugye nem is kell mondani…
Ma aláírta a főváros és a kormány a fővárosi állami-önkoris színházi megállapodást, nagy meglepi nincs, hacsak az nem, hogy az eddigi fidesz seggnyaló Thália totál állami kézbe kerül, a magánzó Centrál is vastag 250 millát húz be az államtól. Hogy a többi független-magán mit kap, arról nemhogy hír, szó se került szégyenszemre. Mondjuk ez annak a Gy. Németh Böskének a szégyene, aki a fővárosban a kultúráért felelős, de érzésem szerint a Katonában nem lelné fel a ruhatárat, és ahhoz is gps kellene neki, hogy a Víg büféjét fellelje, mert kb annyit jár a színházak környékére.
A haveri Benkő Nórikát viszont addig tolta a Városmajoriba, míg össze nem ugrasztotta a fővárost az állammal tök feleslegesen.
Nem lenne baj, ha a fővárosi önkori által kinevezett bizottsági helyekre végre nem az oldschool dk ültetné a politikai seggnyalóit, hanem végre valódi szakemberek kerülhetnének. Ahány momo anyag átmegy a kezemen, én biza mindbe beleírom, aztán majd a szakpol eldönti, hogy hol maradhat benne. Nem a dk-királylány ekézése okán (megérdemelné), csak úgy… hogy egyszer végre kimásszon már a politika a színházakból, legalább a fővárosiakból.
Amit az állam finanszíroz, azoknak a főváros nagyjából elengedte a kezét, legalább nem kopnak majd nagyon a székek, többen jönnek a függetlenekbe, csak tudjunk végre kinyitni, főleg a szívem csücskében lakó Átrium.
Reggeltől újra könyvelés, nem megyek sehova a #maradjotthon keretében, mert már a hátamon érzem egyetlen édes Marcsim szúrós tekintetét, és már megint igaza van, hogy én sosem javulok meg. Deeeeeee, csak ki kell várni. Mielőtt tényleg jön, és végső húzásként hátbacsap egy péklapáttal… de minimum kirúgja a bokámat, hogy tényleg megüljek a seggemen.
Szerdától izgalmas lesz, mert szétkapják Geriék a fürdőt, így anyuhoz fogok járni pancsolni 🙂 (az is otthon, meg ugye van az itthon, szóval nem lesz semmi baj!)