22. nap – bérszámfejtős

Úgy döntöttem, hogy munkába ölöm magam, így reggeltől nem érdekelt semmi hír, információ, csak du 1 körül kezdtem azon gondolkodni, hogy akkor most a kijárási rendelet okán mehetek-e már kenyérért.
Addig pedig folyamatosan dolgoztunk a bérszámfejtéseken, én szóban, Csabi tanoncom meg a gyakorlatban. Hát nem voltunk gyorsasági bajnokok, mert mindennek a miértjét is elmagyaráztam, de meglepően vettem észre, hogy van, akinek elég 1x is elmondani, mert megjegyzi, vagy felírja. Ó, hogy vágytam én erre, mikor papagáj módon ismételgettem önmagam még a régi irodában mind az 5 alkalmazottunknak, akik a huszadik alkalommal is ugyanazt a hibát belepakolták a könyvelésbe, persze lehet, csak engem teszteltek, hogy még ébren vagyok-e.
Na de az a sötét múlt, Csabim meg a jövőnk.
Így délután ismét jöhetett az önkéntes munka, amivel úgy elsőre kicsit húztam az orrom, mert a drága néni azt bírta mondani, hogy szeretné, ha a férjem is velem jönne, mert szerszámot kell beszerezni… szóval a sokadik érzékével rájött, hogy én ehhez tényleg tök béna vagyok, csak nem tudom honnan, amikor erről ugye sosem beszélgettünk.
No mindegy, így az akkus körfűrész beszerzésére ketten indultunk a Lidl-be, majd utána közvetlenül a Penny-ben már egyedül is képes voltam megvenni a listáról a tételeket.
Hazaérve jöhetett még egy kis bér, ügyfélkapus meghatalmazás, levelekre válaszolás, és egy gyors szendvics (ebéd-vacsora gyanánt), mert este 7-től momo zoomoltunk a helyi ügyekről. Féltem, hogy nem sikerül technikailag mindenkinek, de jelentem: hősök a tagjaink, mindenki, aki ráért ott volt, és megharcolt az elemekkel, főleg a szoftver-mikrofon-kamera háromszögben.
Mindeközben ma kikapcsoltam magam a nagyvilág eseményeiből, mert egyszerűen megteltem a negatív hírekkel az elmúlt időszakban, főleg a két moderációs napon, tehát ma gőzöm sincs mi történt a nagyvilágban, viszont szembe velünk egész nap betonoztak, ami megadta a monoton hangulat alapzaját még csukott ablakánál is. Youtube zenék azért sokat javítottak ezen.
Mivel ma a kék szívecskék napja van, konkrétabban az autizmus világnapja, ezért érintett szuperanyuként ma én is posztoltam egy szép nagy kék szívet FB-re 🙂
Hogy a napomat is momo-val fejezzem be, még hozzáírtam két kultpolos készülő szakmai anyaghoz némi hasznosat, aztán irány a pihenés. Holnap beadandó az egyetemre, és munka-munka-munka.

25 év telt el. Pont ma. Aznap hajnal csöngött a telefon. Nem sokkal voltunk éjfél után. Éberen aludtam. Anyu vette fel, még nem volt mobilunk… sokat hallgatott, én meg belefúrtam a fejem a párnámba. Még nem jött át a szobámba, de már remegett a gyomrom, és már potyogtak a könnyeim… aztán nyílt az ajtó, egyre inkább próbáltam összekucorogni a paplanom alatt, mert éreztem, hogy elment, hogy már úton van egy másik világ felé. Aztán kimondta anyu a megváltoztathatatlant… a kórházból jött a telefon, hogy apu örökre elaludt. Nincs tovább, nincs remény. Kiestek órák, napok, hetek. Az élet továbbment, és már több idő telt el nélküle, mint vele. És ez persze ebben a formában egyáltalán nem igaz. Mert itt van velem, ő is, és mindenki más, aki azóta előre ment… Mint ahogy apu Pista bácsi halálakor mondta: előre ment kikérni a sört… de az én apukám itt van, mindig, velem, velünk.