Egy német sors – Hatszín Teátrum

Időutazás Brunhilde Pomsel – Molnár Piroska – életébe, vissza a náci 1930-as ’40-es évekbe.
Ha becsukom a szemem közben, akkor villannak a régi filmhíradók képei elém. Ha kinyitom, akkor nem csak hallom, de belül tovább látom, ahogy peregnek az események. Ahogy az első világháború után felnövő picilány az iskolában még nagyszerűen tanul, majd az alulképzett sokgyerekes családban nem lesz fontos, hogy tovább folytassa, és hiába benne az elszántság, a megszokott, áttörhetetlen családi háttér miatt 15 évesen már a munka világába menekül.
Első körben zsidó családi cégeknél dolgozik, és ahogy pattognak a későbbi szavak: “mert ’33 előtt nekünk semmi bajunk nem volt a zsidókkal”…
Brünhilde később a tönkrement, elmenekült zsidó családok után a rádióban, majd a propagandaminisztériumban kap állást, ahol visszaemlékezéseinek legfontosabb részei a védekezések:
“nem én voltam, nem tudtam, nem olvastam, nem gondoltam, én csak dolgoztam, nem érdekelt a politika, nem tudtam mi történik a koncentrációs táborokban, nem tudtam hova tűnt a barátnőm, nem tudtam, hogy táborokba küldik a melegeket, zsidókat, nem tudtam, nem tudtam…”
Élte a huszon-harmincéves szinglik életét, csak a munkája és az esti baráti szórakozások érdekelték. Fura fazon volt a propagandaminiszter főnöke Goebbels, de nem foglalkozott vele, mert nem került az étlapjára.
Egy olyan lány története ez, aki úgy megy el a választásokra, hogy nem tudja kire, mire szavaz, csak “tetszett a zászló, hát rájuk szavaztam”… tanulatlan, önálló gondolkodásra képtelen, csak az elé tárt, látott dolgoknak hisz, mert amit nem lát, az nincs is. Viszont nem is érdeklődik semmi iránt, így a világ nagy részéről fogalma sincs.
Mennyi és mennyi ilyen fiatal él ma is itt közöttünk, akik hajtják az állampárt mókuskerekét, olajozott kis fogaskerekekként, és bele sem gondolnak, hogy a történelem megismételheti önmagát. Ott, és akkor Németországban ebből egy világháború, több milló ember tragikus halála következett.
A bűnösök egy része előkerült, és Nürnbergben kiderültek a legfájdalmasabb részletek is. Brunhilde is akkor döbben rá, hogy mekkorát tévedett, mennyi mindent nem tudott, amikor a börtönből szabadulva, továbbra is ártatlannak érezve magát a nürnbergi perekből értesül a gázkamrákról, a kegyetlen tömeggyilkosságokról, aminek műkdötetésében ő is aktívan részt vett.
103 évesen is ártatlannak hiszi magát, és hárít.
Egyetlen fontos mondat nem hangzik el tőle: a felelősség, hogy felelőtlen volt, mert a háború vége felé sem kételkedett, nem gondolkodott.
Nagyon sok részletben a közönséggel együtt vesszük a mély levegőt, ismerősek a szituációk, a propagandaminisztérium hazug működése, pedig 2020-at írunk, sok évtizeddel a háború után élünk.
Vajon a mi pártállami vezetőink melyik menekülő útvonalat választják?
A készenlétben álló magángépeket?
A ciánkapszulát?
22… jön. És el fog jönni.
Nagyon kevés lesz védekezésképpen a “parancsra tettem”, “nem én voltam”, “ott se voltam”, “nem is tudtam róla”… nagyon…
(az idő megáll, a levegő megfagy az előadás közben, amikor Goebbels családjának, gyermekeinek megöléséhez érünk… percekkel később a nürnbergi eseményeknél kapcsolódom vissza a történetbe, ott elszakad valami, ottmaradunk, és nem ereszt a gondolat, az a tett, amviel 6 ártatlan gyermekük is meghalt, mert a szüleik a náci agymosásban megmérgezték őket is)
Máté Gábor rendezésében Molnár Piroska egy tolókocsis, megtört, tetteinek súlyát még mindig nem érző idős asszony, aki a díszletként óriási íróasztali lámpa alatt írja emlékiratait, a régi világról, és saját el nem ismert felelősségéről.

Szólj hozzá!