Hónap: 2020 február

20 perc késés cseppet pofátlanság, a színházi 5-10 percért már morgás van, itt birkatürelem.
Elkezdődött a show, szép lehetett, csak fényérzékeny szemmel esélytelen a látványt nemhogy élvezni, nézni…
A színpad olyan távolságban, hogy egy lego figura nagyságban kell felismerni a sok zenész között Caramelt, egy idő után sikerül, mert egyedül ő van fehér cipellőben.
A zene viszont nem rossz, igaz a számok közül 4-et sikerült felismernem, mert azokat szeretem, a többit is biztosan hallottam már, de valahogy nem volt elég fülbemászó az elmúlt 15 év termése ahhoz, hogy felismerjem.
Nem sokat várunk az első meglepi vendégre, aki a nagyszerű Tarján Zsófi, nagyon dögös a hangja, jó, hogy ő jött duett partnernek elsőnek.
Caramel a számok között mesél, időnként zavarban van, és nagyjából nem mond semmi érdemlegeset, sőt a következő számhoz kapcsolódót sem.
Ő Palik László klasszikusával ellentétben nem Damon Hill-t keresi, hanem többször is a nővérét, de öcsike nem vitte túlzásba a tiszteletjegyekkel, a nővér már majd kizuhan a 3. emelet magasságából tőlünk nem messze, a színpadról láthatatlan.
Érkezik a második vendég Nagy Bogi, aki könnyes szemmel nyávog el egy számot, nyugodtan otthon is maradhatott volna, persze nyilván Caramelnek kell a pihenő, ezért betolták tölteléknek.
És akkor eljutottunk a töltelék szó okán a másik szakszóig: vattázás. Itt biza vattázva volt a nézőtér, az én jegyem is egy kósza tiszteletjegy volt, a nézőtér fele minimum azzal jött, hiába pedig az ingyé jegy, a mikrofonba hazudott teltház azért sajnos nem jött össze.
A sztorizásban megtudhattuk, hogy kölyök Caramelnél otthon anyuka autentikus cigány zenét, és klasszik nótákat hallgatott, időnként Jimmy üvöltött náluk, de a rocker faternak erősebb hangfalat sikerült beszereznie, mint a muternak, így a legdurvább rock nyomta el a nótázást: Jethro Tull… mondjuk rock-ban tudok ennél durvábbat, de Caramelnek a zenéjéhez képest ez tényleg kemény…
Mindenki büszke valamire, így Caramel is Lehr Istvánnal való találkozására, és felépülésében bízva végre egy klasszikusan tökéletes számot énekel, az Angyallányt!
A Szállok a dallal mellett végre itt kezdem azt érezni, hogy nem hiába jöttem.
Újabb meglepetés, újabb duett, a “kitárulkozó” nőként bemutatott Palya Bea érkezik, hogy leénekelje a színpadról meghívóját. Szomszédom képzett és tájékozott, meg is említi, hogy “a csajnak ismerős a neve”… nebassz… az egyik legjobb énekesnőnk… (minden vendéggel oda-vissza körbenyalják egymást, köszöngetve, hogy eljött-meghívták… cseppet unalmas, mintha a színfalak mögött még nem találkoztak volna, ahol ezt meg lehet dumálni)
Egy óra után Caramelre rájön a para, mert nem stimmel a technika, és sikerül feltennie azt a kérdést, hogy “nem vagyok hamis? nem hallom!” Nem vagy hamis, csak erősen álmosítóan unalmas, de ha ezek a számok vannak, hát ezek a számok vannak, és nebassz, hogy ennyi lóvéért a technikusok ennyire nincsenek a helyzet magaslatán.
Ekkor jön egy újabb pihenő, minek közben egy tapadós kezeslábasban, mi a feje búbját is takarja, egy lény (a fiú-e vagy lány sosem fog kiderülni ebből a távolságból, de nem is volt fontos), szóval szépen egy halk zenére végigvonaglik a küzdőtéren. Nagy galiba nem lesz belőle, mert ez nem az a csápolós rock banda, így szépen sorban ültetve a nézők, akik felszólításra ütemes tapsba kezdenek jólnevelten, kicsit olyan rákosi feeling van… csak nem kiabálják, hogy “éljen rákosi, éljen rákosi…”
Két óra után végre bedobja az aduászt: jön az utolsó (???) szám, és eljutunk a Lélekdonorig. Ez is az a dal, ami megerősíti, hogy mégis érdemes volt eljönni.
A szerencsések már a sorok széléről megindulnak hazafelé, beragadva a sokadik emeleten a sor közepére a tomboló tériszonyommal esélyem sincs kijutni, bár a dal közben azért van egy prózai rész, ahol a komplett zenekar névsorolvasása folyik, ez kb annyira hasznos, mint amikor a kert végi hangyák kiabálnák, hogy ők név szerint hol vannak éppen.
A ráadás viszont már a ruhatár felé talál, ekkor már a nézőtér nagy része a menekülést választja. A metró felé az elcsípett félszavak: unalmas, álmosító, végrevége…
És akkor a valóság egyéb árnyalatai…
– ha cukorbetegként mész az Arénába, akkor vigyél bankkártyát, egyébként a lőtéri kutyát nem érdekli, hogy felfordulsz, anélkül max vizet ihatsz a mosdóban, mert a ruhatáron kívül mással nem fizethetsz
– tök balesetveszélyes tériszonnyal bármelyik nem küzdőtéri sor, semmi lehetőség kapaszkodni, így a szélére vegyél jegyet, vagy a földszintre (ahonnan pedig ha nem az első sorban ülsz ugyanúgy szart se látsz, mint az emeleti részeken, ami meg kurva messze van a színpadtól)
– a melletted ülőket hagyd nyugodtan, mázli, ha nem a színpad felől kapod ki a valentin napi gerlepárt, akik a röpke két órácskát zenehallgatással töltik, de a színpad látványa nem tudja lekötni őket, mert ki sem szállnak egymás torkából, neccesebb amikor már egymás bugyijában matatnak, de ugye lehet őket kibaszták otthonról, ez meg fűtött, ingyé is vót… no comment, lásd még az értelmező szótárban a “viselkedés”, “kultúra” szócikkeket, ha már a többit nem is sorolom
– itt nem tilos ezek szerint a videózás, másik oldalamon lévő nyugger banda folyamatosan telefonnal veszi az innen láthatatlant, mígnem egy rövid csendesebb résznél lévő anyázás közben “fáj már a kezem” jelzem nekik, hogy az összes elhangzó dal a youtube-n eredetiben, láthatóan, jó minőségben INGYÉ nézhető… hát nem mondom, hogy népszerű lettem, de ezek sem normálisak, hogy nem élvezik a koncertet, hanem videózzák, míg bírja a karjuk.
Én lettem a soros (hehe) kakukktojás a sorban, de azért ahogy körbe pillantottam minden sorban FB volt nyitva rengeteg helyen, és mivel látni úgysem lehet, max hallgatni, így többen is olvasással ütötték el az időt. (többen? tömegesen…)
Na szóval: Caramel bevallja könnyes szemmel a végén, hogy ez mekkora élmény volt NEKI, hát legalább neki jó volt… máris érdemes volt örömet okozni, azért legközelebb én is szeretném felhőtlenül jól érezni magam, ha már 2 órát rászánok az életemből péntek este.
A mögöttem lévők az utolsó számra ébredtek fel, akkor viszont rendesen, így a Lélekdonor ütemére folyamatosan rugdosták a sorunkat, tényleg mindegy volt már, nem küldtem el senkit ahova gondoltam, mert már a menekülő útvonalat vizslattam kifelé.
Sokszor merül fel kérdésként, hogy meddig tart egy koncert. Ez pont két órával volt hosszabb a kelleténél, és 20 perc késéssel kezdődött. Szerintem ez mindent elmond. Nem fenyegetésként, de lesz jövőre is. Nélkülem, az kurva ég.

Az utolsó hétvégén sikerült még elcsípni a kiállítást, és kár lett volna kihagyni.
Már az első teremben olyan nosztalgikus hangulatba kerültünk, hogy csak bolyongtunk körbe-körbe, és nehéz volt továbblépni az 50-es évekből. Itt még nem a színészek voltak elsősorban porondon, hanem az akkori életképek gyárból, kirándulásról, kórházból.
Azért a Záray-Vámosi házaspár nappalijából is kaptunk egy kis ízelítőt.
Majd továbblépve a következőkben kezdődött az igazi színházi időutazás! Keleti Éva fotóin életre keltek a régmúlt emlékei, már nem élő színészóriásokkal kacsintottunk össze. Portré sorozatokban láttuk az idő múlását, a 60-as évektól napjainkig, egy-egy végigfotózott színész/nő esetében volt ez rendkívül látványos pl. Törőcsik Marinál. A csitri, fiatal főiskolás lányból hogyan lett egy kedves csoda, akinek +80 felett is csillog még a szeme, ha már a teste többi része nem is engedelmeskedik neki úgy, ahogy azt kellene még.
Nem csak portrék, de előadásfotók is a falra kerültek, a leginkább megkapóak a mozgásszínházas, balettfotók, azok a légies mozdulatok, azok az állóképben is egész történeteket elmesélők!
Külön körbejárható képsorozatok szóltak a híres színészek családi kapcsolatairól, ahol a meghitt pillanatok mellett rácsodálkoztunk arra, hogy mennyire lemaradtunk a korabeli bulvárról, ami ma már természetes, hogy kiteregetik, hogy ki kivel él, vagy mégsem, de akkoriban ez nem volt még divat. Viszont divat volt a sok-sok színpadi munka, amivel a tehetségek valódi sztárrá váltak.
Izgalmas időutazás volt Mácsai Pállal visszafiatalodni a 80-as évekbe, hogy az utolsó termekben már a sármos 60-as színházigazgatóval nézzünk farkasszemet.
De nem csak a színészek, a zenészek is helyet kaptak a falon, ott volt az Illés, Hobó, Deák Bill, a Pa-dö-dö is.
Percekig szemeztem Kulka János jelenkori képsorozatával, a Csányi-Tenki házaspár kerti fotóival, a fiatal Kaszás Attilával… és még rengeteg kép előtt tudtam volna sokáig merengeni, de az élet hívott tovább, így kifelé amint megláttam a kiállításról szóló fotóskönyvet, azt máris magammal hoztam haza, hogy a kibővített kiállítás képeit újra és újra megnézhessen.
Csodálatos délelőtt volt a régmúlt színpadait újra felidézve.