Kiállítás – Szépművészeti Múzeum

Sokadik hétvége, de végre nem jött közbe semmi, randi a Szépművészetiben.
Kombi jegy, mindenhová, bár du fél 3-kor már az infopultban térképet magyarázó végtelenül kedves néni megemlíti, hogy a pince + földszint után “ha lesz még idő”, akkor mit nézzünk meg az emeleteken. Mosolygok, de igaza lett, visszamegyünk januárban, mert 3,5 óra nem lett elég.
Alagsorban a ruhatár melletti tuti csomagmegőrzőben kezdünk, majd onnan rögtön irány az ókori Egyiptom. A bal oldali miniterem vonzott be leginkább, a jobb sarokban lévő egyiptomi csecse-becsék, és a kiállított tárgyak melletti részletes leírásoktól nem lehetett szabadulni. Nem csak a kiállított leletek gondos elrendezése, információ halmaza varázsolt el, hanem a láthatatlan útvonal, ami végigvezet, a különböző területek pedig még térképen is követhetőek, hogy adott korban hol járunk éppen az ókori Egyiptomban. Bekukucskáltunk az egyiptomi hullaházba is, nem mondom, hogy a múmiák lakhelye és látványa feldobott volna, így tovahaladtam gyorsan az ókori Itália felé, ahol rögtön a korabeli “köcsögökkel” indultunk, de hamar a szoborfejekkel néztünk farkasszemet. Itt is felleltem még mai nap is hordhatónak, sőt egészen csinosnak kinéző karkötőket, és láncokat pár ezer évvel ezelőttről.
Irány a földszint, ahol úgy döntöttünk, hogy Rubens kiállításra indulunk először. Na itt délután már kicsit nagyobb a tömeg, mint ami kényelmes lenne (menj délelőtt!!!), de zseniális képekbe botlottunk. Nem csak Rubens, hanem a flamand festők legjava és Van Dyck képei között ámuldozunk. Nagy szaki nem vagyok, de azt már az első képek után megállapítottuk, hogy azon korban a modellek nem voltak anorexiásak, nem sanyargatták magukat, olyanok voltak, mint a tök normális emberek, husikák, és szépek! Nemcsak a festmények, a képkeretek nagy része is lenyűgöző. Volt némi logikai bukfenc két kép között, mikor Jézust az angyalok ápolják, akkor elég nyamvadtan hullafoltos, és erősen megviselt, mikoron meg feltámad, akkor meghalt állapotában jelentős javuláson, sőt! hízáson kapjuk. A portrék között ismét az az érzésem, hogy rám néznek, sőt a hátamban érzem a tekinteteket, nem is tudom merre forduljak. Az utolsó képek között a két oroszlán a legcukibb, de macska az akkor is, ha nagymacska, az meg ugye a kutyákkal együtt nagy kedvenc nálunk. Szédelegve haladunk tovább a második nagy termen, bámulva fel és előre, hogy el ne tévedjünk (nem lehet, nyugi!), mikoron is belefutunk az újabb múzeumi munkatársba, így már sokadszor mutatjuk a jegyünket, és Rembrand és tanítványai munkáihoz érünk. Na itt a mázli, hogy hoztam szemüveget, mert ezek az alkotások a sasszeműeknek készültek, vagy szemüveg segítségére van szükség. Készültem, így minden apró részlete látszik a műveknek. Ezek nem festmények, sőt! Tollrajzok, barna-fekete tintával kiegészítve, és hol sima, hol barnább papírra rögzítve. Mikor már megszokta a szemem, akkor a leírások olvasásakor felfedezem, hogy biza Amszterdam itt a fő téma, és vannak olyan képek, amiket ma utinaplózásnak hívunk, de a legjobban tetszők nem ez a kategróia. Rézkarcok, melyekre esélyem nem lenne tűfóbiám okán, így ha rajzolgatok is, az biztosan nem tűvel lesz, a toll + festék kombó viszont a szívem csücske. Olyan aprólékosak a rajzok, hogy észre sem vesszük, hogy már 15 perce két képet nézegetünk, de az idő rohan, és hirtelen egyre kevesebben vagyunk. Időérzékünk már réges régen Rubens festményeinél elhagytuk, tehát Rembrand után átsétálunk a Román csarnokba.
Egyik ámulatból a másikba. Az újonnan megnyitott, felújított Román csarnokba lépve állok, és csak nézek, majd elindulok, de ugye a szédülés nem csak a szédületes látványnak köszönhető. Óriási a tér, felfelé az a rengeteg élmény a falakon, egyszerűen a plafont nézve haladok már magam sem tudom merre. Szóval ha nem akarod, hogy az orosz turisták hülyén nézzenek rád, amikor már nagyon szédülve próbálsz állva maradni, akkor kb két percenként erővel vidd a fejed a plafonról nézésből az előre nézésbe (a falakon is van mit nézni, sőt!). A csarnok végétől két oldalsó részen is vissza lehet jönni, már ha sikerül végre egyenesen közlekedni, mert annyi, de annyi a látnivaló.
Amin bejössz kapu, az csak úgy látszik igazán, hogy milyen nagyszerű látvány, ha a csarnok másik végéből észreveszed, persze hogy ne vennéd észre! Szóval a kaputól balra találod a 3 info táblát, amin a Román csarnok története elevenedik meg, hogyan lett ebből a csodából először némiképp lebombázott romhalmaz, majd raktár, mi történt a felújítás előtt, hova kerültek azon műtárgyak, amik már nem olyan trendik, de mégis be kéne mutatni őket (másik múzeumokban lesznek láthatóak 2021-22-től, már ha azok elkészülnek a Liget projekt keretében, jó nagy kérdőjelek vannak már, hogy a betonrengetegből mi marad és mi nem).
Még van két info tábla a bejárattól jobbra (már ha szemben állsz vele), ami a csoda leírása, és a mellette lévő kisajtó történetét is elmeséli (kisajtó? máshol az óriás kategória, de ebben a térben megbújik).
Kifelé megállapítjuk, hogy lassan jön az éjszakai váltás, mindjárt 6 óra (hova a francba repült el a bámészkodásra szánt idő?), így az első és második emelet a következő alkalomra marad.
Kifelé még beszabadulunk az ajándékboltba, és szerényen bevásárolunk karácsonyi apróságokat magunknak és családtagjainknak, ha nem vagy óvatos, több havi fizudat is ott tudod hagyni annyi minden van, ami csalogató.
Kifelé a sötétben botorkálunk a földalatti felé kellemesen elfáradva.
A múzeum gyógyterápia: nem fáj a kezed-lábad (mindegy, hogy előtte-utána fáj, ott és akkor minden mással foglalkozol, csak azzal nem), a cukrodat is helyrerántja, mert 3,5 óra alatt fél liter vízzel is beéred, nem nasizol mint a monitor előtt otthon, és a mozgás is segít (8,2-ről 4,7-re, ennél jobb cukorkoordinátor csak a színház!)
Az időszaki kiállítások: Rubens 2020.02.16-ig, Rembrand 2020.01.05-ig látható, ne hagyjátok ki!

Szólj hozzá!