Legénylakás – Centrál Színház

Cuki szerelmes limonádé egy hideg téli estén 🙂
Chuck (Fehér Tibor) felemelkedésének útját abban látja, ha a biztosító társaságnál, ahol dolgozik minden felsőbb vezető igazgatónak esténként kölcsönadja belvárosi kis lakását, hogy azok (Cserna Antal, Ódor Kristóf, Endrédy Gábor, Janicsek Péter) zavartalanul csalhassák meg fix feleségüket a különböző helyeken összeszedett alkalmi barátnőikkel. Nem működik rosszul a rendszer, azt leszámítva, hogy a beígért előléptetések csak nem esnek meg Chuck előmenetelében, hiába ígéri az összes nála dugó csalfa férj neki.
Mindeközben Chuck vágya Fren (Tompos Kátya) kecóra vitele erős késedelmeket szenved, nem csupán a lakás foglaltságának okán, hanem Mr Sheldrake (Stohl András) főfő HR főnök miatt, aki hülyíti és szeretőként tartja Fren-t, aki bájosan hülyén még “mindig” szereti.
A sztori nem lenne teljes, ha Mr Sheldrake pont nem Chuck lakását venné igénybe, és természetesen ott randizik Fren-nel.
A helyzetet bonyolítja, hogy a szomszéd doki (a zseniális, az este fénypontja: Papp János!!!!) rosszul alvó feleséggel van megáldva, és nem kevés szakmai kíváncsisággal, a “hogyan lehet túlélni ezt a mindennapi strapát” témakörben. Kicsit sem sejtni, hogy szakember ismerősei által is erősen igényelt információk tömege nem egy “pácienstől” származik, hiába vizsgálnák meg tudományosan, hogyan bírja szuflával a szomszéd fiatalember.
Chuck főhősünk magában beszél az előadás nagy részében, hozzánk a közönséghez, és végre a második felvonásban már nem csak álmaiban szerepel Fren, hanem már egy kósza bukott randin is túl van.
Ennek örömére felszed egy kocsmai álkurvát (Pokorny Lia, a tökéletes!), akit végre saját használatra megtartott lakásába visz kevéssé szomjasan. A bonyodalmakat fokozza, hogy Mr. Sheldrake éppen hazasiet a mégfeleségéhez, és Fren egyedül maradva a lakásban úgy érzi, hogy neki pont elég volt ebből az elbaszott karácsonyból, sőt az életéből is, úgy benyalja Chuck altató készletét.
Tök jó hír, hogy a vicces doki a szomszédban éppen kéznél van, és míg Chuck kipasszolja nem kevés rábeszélés árán egyéjszakásra tervezett nőjét a lakásból, addigra életet lehel Frenbe.
Aprócska baki, hogy mire másnap végre a fiatalok egymásba szeretnének, addigra befut Fren bátyja, és hazaparancsolja a csajt. Mindeközben a korábbi csaja Mr Sheldrake-nek felkapja a vizet, és nem tűri tovább exe újabb hódításait, és feldobja az asszonynál, aki így helyből utcára, illetve itt előkelőéknél szállodába jut szilveszter éjszakájára.
Mikor (spoiler!) Chuck már épp feladván a Fren utáni epekedést szedné a sátorfáját és a doki legnagyobb bánatára lelépne a bús p…ba, akkor jön Fren és megmenti a helyzetet, vadul elkezdenek…. nem, nem azt! Nézd meg… 🙂
Dokinak sikítós vastaps, a többieknek a sima.
Zenés, bolondos, lassú, de a második felvonás végre nagyon vicces (éljen Papp János színművész örökké!)
Puskás Tamás rendezőt dícséri ez a kellemes este.
PS: egy színapdon az exnemzeti fénykorának üdvöskéi: Fehér Tibor, Tompos Kátya és Stohl András. 🙂 Jó őket együtt látni!

Kertész utcai Shaxpeare mosó – Örkény Színház

Végre az a Rómeó és Júlia történet Bodó Viktor rendezésében, ami nem a hagyományos, nem a megszokott nyálasan szerelmes sírósdráma, hanem egy nagyon mai, igazán rendhagyó előadás.
A klasszik történet beköltözött a VII. kerületi Kertész utcába, ahol a pontos helyszín egy autómosó, a helyi két családi banda viszálya mit sem változott az évszázadokkal ezelőtti sztoriban.  Csak kiegészült.
A szerelem és a gyilkosságok mellé befutott a drog, a techno, a csalás, a piti bűnözés és a humor. Igaz, ez utóbbihoz nyitottságra és jó humorérzékre is szükség van, egyéb esetben irány a ruhatár a szünetben, néhányan menekülőre is fogták.
Érkezéskor valami nem stimmelt, nyilván kezdő nézőként (mármint ezen előadáson) érkezve kényelmesen a 7 óra már a nézőtéren talált, félházzal. Kint az előtérben még a többiek, majd némi üvöltözés behallatszódott, igen, elkezdődött, már ott Tybalt és bandájának kötözködő bevonulása. Legközelebb bevárom őket, és némi spoiler: a szünet elejét is érdemes még a nézőtéren tölteni, van még látnivaló 😉
Szóval a két banda itt is öli egymást, látványban Shakespeare-t (Máthé Zsolt) simán a színpadon öltöztetik át bandataggá, itt azért eldől, hogy +18-as az én ízlésem szerint az előadás, kicsit sem vagyok prűd, de ha már kiteszik, akkor gyúrjanak rá.
A zene, a látvány, az első rapben emlegetett Nádasdy Ádám jelenlétében kezd felengedni a mai közönség az első döbbenet után. Talán a filmszerű látvány, és jelenetek, a színészek odaadó játéka az oka, de percek alatt felejtjük el, hogy ez néhány utcára a Madách tértől játszódó történet, annyira igaz, és hiteles.
Kapulekné (Hámori Gabriella) igazi szétplasztikázott kurva, Kapulek (Csuja Imre) a szürkegazdaságban halászó újgazdag vállalkozó, Mercutionak (Polgár Csaba) egyetlen tiszta pillanata sincs, csak a cucc tartja életben, mindegy mi az, tolja rendesen. Benvolio (Vajda Milán) a legszerethetőbb mackó a bandában piszok jó humorral, jó ütemérzékkel dobja be magát minden pillanatban. Montágné (Takács Nóra Diána) a roki mama olyat énekel az első felvonás végén, hogy szem nem marad szárazon. Igen, van zene, mindenféle, sőt a szünet előtt nem sokkal a fél nézőtér együtt bulizik techno-táncol a színpadon lévő színészekkel (ne félj, nem kötelező, de úgyis kedvet kapsz!)
Párisz (Ficza István) hozza a bicskanyitogató úrifiút, akit addig kéne ütni, amíg mozog, és csak egyetlen esélye van a feleségre, ha zsarolással szerez magának. (itt szerez, mert ez nem a hagyományos Júlia storyline).
Herczeg (Gálffi László) üde színfolt a színpadon, megáll az élet, mikor belép, az első érkezése különösen hatásos.
Geri szerepében Jéger Zsombor végigmelózza az egész előadást az elejétől a végéig, a legfontosabb bandatag, barát, és mégis szinte mindig a láthatatlanságban marad.
Csákányi Eszter parasztos dajkája minden pillanatában rendkívül vicces, nem tud úgy lépni, mozdulni, szólni, hogy ne röhögnénk nagyon.
Az elcseszett életű Rómeó (Patkós Márton) a végletekig kínozza magát, majd ebben a történetben az aranylövéssel kerül át a túlvilágra.
Júlia (Kókai Tünde) a vagány csaj, aki még az őseivel is helyből szembeszáll, de itt azért már a mai világban él, és inkább a lóvé, mint a csóró Rómeó, bár a túlvilágra itt is hamar átkerül.
Tybalt (Nagy Zsolt) az a típusú erőszakvezér, aki gyorsan kiérdemli a sorsát, nem spórolt a rendező a művérrel, folyik az rendesen egy jeleneten belül, amikor gyorsan kinyírja Tybalt Mercutiot, majd Rómeó Tybaltot.
A második felvonás csúcspontja Lőrinc (barát?) – Mácsai Pál zseniális alakításában – eljövetele, aki egy kerékpárjavító szaküzlet mélyén működő drogelosztóként sem hagy fel papi hivatásával és adja össze az ifjú párt, majd miután Júlia nem hisz a csodaszerében, saját maga teszteli azt. Időközben arra is van ideje, hogy aktuálisan beszóljon a mindenkori hatalomnak, zseniális, ördögi tudású a pasi na!
Különleges este, nagyszerű előadás, fiataloknak, főleg akik megszenvedték az eredeti végigolvasását kötelező. Itt tutira megszeretik.
Többszörnézős szeretemszínház.

Az egérfogó – Veres1 Színház

Agatha Christie regénye alapján készült az előadás, így már most mondom, hogy a gyilkos tettestársaként én sem mondom meg ki ő. Csakazért sem, hogy elmenj és megnézd, vagy legalább elolvasd a könyvet.
És akkor spoiler nélkül.

Egyszervolt holnemvolt kitört a tél havazással, jéggel, és úttorlaszokkal (még a klímaváltozás előtt élt az író, így erre volt sansz…). Egy panzióban gyűlt össze a gyanús társaság, a panziót üzemeltető házaspár: Mollie (Verebes Linda) és Giles (Pál Tamás), Mrs. Boyle (Zorgel Enikő), Christopher (Dósa Mátyás), Metcalf őrnagy (Venyige Sándor), Mr Paravicini – a kakukktojás (Trokán Péter) Miss Casevell (Molnár Gyöngyi) és Trotter őrmester (Mohai Tamás).
Gyilkosság történt, és a panzióban tartózkodók közül mindenki gyanús, mert a legyilkolt néni annó nevelőszülőként 3 gyerkőcöt vett a néhai férjével magához, majd a lóvét eltették a gyerekeknek viszont se kaja, se szeretet nem jutott. Így az egyikük meghalt, a “gondos” anyuka pedig jól megérdemelten a sitten végezte. Miután leülte azt az időt, amire megmérték, hazatérvén sokáig nem örülhetett szabadságának, mert a gyilkos átsegítette a túlvilágra.
A gyilkos pedig már a panzióban van, és következő áldozatára vadászik.
Ki kicsoda? Trotter nyomoz (?), vagy nyomozva szerencsétlenkedik, előkerül a létszámból a másik két gyerek, a tanító és a bírósági illetékes, aki a nemalkalmas családba helyezte annó a gyerekeket.
Minispoiler! Lesz még hulla, meglepetés, lelepleződés, csavar, újabb titok, és a gyilkos is előkerül.
Bűnrészesek leszünk, mert a gyilkos kérésére titokban tartjuk kilétét, nem mondjuk el, hogy végig átvert mindenkit, míg le nem bukott.
2,5 óra tömény krimi, semmi sem zökkent ki az izgalmakból, remek kikapcsolódás nem csak téli estékre.
Schlanger András rendezte, és emlékezzünk meg Gedeon Borókáról is, aki a jelmezekért és díszletért felelt, és ezek kimondottan jól sikerültek!
Továbbra is szeretemszínház!

Zarah – Náray Tamás

Zarah Winter nagyjából egyidős a nagymamám hugával. Szerencsés vagyok, mert én még szerethetem, és itt van velem.
Zarah története teljesen más, mint minden élettörténet, talán csak annyi a közös a saját családoméval, hogy túl kell élni. Mindent túl kell élni, becsülettel, egyenes gerinccel, kitartással.
4 éves a pici Zarah, amikor már a náci Németországból menekülnie kell nővérével, és nemhogy nagy tétekben, még miniben sem fogadott volna senki rá, hogy ők ketten túléve jutnak ki az országból, hiszen egy meghurcolt, elhurcolt, kivégzésre ítélt zsidó családból származva egy szál ruhában rohannak, kínlódnak át, keresztül Európán egészen egy pici olasz faluig, ahol menedékre lelnek. Álnéven, de élve kedzenek újra mindent nem a nulláról, hanem mínuszból gyökerek és családi támogatás nélkül. De mindenhol vannak jó és még jobb emberek, akiktől munkát és lakhatást kapnak, ahonnan fel lehet állni, fel lehet építeni egy új életet. Edel (Zarah nővére) ügyességén, kitartásán nem csak saját, de kishuga Zarah élete is múlik. Megint beválik az igaz, becsületes munka gyümölcse, megvetik lábukat és kialakul a saját életük, Edel tanítóként el is tudja már tartani magukat. Zarah így járhat iskolába, élhet egy viszonylag normális életet. Edel életébe beköszönt egy új szerelem, és végre neki is lehet saját gyereke Ceasare, aki már nem Zarah, bár mindenki úgy tudja, hogy a kislány nem a huga, hanem a lánya.
Álnevüket Zarah dobja el, mikor már biztonságos az európai helyzet, sok éve vége a háborúnak, és Edel sírjára újra saját neve kerülhet.
Zarah nem marad teljesen egyedül, akkorra már sajátjaként gondoskodik Edel kisfiáról, és a Totti család legifjabb sarja hűséges szerelmével eléri, hogy férjhez is megy hozzá.
Nagyot ugrunk az időben, Jozefa történetéhez, aki Zarah lánya, és próbál eligazodni a 70-es évek vége, 80-as évek elejének forgatagában. Nem szerencsés, de ugye a szerelem fehér bottal jár, és vak, belehabarodik halálosan édesapja, Totti ezredes helyettesébe, aki nemcsak jóval idősebb nála, de nős, kisgyerekes családapa is egyben, aki nem csak Jozefát, a feleségét, de még a kisváros többi szép, és hajadon lányát is hülyíti, több vasat is tart a tűzben.
Zarah szerencsés, információhoz jut, és szigorú édesanyaként kimenti lányát ebből a mérgező kapcsolatból, nem sejtve, hogy lánya és a közte lévő feltétlen szeretet olyan léket kap, amivel közös hajójuk süllyedni kezd. Megállíthatatlanul.
Jozefa kényszerből Bécsben tanul tovább nénikéje gyámsága alatt, ahol is már egy nemesi családból származó “megfelelő” kérő is érkezik. Jozefa feledve exét férjhez is megy, azt az apróságot leszámítva, hogy egy újabb reménysugárral átveri volt exe, és házasságában már az ikrek születésekor sem biztos, hogy vajon melyik férfi az apuka. Tragédiák sora következik, először férje, majd ő maga is eltávozik, az ikrekért pedig hiába harcol Zarah, esélye sincs. Nem tudja miért, de beletörődni sosem tud.
Elhagyva Olaszországot Izraelben talál lelki menedéket, és idős közel 80 éves korára új életét már semmi nem bolygathatja fel. Hiszi ő.
Mikoron is Ceasare és családja látogatóba érkeznek hozzá Amerikából, lát egy filmfelvételt és összefut a saát lánya hasonmásával Jeruzsálemben. Újabb őrült nyomozás kezdődik, ahol az ikrek előkerülnek, de azon nyomban el is tűnnek Zarah elől. Művészet, régészet, kiállítás, bűn, kábítószer, titkosszolgálatok, szerelmek… és jöhet a Zarah öröksége, a második kötet.
Náray Tamás úgy szövi a történet szálait, hogy mindennek van jelentősége, az utolsó pici szereplők is fontosak, vagy később fontossá válnak, a mese repít minket évtizedeken, történelmen, családi események sorozatán át. Nem csak a különböző szerelmek, barátságok, születések, halálok vannak hatással az eseményekre, beleszól a politika, világháború, titkos tárgyalások, nyomozások sorozata is.
Praktikus tanács: ha egyben van időd, akkor pár napig fel sem tudsz állni a kötet mellől (javasolt!), fogd meg mindhárom kötetet, és el se ereszd! Ha ettől kevesebb az időd, akkor ne hagyj ki egy napot sem, mert annyi minden történik, annyi szereplő van, hogy úgy jársz mint én, aki egy hétre letette, hogy fejezeteket kellett újra olvasni, hogy értsem ki kivel van és mi történik, mik az összefüggések.
Nekem az első kötet végén voltak a legmeghatározóbb mondatok, amik a remény és hit összehasonlításából adódtak, mert reménykedni lehet, de ha hiszel benne, akkor sokkal több esélyed van, hogy megvalósuljon. Így én most abban hiszek, hogy elolvasod Te is, és Te is átéled az élményt. Szeretemkönyv. Az összes Zarah!

Seveled – Aréna Mozi

Gergő (Mészáros Béla) nagy nőcsábász, de tulajdonképpen csak az igazit keresi, míg meg nem leli, majd jól pánikba esik ennek tudatában és menekülőre fogja. Mindig. Minden csajnál. Szerelem, pánik, menekülés. Új szerelem, új pánik, újra menekülés.
Emma (Básti Juli) viszont már erősen vágyik unokára, ehhez viszont Gergő mellett végre egy olyan csajra is szükség lenne, aki feleségnek való. Emma nem várhat soká, hiszen a szíve már kezdi feladni, szívtranszplantációra vár.
Gergő erősen bajban van, így jó ötletnek tűnik, hogy a nemrég a házba költözött bohém csajt kérje meg némi kp ellenében, hogy játsza el a halálos ágyán a beteg mamának, hogy biza a feleségjelölt, aki nem mellesleg már babát is vár. Árnyalja a képet, hogy kevés volt az előre egyeztetett sztori, így sem a baba érkezésének ideje, sem megismerkedésük módja nem tisztázott.
A kórházi dokinéni Hedvig (Rezes Judit) röviden tájékoztatja Gergőt, hogy kímélni kell a kedves mamát, de mint történetünk összes szereplője, ő sem a “százas” kategória. Bármilyen lelki sokkra pánikkal reagál, így mikoron is meglátja és bemutatják neki Adoniszt (Mészáros Máté), akkor helyből rohama lesz. Kettejük kapcsolatának kibontakozása egy külön történet a sztoriban, ami olyan szál, amből egy komplett filmet lehetne rittyenteni, annyira tökéletesek. Hedvig pánikrohamának megoldását a nemorvos Adonisz tudja a legjobban kezelni, hol egy klassz markológéppel mennek rombolni, hol az esküvőjükön növelik az egyházi költségeket egy váza apróra törésével.
De vissza a hazugsággyárba: megtörténik a csoda, és Emma új szívet kap, egy izlandi motoros halála által. Egyre jobban lesz, így Gergő és Saci (Tenki Réka) a legnagyobb szarba kerülnek, egyre inkább belekeverednek saját hazugságaikba.
Gergő helyzetén mit sem javít munkahelyének állapota, mert filmkritikusként (lásd magyar valóság: a kultúra és az állam helyzete jelenleg) inog a munkahelye, és kollégái sem könnyítenek helyzetén: ki exbarátnő mivoltában, ki pedig elvárásai okán. Legjobb barátja Robi (Molnár Áron, igen a NOÁR-os!) viszont mindig a fején találja a szöget és visszarángatja legjobb haverját a földre.
A mellékszálak sem mellékesek ezen az estén, Gergő lakóhelyén, a gangos házban igazi Muppet Show szereplői a folyosón üldögélő, és főhősünk magánéletére fogadásokat kötő két öregúr Géza (Bodrogi Gyula) és Károly  (Cserhalmi György) közötti rövid szópárbajokon fekszünk a nevetéstől. Utóbbi Karcsink lesz végül az a szerencsés, aki Emmát levadássza, amiről (életkoromnál fogva már halványulnak az emlékek, de még bevillannak) helyből ez a klip jutott eszembe: Tíz kicsi bűnjel (a kétezres évekből: 2008-ban, és még a nyolcvanas évekből is: 1987-ben ők ketten).
Szóval Gergő és Saci tépik egymás idegrendszerét, hazudnak folyamatosan Emmának, miközben szépen lassan egymásba szeretnek. Hátráltatja őket Saci erőszakos expasija, Gergő álmai, hogy Mr. Davenport-tal (gyerekkori álomszínésze) interjút készíthessen, a munkahelyének közelgő bezárása, de leginkább önmaga, a saját félelmei, és pánikrohamai, amint komolyra fordulna egy-egy kapcsolata. Sacival viszont minden másképpen alakul, szócsatáik, különböző élethelyzetük, történetük mind-mind egymás karjaiba sodorják őket, a boldog végkifejletig. Igazi happy-end 🙂
Orosz Dénes rendezésében többszörnézős, nagyon vicces, vidám, de mondanivalóval teli, nagyon mai történet, remek színészi játékkal, szereposztással (még a legkisebb szerepekben is olyan nevek, mint Parti Nóra, Ficza István, Ónódi Eszter, Pogány Judit, Balázs Andrea stb.)
Többszörnézős, sírva röhögős!

A vágy – Radnóti Színház

Otto (Schneider Zoltán) és Hilde (Kováts Adél) végtelenül “unalmas” házaséletébe csöppenünk, rögtön a hitvesi ágyba. Ottónak nagyobbak a vágyai, mint a lehetőségei, és innentől a helyzet csak fokozódik. Próbálja szegény pára megoldani, a maga egyszerű módján a szorult helyzetét, de előbb-utóbb be kell látnia: ami nem megy, az nem megy.

Hozzájuk érkezik a sittről Hilde öccse Fritz (Vilmányi Benett), akit szexuális túlfűtöttsége az utcára hajt minduntalan, ahol nem közveszélyes, viszont erősen megbotránkoztatóan magamutogatóvá válik. Vágyölő nyugibogyókkal engedik útjára. A kísértés a befogadó család alkalmazottja, Mici személyében érkezik, de ugye akinek a vágyai extrák, azt a hétköznapi szerelemre vágyó csaj nem elégítheti ki.

A szerelemért, szeretetért viszont mindenre kapható alkalmazott Micit (Bata Éva)  Ottó kapja el, és Hilde ráébred, hogy lepattintották róla a megszokott férjecskéjét.

Mit tehet egy megcsalt feleség? Nekifut a feladatnak, amihez kap némi oktatóanyagot Micitől, és bedobja magát a közös Ottóért, majd le is szakítja, mint főnyereményt. A hogyan már spoiler, de csak egy félmondat van rá “eeeezkéééééééééész”…

Szabadszájú, nagyon humoros tabutémákban túrkálunk a végletekig, semmi sem titok, mindent megmutat az előadás (igen, azt is!), és hatalmas érzelmeket dobál a színtér közepére. +10 év házasság után mit okozhat az elhidegült feleség, mennyire egyszerű a nem túl bonyolult gondolkodású kertész vállalkozó Ottót behálózni (temetője is  van, vigyázz befelé, le ne taposd a sírt!).

Nem maradunk gondolkodnivaló nélkül a házasság, szeretet, szerelem, dugás (!), szexuális vágyak, elfojtások világából. Úgy beszéli el a történetet az előadás, hogy végig folyamatosan nevetünk, miközben azon gondolkodunk, hogy nem, ez velünk nem fordulhat elő. Ottó egyszerűségében nagyszerű, prototípusa a nem túl okos, viszont szeretetéhes nagymackónak.
Mindent kimond, gondolkodás nélkül, és nem az irodalmi-városi szóhasználattal fejti ki véleményét a környezetéről, és mindent továbbgondol, túltol, túlharsog, túl… túl… de még mennyire. 😉

A bemutató előtti előadás extra élménye, a nézőtér sarkában remekül szórakozó rendező: Alföldi Róbert, aki szinte sima nézőként velünk együtt nevet a poénokon, mintha most látná először.
Csodás csapat, nagyszerű előadás! (többszörnézős)

+18 karikás, de minimum felvilágosult 17 év felett.
Kékharisnyák, prűd  míszpicsák kerüljék messzire, vagy nyissák ki a szívüket, és az első 10 perc sokkhatása után remekül fogják érezni magukat.

Ópiumkeringő – Pesti Magyar Színház

Álljon itt az utókornak… 4. napja nem jutok szóhoz.
Ez AZ az előadás, amit mindenkinek látnia kell életében 1x.
Ha majd bőgés nélkül le tudom írni az érzéseim, akkor itt lesz.

Karády Katalin életének leggyötrelmesebb fél éve a színpadon 1944 tavaszától indul. Jazz, történelem, a mélységek pokla, a remény és a reménytelenség képei egymás után.
Karády Katalint Pataki Szilvia kelti életre, és az ő szemén, személyén keresztül éljük át a kegyetlen mindennapokat, a börtönt, a reménytelenséget, a kínzásokat, a kihallgatásokat, a szerelmet, az árulást, a kilátástalanságot… majd a történetek között szólnak a kor felejthetetlen dalai, mind-mind az akutálisan történetrészhez illő időben: Hiába menekülsz, Hamvadó cigarettavég, Ez lett a vesztünk, Ugye gondolsz néha rám… amikor nem a döbbenettől megkövülve hallgatjuk 1/1 a színésznő elfogásának, lecsukásának, kihallgatásának, megkínzásának szörnyűségeit, akkor könnyítésként lelkünk már hangosabban zokoghat a dalok között. Halkan magunkba sikítjuk, hogy ez nem történhet meg, ez nem történhetett meg… pedig megtörtént, és vele, az ünnepelt színésznővel is megtörténhetett, mert nem dobta el a barátait, elveit, szerelmét és gerincét még akkor sem, amikor már az élete volt a tét. Pedig az életével játszott, amikor nem árulta el a zsidó barátait, amikor bújtatta a megbélyegzetteket.
Rohanunk a vesztünkbe…??? Lépkedek hazafelé, keringek az úton mire megtalálom a hazafelét… soha többé nem jöhet vissza az a gyászos áruló korszak… pedig már itt van, a besúgók, árulók, érdekemberek most is itt vannak, és élnek vidáman mások sorsának romjain…
Végtelenül érzékeny, sírós, és elgondolkodtató este lett.
A zenét a Modern Art Orchestra hozta a színpadra, Lengyel Ferenc (ott ült a nézőtér közepén, és őszinte örömmel tapsolta meg a végén Pataki Szilviát – nagyszerű volt! és a zenekart) rendezte.

A GÁLVÖLGYI – Játékszín

Igen, így csupa nyagybetűvel!
Elfogult vagyok? Nem látok a rózsaszín ködtől? Nem hát.
Mert színpadon önálló esten A Gálvölgyi.
Kihagyhatatlan, utolérhetetlen színészóriás. És mindig, minden szituációban EMBER tud maradni.
Olyan humorral mutatja be, ha kell figurázza ki a saját életét, családját, szeretett barátait, kollégáit, hogy sokszor fulldoklunk a nevetéstől.
Az eredeti címe az előadásnak részben igaz, a bölcsőtől indulunk, de szerencsére, a végelgyengülés és  koporsó még állati messze van. Addig is Gálvölgyi János azért áll minden este a színpadra, hogy nekünk feledhetetlen órákat okozzon.
Megtette ezt most is.
Elindultunk az időutazásra a gyerekkorától, a szüleitől, haladtunk tovább a gyerekkorán Angyalföldről a Csengeri utcába, az általános iskolán keresztül vezetett utunk a környékbeli Madách és Nemzeti színház művészbejárójának képzeletbeli útvonaltervén át a Madách gimibe érkeztünk. Képeken feltűnt szintén “zenész” padtársa Verebes István is többek között. Egy következő képkockán, az akkor még nem bérlakópropagandista Reviczky Gábor is balettozni tanult a Színművészetin Gálvölgyivel együtt.
Valahogy sikerült olyan közönségnek összegyűlnie, akik nem csak nosztalgiára vágytak, de képben voltak az összes aktuális kiszólással, beszólással, áthallással. Mint egy egyszemélyes mini Heti Hetes (oké, a főcím is benne volt a retro buliban).
Előkerültek a régi Ki-Mit-Tud felvételek, amik nekem már történelem, de jöttek a nagy még pályatársak, az örök kedvenc Márkus László, akiért egyerekként rajongott, dolgozhatott vele, majd az utolsó pillanatokban a karjaiban hunyt el. A sírva nevetünk nem ez a pillanat, de nem sokkal később újra a zsepiért nyúltunk, amikor Bajor Imre tűnt fel a képeken és Hernádi Judittal együtt a Pasik forgatásairól jöttek a sztorik. Olyan bajorimisen lendültünk tovább a poénos régi sztorikon.
Hernádi Judit sem hiányozhatott, az igaz barátságuk, annak kezdete, és a tisztelet, ami Gálvölgyi János minden mondatában benne volt.
A két élő dal, a színdarab részlete, ahol beugrott Psota Irén mellé, még a hőskorban, mind-mind repített minket a régmúltba, és közben élőben, elevenen még szerencsére mindig a színpadon: A Gálvölgyi.
Minden történet és fényképhalmaz mögött egy újabb, és újabb szelete az életének, kapcsolódások a mai mindennapjainkhoz, a keserédes poénok, és a végtelen szeretet, és színházszerelem öntötte el a Játékszín színpadát, ahol több mint 50 éve kezdődött minden.
Kihagyhatatlan előadás, ha minden este ezt nézném, akkor sem unnám meg sokáig!
Köszönet érte A GÁLVÖLGYI JANINAK!

Kiállítás – Szépművészeti Múzeum

Sokadik hétvége, de végre nem jött közbe semmi, randi a Szépművészetiben.
Kombi jegy, mindenhová, bár du fél 3-kor már az infopultban térképet magyarázó végtelenül kedves néni megemlíti, hogy a pince + földszint után “ha lesz még idő”, akkor mit nézzünk meg az emeleteken. Mosolygok, de igaza lett, visszamegyünk januárban, mert 3,5 óra nem lett elég.
Alagsorban a ruhatár melletti tuti csomagmegőrzőben kezdünk, majd onnan rögtön irány az ókori Egyiptom. A bal oldali miniterem vonzott be leginkább, a jobb sarokban lévő egyiptomi csecse-becsék, és a kiállított tárgyak melletti részletes leírásoktól nem lehetett szabadulni. Nem csak a kiállított leletek gondos elrendezése, információ halmaza varázsolt el, hanem a láthatatlan útvonal, ami végigvezet, a különböző területek pedig még térképen is követhetőek, hogy adott korban hol járunk éppen az ókori Egyiptomban. Bekukucskáltunk az egyiptomi hullaházba is, nem mondom, hogy a múmiák lakhelye és látványa feldobott volna, így tovahaladtam gyorsan az ókori Itália felé, ahol rögtön a korabeli “köcsögökkel” indultunk, de hamar a szoborfejekkel néztünk farkasszemet. Itt is felleltem még mai nap is hordhatónak, sőt egészen csinosnak kinéző karkötőket, és láncokat pár ezer évvel ezelőttről.
Irány a földszint, ahol úgy döntöttünk, hogy Rubens kiállításra indulunk először. Na itt délután már kicsit nagyobb a tömeg, mint ami kényelmes lenne (menj délelőtt!!!), de zseniális képekbe botlottunk. Nem csak Rubens, hanem a flamand festők legjava és Van Dyck képei között ámuldozunk. Nagy szaki nem vagyok, de azt már az első képek után megállapítottuk, hogy azon korban a modellek nem voltak anorexiásak, nem sanyargatták magukat, olyanok voltak, mint a tök normális emberek, husikák, és szépek! Nemcsak a festmények, a képkeretek nagy része is lenyűgöző. Volt némi logikai bukfenc két kép között, mikor Jézust az angyalok ápolják, akkor elég nyamvadtan hullafoltos, és erősen megviselt, mikoron meg feltámad, akkor meghalt állapotában jelentős javuláson, sőt! hízáson kapjuk. A portrék között ismét az az érzésem, hogy rám néznek, sőt a hátamban érzem a tekinteteket, nem is tudom merre forduljak. Az utolsó képek között a két oroszlán a legcukibb, de macska az akkor is, ha nagymacska, az meg ugye a kutyákkal együtt nagy kedvenc nálunk. Szédelegve haladunk tovább a második nagy termen, bámulva fel és előre, hogy el ne tévedjünk (nem lehet, nyugi!), mikoron is belefutunk az újabb múzeumi munkatársba, így már sokadszor mutatjuk a jegyünket, és Rembrand és tanítványai munkáihoz érünk. Na itt a mázli, hogy hoztam szemüveget, mert ezek az alkotások a sasszeműeknek készültek, vagy szemüveg segítségére van szükség. Készültem, így minden apró részlete látszik a műveknek. Ezek nem festmények, sőt! Tollrajzok, barna-fekete tintával kiegészítve, és hol sima, hol barnább papírra rögzítve. Mikor már megszokta a szemem, akkor a leírások olvasásakor felfedezem, hogy biza Amszterdam itt a fő téma, és vannak olyan képek, amiket ma utinaplózásnak hívunk, de a legjobban tetszők nem ez a kategróia. Rézkarcok, melyekre esélyem nem lenne tűfóbiám okán, így ha rajzolgatok is, az biztosan nem tűvel lesz, a toll + festék kombó viszont a szívem csücske. Olyan aprólékosak a rajzok, hogy észre sem vesszük, hogy már 15 perce két képet nézegetünk, de az idő rohan, és hirtelen egyre kevesebben vagyunk. Időérzékünk már réges régen Rubens festményeinél elhagytuk, tehát Rembrand után átsétálunk a Román csarnokba.
Egyik ámulatból a másikba. Az újonnan megnyitott, felújított Román csarnokba lépve állok, és csak nézek, majd elindulok, de ugye a szédülés nem csak a szédületes látványnak köszönhető. Óriási a tér, felfelé az a rengeteg élmény a falakon, egyszerűen a plafont nézve haladok már magam sem tudom merre. Szóval ha nem akarod, hogy az orosz turisták hülyén nézzenek rád, amikor már nagyon szédülve próbálsz állva maradni, akkor kb két percenként erővel vidd a fejed a plafonról nézésből az előre nézésbe (a falakon is van mit nézni, sőt!). A csarnok végétől két oldalsó részen is vissza lehet jönni, már ha sikerül végre egyenesen közlekedni, mert annyi, de annyi a látnivaló.
Amin bejössz kapu, az csak úgy látszik igazán, hogy milyen nagyszerű látvány, ha a csarnok másik végéből észreveszed, persze hogy ne vennéd észre! Szóval a kaputól balra találod a 3 info táblát, amin a Román csarnok története elevenedik meg, hogyan lett ebből a csodából először némiképp lebombázott romhalmaz, majd raktár, mi történt a felújítás előtt, hova kerültek azon műtárgyak, amik már nem olyan trendik, de mégis be kéne mutatni őket (másik múzeumokban lesznek láthatóak 2021-22-től, már ha azok elkészülnek a Liget projekt keretében, jó nagy kérdőjelek vannak már, hogy a betonrengetegből mi marad és mi nem).
Még van két info tábla a bejárattól jobbra (már ha szemben állsz vele), ami a csoda leírása, és a mellette lévő kisajtó történetét is elmeséli (kisajtó? máshol az óriás kategória, de ebben a térben megbújik).
Kifelé megállapítjuk, hogy lassan jön az éjszakai váltás, mindjárt 6 óra (hova a francba repült el a bámészkodásra szánt idő?), így az első és második emelet a következő alkalomra marad.
Kifelé még beszabadulunk az ajándékboltba, és szerényen bevásárolunk karácsonyi apróságokat magunknak és családtagjainknak, ha nem vagy óvatos, több havi fizudat is ott tudod hagyni annyi minden van, ami csalogató.
Kifelé a sötétben botorkálunk a földalatti felé kellemesen elfáradva.
A múzeum gyógyterápia: nem fáj a kezed-lábad (mindegy, hogy előtte-utána fáj, ott és akkor minden mással foglalkozol, csak azzal nem), a cukrodat is helyrerántja, mert 3,5 óra alatt fél liter vízzel is beéred, nem nasizol mint a monitor előtt otthon, és a mozgás is segít (8,2-ről 4,7-re, ennél jobb cukorkoordinátor csak a színház!)
Az időszaki kiállítások: Rubens 2020.02.16-ig, Rembrand 2020.01.05-ig látható, ne hagyjátok ki!

Au Revoir – Budapesti Történeti Múzeum

Au Revoir kiállítás a BTM-ben, különleges esetben tárlatvezető: Alföldi Róbert.
Azt már sok helyen olvastam, hogy milyen szenvedélyes gyűjtő, de hogy a fotókat nem csak gyűjti, hanem minden információt magába szív róluk, a tudása meglepett.
Nem kevés információt mondott el egy óra alatt, amiben nem csak a magyar származású, Franciaorzságban élő fotósokról volt lexikális beszámoló, sokkal inkább a kiállított fotókkal való érzelmi kapcsolat lett a lényeges és hangsúlyos.
Mivel nem szakértő brigád volt a csoport, és ez rögtön az elején kiderült, így Robi oktatást is tarott arról, hogy milyen szemmel érdemes nézni a fotókat. Hol, milyen kompozíció van, mit az, amitől sűrű a kép, és nem pitykés, mit néz meg ő először, mi az ami nem hiányzik egy fotóról.
A kiállítás képei közül mindre nem volt idő, de minden falon volt egy-két kép, amiről mesélt, nem csak a korszakról, hanem a kép készítésének körülményeiről, miről szól a kép, hol és honnan készülhetett, volt-e a művésznek plusz dolga vele (kompnált képek, véletlenek abból a korból, amikor egy-egy képet még biztosan nem számítógéppel variáltak).
Külön érdekesség volt az a fal, ahol az akkori 50-es évekből való fotók (André Kertész lakása) és a 2015-ös felvételeken ugyanaz a helyszín, de érthetően teljesen más a kép.
Volt olyan fotó, ahol csupán madarak ültek a villanydróton, első látásra mintha csak rajz lett volna, grafika, közben pedig egy fotó volt az is, ahol el lehetett filozófálgatni azon, hogy a tökbe lehetett és milyen szögből ilyen tökéletes képet lekapni.
A torzó fotókhoz másodszor visszatérve hihetetlen az a technika, amivel digitális mókolás nélkül lehetett 30-40-50 évvel ezelőtt eltorzított képeket alkotni.
Ízlésünk kevésbé egyezett, a mini Kertész mezei szerelmes fotótól én nem voltam meghatva, viszont a portrék nekem a szívem csücskei lettek. Az egyiptomi hullaásó szemei pedig max rémálmaimban kerüljenek elő, hiába rajongott érte kedvenc színész-rendezőm.
BTM – Au Revoir! kiállítás még 2020. január 5-ig megnézhető a Budai Várban. Cserba Júlia és Cseh Gabriella gondozta, válogatta, kutatta, és anyagtigrisként harcolva megszervezte a kiállítást, a hozzá kapcsolódó könyv is kapható!