János vitéz – Budapesti Operettszínház

Utolsó pillanatban délután programváltozás okán, ha már bemutató és még van rá több sornyi jegy, akkor jó eséllyel még beférek én is. És így lett. Igaz volt némi csere-bere érkezéskor, mert mások szerencsétlenül szana meg szét vásárolták a családi jegyeket, de megoldódott, így az utosló sor széle helyett a nézőtér közepén találtam magam kezdésre.

A nyitány andalítóan szépen szólt, de leginkább a feketeöves színházba járóknak, a többiek még befejezték a gyorsvacsit a zörgőszacsiból, átültették a gyerekeket, újra helyezkedtek, még elküldték közben az utolsó szelfiket, és még megbeszélték, hogy mindjárt kezdődik. Csak szólok: már elkezdődött.

Jött a taps, függöny, és egy egész falka huszár a színpadon… próbáltam befogadni az élményt. Szóval a kék alapon arany mintás huszár gúnya még oké. A sapkájuk búbján a nemzeti színű golyóbis is még belefért. A fétisként lobogtatott nemzeti lobogó (sacc első 15 percig folyamatosan) véres kardként való hurcolása kicsit furának tűnt, de mindezt elnyomta a “lovak” látványa. És akkor most vizuálisan álljunk meg néhány pillanatra. Szóval a lócsontvázból ittmaradt koponyát rábökték Marinéni felmosórúdjára, mindezt letakarták egy ovis méretű fehér lepedővel, a fej részre, meg a szem helyére felkötöztek nemzeti színű szalagokat. No ezzel “ropták” a huszár nótákra a fiúk, kiket a helyi falusi asszonyok (anorex balettlányok) pipiskedve táncikáltak körbe és körbe. Volt némi zűr és zavar, főleg mikor felemlegették Iluskát, mint a legszebb, majd a táncművészek között befutott az operettsztár Bordás Barbara személyében kissé trampliként. Ilyen búvalbaszott Iluskát én még életemben nem láttam, de biztosan ez volt itt a világmegváltó koncepció.

Mikor végre vége volt a huszárok sokadik népnemzeti csasztuskájának, akkor előkeveredett a gonosz mostoha – Oszvald Marika személyében, aki a saját karikatúráját tolta az este.

Bagó szerepében Langer Soma viszont az előadás egyik biztos pontjaként szerelmesedett bele Kukorica Jancsi mellett Iluskába, és megelőlegezve a második felvonást: az este legszebb dalával énekelte el közös szerelmük halálát (lásd. még: Egy rózsaszál szebben beszél).
No de vissza a nem túl eseménydús sztorihoz (na erről nem tehetnek, Petőfi ezt írta meg, hát ennyi van benne): szóval Kukorica Jánosról (Dolhai Attila: már nincs abban a korban, hogy a félmeztelen kezdő jelenetét értékelni tudjam, bár nem rossz, de a színpadképeshez “le kéne dobni a sertésjelmezt” – by Cyla) hamar megtudjuk, hogy árva kölyökként a kukorica földön született, majd ottfelejtették, és a falu nevelte. Ha már a faluban kószált, akkor ő lett a nyáj pásztora, de közben Iluskába is belehabarodott. Iluska mostohája utasításaira mozdult leginkább, és az öreglány sebtiben elhajtotta a csóri lányt a patakpartra mosni. Na nem ám egyedül. Csapatban. Vitték a teknőt is. Mind, ahányan voltak (+ 6 balettpatkány). Na ott koreográfiára népnemzetien hajlongva előkelősködtek, és mosták a semmit, mert szépen a teknő mögé hajtogatták rendszeresen a fehér ovis lepedőket. Majd a végére azért kettőt sikerült főhősünknek bevizeznie, mielőtt kitolták ezen tök felesleges kellékeket.

Mivel a gonosz mostoha a szomszéddal (Faragó Topi András) jól kitervelte némi kolbászért cserébe, hogy az majd jól szétkergeti a nyájat, míg Jancsi és Iluska a patakparton dugnak, ezért menetrend szerint megérkezett a bosszúszomjas falunépe, hogy jól elverje a szerelmes lovagot.
Megoldásként Jancsi fogja és huszárba vágja magát, és nekiindul bánatában a seregbe.

Szünet.  Itt a menekülési lehetőség, de ha már huszárok, akkor hősként maradunk.

A második felvonásra a párizsi királyi palotában találjuk magunkat, ahol a király lánya (Fischl Mónika) bassza le az apját (Bodrogi Gyula, a fény a mai éjszakában!!!), hogy már megint elvesztette nem csak a csatát, az összes emberét is.

Megjön a felmentő sereg, naná, hogy a magyar huszárok, akik a török császártól!!!! (én szultánra emlékszem, de a tök tudja, lehet mikor Rómát bevették, akkor azzal együtt magukévá tették a császári rangot is) védik meg a lúzer párizsi udvart és annak fejét, a királyt.

Itt érzem először, hogy érdemes volt eljönnöm. Bodrogi Gyula francia királya emlékeimbe idézi a klasszikus bohózatokat, régi tévéjátékokat, bolondozásokat, amin őszintén lehetett nevetni. Mint itt is, most is. Majd énekel is, és végre a zs kategóriás áriázások között egy rocker hang jön ki a torkából kontrasztként, hogy végre jól érezzük magunkat. Az öreg király álma, a nemkirályi életről meghatóan szép végre.

De hamar vége az idillnek, mert szemünk a csatába induló magyar huszárokon, és könnyezünk. Igen, a röhögéstől. Szóval az elsőre részletezett kék-arany huszárgúnyát még sikerült megfejelni egy baszott nagy aranyszínű angyal szárnnyal minden vitéz hátára, amitől kegyetlen röhögőgörcsben fulladozunk. Mindezek mellett ebben rohannak neki a magyar zászló alatt (fúj, a francia nem kell, még akkor sem, ha a Párizsban rettegő király seggét védik) a törököknek. Nem csodálom, hogy a török haderő elveszítette a csatát, hát annyira döbbentek meg a látványtól, hogy szerintem lefagytak, mint a későbbi korok csúcstechnikája a windows. Kékhalál. Amíg színpadon bohóckodnak ebben, addig már nem is lehet normálisan a sztorira figyelni. Pedig megjönnek győztesen, az öreg király fele királysága és lánya a jutalom, de ugye Jánosunknak feszt nem kell az ajándék, neki Iluska kell, de állatira.

Közben befut Bagó, hogy közölje a gyászhírt, a mostoha eltette láb alól a csajt, így hiába vágyik oda vissza, tök felesleges. Még egyszer bepróbálkozik a nagyhangú királylány, ha ló nincs, jó a szamár is alapon, de újra visszapattan, érzem, hogy ezt nem ússzuk meg, és igazam van, áriába folytja bánatát. Szép hangja van, de operákra jellemző módon egy büdös szót nem érteni abból, amiért hisztériázik, de kisegít az angol nyelvű feliratozás.

És majd ide visszatérünk, mert pöpec nyelvlecke is volt: 2 in 1 jegy árárért.

Szóval Bagó és Jancsi nekifutnak a hazaútnak, aztán jöhet a függöny. Gyér taps, már szednénk össze magunkat, de nekem még rémlik, hogy a sztorinak Petőfinél itt még nem volt vége, úgyis csak 9 óra van, hát tolja a zenekar tovább.

Át is rendezik a színpadot közben, megpucolják a francia udvari berendezést, és a pusztába kerülünk, ahol először a gonosz mostoha próbálja a halál tavától elhessegetni a két szerelmes fickót, majd kierült, hogy ez biza az élet tava, és ha szépen kérik, akkor Iluska bizony itt és most a kedvükért feltámad. Na nem sieti el, mert közben a balettkar is megdolgozik a ma esti gázsiért, és majd csak utána jön elő a süllyesztőből már tündérkirálynőként. Rögtön feldobja Jánosnak, hogy legyen ő a tündérkirály, aki kapva kap az alkalmon, sőt egy pillanatra kinevezi a “majdnem lyuksógort”, de annak van annyi esze, hogy nem akar miniszter lenni. (nézd már, egy ellenzéki a ner színpadon!).

Szóval Bagó balra el (na jó, jobbra…, mégicsak az Operett…), szerelmes párunk meg boldog, egészen a furulya hangjáig, amitől Jancsi megvilágosodik, és közli az ő Iluskájával, hogy akkor most tipli van haza, mert aratás van, meg pipacs és a nyáj. (gyere haza fiatal projekt… hát ez nem lesz elég combos szerintem, de hát ugye nekik is a reményhal a kedvenc állatuk…).

Még boldogságukat ábrázolandó van egy teljesen céltalan 8-10 perces balett betét, ahol az összes színházban fellelhető táncost rászabadítják az előadásra vonaglani egy sort, mégiscsak koreográfus rendezi ezt a népnemzeti, zászlófétises, lókoponyafejes huszárparádét, némi giccses lovestory-val fűszerezve.

Rájön a tündérkirálylány, hogy akkor most vagy megy a lovagjával, vagy megint magányosan fog a tó fenekén sírdogálni, így együtt indulnak neki a hazafelének.

Végre vége!!!!

Bozsik Yvette is a színpadra kerül a tapsrendben, de bemutató napján ez cseppet nem meglepő, mondjuk a mosoly nem őszinte az arcán, tuti, hogy a lelke mélyén tudja, hogy ezt az előadást miért is vállalta be. Erre egyetlen elfogadható magyarázata lehet: pénzért. Sok pénzért. Mert kevés pénzért nem érdemes beégenie magát.

És akkor az újdonságok:

– VAN előtapsoló, mint régen a gépről bejátszott taps a Familia Kft-ben, itt viszont élőben tolja, minden dal után nagy erővel rákezd
– VAN kurjongató-hujogató beépített ember, míg a tapsoló bal hátul, ez utóbbi vagy középen a páholyban ordít, vagy a jobb hátsó traktusban, botfülem nem tudta betájolni
– VAN angol feliratozás, ahol olyan szakszavakat tanulok, mint Jonny Corncub (Kukorica Jancsi), John the Valiant (János vitéz), thsako (eljtsd: csákó)… pöpec angol óra.

Taps van a végén, mondjuk a standing ovation elmarad, hiába minden csujogató igyekezet.

Egy biztos: ingyen, osztályprogramnak tökéletes lesz, meg lehet vele tölteni a nézőteret, mondjuk az is hülye, aki ezek után pénzt ad ki erre, nekem mondjuk 7 számjegyű összeget kellene fizetniük, hogy még 1x megnézzem, önként ugye a közeli SOHA időtávban gondolkodom. (pedig ez volt a szimpatikusabb szereposztás)

Menet közben még az jutott eszembe (na jó, a szünetben), hogy ezt látva az Irígy Hónaljmirigy (fiatalabbaknak akkor a Pamkutya) minden ujját (kéz és láb egyszerre) nyalogatná az előadás láttán, egy percig nem kellene a paródián gondokodniuk: már a színpadon van minden.
Határozottan látszik, hogy már a másodvonalba sem kellő Kiss B. Attila igazgató (exoperaénekes, nem világsztár, hiába kiabálja a propaganda róla) és Apáti Bence (hivatásos nerpropagandista, kiöregedett balettművész (ez utóbbit, mármint a művészt kényszerből írtam ide, nem találtam mást rá, de én a művészetet biztosan nem vele azonosítom)) az adóforintjainkat saját sikertelen életük kompenzálására költik. Szakmájukban a csúcs közelébe sem kerültek, de jó segget nyaltak, így kaptak egy zenés színházat, amit erősen kevernek az Operával, és még b verziónak sem mondanám, mert arra ugye ott van az Erkel Színház. Szóval idetolták ezt a János vitéz torzót a színpadra, benne az összes frusztrációjukkal, a NER elvárásoknak megfelelő mennyiségű magyarkodással, zászlófétissel, “angyali” (nagyonröhögsmile) huszárokkal, és teletolt balettrészletekkel.

Csak gratulálni tudok, ez már annyira gagyi, hogy tényleg feszegeti a bohózat-paródia kategóriát. Kár, hogy ők komolyan gondolták.

Szólj hozzá!