Játék a kastélyban – Vígszínház

Old-school előadsás, de a nézhető fajtából. Molnár Ferenc egyik legtöbbet játszott műve, amin a “szédítő” tempó mellett kb 8-10 percenként beesik egy poén is.
Az első negyed óra ásításai után némiképp begyorsul, na nem a követhetetlenül pattogó vicces jelenetek szintjére, de lesz egy kellemesen lüktető laza ritmusa.
Olasz tengerparti villába érkezünk, ahol Turai Sándor (Benedek Miklós) és Gál (Fesztbaum Béla) írók egymást szórakoztatják a vacsora után a pesszimista és optimista nézeteik összehangolásának kísérletével. Társaságukban van még Ádám (Csapó Attila), aki zeneszerző, és éppen hármójuk alkotását, egy operettet érkeztek bemutatni a darab főhősének, a primadonna Annie-nak (Tornyi Ildikó). Ádám erősen szerelmes, fiatal és kevésbé gyanakvó, így mindenféle bejelentés nélkül érkezik leendő menyasszonyához (igen, Annie az) a két író társaságában.
Annie a már korábban érkezett villalakókkal éppen hajókirándul, így hármasban ütik el az időt a vacsi után. Kicsit bezavara képbe Gál információja, hogy a vendégek listáját megkukkolva a portán Almády (Lukács Sándor) is a nyaralók létszámát növeli, akiről eleinte maximum azt tudjuk, hogy nem kellene itt lennie, inkább a feleségével és 4 gyermekével a Balaton partján kellene lopnia az időt. Ehelyett bezzeg ideette a fene. Mindezeket tetézi, hogy a papírvékony falai ennek a pöpec villának megadják a lehetőséget, hogy a szomszéd szobában trécselő írói+zeneszerző trió a remek akusztika következtében fültanúja legyen Annie és Almády románcának, ami rádiójátékként hallgatható, ugyanis a szomszédos szobában történnek az események. Ki is akad rajta mindhárom főhősünk, majd Gál és Ádám a nemalvás, viszont a tetthelyről eltűnés megoldását választják, míg Turai Sándorunk lelkes drámaírói vénáját a helyzet megoldásába fekteti, és gyorsan elhúz a könyvtárba alkotni. Időnként befut a lakáj is (Gados Béla, aki sok vizet nem zavar, és a nyomába sem ér a korábbi szereposztásban néhány éve látott Tahi Tóth Lászlónak, de legalább megpróbálta a lehetetlent: helyettesíteni a zsenit). Szóval a lakáj inkább időhúzó-lábatlankodó szerepében szerencsétlenkedik (ásítunk tovább), de a mesterterv megszületik: az éjszaka maradék részében Turai ír egy kicsit sem barátságos darabot, amit a két “hősszerelmes” Annie és Almády fog elővezetni. Igen, még a következő esti fellépésen, amit a botcsinálta titkár (Csőre Gábor) szervez, vezet, súg és csináálna bármit, csak siker legyen.
A két bűnös kénytelen belaszaladni ebbe a szituációba, mert csak így lehet elhitetni a kissé együgyű Ádámmal, hogy amit hallott éjszaka, az nem szerelmi légyott volt, hanem a másnapni előadás próbája.
Turai sem szent, ő sem kedveli a cseppet túlkoros Almády-t, aki színészként már kifelé fut a pályáról, de a nyála még erősen csorog Annie után, aki viszont még fénykorának elején csillog. Így meetoo idején picit aktuálissá válik a tanár-diák viszony, ami itt közel sem iszony, bár a primadonna azért nem annyira lájkolja a “klasszikus arcú” kiöregedő színészt, mint ahogy utóbbi azt hiszi.
Az előadás főporóbáján már kiderül, hogy Turai kellően megszívatja Almády-t a kényszer-szereppel, de a szerelmespár Annie és Ádám végre kibékülnek.
Vicces jelenetekben lehetne gazdagabb, és tempósabb az elődás, de a két főszereplőt alakító Benedek Miklós és Lukács Sándor  szereposztásban azért előre jelzi, hogy itt egy végtelenül lassú, nyugdíjas tempójú vígjátékra készülhetünk.
Ha nem vársz ettől többet, akkor jól fogsz szórakozni a Vígszínházban, ami az utóbbi időben kevésbé mondható el az ott bemutatott darabok esetén.
Marton László rendezte kb 10 évvel ezelőtt az előadást, mázlija, hogy nem máshol, mert itt a meetoo botránya után is játszhatóak az előadásai.

Drakulics elvtárs – Aréna Mozi

Ha otthon vagy Drakula avagy a vámpír filmek világában, akkor könnyebb dolgod van. Ha véletlenül tűfóbiád van, és minden vérvételen elájulsz, nemcsak a tűtől, hanem már a vér látványától is, akkor neked ez a film inkább hangjáték lesz, mint filmélmény. DE: ki ne hagyd!

A 70-es évékbe csöppenünk, az akkori Magyarországra, ahol még Kádár elvtárs (Rába Roland, az anyja se ismerne rá olyan maszkot kapott!) a nagyfőnök, tőle függ itt minden.
Fábián elvtárs (Nagy Zsolt) érkezik haza a tengeren túlról, aki még 56 után pattant meg először Kubába, majd onnan rejtélyes módon Amerikába, most meg valami sunyi ok miatt haza vágyott, a régi elvtársak közé megnyitni egy véradó állomást, ahol véletlenül éppen egy vietnámi harcos gyógyul a kapott vértől, és a vietnámi gyerekkórus emeli az ünnepség fényét. Körben a már nyugger elvtársak, és ekkor érkezik a max 30-35-nek kinéző Fábián, hogy lepacsizzon a közben megöregedett régi harcos cimborákkal.
Azt érzi a magyar kémelhárítás, hogy itt titok van, de vastagon, ezért ráállítja Fábiánra két jól képzett emberét – Lacit (Nagy Ervin), és annak kedvesét Magyar Máriát (Walters Lili), hogy fejtsék már meg a titkokat: mit keres újra itthon, miért nem öregszik, és egyáltalán mi történik körülötte.
Fábián elsőre gyanús, de csak jóval később derül ki, hogy vérre van szüksége, na nem kórházi értelemben, hanem csak úgy életfenntartásilag, mert fiatalságának és életben maradásának titka a folyamatos vérivás.
Szerez ő ehhez vért a Péterfy Kórházból, gyárlátogatás alkalmával véradáson és bambis üvegből nyakalja, mint más a málnaszörpöt.
A kémelhárítás főnökének Esvégh levtársnak (Thuróczy Szabolcs) az ötlete, hogy Mária kísérőként egyre közelebb kerüljön a megfigyelt Fábiánhoz, kevésbé számít rá, hogy az agyát a bicepcében hordó Laci ettől féltékenységében gondolkodásra adja az egyébként nem túl fejlett agysejteit. Ez annyira nem hiányzik a sztoriból, mert Lacink életfelfogását tekintve faék egyszerű: 3 perc dugással nagyjából érzelmi élete szinte teljes terjedelmében leírható, minden más csupán a munkáját jelenti. Az öklét szívesebben használja, mint az agyát, de ez az eset kényes, nem kinyírni kell a megfigyeltet, hanem fontos információt kapni tőle. Már csak azért is, mert Nádja (Balsai Móni) tolmácsként felvilágosítja főnökét: Kádár elvtársat, hogy vagy megszerzik az örök élet titkát Brezsnyev elvtársnak, vagy mennek a levesbe.
Nem nagy spoiler, a történelemből úgyis tudjuk: nem kapott örök életet Brezsnyev (konkrétan: az baszott volna be a világnak, de legalábbis Kelet-Európának).
Szóval Mária szaladgál Fábiánnal, utánuk Laci, őt meg baszogatja Esvégh elvtárs, akinek a nyakán a szorító feladat Kádártól.
Mária egyre közelebb jut a megoldáshoz, és vele együtt Laci is rájön, hogy Fábián biza vámpír, és ez a hír végre eljut Kádárhoz is, aki meghozza az áldozatot: titkárnőjét – Nádját kéne megharapnia Fábiánnak, hogy ő továbbharaphassa majd később Brezsnyevet. Ehhez képest az állandó vérellátás gyerekjátéknak tűnik.
Fábián nem hülye, és már Mária is rájön, hogy jobban jár az örök fiatallal, mint a brutál Lacival, de addigra késő. Laci is rájön a vámpírságra, és ugyan lefejeli elsőre az asztalt, mert nem hisznek neki, de aztán jól feltámad, és Fábián segítségével kereket old.
Klasszikus színfoltja a történetnek Laci és Mária alsó szomszédja, Jenő bá és felesége, akik a mai őrző – védő szolgálatok 1.0-ás verziója, amiről a házban és akkörül nem tudnak, az nem is létezik. Jenő bá tökéletes megformálója Znamenák István, mintha rá írták volna. Minden házban lakott egy ilyen besúgó házmester típus azon évtizedekben, akik a házipálesz mellé társították páratlan megfigyelőképességüket.
Laci egészen Amerikáig menekül, ahol pöpecül megél belőle, hogy a vámpírok elleni harc legfőbbe elemét, a fokhagymát párosítsa a kovászos uborka levével, és előadásokat tartson, hogy mi is történt itt a Vadkeleten, a “legvidámabb barakk-ban” Kádár idejében.
Mária és Fábián elvtárs viszont örökké fiatalon kergetik a vérlelőhelyeket szerte a világban.

Ritka jó film, mondanivalóval, nosztalgikus retróval, és nem csak a múlt idézése, de az akkori klasszikus karakterek bemutatása is nagyon tanulságos és rendkívül vicces.
Bodzsár Márk rendezése igazán szórakoztatóra sikerült
UI: Bödőcs is szerepel benne, mint a vérnyitó gála műsorvezetője, igazán profi színész lenne belőle, ha nem csak a humorban utazna!

János vitéz – Budapesti Operettszínház

Utolsó pillanatban délután programváltozás okán, ha már bemutató és még van rá több sornyi jegy, akkor jó eséllyel még beférek én is. És így lett. Igaz volt némi csere-bere érkezéskor, mert mások szerencsétlenül szana meg szét vásárolták a családi jegyeket, de megoldódott, így az utosló sor széle helyett a nézőtér közepén találtam magam kezdésre.

A nyitány andalítóan szépen szólt, de leginkább a feketeöves színházba járóknak, a többiek még befejezték a gyorsvacsit a zörgőszacsiból, átültették a gyerekeket, újra helyezkedtek, még elküldték közben az utolsó szelfiket, és még megbeszélték, hogy mindjárt kezdődik. Csak szólok: már elkezdődött.

Jött a taps, függöny, és egy egész falka huszár a színpadon… próbáltam befogadni az élményt. Szóval a kék alapon arany mintás huszár gúnya még oké. A sapkájuk búbján a nemzeti színű golyóbis is még belefért. A fétisként lobogtatott nemzeti lobogó (sacc első 15 percig folyamatosan) véres kardként való hurcolása kicsit furának tűnt, de mindezt elnyomta a “lovak” látványa. És akkor most vizuálisan álljunk meg néhány pillanatra. Szóval a lócsontvázból ittmaradt koponyát rábökték Marinéni felmosórúdjára, mindezt letakarták egy ovis méretű fehér lepedővel, a fej részre, meg a szem helyére felkötöztek nemzeti színű szalagokat. No ezzel “ropták” a huszár nótákra a fiúk, kiket a helyi falusi asszonyok (anorex balettlányok) pipiskedve táncikáltak körbe és körbe. Volt némi zűr és zavar, főleg mikor felemlegették Iluskát, mint a legszebb, majd a táncművészek között befutott az operettsztár Bordás Barbara személyében kissé trampliként. Ilyen búvalbaszott Iluskát én még életemben nem láttam, de biztosan ez volt itt a világmegváltó koncepció.

Mikor végre vége volt a huszárok sokadik népnemzeti csasztuskájának, akkor előkeveredett a gonosz mostoha – Oszvald Marika személyében, aki a saját karikatúráját tolta az este.

Bagó szerepében Langer Soma viszont az előadás egyik biztos pontjaként szerelmesedett bele Kukorica Jancsi mellett Iluskába, és megelőlegezve a második felvonást: az este legszebb dalával énekelte el közös szerelmük halálát (lásd. még: Egy rózsaszál szebben beszél).
No de vissza a nem túl eseménydús sztorihoz (na erről nem tehetnek, Petőfi ezt írta meg, hát ennyi van benne): szóval Kukorica Jánosról (Dolhai Attila: már nincs abban a korban, hogy a félmeztelen kezdő jelenetét értékelni tudjam, bár nem rossz, de a színpadképeshez “le kéne dobni a sertésjelmezt” – by Cyla) hamar megtudjuk, hogy árva kölyökként a kukorica földön született, majd ottfelejtették, és a falu nevelte. Ha már a faluban kószált, akkor ő lett a nyáj pásztora, de közben Iluskába is belehabarodott. Iluska mostohája utasításaira mozdult leginkább, és az öreglány sebtiben elhajtotta a csóri lányt a patakpartra mosni. Na nem ám egyedül. Csapatban. Vitték a teknőt is. Mind, ahányan voltak (+ 6 balettpatkány). Na ott koreográfiára népnemzetien hajlongva előkelősködtek, és mosták a semmit, mert szépen a teknő mögé hajtogatták rendszeresen a fehér ovis lepedőket. Majd a végére azért kettőt sikerült főhősünknek bevizeznie, mielőtt kitolták ezen tök felesleges kellékeket.

Mivel a gonosz mostoha a szomszéddal (Faragó Topi András) jól kitervelte némi kolbászért cserébe, hogy az majd jól szétkergeti a nyájat, míg Jancsi és Iluska a patakparton dugnak, ezért menetrend szerint megérkezett a bosszúszomjas falunépe, hogy jól elverje a szerelmes lovagot.
Megoldásként Jancsi fogja és huszárba vágja magát, és nekiindul bánatában a seregbe.

Szünet.  Itt a menekülési lehetőség, de ha már huszárok, akkor hősként maradunk.

A második felvonásra a párizsi királyi palotában találjuk magunkat, ahol a király lánya (Fischl Mónika) bassza le az apját (Bodrogi Gyula, a fény a mai éjszakában!!!), hogy már megint elvesztette nem csak a csatát, az összes emberét is.

Megjön a felmentő sereg, naná, hogy a magyar huszárok, akik a török császártól!!!! (én szultánra emlékszem, de a tök tudja, lehet mikor Rómát bevették, akkor azzal együtt magukévá tették a császári rangot is) védik meg a lúzer párizsi udvart és annak fejét, a királyt.

Itt érzem először, hogy érdemes volt eljönnöm. Bodrogi Gyula francia királya emlékeimbe idézi a klasszikus bohózatokat, régi tévéjátékokat, bolondozásokat, amin őszintén lehetett nevetni. Mint itt is, most is. Majd énekel is, és végre a zs kategóriás áriázások között egy rocker hang jön ki a torkából kontrasztként, hogy végre jól érezzük magunkat. Az öreg király álma, a nemkirályi életről meghatóan szép végre.

De hamar vége az idillnek, mert szemünk a csatába induló magyar huszárokon, és könnyezünk. Igen, a röhögéstől. Szóval az elsőre részletezett kék-arany huszárgúnyát még sikerült megfejelni egy baszott nagy aranyszínű angyal szárnnyal minden vitéz hátára, amitől kegyetlen röhögőgörcsben fulladozunk. Mindezek mellett ebben rohannak neki a magyar zászló alatt (fúj, a francia nem kell, még akkor sem, ha a Párizsban rettegő király seggét védik) a törököknek. Nem csodálom, hogy a török haderő elveszítette a csatát, hát annyira döbbentek meg a látványtól, hogy szerintem lefagytak, mint a későbbi korok csúcstechnikája a windows. Kékhalál. Amíg színpadon bohóckodnak ebben, addig már nem is lehet normálisan a sztorira figyelni. Pedig megjönnek győztesen, az öreg király fele királysága és lánya a jutalom, de ugye Jánosunknak feszt nem kell az ajándék, neki Iluska kell, de állatira.

Közben befut Bagó, hogy közölje a gyászhírt, a mostoha eltette láb alól a csajt, így hiába vágyik oda vissza, tök felesleges. Még egyszer bepróbálkozik a nagyhangú királylány, ha ló nincs, jó a szamár is alapon, de újra visszapattan, érzem, hogy ezt nem ússzuk meg, és igazam van, áriába folytja bánatát. Szép hangja van, de operákra jellemző módon egy büdös szót nem érteni abból, amiért hisztériázik, de kisegít az angol nyelvű feliratozás.

És majd ide visszatérünk, mert pöpec nyelvlecke is volt: 2 in 1 jegy árárért.

Szóval Bagó és Jancsi nekifutnak a hazaútnak, aztán jöhet a függöny. Gyér taps, már szednénk össze magunkat, de nekem még rémlik, hogy a sztorinak Petőfinél itt még nem volt vége, úgyis csak 9 óra van, hát tolja a zenekar tovább.

Át is rendezik a színpadot közben, megpucolják a francia udvari berendezést, és a pusztába kerülünk, ahol először a gonosz mostoha próbálja a halál tavától elhessegetni a két szerelmes fickót, majd kierült, hogy ez biza az élet tava, és ha szépen kérik, akkor Iluska bizony itt és most a kedvükért feltámad. Na nem sieti el, mert közben a balettkar is megdolgozik a ma esti gázsiért, és majd csak utána jön elő a süllyesztőből már tündérkirálynőként. Rögtön feldobja Jánosnak, hogy legyen ő a tündérkirály, aki kapva kap az alkalmon, sőt egy pillanatra kinevezi a “majdnem lyuksógort”, de annak van annyi esze, hogy nem akar miniszter lenni. (nézd már, egy ellenzéki a ner színpadon!).

Szóval Bagó balra el (na jó, jobbra…, mégicsak az Operett…), szerelmes párunk meg boldog, egészen a furulya hangjáig, amitől Jancsi megvilágosodik, és közli az ő Iluskájával, hogy akkor most tipli van haza, mert aratás van, meg pipacs és a nyáj. (gyere haza fiatal projekt… hát ez nem lesz elég combos szerintem, de hát ugye nekik is a reményhal a kedvenc állatuk…).

Még boldogságukat ábrázolandó van egy teljesen céltalan 8-10 perces balett betét, ahol az összes színházban fellelhető táncost rászabadítják az előadásra vonaglani egy sort, mégiscsak koreográfus rendezi ezt a népnemzeti, zászlófétises, lókoponyafejes huszárparádét, némi giccses lovestory-val fűszerezve.

Rájön a tündérkirálylány, hogy akkor most vagy megy a lovagjával, vagy megint magányosan fog a tó fenekén sírdogálni, így együtt indulnak neki a hazafelének.

Végre vége!!!!

Bozsik Yvette is a színpadra kerül a tapsrendben, de bemutató napján ez cseppet nem meglepő, mondjuk a mosoly nem őszinte az arcán, tuti, hogy a lelke mélyén tudja, hogy ezt az előadást miért is vállalta be. Erre egyetlen elfogadható magyarázata lehet: pénzért. Sok pénzért. Mert kevés pénzért nem érdemes beégenie magát.

És akkor az újdonságok:

– VAN előtapsoló, mint régen a gépről bejátszott taps a Familia Kft-ben, itt viszont élőben tolja, minden dal után nagy erővel rákezd
– VAN kurjongató-hujogató beépített ember, míg a tapsoló bal hátul, ez utóbbi vagy középen a páholyban ordít, vagy a jobb hátsó traktusban, botfülem nem tudta betájolni
– VAN angol feliratozás, ahol olyan szakszavakat tanulok, mint Jonny Corncub (Kukorica Jancsi), John the Valiant (János vitéz), thsako (eljtsd: csákó)… pöpec angol óra.

Taps van a végén, mondjuk a standing ovation elmarad, hiába minden csujogató igyekezet.

Egy biztos: ingyen, osztályprogramnak tökéletes lesz, meg lehet vele tölteni a nézőteret, mondjuk az is hülye, aki ezek után pénzt ad ki erre, nekem mondjuk 7 számjegyű összeget kellene fizetniük, hogy még 1x megnézzem, önként ugye a közeli SOHA időtávban gondolkodom. (pedig ez volt a szimpatikusabb szereposztás)

Menet közben még az jutott eszembe (na jó, a szünetben), hogy ezt látva az Irígy Hónaljmirigy (fiatalabbaknak akkor a Pamkutya) minden ujját (kéz és láb egyszerre) nyalogatná az előadás láttán, egy percig nem kellene a paródián gondokodniuk: már a színpadon van minden.
Határozottan látszik, hogy már a másodvonalba sem kellő Kiss B. Attila igazgató (exoperaénekes, nem világsztár, hiába kiabálja a propaganda róla) és Apáti Bence (hivatásos nerpropagandista, kiöregedett balettművész (ez utóbbit, mármint a művészt kényszerből írtam ide, nem találtam mást rá, de én a művészetet biztosan nem vele azonosítom)) az adóforintjainkat saját sikertelen életük kompenzálására költik. Szakmájukban a csúcs közelébe sem kerültek, de jó segget nyaltak, így kaptak egy zenés színházat, amit erősen kevernek az Operával, és még b verziónak sem mondanám, mert arra ugye ott van az Erkel Színház. Szóval idetolták ezt a János vitéz torzót a színpadra, benne az összes frusztrációjukkal, a NER elvárásoknak megfelelő mennyiségű magyarkodással, zászlófétissel, “angyali” (nagyonröhögsmile) huszárokkal, és teletolt balettrészletekkel.

Csak gratulálni tudok, ez már annyira gagyi, hogy tényleg feszegeti a bohózat-paródia kategóriát. Kár, hogy ők komolyan gondolták.

Gábor 100 – KuglerArt Szalon

Gábor Miklós 100 éves lenne, ennek alkalmából jött szembe velem egy aprócska FB esemény nem olyan régen.
Péntek este lévén erős nosztalgia fogott el, mert élőben színpadon nem volt szerencsém hozzá, viszont a régi felvételeken megunhatatlan óriás volt ő.
A KuglerArt Szalon is most debütált nálam, már a jegy személyes átvételénél is az a családias kedvesség fogadott, ami a ma estére még inkább jellemzővé vált.
Felvidéki Judit szívét-lelkét belepakolta a ma estébe, vele kezdtünk, és egy csodálatosan hangulatos, lágy, romatnikus privát felvételeket és tartozó videóval, amit ő szerkesztett Vass Éva és Gábor Miklós kapcsolatáról, szerelmük, és összetartozásuk emlékére. Vass Évát néhány hónapja veszítettük el, már régen nem játszott, férje halála óta visszavonultan élt, de mégis ott lehetett a felvételeken ma este közöttünk imádott Miklósával együtt.
A színházi előadásokból részletekkel kezdtünk, majd Judit napló részleteket olvasott fel, pont úgy, mint amikor kislány koromban anyukám mesélt nekem, teljesen odavarázsolt a Balaton partjára, a házaspár mindennapjaiba.
Első vendégként Márton András kapta meg a pipát, és elevenedtek meg azonnal a Madách Színház fénykorából a sztorik, amikre Gábor Miklóssal kapcsolatban visszaemlékezett. A kezdetekből a tisztelet és a kíváncsiság vitte egyre közelebb a színész óriáshoz, aki nemcsak színészként volt nagyszerű, de emberként is az volt, nem félt senkinek a szemébe mondani azt, amit gondolt róla, hamar átlátott a felöltött álarcon. Hosszan hallgattuk volna még, de jöttek az újabb film részletek, és még egy kis visszaemlékezés, hogy távozásában a Madách-ból sanszosan szerepet játszott az is, hogy vágyott más szerepekre, akár vígjátékokra, kabarékra, más közegre egy idő után már.
A nézőtérről már vártuk, hogy a kényelmes fotelbe kerüljön, és hozzájusson a pipához Hegedűs D. Géza, a víges színházi látogatásaim nagy kedvence, akiről felvezetőként A Bernhardi-ügy egy rövid részletét látjuk Gábor Miklóssal párban. Az előadás próbafolyamatáról, a bemutatóról, és a kettejük közös munkájáról esett szó, majd vendégünk előkapta a tabletjét, és olyan lelkesen olvasta a korabeli író-kritikus véleményét az előadásról, hogy a végére teljesen elfelejtettem, hogy ki is írta, de a rendszerváltás után egy évvel tűpontosan, érzékletesen elemezte a rendkívül új, friss előadást, amit korábban esély sem lett volna bemutatni.
Jött még egy levél, amit szintén olyan átéléssel nyújtott át nekünk Hegedűs D. Géza (ez nem nyilvános, a színészmúzeumból való az irat), hogy teljesen elvesztün a régmúltban.
Jött a szünet, a szomszéd néző életre navigálásával (leesett cukorral, de jól jött most a tapasztalatom és határozottságom, sikerült!!! segíteni!), majd már a szünetben kiszúrtam Kiss Mari színésznőt a nézőtéren, gondoltam, akkor most tutira ő következik. Tévedtem! Néző volt ma este ő is!
De milyen este volt! Felvidéki Judit, a vendégek, és időnként a közönség soraiból is érkeztek információk, és mindezek összességében varázsoltak egy nem annyira retro, de mindenképpen családias, nosztalgikus hangulatot.
Lengyel György rendező következett, aki Gábor Miklós Madách Színházi életéről mesélt rengeteg, eddig számomra teljesen ismeretlen törétnetet. 1945-től nem volt olyan előadása, amiben Lengyel György ne látta volna, sőt sokszor rendezte is. Ádám Ottó, az akkori igazgató és Gábor Miklós nem voltak feltétlen jó viszonyban, de elismerték és naggyá tették az a madáchos korszakot.
Lengyel György volt az este “Luciferje”, aki elmesélte a nem túl rózsaszín történeteket is Gábor Miklós színházi életéből, mert így lett teljes a kép, hogy nem csak a zseniális alakításokról, hanem a mélységekről, nehézségekről is képet kaphattunk. Természetesen itt is folyamatosan meg-megszakítva a beszélgetést jöttek az előkészített régi színházi felvételek, ahol Vass Éva mellett Psota Irén, Garas Dezső, Márkus László és még rengetegen, megjegyezni sem volt idő ezt a sztárparádét.
Elrohant úgy az idő, hogy már este 10 is rég elmúlt, de fel sem tűnt.
Nem fejeztük ám be! Ááááá! Csak abbahagytuk! Biztos vagyok benne, hogy ennek lesz folytatása, ahogy hazafelé a többi nézővel bandába verődve beszélgettünk, úgy derült ki, hogy ez nem az első Gábor Miklósról szóló este volt, én biztosan figyelni fogom mikor lesz a következő, mert kihagyhatatlan. Bandázás közben annyira klassz volt, hogy az este után a most futó darabokat beszéltük még át a metróig, ki mit látott, mit nézne és mikor, és ismét egy szuper kis csapatba keveredtem egy hideg majdnemtéli, késő őszi estén. Szerintem tutira jobban jártam, mint a tömegben standiont focivereséggel avató 68ezer ember…
És az este bónusza! Kifelé jövet még egymást vártuk öltözködve, mikor Kiss Mari színésznő is indult haza, és szóba elegyedve éppen most nyílt alkalmam rá, hogy elmondjam neki végre, hogy mennyire csodálatos volt az alakítása a Hatszínben, a Baby Jane előadásban, melyik volt az a jelenet, amikor úgy szorítottam már a férjem kezét, hogy majdnem letörtem az ujját, és milyen volt a Salemi élmény. Ő pedig szerényen nem saját magát, hanem a rendező Alföldi Róbertet és a Salemiben vele együtt szereplő “lányokat” dícsérte. Imádom!
KuglerArt Szalon: rendkívül hangulatos, ízléses, kuckós lakásszínház. Érdemes bármikor menni, most a szünetben fincsi sütik voltak becsületkasszával, amit sajnos nem ehettem, de legközelebb jobban odafigyelek a cukromra, és úgy készülök 😀