Színházak éjszakája 2019.

A színházak éjszakája programra minden évben lehet 5 helyre regisztrálni. Ez azért jó, mert még sosem sikerült úgy az egész délután-este, ahogy elterveztük. Ez a szépsége, és nehézsége, mégis kihagyhatatlan.

Szóval a tervezett első programot már a regisztrációkor kihúztuk, a helyette bepakoltat pedig késve indulás okán. A következőt pedig a forgalom-időhiány törölte a naptárunkból, így a telefonunkat pörgetve keresgéltük a kora délutáni idősávot, mikoron is eldöntöttük, hogy irány az Átrium, ahol ha nem is jutunk be a szíházbejárás programra, legalább a sütik mindig finomak a büfében. Regisztrációnk természetesen nem volt, időnk viszont tengernyi, így befutottunk az épület nyitásakor, és befértünk az első csoportba. Igaz, sütire már nem jutott idő, mert addig-addig bámészkodtunk, és hallgattuk Zsédenyi Balázs színházvezető történeteit, hogy utána rohamléptekkel vágtázzunk tovább. De még ne rohanjunk el!
Az Átriumban jellemzően mindig történik valami, így miért is csodálkoztam rajta, hogy most is: a szűk lépcsőkön még csak-csak feljutottam a technikai szobába, ahol keresztülvezetett utunk a tető (mármint a színhézé!) teraszra. Nem, tök felesleges is megemlítenem állandó társamat: a tériszonyomat, így igyekeztem az ajtó közelében maradva hallgatni a szigorú szabályokat, hogy a szomszéd épületek lakói nem lájkolják a színház este 11 utáni műsorát. Innen lefelé már nem volt gond, mert felfelé számolva a lépcsőfokokat, már leküzdtem a meredekséget, és csukott szemmel is letaláltam. A következő túra még szürreálisabbra sikerült, mert az alagsor-pince következett, az ő szellőző rendszerével, ahol még a 150 cm-es nézők is meghajoltak a csövek előtt 🙂 Ez a szerkentyű 1936 óta áll az épület (mozi-színház) szolgálatában, aztán mivel nincs ám klímaváltozás, ezért a nézőtérre tavaly azért bekerült egy klassz légkondi, amire úgy tudta a vezetőség, hogy van pénz, majd kiderült visszamenőlegesen hála a Tao változásoknak, hogy mégsem volt. De fel a fejjel, csak előre, így haladtunk vissza már a színházterem felé. Amiről én helyből mindig azt mondom, hogy tök kényelmes, mindenhonnan látni, még a lábam is elfér. Nyilván ez annak is köszönhető, hogy én a néző szereplője vagyok az előadásoknak, ugyanezt a technikai személyzet és főleg a színészek már nem mondhatják el magukról, nekik az öltözöjűk mérete kisebb, mint itthon a nappali, és ugye nem palotában élünk. Ott zsúfolódnak be a színészek, a hogyant max elképzelni tudjuk, de hogy egy székre több jelölt is jut előadásonként az szinte biztos. Nem várt meglepetésként a színpadon találtuk magunkat, ami nem is akkora gáz, főleg ha hátulról érkezünk, csak kifelé menet a nézőtér felé volt az útvonal, ami megint kihívás azon a néhány lépcsőn lefelé a biztonságos nézőtérig a tériszonyomnak.
Szóval kicsit időben megcsúszva szedtük a lábunkat a Moszkva tér felé, és vetődtünk be a metróba, hogy elérjük az Örkényben az Egyperceseket. A legjobb szervezés díját máris kiérdemelték, nem hosszú sorok, és sorban várakozás, hanem egy pult, ahol a regisztráltaknak nyomtatott jegyekkel mindenki pontosan tudta hova ül, mindenféle versenyfutás, tolakodás nélkül, így itt még a büfére is jutott idő, igaz nem az Átrium választéka, de a cukrom karbantartását a sajtospogácsa is tökéletesen megoldotta.
Nem csak a színházak éjszakája volt, hanem a magyar dráma napja is, így nagy kedvenceim a színpadon (az egész társulat Mácsai Pál vezetésével!) találtam, és jöhetett az igazi klasszikus előadás élménye az estének: Ökrény István Egyperces novelláit olvasták fel egyenként, párosával. De nem csak úgy! Olyan örkényesen 🙂 Mindenki! a színpadon azt figyelte, élvezte, ahogy a kollégái szerepelnek, időnként jobban szórakozva ezeken, mint a nézők többsége. Felemelő élményként Pogány Juditot is megtapsoltuk többször is, nemcsak a szülinapja de a kritikusok életműdíjának alkalmából is. Mikor a program végén elhangzott az utolsó történet a mérgezett pogácsákról, és Csuja Imre is a kínálók között volt, alig hangosan röhögtünk a beszólásán, hogy “vigyenek a Centrálba is” 😀 (másik nagy kedvencem, de idén kihagytuk, majd jövőre…)
Mivel megint csúszás volt, így az útvonalunkat nem kellett túltervezni, máris száguldottunk a földalattival az Oktogonig, és messziről látszott, hogy a Játékszínbe nem lesz olyan egyszerű bejutni, hiába van regisztrációnk. A látszat csalt, profin két sorba terelték a népet, és simán volt a földszinten (végre örült a tériszonyom is) helyünk. A Beugró második előadására értünk át, amit csupán annyian akartak látni, hogy nem csak a pótszékek fogytak el, de az állóhelyek is duplán, így új tapétaként sok néző szorult a fal mellé. Novák Péter mellett mi Debreczeny Csaba, Molnár Áron, Makranczi Zalán és Lévay Viktória fergeteges improvizáción röhögtünk nagyjából vinnyogva. Hamar vége lett, legalábbis érzésre folytatódhatott volna még a show.
Nem tágítottunk, a kijáraton kimentünk, majd megkerülve az épületet ismét a regisztrált sor végén találtuk magunkat (bár lett volna ennek egyszerűbb módja is, de ugye ez nyilván a színház szempontjából lett volna bonyolultabb, hogy a következő programra regisztráltak maradhassanak bent).
Szóval még jobb helyünk lett, és kezdődött Csonka András élőzenekaros szolídan dalolós estje. Jó, ez így indult, meg az R-GO helyett B-GO zászlóval lódenkabátban kiabálva, hogy LÉTEZEM! 🙂 Innentől jött az átverés, az öltönyös-jólfésült Pici matektudománya és a 2X2 néha 5 andalító dallamai mellett Fényes Szabolcs és kortársai gondoskodtak Bandival együtt a retro hangulatról. Majd magunkra kezdtünk találni, mikor a 70-80-as évek idézte gyerekkorunk, először Bandi is a csillogó zakót magára rántotta, de hamar kiderült, hogy az szaunának sem utolsó, így az Állj meg kislány után meg is szabadult tőle, és a fehér pólójában már kezdte elérni, hogy emelkedjen a buli hangulata.
Aztán elment átöltözni… és ekkor jött el az a pillanat az estében, amikor visszagondolva a konszolidált délutáni tériszonyos átriumi séta a távoli múltba veszett, ahol a legkevésbé sem gondolkodtunk azon délután 4 felé, hogy még aznap este 11 előtt nem sokkal teli két kézzel csápolunk Csonka Andrásnak, aki zöld-lila susogós dzsoggingban, narancssárga “nagyapámféle” atléta trikóban, döglánccal a nyakában, olvasószemüvegben és lila kötött sapkánban teli tüdőből ordítja Kozsó elévülhetetlen 90-es évek beli slágerét, a SZOMORÚ SZAMURÁJT! Volt itt minden, ebben a szerkóban a Balatoni nyártól, a rappelésen át egészen a ráadás Ding-Dong-ig… A Játkészínben sok-sok sikerdarab fut, de ezt a tombolást a szomszéd kerület is hallotta, az tuti! Még a Beugróban hangzott el, egy súgó és az igazgató párbeszédében, hogy “olyan hangosan súgott a szerencsétlen, hogy azt a Katonában Máté Gábor is hallotta!” No, akkor a 90-es évek Retro buliját pedig a Veres1 Színházig is hallották, az tuti, akkora tombolás volt!

Innen még át akartunk jutni a Hatszínbe, Dolák-Saly Róbert előadására, de már végképp lekéstük, így hazafelé kormányoztuk a Nyugatinál leparkolt verdát.

Jöhet a 2020-as Színéj 🙂 Addig pedig az izgalmas évad 🙂 minél több és jobb előadással.

Szólj hozzá!