Terror – Katona József Színház

Kőkemény, bírósági tárgyaláson járunk. A játéktér a megszokotthoz képest teljesen átrendezve, szemben velünk a bírósági pulpitus, mi pedig az esküdtek szerepében hallgatjuk végig a tárgyalás menetét a bemutatkozástól a bizonyítékokon át, a tanuk meghallgatásáig, majd jön a vád, és a védőbeszéd. Ránk vár az ítélet. Egy olyan ügyben, ahol a jog és az igazság, a praktikus gondolkodás, az egyedi helyzet, az elmélet és az érvek és ellenérvek kavalkádjában kellene kiigazodni.

2015-ben egy terrorista Németország felett eltérít egy repülőgépet azért, hogy egy 70.000-es stadionba kormányozza tömegkatasztrófát okozva ezzel. Az erre szakosodott katonai hatóság nincs a helyzet magaslatán, hiába tartják be a szabályokat, a törvény ellenében viszont a kiküldött vadászpilóta úgy dönt, hogy feláldozza az utolsó lehetőségnél a 164 utas életét azért, hogy a több tízezer másikat megmentsen.
Éppen leszáll a gépről, amikor már csattan is a bilincs mindkét kezén, és 7 hónappal később ott ül előttünk a tárgyalóteremben, mint vádlott (Kovács Lehel). A bíró (Kiss Eszter) ismerteti a szabályokat és a tárgyalás menetét, majd az ügyész (Fullajtár Andrea) és a védő (Mészáros Béla) érkezik, és már kezdődhet is a tárgyalás. A vád egyértelmű: szándékos emberölés 164 áldozattal, a védelem viszont a kisebbik rossz választásával védekezik. Érkeznek a tanúk, elsőként a pilóta felettese (Rajkai Zoltán), aki az adott napon a központból irányította a vészhelyzet elhárítását. Az alapvető konfliktust az okozta, hogy a német törvényhozás a 9/11 utáni események fényében hozott egy törvényt, aminek alapján teljesen szabályos volt az ilyen helyzetekben, hogy az eltérített és terrortámadásra kényszerített gépet le kell lőni, a későbbi még nagyobb veszteségek elkerülése okán. Majd jött az elméleti tudomány, a humánum, és az alkotmánybíróság, ami simán kikukázta ezt a törvényt. Nemcsak az akkori hadseregvezető miniszter dobta el magát a hír hallatán, de a teljes katonai bázison óriási viták alakultak ki, és a többség, ahogy a most megjelent parancsnok, és a vádlott is az eredeti törvényt tartotta helyesnek. Élesedik a helyzet, részletesen meghallgatjuk a katonai – légügyi szakszavak és kilövés pontos részleteit, de marad egy iszonyúan fájó kérdés: miért csak a leszállásra kényszerítés – beijesztő figyelmeztető lövés volt az egyetlen lehetséges megoldás, mi a tökért nem jutott a zseniális hadügyi vezetésnek eszébe, hogy a repülőgép tervezett becsapódása és ezen információ birtoklása közötti uszkve fél órában kiürítsék a fele ennyi idő alatt kiszellőztethető stadiont. Mert ugye, ha a gép az üres stadionba esik, akkor pont ott vagyunk, ahol a lelövésével, viszont kaptak volna esélyt az utasok az utolsó pillanatig, hogy leszereljék a nemnormális öngyilkos merénylőt. Válasz nincs, alkalmatlan volt erre a vezetés, azt viszont határozottan megtiltották a vadászpilótának, hogy kilője a gépet. Így egyedül repült fent, az emberi életek, a közösség megmentésére vérprofin kiképzett vádlottunk, és önállóan kellett eldöntenie, hogy 70.000 vagy 164 élet. Ez utóbbi ugye a 70.000 + 164 kontextusban értelmezendő, mert ha belerepül  stadionba a gép, akkor nemcsak az ott lévők, a gép teljes létszáma is meghal.
Az ügyész az állam képviseletében a meghozott törvényt védi, erkölcsi és gyakorlati példákkal. Majd idegrohamot kap a védőügyvéd, aki pedig a védence érdekében állít folyamatosan minket esküdteket kérdések elé: mi mit tettünk volna. Belegondolni is szörnyű. Még kapunk egy övön aluli ütést az ügyésztől: akkor is lőtt volna-e a katona, ha a családja utazik a gépen? Nincs és nem is lehet erre válaszolni.
A másik tanú is megérkezik, akinek a férje a repülőn halt meg, és hagyta hátra a nagyon kicsi gyermekét a gyászoló feleséggel. Innen derül ki, hogy 1 perccel a kilövés előtt még a férjtől jött sms az asszonynak, hogy megpróbálják megmenteni a gépen a helyzetet, de mivel ez a vadászpilótához esélytelenül nem ért el, ezért nem menekültek meg, ellenben a több tízezer, a stadionban szurkoló potenciális áldozattal szemben. Érzelmek, és felfoghatatlan, hirtelen halál. A vádlott meggyőződéssel védekezik, minden kérdésre következetesen az akkori gondolatait, érzéseit mondja el, időnként megdöbbentő mélységeiben járunk az őszinte válaszaiban.
Az utolsó kör az ügyész és a védő beszéde, amivel minket, esküdteket terelnek a döntés irányába. Kinek az élete fontosabb, lehet-e összehasonlítani életeket egymással. Adjunk-e teret a terroristáknak azzal, hogy nem állítja meg őket senki, mert az alkotmánybíróság nem volt elég tökös hozzá, és megtiltotta a segítő cselekvést, még ha az áldozatokkal is jár. Tudva így utólag az este eredményét akkor érzetem, hogy itt, Magyarországon ez mennyire másképpen van, mennyire másképpen élünk. Mennyire nem hiszünk a törvényeknek, hogy annak bármilyen igazságtartlama lenne. Pontosan tudjuk, hogy csupán a jelenlegi hatalomban ülők kiszolgálására szavazzák meg a biorobotok a parlamentben. Persze a per Németországban játszódik, de nekünk itt és most Budapesten kellett meghozni a döntést.
Majd jön újra a nagy sötét “csend” (ami olyan, mintha ott ülnénk és zúgna a repülő motorzaja), és jöhetnek az urnák, szavazunk.
Ma 67/28-as arányban a vádlottat felmentettük, igen, mi nézőt, esküdtek. A bíró pedig csupán összefoglalta ennek jogi hátterét.
Kilépve a nézőtérről egészen hazáig, majd utána estig beszélgettünk erről, pedig mindketten, a 15 éves kiskamasz és én is a felmentés kártyát dobtam a ládába, de mindennek nem is két, hanem sok-sok oldala van.
Érdemes lesz Dömötör András rendezésében ezt az előadást még néhányszor megnézni.

Szólj hozzá!