Terror – Katona József Színház

Kőkemény, bírósági tárgyaláson járunk. A játéktér a megszokotthoz képest teljesen átrendezve, szemben velünk a bírósági pulpitus, mi pedig az esküdtek szerepében hallgatjuk végig a tárgyalás menetét a bemutatkozástól a bizonyítékokon át, a tanuk meghallgatásáig, majd jön a vád, és a védőbeszéd. Ránk vár az ítélet. Egy olyan ügyben, ahol a jog és az igazság, a praktikus gondolkodás, az egyedi helyzet, az elmélet és az érvek és ellenérvek kavalkádjában kellene kiigazodni.

2015-ben egy terrorista Németország felett eltérít egy repülőgépet azért, hogy egy 70.000-es stadionba kormányozza tömegkatasztrófát okozva ezzel. Az erre szakosodott katonai hatóság nincs a helyzet magaslatán, hiába tartják be a szabályokat, a törvény ellenében viszont a kiküldött vadászpilóta úgy dönt, hogy feláldozza az utolsó lehetőségnél a 164 utas életét azért, hogy a több tízezer másikat megmentsen.
Éppen leszáll a gépről, amikor már csattan is a bilincs mindkét kezén, és 7 hónappal később ott ül előttünk a tárgyalóteremben, mint vádlott (Kovács Lehel). A bíró (Kiss Eszter) ismerteti a szabályokat és a tárgyalás menetét, majd az ügyész (Fullajtár Andrea) és a védő (Mészáros Béla) érkezik, és már kezdődhet is a tárgyalás. A vád egyértelmű: szándékos emberölés 164 áldozattal, a védelem viszont a kisebbik rossz választásával védekezik. Érkeznek a tanúk, elsőként a pilóta felettese (Rajkai Zoltán), aki az adott napon a központból irányította a vészhelyzet elhárítását. Az alapvető konfliktust az okozta, hogy a német törvényhozás a 9/11 utáni események fényében hozott egy törvényt, aminek alapján teljesen szabályos volt az ilyen helyzetekben, hogy az eltérített és terrortámadásra kényszerített gépet le kell lőni, a későbbi még nagyobb veszteségek elkerülése okán. Majd jött az elméleti tudomány, a humánum, és az alkotmánybíróság, ami simán kikukázta ezt a törvényt. Nemcsak az akkori hadseregvezető miniszter dobta el magát a hír hallatán, de a teljes katonai bázison óriási viták alakultak ki, és a többség, ahogy a most megjelent parancsnok, és a vádlott is az eredeti törvényt tartotta helyesnek. Élesedik a helyzet, részletesen meghallgatjuk a katonai – légügyi szakszavak és kilövés pontos részleteit, de marad egy iszonyúan fájó kérdés: miért csak a leszállásra kényszerítés – beijesztő figyelmeztető lövés volt az egyetlen lehetséges megoldás, mi a tökért nem jutott a zseniális hadügyi vezetésnek eszébe, hogy a repülőgép tervezett becsapódása és ezen információ birtoklása közötti uszkve fél órában kiürítsék a fele ennyi idő alatt kiszellőztethető stadiont. Mert ugye, ha a gép az üres stadionba esik, akkor pont ott vagyunk, ahol a lelövésével, viszont kaptak volna esélyt az utasok az utolsó pillanatig, hogy leszereljék a nemnormális öngyilkos merénylőt. Válasz nincs, alkalmatlan volt erre a vezetés, azt viszont határozottan megtiltották a vadászpilótának, hogy kilője a gépet. Így egyedül repült fent, az emberi életek, a közösség megmentésére vérprofin kiképzett vádlottunk, és önállóan kellett eldöntenie, hogy 70.000 vagy 164 élet. Ez utóbbi ugye a 70.000 + 164 kontextusban értelmezendő, mert ha belerepül  stadionba a gép, akkor nemcsak az ott lévők, a gép teljes létszáma is meghal.
Az ügyész az állam képviseletében a meghozott törvényt védi, erkölcsi és gyakorlati példákkal. Majd idegrohamot kap a védőügyvéd, aki pedig a védence érdekében állít folyamatosan minket esküdteket kérdések elé: mi mit tettünk volna. Belegondolni is szörnyű. Még kapunk egy övön aluli ütést az ügyésztől: akkor is lőtt volna-e a katona, ha a családja utazik a gépen? Nincs és nem is lehet erre válaszolni.
A másik tanú is megérkezik, akinek a férje a repülőn halt meg, és hagyta hátra a nagyon kicsi gyermekét a gyászoló feleséggel. Innen derül ki, hogy 1 perccel a kilövés előtt még a férjtől jött sms az asszonynak, hogy megpróbálják megmenteni a gépen a helyzetet, de mivel ez a vadászpilótához esélytelenül nem ért el, ezért nem menekültek meg, ellenben a több tízezer, a stadionban szurkoló potenciális áldozattal szemben. Érzelmek, és felfoghatatlan, hirtelen halál. A vádlott meggyőződéssel védekezik, minden kérdésre következetesen az akkori gondolatait, érzéseit mondja el, időnként megdöbbentő mélységeiben járunk az őszinte válaszaiban.
Az utolsó kör az ügyész és a védő beszéde, amivel minket, esküdteket terelnek a döntés irányába. Kinek az élete fontosabb, lehet-e összehasonlítani életeket egymással. Adjunk-e teret a terroristáknak azzal, hogy nem állítja meg őket senki, mert az alkotmánybíróság nem volt elég tökös hozzá, és megtiltotta a segítő cselekvést, még ha az áldozatokkal is jár. Tudva így utólag az este eredményét akkor érzetem, hogy itt, Magyarországon ez mennyire másképpen van, mennyire másképpen élünk. Mennyire nem hiszünk a törvényeknek, hogy annak bármilyen igazságtartlama lenne. Pontosan tudjuk, hogy csupán a jelenlegi hatalomban ülők kiszolgálására szavazzák meg a biorobotok a parlamentben. Persze a per Németországban játszódik, de nekünk itt és most Budapesten kellett meghozni a döntést.
Majd jön újra a nagy sötét “csend” (ami olyan, mintha ott ülnénk és zúgna a repülő motorzaja), és jöhetnek az urnák, szavazunk.
Ma 67/28-as arányban a vádlottat felmentettük, igen, mi nézőt, esküdtek. A bíró pedig csupán összefoglalta ennek jogi hátterét.
Kilépve a nézőtérről egészen hazáig, majd utána estig beszélgettünk erről, pedig mindketten, a 15 éves kiskamasz és én is a felmentés kártyát dobtam a ládába, de mindennek nem is két, hanem sok-sok oldala van.
Érdemes lesz Dömötör András rendezésében ezt az előadást még néhányszor megnézni.

Liliom – Carousel – Budapesti Operettszínház

Akarsz bőgni: menj és menni fog! 3 óra 10 perc egy hosszú szünettel. Mondanám, hogy a búvalbaszott fajta zenés műfaj, de ennél azért sokkal több.

Az utolsó fél órácska Liliom és az ő haldoklása, meg annak következményei, tényleg nem vidám, így most szólok, mert mániám lett: NEM gyerekeknek szóló előadás, még akkor sem, ha a kedvencek játszanak benne.

A történet a klasszikus Liliom Molnár Ferenctől. A címszerepben ebben a mai premier előadásban ezt Dolhai Attila szenvedte, erőszakoskodta végig, és ő volt az egyik, aki leénekelte a csillárt is a színházban. Beleszeret, a tök tudja miért a körhintán tapizás közben Julie (Vágó Zsuzsi), akinek mindeközben egy szál mosoly nem látszik az arcán, de ő biza szerelmes, még akkor is, ha a problémarendezés módját Liliom az öklében látja, így asszonyát is rendre megfegyelmezi, ahogy az ő értékrendjében kell. És mielőtt Julie visszakézből szájbaverné a léhűtő, élősködő, lógóst, előtte még ügyesen összehoz egy babát is vele.
Julie barátnője Carrie (Peller Anna, végre ő is klassz, nagy ívű dalokat kapott) sokkal hétköznapibb, és normálisabb életet él, simán beleszeret a segédhalász Enoch Snow-ba (Bálint Ádám), akinek három fontos tulajdonságára mutat rá az előadás: zsidó, naív és feje búbjától a talpáig a becsület bajnoka. Össze is jönnek, bár némiképpen 1x azért bekavar Liliom bűnöző haverja Jigger (Szabó P. Szilveszter), aki csellel kiveti a hálóját Carrie formás seggére, de van annyira vagány a csaj, hogy helyből visszasírja magát Enoch-hoz. Az előadás Netti (Nádasi Veronika, és ha már ő, akkor kiengedi a hangját rendesen, és feldobja ezzel az álmosító esténket) fogadójában (kocsmájában?) és annak környékén a tengerparti kikötőben játszódik.
Ott fut zátonyra Liliom életének hajója, amikor Jigger ötletére elindulnak kirabolni Bascombe (Dézsy Szabó Gábor) urat, aki havonta 1x 4000 pénzzel lófrál a tengerparton éjszaka egyedül, támadhatóan. Kevés agyuk nem fogja fel, hogy az öreg nemcsak zsidó és pénzes, de meg tudja védeni magát, ennek rövid következményeként Jiggert simán lelövi, mire befutnak a már riasztott rendőrök. Persze már előtte is felfigyelnek erre a két jómadárra, és a rendőrfőnök (Jordán Tamás) vezetésével később az égi rendőrségen jól meg is faggatják Liliomot. De vissza a földre, szóval Liliom értelmezésében a “nemsikerültbalhé” megoldása a harakiri, így haldokolva előbb az égbe jut, majd egy-két dallal később visszaszenvedi magát a jelenmúltba, ahol látványosan Julie karjaiban bevégeztetik földi pályafutása. Még az égi jelenetben be kell vállalnia 16 év tisztítótüzet, majd visszakúszni a földi létbe özvegy ex asszonyához, és saját, akkor már 16 éves lányához, ami remek ötlet, mert hamar kihajítják. Mindeközben két tenyerét összeüti és felállva tapsol a színház új dirije és baletthelyettese, mert 3 évfolyamról válogatott fiatal tehetséges balett-táncosok ropják el a gyermek növekedését. Értem én, csak lassan elalszom rajta, de majd jól megszokjuk, hogy unalmasan hosszan áriáznak 3 órán át, és a musical tánckar mellett (majd később gondolom helyett) az operett színpadán balettet kell nézni. (nem kötelező, tudom, lehet otthon is maradni, és még van néhány túlélő magán-független színház is az estékre…).
Az előadás végig feszegeti a nőt megütni szabad-e kérdéskört, és ennek folyományaként a vissza kell-e ütni, de minimum kidobni-feljelenteni esetet. Nincs rá válasz, legalábbis a történet szerint a hősszerelmes Julie inkább tűr, mert szereti Liliomot, és gyereket akar tőle, ezért számára ez is tök természetesen benyelhető szitu. Sokat levont az este értékéből, hogy az én gondolataim (helyből visszakézből leütni az erőszakos pasit) fel sem merült, mert ugye hogy jön ahhoz egy férfi, vagy bárki, hogy egy nőt megüssön. Valódi pasi ilyet nem tesz, eszébe sem jut, csak a gyávaféregizomagy, abból meg egyre sincs senkinek szüksége. Na jó, ezen felhúztam magam, tök feleslegesen, ha ez a bárgyú szerelmi szál van, akkor ez van.

Ami viszont kiemelkedően tökéletes volt az a látvány, amit néhol túltoltak, konkrétan a második felvonás elején, amikor percekig a zenekar andalítójára ásítoztunk, és néztük a látványnak nem utolsó, de már sokadik felhőátvonulást. (nem volt idő a szünetben a díszleteket átrendezni??? mert előadás közben értem, de akkor????).
A csoportos dalok, és hozzá a koreográfiák rántottak ki a totális depressziós hangulatból, azokat igen látványosan profi módon tette színpadra Béres Attila rendező, Duda Éva koreográfussal párban.
Kihúzott a “menjünkadunánakdeazonnal” hangulatból Peller Anna és Bálint Ádám kettőse, bármikor is a színpadra érkeztek, különösen a második rész végén, a +16 évvel később jelenetben, amikor a csúcsgazdag agyhalott házaspár + 9 gyermeke beszélgetésébe csöppentünk.

Ha eret nem is kell vágni a végén, de szomorú, hosszú és vontatott történet, taps is volt, mondjuk nem örjöngő, de ez már a szünet környékén várható volt. A premier viszont celeb/színészsimogatónak is beillett, mert a színház éppen nem szereplő sztárjai (MÁZS, Laki Péter, Kocsis Dini stb.) is a nézők között voltak.
Sokat elmond az estéről, hogy majdnem minden sorban megfogyatkozott szünet utánra a pótszékes teltház, pont előttem is két szék a már üresen maradt.

Egyszernézős, lelkizősnek szép előadás kedvencekkel.

Liliomfi – Madách Színház

Az utóbbi évekből az igazi, az eredeti, az igazán visszahozott, múltidézően szórakoztató színházi előadás a Liliomfi. Zenés, vidám, humoros, tele tehetséges és végre lelkes színészekkel!

A klasszikus filmet Darvas Ivánnal még az is ismeri, ha más nem hallomásból, aki sosem látta. Én még valamikor gyerekkoromban el nem kerülhettem, de sok emlékem nem volt róla, ami kicsit sem zavart, mert az előadás fergetegesen pörgős menetében esély nem lett volna bármivel összehasonlítani, mert nem hasonlít semmire, “csak” egy vidám kikapcsolódásra az első pillanattól az utolsóig.

Szellemfi (Magyar Attila, a mázli szereposztásban) és színtársulata Keszthelyre érkezik, köztük Liliomfival (Nagy Sándor, végre az ő szerepében, nagyon elemében), aki duplán is hátrányos helyzetű: egyrészt nagybátyja (Szerednyei Béla, aki újra a régi, 90-es években elhagyott, és most meglelt formáját hozzá végre-végre) haza akarja hívni Cinkotára, mert nősülnie kell, másrészt fülig beleszeret Mariskába (Jenes Kitti, de jó hogy itt van, és épp nem a Nagymező utcában) Keszthely legszebb és legjobb torkú színész palántájába. Van némi probléma, mert Mariska dadája (Dobos Judit, akin már akkor kacagunk, mikor begurul a színpadra) is Liliomfira vágyik, rá viszont inkább senki, de ez a legkevésbé sem zavarja. Szellemfi csajozni vágyik csupán, és a Shakespeare koppintásaival világhírnévre törne, de konkrétan csak Rómeó megformálásában próbál jeleskedni több-kevesebb sikerrel. Elviszi előle a show-t Liliomfi, aki Júlia dadájaként lemossa a színpadról a kissé senior Rómeót. Időnként belibben a nagybácsi (Szilvai) exneje (Ladinek Judit), ki már hulla, és fixen fekszik, de mégsem bír, mert jön, kísért és közbeszól, mit szól, énekel! És milyen jól teszi 😀
Lányszöktetés a megoldás, mert Mariskáért is eljön a gyámja, aki hogy, hogy nem éppen az a Szilvai Tódor, aki nagybátyja Liliomfinak. A félreértések, és bonyodalmak itt kezdenek fokozódni, mert a lányt is vinné haza, Cinkotára, mert neki meg sürgősen férjhez kell mennie. Nyilván az előadás kezdetéhez képest laza 3 óra múlva derül majd ki a fiatal szerelmespárnak, hogy őket az öreg is egymásnak szánta, de addig még belibbenünk a Balaton parti fogadóba, ahol Kányai (Barabás Kiss Zoltán) fogadós küzd a szerelmes pincérével, Gyurival (Berényi Dávid) és a saját lányával, Erzsivel (Tóth Angelika). A mellékszálon a két fiatal is persze szerelmes egymásba, de a drága papa inkább a pénzre hajt, így a gazdag pesti fogadós fiát, ifj. Schwartz-ot (Serbán Attila, a tiroli sztár ma este!) nézte ki magának. Annyira nézte, hogy még sosem látta, így a két lókötő színészünk, Liliomfi és Szellemfi sikeresen kipasszolja a papa szívéből a jódlivilágbajnokság győztesét, és gyorsan férjhez adja a lányát a csóró pincér Gyurihoz. Van némi álca és leplezés, így a vége felé Mariska már szentül hiszi, hogy Liliomfi mégsem őt akarja, de nyilván nem lenne happ-end, ha nem derülne ki gyorsan, hogy de, mégis.

Az előadás tele van zenével, jó zenével, csupa jóhangú színésszel, látványos koreográfiákkal, és annyi humorral, geggel, hogy néha áll az előadás, annyira tombolunk, mint közönség. Hullámzóan, de ránktör az “aztakurva!” érzés, és nem lehet visszatartani a röhögőgörcsöket.

Ezt a előadást minden depresszió ellen receptre kellene írni: semmi extra, csak a pihentető nevetés, de abból évekre elég dózissal.

Szente Vajk rendezésében a színház repertoárjának legjobb darabja lett.

Mary Poppins – Madách Színház

Gyerekszereplős, de nem kisgyerekeknek (lásd 10 év alatt) való történet! Kevéssé van kommunikálva, így a fél ház unatkozik, és hisztis, a szülők-nagyszülők meg pilláznak, hogy mi nem tetszik nekik ezen az előadáson.

Mert tényleg jó! Sőt, igazán látványos, jól szól, klassz történet, és a színészi alakítások is pont a helyükön vannak, mindenki szívét-lelkét odatolja a színpadra.

A Banks család állandó bébisintér keresésben van, mert a két gyerek (Sebők Dóra Anna és Molnár André Lukács) sportot űz a pótdadusok elüldözésében. Banks apuka (Dunai Tamás) tipikus elfoglalt bankalkalmazott, szarik a családjára, nagyjából dísznek van neki, éljen a bank! felkiáltással. Az anyuka (Gallusz Nikolett) pedig próbál otthon úrrá lenni a káoszon, de az exszínésznői karriert dobó családanyává változott feleség képességeit ez erősen meghaladja. Súlyosbítja a helyzetet Robertson (Németh Gábor), aki a talpraesett szakácsnő (Dobos Judit) mellett könnyítene a háznép életén, csak nem jön neki össze.

Ebbe a zűrös famíliába érkezik Mary Poppins  (szerencsésen ma este Auksz Éva varázsol el minket), aki kézbe veszi nem csak a gyereknevelést, hanem úgy a család megnevelését is. Igazi lelki társa Berti (Sánta László), aki főállásban kéményseprő, másképpen pedig ő is igazi életművész-varázsló.
A család sokáig nem talál magára, főleg a családfő ridegsége miatt, amit simán rákennek a korábbi nevelőnőjére (Sáfár Mónika), amiben van valami, de azért egy felnőtt családos ember nem lehet ennyire korlátolt. Jár is neki a büntetés, a bankigazgató (Koltai János) helyből kirúgja, amikor elhiszi, hogy mellényúlt, az első alkalom, amikor nem csak az eszével, hanem a szívével döntött a drága papa (Mary Poppins és a gyerekei hatására).
A korábban megleckéztetési célból elszökött Mary Poppins visszatér, és helyrerántja a családi békét, és persze jön a happy-end is: mehet vissza a papa a bankba dolgozni, miközben rájönnek, hogy már nem is kell bébicsősz, mert saját maguknak gyártották a két gyereküket, lehet velük akár élvezni is az életet.

Nagyon jól szól minden dal, látványos a koreográfia, mozgalmas a színpadi látvány.

Zseniálisan megrendezve Szirtes Tamás által.

Salamon király szorong – Rózsavölgyi Szalon

Salamon király (Jordán Tamás) nem nemesi címet visel, csupán nadrágkirály ő, mert azzal kereste vastagra a pénztárcáját, mit most így a 85 felé már nyitva is hagyott jótékony célokra. Az esti züllése nagyjából kimerül a bárban ücsörgésben, ahol is a pincér srác – Jean (Mohai Tamás – hol a francban játszott eddig, hogy nem találkoztam vele, zseniális színész!) kedvére való, kicsit lökött, nagyon állatvédő, és imádnivalóan lelkesfiatal.
Salamon régi szerelme a király otthonában működtetett segélyvonalon jelentkezik be, így Jean Cora-hoz (Hernádi Judit) indul, visz neki az öregtől virágot, és némi vigaszt. Cora nem fiatal már, bár ezzel képtelen szembe nézni, így Jean próbál vele jófejségből összejönni, ami némiképpen kurtán-furcsán sikerül is. Menet közben kiderül, hogy Cora még a háború előtt sanzonénekesnőként kereste kenyerét, amit a német megszállás idején sem adott fel, így a Gestapónak besúgó bártulajdonos mellett “tündökölhetett”, míg Salamon (vagy Salomon?) 4 évig rejtegette létét egy pincében, hogy zsidó származására tekintettel ne vigyék gázkamrába. Cora lelkét nyugtatja, hogy ő biza nem köpte be idősebb hódolóját, és ő ettől mekkora hős, mondjuk a hódítót cseppet kiábrándította az a 4 pincében töltött év Cora látogatása nélkül.
Jean (és az őt jásztó színész különösen!) nagy fazon, tanul ő, de szíve az enciklopédiákhoz ragaszkodik az oktatási rendszer helyett, így Aline (Sipos Vera) lesz ebben fő tettestársa. Igen, még a szeretet-szerelem szavakat is a kötetnyi papírok között keresik. Sok-sok megfejtendő szó lakik azokban az enciklopédiákban, így mire közösen kiválogatják amire szükség van, addigra már észre sem vették, de egymásba szerettek.
Kicsit bonyolítja a helyzetet, hogy Cora tök elhiszi, hogy Jean nem szánalomból szeretett bele, de a srác ügyesen lavírozva visszatereli Salamon karjaiba a rég elfeledett énekesnő barátnőjét.
A vége végre happy end 🙂

Dicső Dániel rendezésében igazi jutalomjáték, és nem csak Hernádi Juditnak és Jordán Tamásnak, hanem a csodálatosan, az előadást végig a hátán hordozó, és pörgető Mohai Tamásnak is.

És Rómeó és Júlia – Centrál Színház

Ha nem olvastad, vagy láttad korábban, szerintem nem fogod érteni ezt a zseniális előadást Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter csodálatos játékában.
Minden szereplőt eljátszanak ők ketten, nincs díszlet, viszont van két ízig-vérig színész, kisujjukban Shakespeare, a szöveg a régi, nem a 21. század, mégis mai.
A két színész még a tömegjeleneteket is előhozza, Rómeó és Júlia kettőse pedig annyira szép, és annyira megható, hogy ezen a kisszínpadon még szívet facsaróbb.
Rudolf Péter dajkaként már annyira jó értelemben bohóc, hogy próbálok halkan nevetni, mégiscsak a dráma végén jól meghalnak a főszereplők, mégsem vinnyoghatok közben.

Sok éve játszák már, sok évig fogják, megérdemelt teltházakkal.  Rajongom Shakespeare-t, így ezt a darabot is imádtam.

 

Premier – Vígszínház

A színészek névsora alapján ez a kihagyhatatlan bemutatója lett ennek az évadnak a Vígben. Így nem volt kérdés, hogy amint lesz időm, megnézem.
Nem lövöm le a poént, de egyszernézős, és ez NEM a színészek, vagy a darab hibája.

De először idevésem a történetet röviden, hogy a színészek mellett még mi vonzott erre az előadásra. Színház a színházban, és ez mindig olyan világ, ami nézőként vadul idegen, de mégis érdekes látni hogyan készül el az a csoda, amit mi végül a színpadon látunk. Már ha sikerült a csodavárásunkat kielégíteni.
A színház premierre készül, a kicsit öregedő vezető színésznővel (Eszenyi Enikő), és a baromiraunommárahisztérikát típusú, keveset kereső, örök elégedetlen színész másik főszereplővel (Hevér Gábor). A darab rendezője, sajnos csak a színpadon Hegedűs D. Géza, az írónőt Börcsök Enikő kelti életre, a producer pedig Seress Zoltán. Ha itt még nem lenne elég a sztárok felsorolása, akkor szerepel még az előadás első perceiben szörnyethaló Nancy, a rajongó (Szilágyi Csenge), és egy másik színész szerepében Orosz Ákos. Na ők készülnek ennek a darabnak a bemutatására, amit némiképp hátráltat a főszereplő hisztérikussága, mert ő ugye nem pofon vágható, nem emlegethető fel az életkora és az alkohol sacc annyira vonzza, mint Micimackót a mézesbödön.
Rohamléptekkel váltogatjuk az idősíkokat, hol a szerepükben, hol a háttérben futnak versenyt a főpróbahéttel.
A második felvonásban végre elkezdődne a bepróbált előadás, csak a drága művésznőre vár mindenki, de jön ő, nem kicsit elázva (eső nélkül, piától). Egyetlen dolog nem maradhat el, és az a bemutató előadás, mindegy hogyan, mindegy milyen állapotban. A pánikot felváltja végre a játék, és jöhet a darab. Nyomokban tartalmazza eleinte az írónő által papírra vésettet, aztán mindannyian azzal járunk a legjobban, amikor a két főszereplő improvizálni kezd a témáról. Igazuk van. Sőt. Ezt kellett volna tenniük az egész előadás alatt.

A Vígnek már régen el kellene engednie ezt a “ragaszkodunk a csehszlovák vonalhoz”, és a nézőket pont leszaró nagyművésznek kikiáltott rendezőkhöz való tapadást. Ha a színpadon felsorakozott csodálatos színészek, művészek és ezek közül is a két rendezői tapasztalattal is bőven megáldott Eszenyi Enikő és Hegedűs D. Géza veszi a kezébe ezt az előadást, akkor a siker világraszóló is lehetett volna. Sajnos csak volna. Mert nem látták át, hogy a rendezőnek az ajtót kívülről kellett volna gyorsan becsuknia, és nekik ragyogni a színpadon. Így, most este: ott voltak, játszottak, küzdöttek, mi pedig tapsoltunk, mert ők megérdemelték.

Rendezte (bár ne ő tette volna): Martin Cicvak. (bocs, nincsenek olyan ékezeteim, amivel helyesen lehet leírni a nevét)

Élektra – Budaörsi Latinovits Színház

Sokat segít a történet megértésében, főleg a ki-kicsoda témakörben, ha előtte olvastad a történetet, vagy legalábbis a görög nevek nem idegenek számodra. Ha azok akkor legalább a családfát tanulmányozd, szükség lesz rá az előadás elején, de hamar tisztázódnak a rokoni viszonyok, vagy inkább iszonyok.

Amint belépünk, a nézőtér felé haladva totál átverés az egész: a színészek már a színpadon mosolyogva fogadnak minket, köszönnek mindenkinek, öröm-boldogság, itt valami kedves-bájos történik, no para. Mondhatnám, és igen, itt az első spoiler: ez úgy az átbaszás magas fokon, nincs itt semmi sem rendben, és a mosolyok is úgy hamisak, ahogy vannak. Elektra (Ladányi Júlia) az egyetlen, aki a színpad hátsó részén kihagyja a mosolygást, sőt, a vihar előtti csend látszik rajta.
Nem is kell sokat várni arra, hogy kitörjön, elég speciális módon akarja felhívni a figyelmét a népnek (közönségnek), hogy itt biza komoly előtörténet van, gyilkosság, árulás és némiképp érintett a sztoriban ő is. Mindezt az ordító-eszelős tempóban, ruháját feleslegesnek érezve vezeti fel, még jó, hogy a tesója észnél van, és megfékezi.

Hogy egyszerűbb legyen az élet, az alap családfa így néz ki:

  • van az apa és az anya: Agamemnón és Klütaimnésztra (Balsai Móni)
  • nekik van 3 édes gyermekük: Élektra, Khrüszothemisz (Bohoczki Sára) és Oresztész (Böröndi Bence)
  • Agamemnón halála után asszonya a gyászidőszak leteltével gyorsan férjül megy, így a mostohájuk: Aigithosz Király (Brasch Bence), ki korban Élektrához áll némiképp közelebb, mint a kedves mamához, de ez az előadás végéig nem kerül előtérbe igazán.

Fentiekre tekintettel a nevek előadás közbeni memorizálására esélyem sem volt, viszont előre felkészülve elkerülhető volt a vakon repülés.

Mivel az előadást két napja mutatták be, így a sok kíváncsi néző között nagy számban fordulnak elő színészek, színházi háttéremberek, meg sem lepődöm, amikor mellém sodorja az élet Chován Gábort, egészen addig mígnem Xuthosz (Ilyés Róbert) nem vágyik a nem Mükéné városban lakó idegenre, és felhívja a színpadra. Jól “meglepődik” emberünk, de azért a szövegét/szerepét szerencsére nem felejti el egy másodpercre sem. Földön kihúzva távozik a hátsó ajtón keresztül. Xuthosz a biztonsági főnök Aigithosz király mellett, így rendes talpnyalóként bármit lehet kérni tőle, amit meggyőzési technikájával általában el is ér, na nem a szép szavak mestere, inkább az izmaiban hordja meggyőző erejét.
Klütaimnésztra cseppet jobban rajong férjéért, mint az megérdemelné. Hiába a kedvesség, nincs mit tenni, ez bizony nemcsak csélcsap pasi, de mint Élektrától korábban már megtudjuk: hidegvérű gyilkos. A szappanos technikát Trétosz (Bregyán Péter) meséli el, és hecceli fel még jobban a lányt. Az ő drága tesója, a láncdohányos Khrüszothemisz is Élektrával ért egyet, hogy a mostohafaternak előbb-utóbb halnia kell, de erre a feladatra az egyetlen alkalmas jelölt Oresztész, aki viszont Mükénét az utóbbi években messzire kerülte vidéki tanulmányai okán. A híre hamarabb érkezik, mint az elkóborolt gyerek, de befut végre, és rögtön átveri a királyt, és beadja neki, hogy ő bizony csak jóbarát, az igazi Oresztész ügetőverseny közben átszáguldott az örök vadászmezőkre. A drága mama ezen kibukik (bár annyira nem várta haza egyfiát), de a királynak elmés ötlete támad: a meghalt helyére az idegen pont jó lesz, és bemutatják a népnek mint a hazatért tékozló fiút.
Nem sokat kell várni, és betelik a nem beavatott idegennél a pohár (oké, némi agyonverés hatására beadja a derekát), és elküldi a picsába a társaságot, mindezt már ismét mellettem ülve. Még levegőt is elfelejtek újra venni.
Szóval a második felvonásban járunk, mikor a családi vacsi nem túl barátian végződik, majd cseppet elveszítve a fonalat kiderül, hogy Oresztész ugye megjött, és Élektrával egyetértésben szeretné kicsinálni az apjukként páváskodó Aigithosz királyt.
Mindeközben Khrüszothemisz is bekattan, és jó ötletnek tartja, hogy olajjal telelocsolt ruciját az égő öngyújtójával felpiszkálja. Itt áll meg majdnem a szívverésem újra, mert mellőlem ismét felpattan az Áloresztész, és először csupán leüvölti, majd lebirkózza a lányt, és megszerzi az öngyújtót.
Xuthoszra mindig lehet számítani, így elkezdődik a mimózáknak és gyengébb idegzetűeknek a “keressünk egy biztos pontot a falon, ahonnan fél szemmel sem látszik a színpad” próbatétel. Az idegen kispriccelő vére jelzi, hogy a mellettem lévő szék most már a végéig tutira üres marad, hacsak nem valami zs. kategóriás horror jön, és feltámad, hogy ismét kiülhessen, de ez nem horror, így nem jön vissza.
Oresztés és jó édes anyja nem halkan vitatják meg az édesapa, Agamemnón korai halálát, a ki a hibás, és ki gyilkolt és ki nem témakörben. Nem mintha egyességre jutnának, de a hangszálaik szakadásig terhelődnek.
A történetmesélés fonalát valahol ott pár percre elvesztettem (és ahogy a körülöttem lévő suttogásokból azt hallottam, hogy  nem voltam ezzel egyedül), amikor kiderült, hogy a hazatérő Oresztész a valódi, és nem csak az álcahaver, de Élektra és nem sokkal utána a drága mama is rájön erre a nem kicsi hazugságra.
Aigithosz Király elég sajátosan próbál, na nem udvarolni, inkább csak erőszakosságát eltakarva közeledni Élektrához, ami a lányt cseppet sem hatja meg, viszont a baromállat szexuális vágyát a válláig sem érő lány ki nem védheti. Érzékenyebb, idősebb nézők már levegő után kapkodtak, mikor befut Oresztész, és ahelyett, hogy a nővére segítségére sietne, még bevárja másik tesója és anyja érkezését, majd azt is, amikor már kórusban üvöltenek érte, hogy kimentse Élektrát az erőszakból. Végre feláll, elindul, és idegből behajítja a királyt az ajtó mögé, és ha már ott van, és kéznél van az ajtó, akkor péppé is veri. Nem mondanám, hogy a szerencsétlent, mert rendesen kiérdemelte, hogy végre elvigye az ördög. A két lány már az anyját tépi, mert eddigre kiderül, hogy nemcsak hogy szar volt a házassága gyermekei apjával, de tevékenyen részt is vett annak elpucolásában, hiába is tagadja. Ismét Oresztészre marad a feladat likvidálni a saját anyját.
Mire mindenki megkapta ami jár neki, az én szívem már apró darabokra szaggatva, megrugdosva, a mocsokból felvéve, és próbálom apró darabjaiból a lelkemet kiskanállal összekaparni.
Hiába kapcsolódik le az összes villany, a taps nehezen indul be, pedig minden színész, alkotó, és a rendező (Alföldi Róbert) is megérdemelte maximálisan az elismerést. Mégis nehéz tapsolni a gyilkosság-bosszú gyilkosság, erőszak és hazugság tengely mentén.
Az előadás 16-os korhatáros, nem poénból és nem véletlenül, ezen korhatár felett mimózák, erőszakra és a vér látványára érzékenyek, ezen elájulósok inkább maradjanak egy jó könyv mellett otthon, vagy válasszanak könnyebb előadást. Én szóltam.