István a király – Budapesti Operettszínház

Örök kedvenc, óriási klasszikus Szörényi Levente és Bródy János alkotása. Alapmű, a kezdetek óta.
Ilyenkor a szerencse gyermekeként élem meg, hogy már a Népstadionos – 1990-es verziót is láthattam ott és akkor. Messziről, de fantasztikus hangulatban, a filmet addigra videón (ó, igen, én még a videókazetta generációhoz tartozom) már szétnyúztuk.
Így történt, hogy amikor meghirdették a bajai verziót, még se szereposztás, se semmi nem volt, nálunk már ott pihentek a jegyek. De nem volt szerencsénk ott és akkor, mert mire a bejárathoz értünk leszakadt az ég, és ez ugye szabadtéren nem volt játszható verzió.
Szomorúan továbbadtuk a másnapi esőnapra szóló belépőinket és vártuk a csodát, hogy a pesti Operettbe hozott verzióban láthassuk. Na eljött a nap, és végre sok-sok szervezés árán, de eljutottunk.
Persze az István a király nem egyetlen stadionos emlékből áll, a régi nemzetiben is muszáj volt látnom, a társulatos verzióra is az utolsó pillanatban jutottunk el (sikerült a két kicsire – akik ma már kamaszként állva tapsoltak mellettem bébisintért szereznem), majd jött Szeged, az eddigi legjobb előadás 2013-ban, aminek kapcsán volt hisztéria rendesen, de kit érdekelt, amikor az máig a legklasszabb verzió.
A két gyerekem kicsi és nagykamasz mivoltukban emlékeztettek, hogy mindig ez a cd szólt az autóban, amikor kicsik voltak, és vagy teli tüdőből énekelték, vagy kellemesen aludtak rajta. 🙂 Alig röhögtünk a földalattin odafelé ezen emlékeiken, de nyilván a Baja – Gyömrő oda-vissza távon is szóba került ez, így meglepődésre semmi ok.
És akkor az előadás, aminél kicsit húztam ugyan a számat, amikor nem a kedvenc Feke Pál féle szereposztást dobta a sors, de ez csak addig tartott, míg el nem kezdődött az előadás.
A történetet mindkét kölyök megtanulta már alsóban a suliban (igen, ott kivetítve laptopról nézték is… éljen a modern technika, és a szenzációs valódi pedagógus alsós tanító nénink), így “az se baj, ha hátul ülünk, és csak hallgatjuk” mondattal léptünk be az ajtón.
Körülöttünk a kb 10 évesekből álló iskolai csapat a nyitány alatt el sem tudta képzelni hova jött, és mi a francot keres itt, nem koncertre indultak, de aztán amint elkezdődött a valódi előadás, máris végre csend lett.
István (Sándor Péter) az első megszólalásával a székhez tapasztott olyan hang jött ki a torkán (bocsi Varga Miklós, de a kanyarba sem vagy már, pedig imádtalak…), aztán mindezt megfejelte az első közös dalban Koppány (Dolhai Attila) és kirázott a hideg, könnyes lett a szemem, és ott akartam volna még maradni folytatólagosan 2-3 előadásra, kicsit sem lettem volna álmos. Asztrid főpapként Magócs Ottó mint egy karmester irányította az eseményeket, és vezette a hatalomra Istvánt. Hiába volt Laborc (Kerényi Miklós Máté) támogatása, Koppánynak mint tudjuk esélye sem volt. Torda szerepében György-Rózsa Sándor hozta ismét a libabőrt, tapadt a szemem a színpadra, kapaszkodtam a székbe, olyat tud ez a fickó, amit kevesen: úgy énekel, hogy leszakad a csillár! István-Koppány-Torda hármas vitte el a show-t, a többiek is csodásan-szépen tisztán énekelve játszottak, de ez a trió lett az egész este sztárja.
Amennyire szerethető volt Koppány, annyira semmilyenre, láthatatlanra rendeződtek a feleségei. A három nemes úr (Mészáros Árpád Zsolt, Földes Tamás, Szabó P. Szilveszter) pedig egy külön fejezetben működtek, teljesen kilógtak a sorból, érezhette ezt a technikai személyzet is, mert az ő hangjukat lehetett a legkevésbé hallani. Pedig nyilván lett volna mit, hiszen egyenként is pazarul tudnak énekelni, játszani.
Halványka volt Réka (Kálmán Petra), akiről ebből a verzióból nemcsak az apjáért és a népért aggódó lány képe rajzolódott ki, hanem az Istvánra vadászó szerelmes lányé is. Persze jött Sarolt (Siménfalvy Ágota) kissé alkesz muterra fazonírozva, és rögtön a fia – István “védelmében” simán elhajtotta Rékát, és a savanyú, szürkécske Gizella (Zámbó Brigitta) kezeibe kergette vissza egyfiát.
A táncosok bármelyik musicalben ugyanezt letolhatták volna, nem volt itt most semmi a régi néptáncos koreográfiából, és mint minden szabadtérről behozott produkciónál itt is többen voltak, mint amennyien felfértek a színpadra, tehát nem egyszer a nézőtér két szélén tolták kicsit beljebb a pótszéken ülőket.
Az egész este egy igazi varázslat, zseniális elődás Székely Krisztina rendezésében.
Azért Feke Pált Koppányként, és Gubik Petrát Rékaként, na meg Kocsis Dénest Istvánként még látni kell!

Update: láttam újra (2019. április)
Gubik Petra az igazi Réka! Minden pillanatában, minden hangjában tökéletes, apjáért és a békéért aggódó lány.
Feke Pálnak mindegy, hogy Istvánt játszik vagy Koppányt, annyira energikus, csodálatos hangja van, és színészi tehetsége is megkérdőjelezhetetlen. Az este fénypontja volt!
Istvánként Kocsis Dénes a hisztis óvódást hozta, annyira nem áll jól neki ez a szerep, hogy valódiak lehettek a könnyei az előadás vége felé, biztosan érezte, hogy ez nem az ő estéje, és Sándor Péter klasszisokkal jobb nála.
Az Operettszínház hangtechnikusa pedig elmehetne szabadságra, és akár egy kamasz gyereket is be lehetne ültetni a helyére, az sem szabotálná jobban az előadást. Az összes színész vért izzadt, hogy egyáltalán hallatszódjon, Asztrid papként Homonnay Zsolt hangja már remegett, gondolom az idegtől, hogy semmi sem úgy szólt, ahogy kellett volna. Az már csupán hab volt a tortán, hogy a második felvonásban a színpad közepén az Istvánt játszó Kocsis Dénes mikrofonját elég hosszan, de végül sikerrel állította vissza a helyére. Lélekjelenlétből, és rutinból csillagos ötös.
Küzdelmes este volt, de Feke Pál és Gubik Petra játéka miatt megérte elmenni.

“István a király – Budapesti Operettszínház” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. MI januárban láttuk az Istvánt, és komolyan gondolkoztam rajta, hogy írok az Operettszínháznak egy e-mailt, hogy kérem vissza a jegyem árát, annyira tróóóger volt a hangosítás! Egy-egy dalnál majd’ megsüketültünk, annyira túltolták, egy-egy szereplőt mintha direkt hallgattatak volna el hosszabb-rövidebb időre, tényleg beülhetett volna egy ovis a hangtechnikusok helyére. Botrányos volt!

Szólj hozzá!