Hónap: 2018 január

A kellékes – Pesti Színház

Kern napokat tartunk 🙂

Bieder József, a kellékes bentragad a színházban, mikor már mindenki hazahúzott. Meglepve veszi észre, hogy full tele a nézőtér. Persze erről a műszak, és a szervezés mit sem tud, arról viszont masszív elképzeléseik vannak, hogy Bieder kellékesünknek a szonda bizonyosan azt mutatná, hogy nem málnával öblített.

A történet lassan épül, a gyerekkor verseivel indulunk, mert a drága mama fixen hitte, hogy a gyermek a rákosi időszakban kitűnve, majd befutott színész lesz. Apja csupán egy ügyelő haverja révén passzolja be egy színházba, ahonnan előbb-utóbb rettentő tehetsége okán futva kell távoznia.

Egészen idáig, a Pesti kellékes állásáig. Főnöke, a SANYIIIII!!!, akit többször is üldöz a probléma megoldása érdekében, de sosem ér el, viszont magasra vitte, ő a kelléktár vezetője.

Mikor a helyzet nem változtatható, nincs mit tenni, jöhetnek a színházi sztorik, esetek, mik nem csupán a kellékekkel estek meg, hanem színészekkel, segédszínészekkel, rendezőkkel, súgókkal…

Az este fénypontja, amikor Kern András kellékesünk úgy dönt, hogy ő biza eljátssza a hattyú halálát, de nem ám ócska orosz módra… áááá… saját előadásban… ehhez elhajította retkes melós köpenyét, hab testét felfedte a 70-es évekbeli fehér atlétatrikó, ehhez gatyájának szárait térdig hajtogatta, majd fellelte a díszletként ácsorgó állólámpát, melyről lekapva az anyagot, már tekerte is a a dereka köré… engem valahol itt vesztett el a sztoriban, már annyira nevettem, hogy a könnyeimtől alig láttam… de tudta fokozni, mert tényleg az ő hattyúja táncolt, majd kicsit táncolt, majd megtántorodva lehanyatlott, de nem adta fel, még mindig rángott, majd kinyúlt… mi is kinyúltunk, alig lehetett abbahagyni a viháncolást a nézőtéren…

Minden kellékhez tartozott egy-egy darab, egy jó történet, egy-egy jó színésszel, majd előkerült egy bőrönd, ami régen Az ügynök halálában kapott fontos szerepet… az, ott az a tökéletes pár perces idézet ellenpontozta a viháncolást, egy pisszenés nem volt a nézőtéren, már csupán a csodálat. Mert a színpad igazi varázslat, és a legnagyobb varázsló a ma este folyamán Bieder József szerepében Kern András volt.

Sokszor tapsoltuk vissza, nem akartunk hazamenni, jött és még énekelt! Énekelt arról az álmodózó, de hátsó sorba került kisemberről, aki színészetről álmodott, amiből neki a hátsó sor, a kellékesi pozíció jutott, de mindent megtesz, és megtett azért, hogy az ő közönsége soha ne felejtse el ezt az estét. Nem fogjuk, és visszajövünk még erre az előadásra, mert ezt még többször is látni kell.

Kern András zseniális színész, a szívét-lelkét kipakolta ma a színpadra, a humorával pedig elrabolta az összes nézőt!

Pesti Színház, egy felvonásban, katartikus élmény.

Lövölde Tér – Kern András koncert (70)

A helyszín kényelmes (Budapest Kongresszusi Központ), parkolható,  a második sor a legjobb hely, ahonnan tökéletesen látni 🙂

Kern András ma 70 éves, már délután köszöntötte őt 4-kor egy másik közönség, de mi is itt vagyunk az estiek.

Nincs megkülönböztetés, teljes erőbedobással indul az este.

Apró mellékszál, hogy szemben velem a zenekar dobosa, életem kedvenc 80-as évekbeli bandájának, az Első Emelet együttesnek oszlopos tagja, akkor még Michel, ma már Szentmihályi Gábor, a profi! 🙂

A zenekari csapatot erősíti Heilig Gábor, kit csak nagymaminak hív Kern András, és persze ehhez is tartozik egy régi sztori… meg szint az összes előadott dalhol, amin könnyesre nevetjük magunkat.

Ez nem “csak egy koncert”, ez visszaemlékezés is a rendkívül gazdag pályájára Kern Andrásnak.

A számok ismerősek, fülbemászóak, és remekül tapsolhatóak 🙂

Jönnek a vendégek is sorban, akik közül Hegyi Barbara annyira jó, hogy itt van: neki Kern napok vannak a szülinapi ünneplésben, pénteken a Pesti színházban játszottak együtt, és ünnepelték a 70-et. Most is csodásan énekel a művésznő, főleg nem nekünk, hanem szeretett szülinapos kollégájának, egy dalt, az egyik kedvenc munkájából, a Miniszter félrelépből.

A fellépők között nem nagy meglepetés, hogy eljött Eszményi Viktória, aki dalával már azokra a barátokra emlékezik, akik köszöntenék, de már nem tehetik a szülinapos művészünket.

Befut Verebes István, aki nem mondja ki, de hamar ki lehet matekozni a bűvös hetvenes szülinapi évfordulót, és kicsit bohókásan, de nem tolakodóan helyből megünnepelteti előre a saját nyári szülinapját. A sztorikért kijárt neki is a szülinapi buli hangulata.

Mindeközben pereg Kern András élete filmen, képekben sztorikban, hol a füredi kikötőben, hol Rosztovban, hol Moszkvában, hogy a Vígszínház színpadán járunk, régi játszótársakkal, kollégákkal, rendezőkkel, kacagtató történetekkel.

Érkezik a Vígszínházból Fesztbaum Béla, akitől megtudjuk, hogy ugrálva kellett híres színészek neveit kiabálni a felvételin a Színművészetin, és most elárulja, hogy ő pont Kern András nevét ordíotta már akkor is. Most énekel és zongorázik egy dalt, és nekem az jut eszembe, hogy ezek a művészek, akik most itt köszönteni jöttek, mennyire, de mennyire tehetségesek, és ezt a tehetségüket elhozták, hogy ezzel is emeljék az este fényét, hangulatát.

Jön Zorán, és a fülbe csengő dalok, miket már hangosan énekel együtt a közönség vele és velük.

Hernádi Judit sem maradhat ki, az örök páros (Kern-Hernádi) énekelnek két duettet és bolondoznak kicsit. Hernádi Judit is elfogott egy levelet, egy igazi verses levelet, mely rajongásáról szól kollégája felé, mikor az utolsó sorok felé haladva a rím az NDK turmixgépre terelődik, már nem csak ők nevetnek a színpadon, hanem mi is a könnyeinket törölgetjük a nézőtéren a röhögéstől.

A koncert végén bejön mindenki meghajolni, és újra köszönteni Kern Andrást (mert aki megérdemli, az megérdemli és kész!), hozzák az emeletes szülinapi tortát, és jöhenek a ráadások is.

Felejthetetlen este volt, karácsonyi ajándéka anyukámnak, nagyon jól szórakoztunk együtt, ő kicsit többet nosztalgiázott, de én sem hagytam volna ki ezt a remek bulit. Jó zenék, szívemet facsaró dalok, történetek-történelem, és kedvenceim a színpadon!

Boldog szülinapot KERN ANDRÁS!

Játszd újra, Sam! – Pesti Színház (Kern András szülinapján)

Allan Felix (Kern András) az éppen elvált filmkritikus életébe csöppenünk. Megjelenik a múlt, a volt asszony, aki lelépett, mert nem volt elég síelés és nevetés, vagy nevetve síelés… Allan keserű napjaiba legjobb barátja  Dick (Kerekes József) és felesége Linda (Hegyi Barbara) hozza a fényt, és a reményt. A lehetőség az Linda barátnői köre, akiket bevetnek Allan szingli létének megszüntetése érdekében.

Egyenlen nagy bibi van a sztoriban, hogy ahogy Allan udvarol, úgy nem udvarol senki! Próbálkozásai már az első pillanatban kudarca vannak ítélve, pedig nem egy lánynak csapja a szelet. Hiába örök segítője, Humphrey Bogart és a klasszikus Casablanca film, mindig megbicsaklik Allan Felix csábítási technikája.

Eljut ő is a megoldásig, hogy igazi lelki társa, a másik neurotikus szereplő: Linda. Apró szépséghibával: a legjobb barát ugyan elhanyagolt, de mégiscsak a felesége.

Linda és Allen randija annyira szerelmesen humoros, hátulról megtámogatott, hogy nem is lehet a vége más, csak az egymásra találás.

Az összeomlott férj felbukkanása adja vissza a csavart, és kiderül, hogy a szeretetnek létezik az a foka, amikor azzal szeretem a párom, ha elengedem, így Linda visszatérhet férjéhez, és Allan Felix szabad emberként újra vadászhat… és jön is az új szomszéd…

És itt vége is lenne ennek a remek előadásnak, vastaps, pótszékes-csilláron lógós teltház.

DE: a tapsrend közben Kern András kollégái érkeznek a színpadra, de most, minden másképp történik! Érkezik Eszenyi Enikő, aki egy óriási szülinapi tortát tol be a színpad közepére tüzijátékkal, majd sorra bukkannak fel az éppen máshonnan befutott színészek: Szilágyi Csenge, Józan László, Vecsei H. Mihály, Hevér Gábor, Rudolf Péter, Stohl András, Kútvölgyi Erzsébet és még sokan mások… felsorolni is lehetetlen… A taps elején már megtelt a nézőtér oldala fotósokkal, gyanúsan sok színész ült ma a nézőtéren: mindenki ünnepelni jött!

KERN ADRÁST A  70. SZÜLETÉSNAPJÁN KÖSZÖNTÖTTÉK KOLLÉGÁI A SZÍNPADON AZ ELŐADÁS UTÁN.

A közönség állva, meghatódva tapsolta, a színpadon először Hegedűs D. Géza méltatta, és köszöntötte, majd egy kb 10 perces filmben próbáltunk emlékezni mindarra, ami az elmúlt évtizedekben a színházban, filmekben, tv-ben, koncerten a művész úrral történt. A színész kollégák is mozi szerűen nézték, velünk nézőkkel együtt nevettek, sírtak, meghatódtak, madj ismét nevettek…

Ha lehetett még fokozni, akkor az igazgatónő Eszenyi Enikő (Kern András egyik legnagyobb rajongója) tette fel az i-re a pontot: “elfogott egy levelet” az égi társulattól. Míg felolvasta a régi játszótársak mennybéli üzeneteit halkan potyogó könnyekkel meghatódva emlékeztünk rájuk is, azon csodás színészekre és rendezőkre, akik Kern Adnrással együtt dolgoztak a hosszú évtizedek alatt, és most megemlékzetek róluk is.

Az este vége: állt a nézőtér, és meghatott, de mosolygós VASTAPSSAL köszönte meg nemcsak ezt az előadást, hanem az összes alakítást, amiben az elmúlt évtizedekben részünk volt.

KERN ANRDÁS, ISTEN ÉLTESSE! KÖSZÖNJÜK SZÉPEN! Csodás este volt!

Ádám Almái – Radnóti Színház

Adam (Pál András) a neonáci börtöntöltelék 3 hónpanyi közmunkára ítéltetik, melyet Iván (László Zsolt) tiszteletes mellett kell letöltenie. Átnevelő tábor lenne ez a megtévedteknek, de ez ettől sokkal, de sokkal több. Itt él Khalid (Rusznák András) főállású benzinkútrabó, Gunnar (Schneider Zoltán) exteniszező, gyakorló alkoholista, és velük él még Christopher, Iván fia, aki születése óta sérült, plusz egy lelkiismeretként működő öregasszony, ki mindig a bibliát a Jób könyvénél csapja fel. A társasághoz tartozik még a vén Paul (Bálint András), ki náci börtönt megjár veterán, na nem áldozatként, női rabok felügyelőjeként szedte magába egy életre a lelkiismeretfurdalást.
Adam érkezésekor kicsit sem szeretne megváltozni, de feladatot vállalnia kell, így némi rábeszélés után a cél: 3 hónap múlva almáspitét sütni… Ebből a harci helyzetből csak konfliktusok, fekete humor és egyre több múltbéli esemény kerül elő. Adam szobájában Hitler képe a falon, valahogy ebben a hívő közegben nem bír megmaradni. Iván hisz Istenben, a többiek Adam kivételével pedig benne.
Iván az életét tette rá, hogy hozott múltja ellenére ő Istent szolgálja, és ez a hite még halálos betegségén is átsegíti. Hisz mindenben ami jó, és a rosszat, gonoszat nem képes meglátni, ez a képessége nem fejlődött ki, avagy régen visszafejlődött.
Adam almáspite projektjének azért vannak akadályai, az Isten próbatétel (mégsem az ördög?) elé állítja: jönnek a varjak, elromlik a sütő, férges lesz az alma… és ami marad, az is eltűnik… de nem végleg, mert az enyveskezű Gunnarnál azért marad még.

Rengeteg esemény zsúfolódik bele a 2,5 órába (szünet nincs, nem is szeretnénk elhagyni a történet szálait egy percre sem), érkezik még Sarah (Radnai Csilla), aki állapotos, bár azt már ő sem tudja kitől, ebben erősen akadályozza alkohollal bőven átitatott elméje, időnként ellátja a lakókat orvosilag a közeli kórházban a Dr Kolbert (Gazsó György) – ki az előadás végére elveszíti a hitét a gyógyításban, hiszen máshol a halálos betegek meghalnak záros határidőn belül, itt pedig simán túlélnek mindent.

Iván hite megrendíthetetlen, ő olyan dolgokat is meglát az emberekben, mit még saját maguk sem.

Szikszai Rémusz annyi humort, drámát, eseményt tett egymás mögé, remek dinamikával, hogy nincs egyetlen másodperc, ahol unatkoznánk, sorozatosan jönnek a megdöbbenések (mikor egyszercsak befut egy kazal náci, kik öldököni érkeztek).

Iván csak akkor rogy meg, amikor Adam sorozatosan szembesíti a valós életével, ami addig számára nem is létezett. De ebből is van kiút, van felállás.
Adam az előadás végére megérti, hogy vállalnia kell a felelősséget, még azért az apróságért is, hogy pitét süssön.

Rendkívül hangsúlyossá válik a végére Iván fiának betegsége, annak elfogadása, a másság tolerálása. Nevetünk, sírunk, nevetünk váltakozva folyamatosan, a döbbenet, és meglepetések sora visz a végkifejlethez. Még ezen is csavartak egy hatalmasat, amikor felbukkannak a Baltazár Színház tagjai és bekapcsolódnak a történetbe…

Az előadás vége szűnni nem akaró vastaps, patakzó könnyeinkkel, miközben ennél szélesebben már nem lehet mosolyogni!

Tökéletes este, még többször is látni kell! Muszáj!

Vízkereszt, vagy amit akartok – Szegedi Szabadtéri Színpad 2017

Ha nyár, akkor Szeged, ha van Shakespeare, akkor Szeged.

A jegyek eléggé hátul, de jó a szemünk (hittük…)

Illíria uralkodója, Orsino herceg (Görög László) szenved kezdetben látványosan, mert full beleesett az éppen gyászoló Olívia (Pálmai Anna) grófnőbe, akit ez a rajongás meg sem érint.

Tengerparton vagyunk, beúsznak-másznak a képbe a menekültek, kik között egy ikerpár hagyja el egymást. A lányzó Viola (Tenki Dalma), nem most tanulta ki az álcázás mesterségét, helyből beöltözik a tesója képébe, így Cesario-ként kerül bizalmi viszonyba a még mindig hisztérikusan szenvedő Orsino herceghez.

Olívia háza a Lipótmezőn is épülhetett volna, a főbolond Feste (Szikszay Rémusz) és Böföghy Tóbi (Elek Ferenc) rokon csinálják a fesztivált. Ehhez a házhoz tartozik még nemes Mária (Hernádi Judit), ki próbál a pótanyja lenni Olíviának társalkodónő szerepkörben, de csupán fut az események után az első időszakban. A ház mogorva ura Malvolio (Alföldi Róbert), ki próbálkozik a nemesi-úri rend fenntartásával, de ezeket a vidám-bolond népeket kevéssé lehet megfékezni.

Cesario folyamatosan szerelmetes üzeneteket hoz a hercegtől, Olívia folyamatosan a gyászát tartja karban, mígnem cseppet belehabarodik a Cesarionak kinéző Violába. A történet itt már végre felpörög (néha a herceg kínlódása megszakítja a sztorit, de egyre ritkábban), és kiderül, hogy a háznép: Mária, Feste, Tóbi és Fonnyadi (reménytelen szintén bolond udvarló – Zayzon Zsolt) némi sértődés okán megszívatják Malvoliót. Ki át nem lát tervükön, így csapdájukban vergődik, simán elhiszi, hogy Oliviától kapott szerelmes levelet, melyben lévő feltételek teljesítése esetén eljövé a boldogság.

Akad itt egy külön előadás az előadásban, amikoron is Malvolio felolvassa magának a levelet, értelmezi, és próbálja betartani (a többi hóhányó, persze takarásban röhögi körbe). A nempolitizáló Malvolió rém elegánsan rúgja fel ezen okból a kerti törpét, az egész nézőtér értette a nemcélzást, találatot. Ez a monológ annyira kilóg a többi szereplő alakítása közül, hogy végre azt érzem, hogy a diliházban megérkeztünk a valóságba, az igazi gumiszobába, ezért a jelenetért volt igazán érdemes utazni.

Partra vergődik az ikerpár fiú tagja is, Sebastian tényleg van annyira vonzó, hogy Olívia végre igazán beleszeret. Cesarioból újra Viola lesz, és a herceg végre az önsajnálat magasiskolájának kijárása után észreveszi őt.

Mindenki megleli párját, kivéve szerencsétlen, átvert Malvoliót, aki kiosztja ugyan őket, a humor és sértés megkülönböztetésének tudományából, de mégis megalázottan távozik.

A végén a fináléban mindenki örül, táncol, felszabadul, indul a tengerparti buli.

Béres Attila rendezésében voltak hosszú, unalmasan elnyújtott részek (herceg szenved, Olívia már egész zenekarral gyászol…), de a többi részében pörgött az előadás.

Tóbi, Elek Ferenc vezette bolond háznép: Bodrogi Gyula, Hernádi Judit, Zayzon Zsolt, Szikszai Rémusz voltak a hangulatfelelősk, Olívia csavargatta az udvarlók szívét jó érzékkel: Pálmai Anna, Cesario (Viola) szerepében Tenki Dalma nemcsak játszott, de csodásan énekelt is. A darabban abszolút főszerepet pedig Malvolió hozta Alföldi Róbert személyében.  A két zenekar arányosan, az előadás történetének megfelelően váltakozva zenélt, énekelt, és teremtett egy igazi buli hangulatot.

Szegedre az ilyen estékért érdemes elutazni nyáron.

Háború és béke – Vígszínház

Érdemes időben érkezni, fiatal színészek, a “nép” érkezik, és helyből kiosztja a történetben szereplők családi kapcsolatainak összefüggéseit, ha netán nem olvastad volna a könyvet.

Sokan nem olvastuk, van az két kötet, és baromi hosszú, és még kötelező is a középiskolákban, így ott és akkor kihagytam, most meg már nem volt idő pótolni.

A színészi névsor hívogató, a történet is érdekes, családfa a kézben már kezdés előtt, hamar sötétül is el a nézőtér, és kezdődik az előadás.

A látványt nagyon szépen megtervezték, az végig az egész előadáson át kíséri, segíti a történetet.

A családok, a szerelmek, az emberi kapcsolatok hangsúlyosak, a háború, a csaták, a politika kimarad. A főszereplő számomra nem Pierre, hanem Andrej és Natasa ebben az előadásban, a Rosztov család és Bolkonszkij család állnak a középpontban.

A többiek kísérő elemek, és vannak részek, amik a kuka kategóriát erősítik. Olvastam (már nem tudom hol), hogy az is sokat segíti az előadást, ha a rendező jó érzékkel kihajít részeket a történetből… na lett volna mit… speciel Napóleont úgy, ahogy van, róla is elég lett volna mesélni, mint oly sok sztoriról, amit az író belepakolt, mert könyvben tök mindegy hány oldal (Pierre és Andrej újra találkozásánál el is mondják, hogy amit ott látunk 2 percben, az a könyvben laza 40 oldal…). Dobnám a párbaj rész elnyújtottságát is, na jó, a puff ide, puff oda gyorsjelenet sem biztos, hogy a legjobb megoldás, de hogy a bolondnapóleonnak öltözött gyerek sétáltatja percekig a golyót, az erősen a túlzás kategória. A darab végét sem húztam volna el ennyire, elsőre nem derült ki, hogy Pierre fogságban vergődik, és ölné már a régi bálványt, mert csupán egy masszív csöves új szereplő érkezik, és 5 percig beszél valamiről, amiből egy hangot sem értek (10. sor, mi lehet hátrébb…), és csak mondja és mondja… szerintem már mindenki a végét várta, nem csak én…

Ami nagyon klassz volt, azok a színészek, akiknek tényleg elhittem, hogy szerelmesek, dühösek, oroszosan bulizósak, katonásak, szeretnek és aggódnak.
Wunderlich József, Bach Kata, Hegyi Barbara, Seress Zoltán, Hevér Gábor, Szilágyi Csenge vitték a hátukon az előadást, és külön jófej brigád volt a kicsit statisztaként működő 5-6 sokféle mellékszerepet eljátszó fiatal csapat. A többiek ott voltak, kiegészítették a történetet.

Egyszer látni kell, klasszikus, és a víg csapata ismét egy klassz darabot állított színpadra.

Egy, kettő, három – Átrium

Norrison bankigazgató (Alföldi Róbert) irodájában töltünk el másfél órát.

A vezér kényszerszabadságra készül a családjával, ami azért necces, mert neki a munkája az élete, élete alkotása pedig a bank. Nem is tud kikapcsolni az agya rögtön, még pörög-pörög, aztán már készülődne, de a családjánál vendégségben lévő cserelány Lídia  (Lénárdt Laura) helyből borítja a délutáni telelésre  való hangolódást.

Egy órával hamarabb érkezik, mint a terv, és csupán a katasztrófahelyzetet jelenti be: csöves taxis pasija nőül vette és gyermeket vár.

Norrison cseppet kikészül, első látásra az agyvérzés kerülgeti, mikor Antal (az ifjú férj szerepében: Szatory Dávid) befut loncsosan, lomposan, és ezt kellene a  dúsgazdag amcsi házaspár torkán letolni, akikkel még a biznisz sem kizárt… legalábbis eddig a pillanatig.

Norrison igazgató a pánik után hadrendbe állítja bankjának gépezetét, olajoz, dirigál, és mindenki fut-rohan, és teljesít. Taxisunk nem csak új személyiséget kap, hanem nemesi rangot, igazgatói posztot, emberi öltözetet, és némi ízelítőt a kapitalista valóságból, ahol bármi, de tényleg bármi megvehető pénzért.

Az egy óra, míg az örömszülők repülője landol Norrison vesszőfutása is az idővel, de nincs az a gordiuszi csomó, amit ne tudna megoldani, megszervezni, átszervezni és beolajozni. Még a bankban lévő szívügyeket is olyan könnyedséggel teszi helyre a titkárnők között, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy némi pénz és terror hatására minden megjavulhat.

Külön színfolt Lídia, aki nemcsak egy elkényeztetett kapitalista királylány, hanem egy hisztérikus zsarnok, náluk nem a férj hordja a nadrágot, az is tisztán látszik, és az akcentusával, beígért természetbeni juttatásaival jó tanítványa a bankigazgatónak 🙂

Az igazi érzelmek sem hiányoznak, Norrison is kap pofont az élettől, amikor kiderül, hogy szeretője egy beosztottját választotta helyette, derülünk, nevetünk a kínjain, de mégis a legszerethetőbb formáját ekkor hozza.

Norrison büszke teremtményére, az olajozottan működő bankra, és a pénzért bármire kapható kapcsolatrendszerére, csak egészen a legvégén derül ki, hogy amit ő irányít, az a világ egyik legszomorúbb, szégyenletes folyamata: a pénzért minden kapható világ.

Alföldi Róbert hibátlan (OLAJ!!!) Norrison Znamenák István rendezésében, így hihetetlenül szórakoztató Molnár darabot lehet nézni az Átriumban. Ha fáj az élet, akkor csak jegyet kell venni, és nevetni, nevetni, mert az összes szereplő erre tette fel ezt az estét, hogy mi nézők jól szórakozzunk.

 

Igenis, miniszterelnök úr! – Átrium

Anglia, valamikor napjainkban. Válság van. Nem csak ott, egész Európát elérte a válság, és az angol miniszterelnöknek különösen nehéz bármilyen döntést hoznia, mert tök alkalmatlan rá. Még tiszta szerencse, hogy az “Isteni” kabinetfőnöke saját piciny érdekeivel megegyezik, hogy kisegítse a cseppet szellemileg  zokni vezetőt, ki országát csupán tanácsadóival kormányozhatja.

Anglia miniszterelnöke (Hevér Gábor) egyetlen dologban biztos: a nép őt akarja, akkor ennek egyenes következményeként az lesz, amit ő akar. (innentől pont mindegy mit akar a NÉP!)  Hogy pontosan mit is akar, az nehezen derül ki saját maga számára is, ami tuti: a hatalmat, és messze kerülni a bukást.
A problémák pedig el nem kerülhetik, egyetlen este alatt annyi szakad a nyakába, amit egyesével is nehezen fog fel az agykapacitása, nemhogy tömeges érkezésükkel. Valahogy hatékonynak tűnik a brit sajtó, mindenről hamarabb értesül, mint a miniszterelnök 😀
Személyi titkára (Szatory Dávid) csupán elveszettségét fokozza, észre nem venné, hogy latin idézeteivel, és bölcsész típusú magyarázataival egyre messzebb kerül a miniszterelnök értelmi képességeinek határától.
Politikai tanácsadója (Claire – Parti Nóra) hízeleg folyton, de éles női logikájával könnyen átlátja a politikai mocskot, és ő “csak” jót akar.
A válsághelyzet fokozódik, az európai vezetőknek összehívott konferencián semmi eredmény nem várható. Kivéve, ha sikerül keresztülvinni Kumranisztán nagyszerű ajánlatát: adnak ésszel felfoghatatlan mennyiségű lóvét Európának, “csupán” az olajat kell ezért cserébe tőlük beszerezni némiképpen drágábban, mint az oroszoktól. Hogy miből? Amit adnak abból 🙂  – laza mellékszál ma estére hazafelé: miből épül Paks II. – orosz hitelből. Kinek fizetünk belőle a kivitelezésért: az oroszoknak… ááááááááááááááááá, semmi, de semmi nem hasonlít…
Menne is ez, ha nem kellene ehhez az Európai Központi Bank, no meg némi csavar, hogy ebből a kabinetfőnök (Alföldi Róbert) leendő munkaadója leakasszon egy vagyont valutaspekulációval.
Alapigazságok hangzanak el: a korrupciót lehet másképpen hívni, pl. befolyásolásnak… és a dicső győzelemtől az út a csúfos bukásig vezet… (jönnek a választások, sokat kellene ezt a darabot telt házzal játszani, ahogy ma este… hátha meghallják a népek… hogy az út végére értünk…)
Kumranisztán külügyminisztere okozza még a problémákat: pedofil lévén 16 éves szűzlányra vágyik, mely felvet némi erkölcsi problémát, de azért nem mindenkiben. Speciel a miniszterelnök hamar a gyakorlati megoldást keresi, az erkölcsi aggályokat félrepakolva. Ha nincs mellette a sértődött kabinetfőnök, akkor viszont olyat bakizik, amiből már felállni is alig lehet.
Befut a történetszálba a magyar vonal, egy kárpátaljai magyar aranykezű szakácsnő és lánya képében, akik “meglepő”módon feketén dolgoznak Angliában, és pont a miniszterelnöknek és az egész uniónak főznek aznap este. Ők lennének a megoldás, de a miniszterelnök brigádja erősen pofára esik, mivel a kabinetvezető rutinja, és tapasztalata éppen whisky-be van folytva.

Visszaérkezik a ZSENI – na jó, ma este Alfödi Róbert az Isten (!!!) Sir Humphrey szererepében, ő a kabinetfőnök, aki elsmitíja a konfliktust, hiszen a korrupt politikai rendszerek kiszolgálásának világbajnoka, de ami még jobban megy neki, az a saját érdekeinek képviselete, így lesz a globális felmelegedés megoldhatatlan problémája kapcsán miniszteri biztosi kinevezése, és újra a miniszterelnök legbefolyásosabb embere. (hogy közben felrobban a színpad a színészi játékától, az ma mellékszál, vinnyogva röhögünk…)

Van ebben a sztoriban még trianoni történelemmagyarázat (mert mit tudhat az angol miniszterelnök a magyarokról), helikpterező kurva emlegetés (nincs célzás, találat van!), marhapörkölt nokedlivel, pici sorosozás, de legfőképpen egy nárcisztikus, nem túl magas, viszont annál hisztérikusabb miniszterelnök, akit szinte bábként irányítanak, aki mindent aláír, ami a saját seggét menti, vagy neki előnyöset jelent. Ha be sem kapcsolom a híreket, akkor is pontosan tudom, hogy miért ekkora siker ez ma Bp-en. És mire tesz nagy ívben a miniszterelnök? Na? Oktatás, egészségügy, kultúra… hol is hallottam már ezt… jaaa, az ország főfocistájától…

Remény? Az van. Remélem még sokan, sokszor megnézik ezt az előadást, hogy szembesüljenek a mai magyar valósággal.

Hevér Gábor, Alföldi Róbert, Parti Nóra és Szatory Dávid pontosan azt mutatja meg a politikai háttéralkukból, amitől hányni kell… kérek egy medencét hozzá… kevés lesz… mert sokunknak feküdte már meg a gyomrát a mai politika…

Inkább megyek újra és újra színházba.  Zseniális előadást rendezett Znamenák István!

Kísértetek – Centrál Színház

Sokkal több, mint ami a színház leírásából kiderül.

Az előadás előtti percekben a díszleten gondolkodom, majd az előadásból kiderül, hogy ötletesen ad keretet az egész történetnek. Minden drámai pillanatban a díszlet mozgatása plusszt ad a helyzetekhez a zenével együtt.

Az első pillanattól kezdve a párbeszédekből, helyzetekből fokozatosan derül ki a történet, a legapróbb részletekig.

Manders tiszteletes (Gáspár Tibor) már az elején is csak a saját érdekei szerint próbálja az eseményeket alakítani, Helene Alving (Básti Juli) az özvegy, aki a legmélyebb titkok tudója most az életének sötét szakaszát készül lezárni a menhely megnyitásával. De a múlt kísért. Ott van vele, nem engedi, marcangolja, és előtör.

Engstrand, az asztalos (Gáspár Sándor) egyszerű, gyarló emberként eleinte csupán a lányát – Reginét (Ágoston Katalin) szeretné maga mellett tudni, nem, nem csupán atyai szeretetből. Fokozatosan, lépésről lépésre derül ki az ő titka is.

Helene fia, Osvald (Ódor Kristóf) hosszú idő után otthon keres menedéket, Reginéhez való viszonya pedig mindent felborít, megváltoztat, megijeszti anyját és a tiszteletest, ettől pedig a múlt már többé nem lehet titok. Ettől borul minden, Helene terve, az egész élete újra a múlt csapdájába kerül. Osvald utolsó kérése drámai fordulatot hoz…

Az egész előadás az elejétől kezdve egy remek angol kriminek néz ki, majd egyre több titokra derül fény, és egyre szomorúbb, szívet facsaró dráma lesz belőle. A hangulat végig magával ragad, a történet egyetlen percig nem áll, folyamatosan, minden mondat több és több régi sebet tép fel, és egyre fokozódik a nyomás, egyre fogy a levegő, egyre kisebb az esély az új életre…

Nagyon fáj a vége, sírósan fáj… nem tudom mikor kezdődik a taps, nem is tudom lehet-e őszintén mosolyogni kifelé menet…

Minden családnak van múltja, minden családból kidőlhet a csontváz a szekrényből, előjöhetnek a kísértetek, amik generációk életét határozzák meg később is. Ha megoldatlan, kimondatlan sebekkel nem kezdünk még akkor, ott helyben valamit, akkor az nem marad büntetlenül… Az elhallgatás, betakarás a legrosszabb, a titkok a ki fognak derülni és a következmények nem megúszhatók.

Ez az előadás sem megúszható könnyek, és mély lelki visszanézés nélkül… (anyáknak kötelezően nézendő… nagyon fog fájni, de most fájjon… és ne a gyerekeknek később…)

Az összes szereplő kíváló alakítása kellett az estéhez.

Alföldi Róbert rendezése nem egy estés élmény. Sokáig tart még a hatása.

 

Őrült nők ketrece – Átrium

Nehéz a friss érzésekről írni. Beszélni még nehezebb lenne.

Ez egy olyan előadás, aminél az volt az érzésem, hogy még nem kéne hazamenni. Még olyan jó lenne maradni. Olyan jó lenne ebben a night klubban tölteni még az estét, ennek a családnak az életét folytatni.

Annyi érzés, érzelem, szeretet, és szerelem született a színpadon, olyan ötletesen, sírva röhögösen, meghatottan könnyezősen, hogy nem, és nem akartuk, hogy vége legyen.

A Madárkák kezdték, és ők voltak az állandóság. Akik olyan táncokat-látványt hoztak a színpadra, olyan lelkesedéssel szerepeltek, mintha ők lennének az este fénypontjai. Ragyogtak, humorosan és profin.

Sok-sok főszerep volt egyszerre, Zaza (Stohl András) mellett George (Hevér Gábor), Jacob (Józan László) alakítása még sokáig elkísér. Ők voltak az este abszolút sztárjai.

Stolh András dalai annyira szépek, vagányak, és fülbemászóak, hogy még mindig, órákkal később is a szívemben laknak.

A jelmezek, a színpadkép mind-mind elhitette velem, hogy egy klassz éjszakai bárban töltöm az estét, ahol nem csak szórakozni lehet, hanem gondolkodni, együtt sírni, együtt nevetni.

A történetetben szereplő család tagjai, egy olyan életet mutatnak meg, ami nem a többségi, nem az elfogadott, és mégis annyival normálisabb, annyival több érzés, és szerelem van benne, ami a hazugságban élő “normális” házasságokból sok helyen hiányzik. Hány, és hány érdekházasság van, akik rögtön összezárnak, amint “más” életet látnak maguk előtt, és rögtön ítélkeznek. Pedig ha kicsit is nyitottak lennének, kicsit is megismernék a számukra “idegeneket” máris szebb lenne a világ. Hihetetlen, hogy tényleg mennyire meg akarják mondani a “nagykereszténynagymagyar” politikusok a “hogyankellélni” világot, és lassan kötelezővé teszik. Nem is kell “másnak” lenni ahhoz, hogy elítéljék azt, aki nem az államilag elfogadottnak vélt “értékrend” szerint akar élni, létezni.

Ez az előadás minden eddigi hitemet megerősítette: mindenkinek a magánügye kivel él, kivel boldog, senkinek semmi köze hozzá. Semmi köze a nemi vonzódásnak ahhoz, ki a jó ember, és ki nem az. Ebben az előadásban pont a “legkeresztényebb” politikusfamilia férj szereplője a szarember, persze be nem vallaná, fel nem vállalná, csak ordítja a gyűlöletét. Akár a homlokára lenne tetoválva a névsor a hazai politikából… (kéne nekik egy lakatlan sziget, ott lehetne saját világuk, senki nem zavarná össze őket… álom-álom…)

A politikus jobbos apuka szerepe precíz tükörképet mutat azon nemnézőknek, akik el sem mennek az előadásra, de pont mindig tudják mekkora fertő az, ha valaki nem a hagyományos módon él. (A szünetben a büfében hőzöngött cseppet egy idősebb házaspárból a férj, hogy ha valaki beteg, azt miért is kell kikiabálni… a felesége próbálta meggyőzni, hogy a szereplők nem betegek, csak meleg szerepet játszanak… nem hitte a bácsi, mert “akinek nincs rá hajlama, az nem is tudja eljátszani így….” Hát csendesen kértem a vizemet és pislogtam a nénire, aki nem győzte meg az öreget… talán a második felvonás, persze utána már nem láttam őket…)

A beszélgetések a közönséggel, a közönségnek, a napi poénok, kiszólások csak még inkább a jelenbe helyezik a történetet. Nevetünk, de mégis szomorú, hogy át kell éljük az országot vezetők mocskosságait… mert már tényleg csak sírni lehetne rajtuk…

Vannak pillanatok, az afrikai fiú esete, az orosz törvények, ami után megfagy a levegő… onnan nem lehet továbbmenni… pedig jönnek a könnyebb poénok… nekem mégis folynak a könnyeim… és ott és akkor nem a nevetéstől. Aztán feloldódunk ismét és repülünk tovább és újra és újra nevetünk… mert a humor tényleg sokmindenen átsegít.

Alföldi Róbert nem vidám zenés darabot rendezett, hanem egy végtelenül érzékeny, csodás családot mutat be annyi érzelemmel, érzékenységgel, ami után szebb a világ. Egy olyan világ létezik az Átriumban, ami különleges, ahova vissza lehet menni (már ha sikerül jegyet venni…) és újra és újra át lehet majd élni, hogy igen, így is lehet élni: szabadon, szerelemmel szeretve, mégis másképpen, bárhogyan.

Sokszor nézős, mindig nézős előadás.