Indul a bakterház! – József Attila Színház

A film az alapmű.
A színházban a bakter Mikó István. Őt nem lehet nem szeretni, ő nem lehet rossz, bármit játszik, bármit mond. Végtelenül profi, és végtelenül szereti őt a közönség.

A bakter megéri a pénzét, a színdarab egyetlen olyan figurája, akinek valóban elhiszem, azt, amit mond.

És itt elfogytak az érveim…

Beértünk  a színházhoz, és már bemenni sem sikerült, mert az előttünk tornyosuló gyerekcsoportnak nem osztották ki a jegyeket, hanem a tanárok elöl egyesével csipogtatják le mind a kb 50-60 db-ot, így eme tömeg torlaszolja a bejáratot. Türelem, türelem… majd jön a következő, életkorban +1-2 évvel idősebb csoport, nekik már van jegyük, de ők sincsenek kevesen. Bejututnk, de ismét akadály, a csoportos kabáttól szabadulás… Addig elmegyünk a büfébe… (utolsó lehetőségünk), és megleljük a mosdót is.

Kezdés előtt többen azon gondolkodunk, hogy vajon a diákok (hátsó 5-6 sor + az emelet) tanárai, akik kiválasztották nekik ezt a darabot, vajon mesélték-e a történetet, vajon látták-e a filmet, vajon nem-e azért jöttek, mert muszáj volt…

Aztán elkezdődik az előadás, és érkezik Bendegúz, ki 45-50-nek néz ki, majd visszafiatalodik ugyanő gyerekként. Olyan nehezen formálja a szavakat, hogy időnként sajnálom. Amik a filmbéli Bendegúznak igen jól álltak mondatok, azok a felnőtt, de erősen gyereknek látszani akaró színész szájából fájnak. Hogy is mondták régen a Megasztárban? Igen, megvan: nem jön át!

Majd jön a lókupec (Nemcsák Károly), és elkezdi rázni magát a színpadon. Nem, nem jutott eszembe a Szomszédok, mert ott még egészen  emberi kinézete volt, még akkor is, ha az ipari hülye szerepét osztották rá. Itt kegyetlen. Kegyetlenség a közönséggel végighallgatni.

Előfordul még a színpadon a bakter felesége és anyósa, el nem tudom képzelni mit kerestek ott, azon kívül, hogy a filmben remekül szerepeltek, de itt a színházban túltolták rajtuk a sminket, de ez sem segített rajtuk. Egyetlen megjelenésüket sem tudtam megérteni, hogy miért vannak abban a szituációban a színpadon.

Végigkísérte a darabot egy jóhangú harmonikás élőben, aki még szimpatikus is lett, próbálta kicsit feldobni az amúgy tök lapos nézőtéri hangulatot (hátulról azért beszűrődött, hogy a gyerekcsapatok a gyatra előadás ellenére saját magukat elszórakoztatták, így legalább nekik vicces-vidám lett az este).

Szünetben kétfelé húzott a szívem. Kisebbik gyerekemmel egyetértésben: szökjünk haza megnézni a filmet. Nagyobbikam: talált benne néhány poénos jelenetet (nem volt sok, de megjegyezni nem tudtam a felsorolást) és a filmet nem látván, kíváncsi lett a végére.

Szóval nem adtuk fel, nem jöttünk el, és bíztunk. Én Mikó István bakter játékában, a többiek a jószerencsében, a kisebbik kamaszom diszkréten a vállamra dőlve próbált csukott szemmel pihenni.

Ekkor érkezett a színre a Csámpás Rozi, aki szintén a másik két asszony szintjét hozta. Pécsi Ildikó sikítva kirohant volna, ha ebből két percet is megnéz, annyira szánalmas volt. Ha egy színdarab arra épül, hogy utánozzuk le a lehetetlent, és nincs benne egyetlen önálló gondolat, majd röhögnek a nézők a pénzükért a film kultikus mondatain, a színészek meg azt jól begyakorolják, és elmondják többször… háááááát… most mondom: nem lesz vicces.

Végül szereplőhiányos lehetett a sztori, mert még a harmónikás is beállt játszani… mélyponton voltunk ismét, de az órát tekintve, már ott tartottunk: nem lehet sok hátra… az előadásból nem is volt sok, de még ki kellet jutni az épületből a levegőre…

És utána elmondani sokszor: ezt a büdös életben nem nézzük meg itt még 1x, és csak az ellenségeinkek ajánljuk, de nekik jó szívvel ám! 😉

Ez a darab fájt. Nemcsak az ócskasága miatt, hanem anyagilag is. Nem sajnálom, ha van értelme az estémnek, de ez kidobott pénz volt.

Szólj hozzá!