Hónap: 2017 november

Megtaláltam! Tele volt a nézőtér jóemberekkel!
Legalábbis mindenki ezzel a lélekkel ült be megnézni az előadást, hogy jó, vagy jobb ember legyen.
Érkezett Szecsuánba 3 Isten, akik azzal a feladattal jöttek, hogy jó embereket találjanak, akik éjszakára befogadják őket. Egyetlen egy ilyen volt az egész városban, a szegénynegyedben élő Sen Te (Eszenyi Enikő) utcalány, ki jó tett helyébe jót várj alapon, némi kezdőtőkét kapott dohányboltja megnyitásához. Jóember volt, és ezen a pénz sem változtatott, befogadott minden szegényt, adott mindenkinek enni, senki sem távozott tőle üres kézzel.
A legtöbben csak kihasználták, hiszen az tök kényelmes, hogy csak kérni kell és kapnak. Rájött erre Sen Te is, és a saját nagybátyja alakjában visszatért, de Sui Ta sem volt rossz ember, hiába tartották annak, mert nem ingyen adott, hanem munkát adott, hogy abból legyen mindenkinek lakhatása, megélhetése. Melyik a jó ember és melyik a rossz? Kerestük a választ együtt Sen Te hatalmas szívével, és kerestük a választ az Istenekkel együtt is.
Vang (Mészáros Máté) a vízárus, annyira őszinte karakter, olyan szeretnivaló mackó, hogy nem lehet rá semmiért haragudni, pedig ő is követ el hibákat.
Jellemfejlődött Szun (Lengyel Tamás) a végére, mert Sen Te szerelmét elveszítette, de sokat javult emberségében.
A sok városi lakó: a fodrász, az idős szomszéd házaspár, az anyós jelölt mind-mind meglátták a jóembert Sen Te személyében, de Siu Ta álruhában már nem vették észre, hogy nem akart ő kicseszni az emberekkel, amikor munkára fogta őket, csak nem hagyta magát tovább kihasználni. Ettől rossz ember lett? Szerintem nem lett.
Vang és Sen Te dalai szívhez szóltak, ott legmélyen, legbelül hol simogatták, hol tépték a szívemet.
Kijárt a vastaps, maradtam volna még e mesében… mesében? Az életben… szeretnék jobb ember lenni… ezt hoztam haza.

Hirtelen és első felindulásból: ez nem szentivánéji álom, ez rémálom volt.

Kezdem a végén, ami viszont egy őszinte pillanat: Eszenyi Enikő még Pukk szerepében, de már abból picit kilépve mondta el: ha ez az előadás nem is tetszett, azért várnak vissza, mint nézőt a többire. Értem, és megértem, főleg az elmúlt hetek viszontagságai után.

Hogy kerültem én ide? Hogy kerültem én ide? Nem 1x kérdeztem meg magamtól, de persze tudom: gyerek osztálya jött, én ugyan nem kértem jegyet, mert a csoportos jegyek valahogy mindig, és kizárólag az erkélyre szólnak, mert úgy költségtakarékos az ajánlat (így persze, idézném a 165 cm-es átlagos kölykömet: ez az este kínszenvedés volt a lábaimnak, mindezt az erkély második sorában…), de ha már úgyis hozom viszem a 13,5 éves kamaszt, akkor megnézem mit néz, így saját akaratomból, önszántamból vettem ma estére jegyet. (klassz helyre, előre, középre)

A magyar tanerő próbálta nekik szünetben megmagyarázni mi történik, de azért vérciki, ha ez az előadásból nem derül ki, vagy ha már nem fog kiderülni (néhány kattintás a weblapra és nyilvánvaló), akkor van olyan jófej a színház, hogy ad letölthető tanári segédletet előre. Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy az egyik szülő nyüzsgött a szervezéssel, és kötelező sem volt, de ha végre színház, akkor ugye lelkesedik az osztály.

A fiam véleménye a végén a kocsiban: Ez egy naaaaaaaaaaaaaagy… (tudja, hogy nem káromkodhat) BÉNASÁG!!! volt.

De ki tetszett kisfiam? Hát a Pukk, mert ő volt a főnök, neki elhittem, hogy béna, de varázsló, és viccesek voltak az álszínészek.

Erre a darabra nagy összeget kellene ígérnem neki, hogy még 1x megnézze… (nem fogok).

És akkor fussunk vissza az elejére.

Meglepően jól kezdődött, szerelmes és kevésbé szerelmes párok a színpadon zsarnok apával, majd az esküvői műsort adó álszínészek érkeztek, akik tényleg, és igazán vicces jelenetben szereposztottak, és játszották el, hogy mit gonolnak a színházról.
Majd elszabadult az előadás, és elveszítettem a fonalat, mikor az egyik pár szökni készült, a díszletbe özönlő népek pedig számomra tök céltalanul kóboroltak. Feltűnt még egy sérült fogadott felnőtt fiú, kinek kigúnyolása (nem szavakkal, helyzetekkel) az egyik mélypontja volt az előadásnak.

Theseus (Király Dániel) csak kiabálva volt képes beszélni, kényszerszerelme Hyppolita (Járó Zsuzsa) pedig kicsit karakánabb volt, mint más szerepében, de hamar elfogyott belőle sztori közben az erő.

A varázslatot balul elsütő Pukk (Eszenyi Enikő) elfeledtette velem, hogy hol vagyok, repített egy álom világba, hozta a humort, és végre színházban voltam. No nem sokáig, mert nem egyedül állt a színpadon, megint benépesítették a számomra nagyrészt statisztának tűnők a teret. Persze keveredtek a varázsitalok, hogy ki-kit kell szeressen, de kevéssé szerettek, mert még azt is hazudták. Attól, hogy a színész a szájával azt mondja, hogy “szeretlek” még nem fogom neki elhinni, ha nem képes átölelni szerelmesen a kedvesét, és nem fogom elhinni, hogy utál valakit, ha csak ordítja és egy félig szétkapott kanapé szivacsával csapkodja.

Elhiszem viszont az előadni készülő amatőr társulat minden mozdulatát, Alap (Stohl András, bár miért  Alap a színlapon, amikor mindenki Mikinek hívja a darbban????) végre játszik. Eljátsza a darab összes szerepét, és mindegyiket eljátszhatná. Tipikusan telefonkönyvet is felolvashat hatása van. Klasszik színész: bármit játszik szórakoztat, elgondolkodtat. A próbán, a rendező – Zsindely – parodizál egy másik rendezőt, ebben csupán az a bibi, hogy a nézők általában nem találkoznak a próbafolyamat közben egyetlen rendezővel sem, így fogalmunk nincs melyik az a hisztérikus rendező, akinek semmi sem jó, mindent előjátszik, és egyébként laza idegbeteg, mire a darab megszületik.
Az amatőr színtársulat kapja feladatként ezen a baljós estén, hogy Shakespeare helyett beszóljon a jelenlegi magyar hatalomnak a “sorok között” civiltörvényezve, de ez valahogy nem áll jól.
Nem tudom, és nem értem mit keres a színpadon ebben az előadásban Gyalu szerepében Hegedűs D Géza: két eset lehet: kirúgják, ha nem vállalja el, vagy ettől függ a megélhetése. Nem azért, mert pont a megalázott öregszínészt kell előadnia (előadja, mert ő ennél klasszisokkal jobb), hanem azért, mert a rendező sem hitte el, hogy egy ekkora művészre rábízhatja ezt a piszlicsáré oroszlánbőgést… nem őrül bele, de valahogy a végén sem őszinte a mosolya. Viszont ezzel a szereppel nekem azt a pozitív üzenetet hozza, hogy bármi is legyen ott kint a külvilágban, a Vígben ő a végsőkig kitart, és első a közönség szórakoztatása, és a jelenlegi igazgatónő Eszenyi Enikő bármit kérhet tőle, támaszkodhat rá. És a végtelenségig becsülöm őt ezért.

A szünet után visszaszámoltam a perceket, durvultak a szexuális utalások, amik kicsit sem zavartak volna, ha nem tudom, hogy fent ül az emeleten egy komplett nyolcadik osztály, kiknek jó esetben a dugás imitálás, és káromkodás a színpadon még sok lehet. Nem is sokat értettek – talán szerencsére – belőle, mármint a többség. A hozzuk el a kistesót projekt is remek volt, nekik azon kívül, hogy az előttük ülő székét rugdosták folyamatosan, még a darab közben is mesélni kellett, azt amit még ülésmagasítóval sem látott, a többit meg nem értette.

Voltak, akik viszont élvezték. A mögöttem lévő sorban ülő középkorú házaspárból a feleség konkrétan a nyerítve röhögést tette műsorra ma este, alig a földszint 5. sorában, ahol még a színpad végén is tuti hallották a színészek. Mellette korát mélységesen tisztelve egy jelentősen idősebb házaspár ült, ahol a néni a köhögést a hányós krákogással vegyítve nyilvánult meg kb 5 percenként… végül nem hányt senki nyakába, de ezt én inkább a szerencsének tudom be. Az influenza szezon közelít, ennyi köhögőrohamos nézőhöz nem volt szerencsém az elmúlt hónapokban… (igen, ha nem tudsz zörgős cukorka, pezsgő, perec és egyéb nélkül színházban túlélni 3 órát, akkor nézz tv-t, vagy videót youtube-on.  És hasonló kategória: ha beteg vagy, add el a jegyed, és ne kergesd az őrületbe azzal a többi nézőt, hogy kitalálja mely kór gyötör a köhögőrohamok során, mi fogja leteríteni a jövő héten őt, és egész családját, mert befertőzted.)

No de vissza az előadáshoz: mikor végre a színtársulat előadhatja a darabját, akkor bejön a papírforma: Stohl András játszik, a többiek hozzák a valódit: amatőrök… az előadás valódi rendezője itt ismét eszembe jut, mert nem értem mitől vicces az, ha egy vézna-béna férfi szereplő magára ránt egy már a darabban használt estélyit, amiből méretileg kiesik félig, majd randán elkenten kirúzsozza a száját… szóval ha csupán a kinézetén röhögünk az már a cél volt… mert ez kb 5 másodpercig vicces… de még kb 10 percet játszania kellene Mikivel (Stohl András) a színpadon… de ez utóbbi kíváló színész ezzel és a saját tehetségével egyedül van… A többi színpadon lévő szereplő is unja az egészet, ásítanak is (nemcsak szerepük szerint).

A darab végén persze Pukk úgy varázsol, hogy mindenki megfelelelő párra találjon, majd jön az örömünnep, amikor minden szereplő hangszert ragad, csak valahogy a karmester marad el… mint ahogy a darabnak sem volt karmestere, aki ezeket a hol vicces, hol szomorú, hol érthetetlen jeleneteket egy érdekes mesévé varázsolta volna (lásd még az értelmező szótárban: rendező).

Sokat elmond még a legvége, az utolsó percek, a taps közben az első sikítós vastaps Stohl Andrásé, a második, és utolsó Eszenyi Enikőé. Megmentették az előadást a totális bukástól. Nekik valóban járt a vastaps!!!

Zenés darab, imádtam a Padlást és a Dzsungel könyvét, akkor a Vígszínházban ezzel nem kockáztatok sokat. Dés-Geszti a zene és a szöveg, jó párosnak tűnik. Már csak a jegyek beszerzése állít kihívás elé, de éljen a Pozsonyi Piknik, oda azért vittek a színházak a maradékból.
Így november elején irány a belváros!
Mivel szerencsétlen módon ez kötelező olvasmány szinte minden suliban, így a kiskamaszban még élénken él ennek kötelező mivolta, ráadásul még nagyon zenés is, így ő kihagyja, megyünk a naggyal kettesben 🙂
Már van másfél éve, hogy nem jártam a Vígben, így jóleső érzéssel lépek be, és még a helyünk is, ugyan hátra szól, de legalább van székünk, és nem pótszék és nem is a lépcsőn üldögélős állójegy. Moccanni nem lehet annyian vagyunk. Mögöttünk iskolás lánysor, kik megkérik óriásfiam, hogy húzza össze magát. Említem, hogy genetika: ekkorára nőtt, ő is kifizette a jegyet, kényelmesen, nem szorongva fog ülni. Nem lettem népszerű, szünetben cseréltünk, így aki látta az első részt, az most majd elképzeli a másodikat, és fordítva.
A darabból három kiemelkedő szereplőt jegyeztem meg: Boka, Áts Feri és Nemecsek alakítóit. Ők mindent tudnak, amit az író és a darab rendezője elképzelt. A díszlet kreatív, látszik, hogy inkább a játék a fontos, és hogy legyen előadás, mert a berendezésre azt is mondhatnám, hogy minimál. Ettől viszon jó sokan is elférnek látványosan a színpadon.
Régen olvastam a könyvet, nekem kicsit kusza, hogy van egy csapat, akit Boka irányít és van egy gittegylet, akit meg más. És ez valahogy okoz bennem némi káoszt a sztori közben, de nyilván nem voltam elég olvasott.
A dalok fülemnek kedvesek, bár nem mindig értem a szövegeket, de a slágergyanúsak tökéletesek. Már az elős felvonás alatt tisztán kiderül, hogy Boka és Nemecsek az összes nézőtéri kamaszlányt megfőzte, és megette, imádják őket, elég megérdemelten.
Ügyes a Füvészkertben lévő tó a színpad elején, és klassz, hogy véletlenül sem esik bele senki, csak amikor éppen ideje van.
Sokszor olyanok a jelenetek, hogy paramamiként aggódom: le ne essenek, meg ne üssék magukat… tudom én vagyok már megint a helikpter…
Áts Feri is befut a piros ingesekkel, itt egy halk sikoly, mert pont egy hete láttuk Józan Lászlót az Őrült nők ketrecében aprócska rózsaszín bugyiban pompommal a fenekén, és átlátszó angyal szárnyakkal, és bármennyire is a Pál utcai fiúk jelenetében futnak be, ez valahogy helyből etereli a gondolataimat. Nem tart sokáig, de a két vagány alvezére sokkal határozottabban pirosinges karakter, mint ő.
Aztán ahogy finomul a lelke a szerepben, úgy illik már bele teljesen a Pál utcai álomvilágba.
Amikor csapatosan énekelnek, táncolnak, azokat a részeket ismét nagyon szeretem, jó látni, hogy nem marad ki senki, mindenkinek jut legalább egy-egy sor.
Valahogy fordítva vagyok összerakva, de folyamatosan azon drukkolok, hogy “ugye itt a Nemecsek nem hal meg?!”… de, és nagyon fáj… sokkal jobban, mint olvasva… lehet, hogy ciki, a full kamasz brigád között ücsörögve, de törölgetem a könnyeim.
Hosszú a taps, néhányan felállnak, és van ráadás dal is, igazán kitettek magukért a szereplők, a kamaszlányok pedig nem hazudtolják meg életkoruk: teli tüdőből sikítanak egyre inkább, ahogy haladunk a tapsrendben a főszereplők felé. És ez így is van jól, nekik készült ez a mű, és nekik játszották a fiúk.
Olvastam valahol, hogy Marton László rendező miatt, akár le is vehették volna műsorról. Kár lett volna érte, senkit nem érdekelt aznap az eset, hogy ki rendezte, egyszerűen mindenki azért ment színházba, mert ezt szerette volna látni, és jól akarta érezni magát.
Örülök, hogy bejutottunk és láttuk. 30 év elteltével, mivel már nem kötelező, felmerül, hogy talán el kellene újra olvasni a regényt 🙂 (tudom, ott is meghal Nemecsek és ez egy cseppet visszatart).