Hogyan nevezzelek? – Veres1 Színház

Családi vacsira vagyunk hivatalosak Lizi (Verebes Linda) és Pierre (Kálid Artúr) nappalijába. A baráti összejövetelt nem zavarja a két már lefektetett gyerek, akik időnként belehisztiznek az “idill”-be. A háttérinfo-kat Simon Kornél (később már Vincentként szereplő) meséli el monitorról, így megtudjuk, hogy a házaspárhoz várhatóan érkezik Vincent, ki Lizi bátyja, és luxuskecó kereskedő, jön még a neje Anna (Molnár Gyöngyi), és gyerekkori haverjuk Claude (Pál Tamás) is vacsira.

Először Claude érkezik, aki cseppet bizalmaskodik a vacsi körül nyüzsgő Lizivel, majd mélyeket kussol úgy majdnem az előadás végéig.
Befut végre Vincent is, akiről rögtön kiderül, hogy sokD ultrahangról jön, mert pocaklakójuk van Annával. Nem is várat magára sokat az info, hogy a baba fiúnak látszik, így már nevet is választottak. Ezzel úgy érzi cukkolni kell a tesóját és sógorát, na meg a haverját, így beadja, hogy a gyereknek pöpec neve lesz: Adolf. Ezen besápad az egyetemi zseniális prof Pierre és nyilván a jelenlévők is, hiszen ki a franc akarná a saját gyerekét Hitlerről elnevezni. Van Vincentnek ideológiája hozzá, egy korabeli könyv főhőse, de ez gyenge lábakon billegő érvrendszer. Kiabálják egymásra az érveket pro és kontra, sokat nem jutunk előrébb, de annyi idő végre eltelik, hogy megérkezik a picitpocakos Anna és őszintére veszi a figurát, a gyerek még véletlenül sem lesz Adolf, viszont mire ez kiderül, addigra sikerül vérig sérteni a házgazdákat a saját gyermekeik elnevezését felemlegetve.

A sztori a szünet után folytatódik, és az addigi álmosítót felváltja a turbósító hatás: Lizi egyre hisztérikusabbá válik, Vincent és Pierre ölik egymást, de Vincent és Anna kapcsolatára is befutnak na nem a bárány, inkább a sötét viharfelhők.

Dob egyet a problémán Claude, akiről elsőre a srácok a homár jelzőt aggatják, így védekezés közben elköpi, hogy ő biza nem meleg, bár mindegy is lenne, van nője, nem is tegnap óta. Vincent elsőre az agyvérzésig hergeli magát, mert Annára tippel, de Claude megkegyelmez és elárjulja, amit Anna már véletlenül kifigyelt, hogy a drága kedves az nem más, mint Lizi és Vincent édesanyja. Ezen a két említett erősen felhúzza magát, Lizi csupán leordít mindenkit, és elküldi őket a picsába, mindeközben Vincent a megőrülés határán lavíroz, és nem csak a pótpapával ugrik össze, de Anna is kap a kiborulásból.

Akadnak itt kérdések, de a legfőbb ma este: mennyi jogunk van beleugatni más magánéletébe, még akkor is ha jóban vagyunk? Mondom: semennyire, csak mire idáig eljutnak, addigra kifilézik egymás idegrendszerét.

A záróképben jön a csavar és a gyerek nevét újra kell tervezni, de ez már csupán a hab a tortán.

Az előadást Schlanger András rendezte, és pörgette fel a második felvonásra.

Még minidg: SZERETEMSZÍNHÁZ működik Veresegyházán. Kifelé ma is jutott egy kedves igazgatói szó a kapuban Venyige Sándortól, és egy kedves mosoly a társulat szívétől-lelkétől: Zorgel Enikőtől.

P.S.: szünetben kicsit más a hangulat, mint máshol, itt nem a telefonokat nyomkodják magányosan a népek, hanem BESZÉLGETNEK egymással. Tudom, kisváros, meg mindenki ismer mindenkit, csak azon pilláztam, hogy engem ugye a kutya se ismer idegenként, mégis végigbeszélgettük a szünetet a szomszédnézőkkel.

(Rohanva, az utolsó pillanatban is érdemes beesni, az aktuális fogfájás is elmúlik a végére.)

Menyasszonytánc – Budapesti Operettszínház

A két háború között, már a harmincas években valamikor Erdélyben Rózsi (Kékkovács Mara) és András (György-Rózsa Sándor – kedvenckedvenc!) esküvőjére érkezünk meg, de mielőtt a szerelmesek valóban egybekelhetnének, először Herskovics (Melis Gábor, a nagyszerű!) kocsmáros elmeséli nekünk ennek beteljesült szerelemnek a kalandos történetét.
Nemcsak a két főhősünk életének meghatározó eseményei vannak a színpadon, hanem a teljes falu népe előkerül, az akkori történelmi hangulattal kiegészítve.

Mivel Erdély akkor már Románia része lett, így a magyar, a román, a zsidó lakosok együttélésével indul a kocsmai jelenet. A zene és koreográfiák már megteremtik a hangulatot, a magyar srácok érkezése a román rendőrrel együtt hozzák a feszültséget. De jön a szombat, a kocsma is ünnepnapra záródik, így balhémentesen távozik mindenki.

Rózsinak szüksége van a házassághoz a papírjaira, ami be is fut az árvaházból, ahol felnőtt. Ebből derül ki, hogy ő biza hiába katolikus családban nőtt föl: zsidó lány, és Blum az apukája, aki a zsidó közösség elismert és megbecsült tagja. Blum már csak az emlékezetben él, nem úgy, mint Blumné (Felföldi Anikó), aki viszont az első döbbenete után rákap a pótmama szerepre, és magához veszi a lányt, akit a vallási problémák okán az utcára tesznek. A falu szája Majzikné (Oszvald Marika, az energiabomba!) hozza-viszi a híreket, kavarja a szálakat.

Andrást először csupán apja (Dézsy Szabó Gábor) cukkolja fel Rózsi ellen, majd a teljes katolikus tábor. A konfliktus nem kicsi, a szerelmesek érzéseik ellenére külön utakon folytatják: Rózsi Herskovics kocsmájában talál menedéket, mert Blumné baráti köre sem fogadja be, a hirtelen zsidóvá lett lányt, András pedig önként bevonul katonának a román seregbe bánatában. Kevésbé érzékeli, hogy abban a korban a magyarok a román seregben sokadrangúak, és úgy is bánnak velük. Mindeközben mellékszálakon is zajlik az élet: a kocsmában már régóta dolgozó Janka (Dobó Enikő) és az Amerikába vágyó zsidó zenész Dávid (Laki Péter) között is fellángol a szerelem. Fergeteges vasútállomási búcsúshow-t stolnak! Laki Péter tánctudása semmiben nem marad el a tánckartól, és olyat hangulatot varázsolnak, ahol már velük tombol a nézőtér is.

Ki nem hagynám Blumné és barátnői (Ullmann Zsuzsa, Papadimitriu Athina és Vásári Mónika szenzációs triója) férjekről szóló nótáját, amiben a Rabbi (Pálfalvy Attila) is velük ropja.
A valódi életet, és a konfliktusok megoldását ebben a világban a Rabbi és a Pap (Faragó András) kettőse mutatja meg. Nekik aztán semmi bajuk egymással, és híveiknek is ezt próbálják továbbadni, de nem könnyű a hosszú ideje fennálló ellentéteket lecsillapítani. Mert mit számít kinek mi a vallása, pont mindegy melyik istentiszteleten vesz részt, a különböző kultúrák találkozásából jó esetben Menyasszonytánc előadás és nem gyűlölet születik.

A katonaságtól András két társával hazáig szökik, egyenesen Rózsi karjaiba, aki Herskovicsnál bújtatja el. De hiába, mert mint rendesen, mindenhol van egy áruló, aki beköpi Jonelnek (Angler Balázs), aki a helyi rendőrséget vezeti, nem mellesleg gátlásaitól már rég megszabadult, így tök normálisnak tartja, hogy simán lelője a szökevényeket, de minimum a katonai rendészet kezére adja őket. Mindemellett Rózsiba szerelmes, így zsarolva a lányt simán ráugrana, de időben érkezik András apja, és kimenti a vakszerelmest. Végre megvilágosodik az öreg, de újabb csavar a történetben, hogy az árvaházban elcseszték az adminisztrációt, és Rózsi nem zsidó, hanem egy református pár gyermeke. Villámot szór a hírre az örömapa szeme helyből, de ez végre nem tart már soká.
Herskovics szájából hangzik el az igazi mondanivaló: tök jó lenne, ha mindenki kb két hétre zsidó lenne kicsit, jobban megértené, elfogadná, ha valaki másképpen él. És ez vonatkozik minden másra is, próbáld ki pár hétig, nem fog megártani!

A klezmer banda Fegya (Jávori Ferenc) vezetésével egész este óriási hangulatot teremt, kiegészülve az Operett zenekarával. A látvány, a koreográfia, a díszletek, a jelmezek mind-mind tökéletesek, a szereplők szívüket-lelküket odavarázsolják a színpadra. Több éve láttam utoljára, azóta más lett a szereposztás, de az érzés nem változott: Béres Attila rendezésében ezt még sokszor meg kéne nézni!

Izgass fel! – Hatszín Teátrum

34 évvel a brutális gyilkosság után a börtönben Nathan (az idősebb: Végh Péter, akiről itt derül ki, hogy nagyon tud énekelni… IS) készül a kegyelmi tárgyalására, mivel életfogytiglant kapott a még fiatal korában elkövetett bűnért. A bíróság képben nem, de hangban jelen van: Hegedűs D. Géza, Földes Eszter, Trill Zsolt, Alföldi Róbert közreműködésével fokozzák már az első pillanatoktól kezdve a feszültséget.
Nathannak egyetlen esélye van, ha elmondja a saját szemszögéből a történteket, de mindent, amit eddig nem mondott el.

Időutazunk 1924-be, ahol két egyetemista, kicsit zseni srác Nathan (Horváth Dániel) és Richard (Cseh Dávid Péter) mindennapjai tárulnak elénk. Már korán egyetemisták lesznek, zsenik, a korosztályuknál könnyebben tanulnak, és érnek el sikereket. Ez száll elsőként Nathan fejébe, és szakad el fokozatosan a valóságtól. Richard visszahúzódó, kapcsolatfüggő, így Nathan úgy rángatja, hogy észre sem veszi az elején, hogy mibe keveredik bele egyre jobban, és mélyebben.

Kapcsolatuk egyoldalúsága olyan megállapodáshoz vezet, ami “elvileg” mindkettőjük akaratát érvényesíti, csak utólag, kívülről látszik, hogy mennyire nem. Mindketten másra vágynak, más izgatja fel őket: Richard akkor boldog és kerül elégedett állapotba (ideig-óráig), ha kilép a hétköznapi szabályok közül, és durván, sőt egyre durvábban áthágja azokat. Eleinte elég ehhez egy-egy apróbb csíny, majd jönnek a komolyabb bűncselekmények, és végül az ördögi terv. Ehhez már a saját pszichés problémái, felsőbbrendűségi érzése is hozzájárul, de szerelme nem tudjam megakadályozni, és eszébe sem jut a megoldás, hogy agyturkászra lenne szüksége örökszerelmének. Mert Nathannak viszont a vágya csupán Richard, mindegy milyen áron. Ebbe a mindegybe minden belefér, az is, hogy a bűnben társává válik.

Ugrálunk az idősíkokban, az idős Nathan is belép sokszor a képbe, jönnek a kérdések, és a végére kitisztul a kép. Hol hibáztak, mi történt valójában, hogy válhatott gyilkossá a két fiatal, akikre sikeres jövő várt volna a hosszú életfogytiglani börtönévek helyett. A tárgyalásig eljutva minden részlet tisztázódik és nem csak a cselekmény, hanem az érzelmek hullámvasútja, a szerelmi játszma is végkifejletéhez ér a végére egy utolsó csavarral.

A 34 éve elhangzott védőbeszéd, az indokok a halálbüntetés és az életfogytiglan közötti előnyök és hátrányok, a környezet és az akkori történelmi és személyes események következményei mind-mind azt a büntetést vetítik előre, ami nem az azonnali halál.

Nathan megbűnhődött akkori rossz döntéséért, hogy a kegyelmi tárgyalás a végén milyen döntésre jut, azt nézzétek meg a Hatszínben. Érdemes.

Fiatal alkotócsapat, óriási lelkesedés, rengeteg munka van ebben az előadásban, és minden perce megérte! Tehetségesek, zseniális a történet vezetése, csodásan szólnak a dalok – külön taps Felszegi Dalmának, aki ott élőben zenél.

Edzett kamaszok is nyugodtan megnézhetik, egyébként 18+-os, bár egyetlen olyan durva jelenet sincs benne, amit 15-16 évesek ne láthatnának. A történet viszont megráz, és rázzon is, látni kell, főleg ha kamaszodsz, fiatal felnőtt vagy, gyerekre vágysz (hogy ne baszd el a nevelést, ha lehet…), ha már van gyereked, ha kamaszaid vannak, ha már kirepültek, ha csak visszanéznél az időben… kihagytam valakit? 😀

Pányik Tamás rendezte, de nem csak rendezte, fordította is, és két kezét végig benne tartotta nemcsak színészként az alkotófolyamatban Cseh Dávid Péter.
Nagyszerű előadást lett, még sok ilyet kívánok Nekik és Nekünk nézőknek!

Moliére, avagy az álszentek összeesküvése – Szegedi Nemzeti Színház

Ha zsarnok a hatalom, ha összejátszik az egyházzal, akkor bármit lerombolhat. És le is rombol, ahogy az érdeke úgy kívánja.
XIV. Lajos kirány Franciaországában járunk, ahol éppen színházba jutunk el Moliére (Balázs Áron) vezetésével. Páholyban ül a Napkirály (Medveczky Balázs), akinek nagyon tetszik az előadás, ettől nemcsak a társulat, de Moliére is kellőképpen zavarba jön.
A háttérben családi dráma rajzolódik, Moliére nem a hűség mintaképe, így Madeleine (Ágoston Katalin) rövid úton dobva lesz, mert annak “húga” Amande (Sziládi Hajna) betrükközi magát az öreg hivatalos ágyába is. Ettől Madeleine nemcsak dührohamot kap, de menekülhetnékje is támad azonnal, mondjuk később kiderül, hogy nem véletlenül.

Moliére max a király kegyét és támogatását élvezi, a hatalomban lévő egyház feje, Párizs érseke (Szegezdi Róbert) már keresi a lehetőséget, hogy mikor állítsa bele a hátába a kést a Tartuffe miatt. És ami késik, az ugye nem várt időben becsapódik.

Madeleine (Ágoston Katalin) csak azt az apró részletet nem mondja el Moliére-nek hisztérikus távozásakor (ha már korábban benne ragadt az információ), hogy a húga, az mégsem a tesója, hanem a lánya, és jó eséllyel Moliére az apuka (bár ebben akad némi bizonytalanság), tehát nem szerencsés nőül venni a lányt.
Közben azért a korkülönbség és az érdek”szerelem” is okoz némi gubancot, mert Amande inkább a befogadott Zacharie (Krupp Bence) karjaiban érzi jól magát, nyilván ez is kiderül az alkalmas pillanatban.

Az egyház besúgóhálózata, mint a hatalmi gépezet fogaskereke olyan olajozottan működik, hogy ez a családi gubanc sem kerülhet ki az információáradat sodrásából, és befut a hír nemcsak a papok egyletének titkos bulijára, de a Napkirály füléig is elhallatszik.

Hiába az addigi hajbókolás, megalkuvás, Moliére kiesik a király kegyeltjei közül, ami jár némi problémával, ahogy minden korban: innentől már a lét a tét, az életével játszik, mikor a színpadra lép.

D’Orsigni (Szívós László) a testőrség parancsnoka, aki szintén nem a tízparancsolat gyakorlati megvalósításában jeleskedik, de a szájával ő a tökéletes ember/katona prototípusa vállalja be a megfélemlítés-kinyírás feladatát, hiszen a hatalom a katonáival tartatja be a még oly baromságnak tűnő határozatait is. Semmit sem változott az évszázadok alatt a zsarnokság működése! Hiába kiabál Moliére, vagy Bouton színpadmester (Gömöri Krisztián), az elnyomottak fájdalmával kisebbségbe kerülnek. Szimpátiánk az övék, de ez mit sem számít a diktatórikus hatalommal szemben.

Mai lett a történet, még akkor is, ha több száz évvel ezelőtt játszódik. Keverednek a távoli kor öltözékei a maiakkal, ahogy a mondanivaló is örök. A díszlettel sokat nem kellett pepecselni, mégis látványossá vált az előadás, bár kisebb helyen is tök jól el lehet ezt a darabot játszani, nem volt kihasználva a nagyszínpad teljes valójában. Mivel nem lett harsány, és túlkiabált a történet, inkább halkan, de annál nagyobb feszültséget keltve következnek egymás után a jelenetek, ezért a sokadik emeleti sorokból már nem biztos, hogy annyira lehetett hallani, bár ezen azért a királyi részek hangosítása sokat segített, az érseket egyébként is kellett volna hangilag erősíteni, mert a sajátja kevésnek bizonyult.

Kifelé jövet az a gondolat is bevillant, hogy több ilyen előadás születhetne Szegeden, csak félő, hogy hamarabb kerülne lakat a bejárati ajtóra, ha Moliére-hez hasonlóan szembe mernek menni a jelen hatalommal.
Alföldi Róbert rendezte, hangos sikerre van ítélve a premier alapján ez az előadás.

P.S: “álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt…” (Edda, az ufó előtti korszakból)

A tapsrend idején történt, premier napján a rendező és két kollégája is befutott. Alföldi Róbert beállt Moliére és a Napkirály közé. És ott, igen ott hirtelen bevillant egy kép, úgy kb 25 évvel ezelőttről, talán a Pesti Színházból. Az előadás címére sem emlékszem, de hirtelen most este két Alföldi Robi állt a színpadon: két napkirály :), mert Medveczky Balázs nem csak kinézetre hasonlít a fiatal Alföldire, de a játéka, hangsúlyai is kísértetiesen emlékeztetnek rá… igen, persze, hát mondta neki a rendező hogyan játsszon, ki más, és kire másra hasonlítana ilyen ördögien 😀
Hazafelé vezetés közben a gyér forgalomban folytatódik az időutazás: ha Moliére Kulka János lenne úgy 10 évvel ezelőttről, a Napkirály a fiatal Alföldi Robi, Bouton Hevér Gábor, D’Orsigni Pál András, Charron érsek László Zsolt… na jó, tudom, bilibe lóg a kezem, de álmodni azért csak szabad. Azt még szabad…

A maratonfutók tiszteletkört futnak – Pesti Magyar Színház

Az összes Topálovity egy színpadon, de csak a benszülöttek, a bevándorló nők sehol, nekik ezzel a famíliával nem volt szerencséjük, simán kihaltak. Némelyikük magától, de a többségnek a férfi tagjai a csapatnak tevékenyen segítettek.
Mikor éppen bekapcsolódunk a 6 generáció történetébe, akkor a legfiatalabb Topálovity Mirko (Takács Géza) lázad a családi hagyományos koporsó biznisz ellen, és inkább világot járna az aktuális csajával, Krisztinával (Gáspár Kata), amit az apja, nagyapja és további felmenői nem támogatnak, sőt, mindent megtesznek érte, hogy ne sikerüljön, mert így ki fogja továbbvinni az üzletet?
Mirko apja, Laki (Rancsó Dezső) már kitagadta és elküldte a fiát nem egyszer, de csak nem tért jobb belátásra, így most más cselhez folyamodik: felbérli némi lóvé ellenében Mirko haverját, a már gyerekkora óta tolvaj Gyenkát (Telekes Péter), hogy csábítsa el Krisztinát. Gyenka neki is áll a feladatnak, ami kicsit sem esik nehezére, konkértan szarik bele, hogy a barátja szereti a jócsajt.
Nem mintha Krisztinát sokat kéne noszogatni, hogy végre szexpartnert találjon, mert Mirko nem annyira gerjed rá, pedig csinos. Mondjuk szerepe szerint a szövegtanulással nem kellett sokat bíbelődnie, míg 4-5x elmondja a “Mirkooooooo” szót, viszont aligruhában vonaglani, őrülten táncolni nagyon tudott. A tánc másnak is ment, konkrétan 2-3 pucér seggmutogatás közben Telekes Péter színészünk is megmutatta hab testét, a drogos hastánca fergetegesre sikerült. És ha már a pucér seggeknél tartunk (igen, ez benne van, mimózák maradjanak otthon, most szólok: a gyereket sem a gólya hozza, ízlésem szerint túltolták a látványt, de ez van), akkor ha véletleül úgy hozná az élet, hogy a nézőtér jobb oldalát nyered meg, akkor az első sor ott cseppet sokkoló, elég közel van az a natúr látvány. És ha már látvány, akkor jegyezzük meg: ezt az előadást az első 4 sorból időnként csak hallgatod, mert a díszletként szereplő asztal miatt a szereplők lábát látod, és hangját hallod, mindezt kezdésnek kb 10 percig. Nyilván a cipellők és a hangok később is beazonosíthatóak, de a 6-7. sortól hátrébb már látod is mi történik. Na de vissza a famíliához, hiszen már az elaődás első részében elhalálozik Pantelija, ki a színpadon csak koporsón belül található. Ezt a család kegyes hazugsággal nem mondja meg a fiának, Maximiliannak (Hunyadkürti István, ő is néma szereplő, de legalább csönget és hisztizik új cipellőért). A legharcosabb még eszénél lévő Topálotity az Akszentije (Mertz Tibor – az este fénypontja – alakításában), aki egyszerre próbálja kezelni apját, fiát, unokáját és dédunokáját, mindezt folyamatosan káromkodva és ordítva. Fia – Milutin (Végh Péter) talán a legjobban helyezkedő, legrafináltabb családtag, aki egyszerre nyal felfelé és taposva-ordít lefelé.
Szóval a megboldugult ük temetésén szakadó esőben gyászolgat a család, komolyan nem veszik, csak essenek már túl rajta, ha lehet úgy, hogy nem ölik meg közben egymást.
Egymást nem is, de hazafelé autózván egy gyalogost sikerül elcsapnia Lakinak, aki nem a földbe, hanem a Dunába kerül (valahol Belgrád körényékén járunk a történet szerint, vastagon a mélyBalkánon). Persze a gyalogos a hibás, miért is kancsal szerencsétlen. Bűntudat vagy bármilyen normális emberi érzés nem jelenik meg a családban, az ott nem szokás, a halál velük kézben jár.
A család szolgálója Olja (Soltész Bözse) nem csak a kávét szolgálja fel, de a sokgenerációs család megmaradt férfitagjainak közös nője is ő. Hogy korábban hogy jutott ebbe a pozícióba, az nem derül ki, az sem, hogy élvezi-e (nem annyira látszik boldognak, inkább unja, de nagyon). Viszont ha a megalázásról, közös dugásról van szó, akkor a Topálovity család csak benne (és igen, szó szerint…) gondolkodik. Meetoo-ról még nem is hallottak, innen Budapestről ezen életforma iszonyú távolinak és lehetetlennek tűnik, de nyilván létezett-létezik (jajjj), ha már erről színdarab született. A jó ízlést az előadás ezen részein nem lehet fellelni, sanszosan nem is tervezték beletenni az alkotók.
Szóval eltemetik az öreget, majd visszaindul a brigád a házba. Mirko kimondottan az örökséget várja, és akkor már nem kell hiába pénzt kunyerálnia a család felmenőitől (úgysem kap).
A második felvonásra megfogyatkozik a nézőtér, az érzékenyebb lelkűek feladják, a mimózák menekülnek, a feketeöves nézők maradnak, és lelkiekben felkészülnek… de nem lehet.
Bulival kezdünk, ahol a “fiatalok” – Mirko, Krisztina, Gyenka és Olja – a drog-alkohol-zene hármasában vergődnek. Itt kezdődik a seggmutogatás, színpadi dugás minden szépítés nélkül. Aki erre érzékeny, az vagy a szemét csukja be, vagy ha szerencsés, és van jelelő jeltolmács, akkor rá figyel. Na ő konkrétan “nemzeti kincs”, mert nem csak jeleli, hanem el is játsza egyszemélyben az egész előadást, mondjuk amikor 2-3 szereplő éppen nem pont irodalmi nyelven vitatkozik ordítva az lehetne kihívás, DE NEM NEKI! Vörös Zsolt nevét itt kell megjegyezni: onemanshow!
Szóval vissza a történethez: Gyenkának sikerül, elcsábítja Krisztinát (kit előtte már elvertek, de ez itt ebben a családban valahogy normális… no comment). Mindezt Mirko kifigyeli, és rájön, hogy erősen hülyének nézték. A bosszú már megfogalmazódott a fejében, de még visszakapcsolódunk a család hétköznapjaiba, ahol végre megtudjuk, hogy a koporsóbiznisz hogyan is működik. Laza 100 éve árulnak koporsókat, de csak 50 db-ot gyártattak le a termékből, viszont nem egészen húszezer darabot adtak el. A matek és az ország törvényei nem fellelhetők a családi vállalkozásban. Tettes és üzlettárs (fifti-fifti alapon) Piton-Billy (Horváth Illés), aki főállásban a temetőkből a koporsók és egyéb értékek kilopásának szakértője, és a Topálovity család üzlettársa, a profit alapját képező szolgáltatás végzője.
Az események felgyorsulnak, a legidősebb, járásképtelen Maximilian erőt vesz magán, és mikoron is Gyenka befut, simán lelövi, hogy védje a vállalkozást. Mirko pedig brutálisan legyilkolja a csapodár Krisztinát, majd hogy tényleg szarul érezzük magunkat a nézőtéren, úgy véresen, ahogy van, még a családi drukkercsapat szűk körében magáévá teszi Olját, ezzel is bizonyítva, hogy ő aztán megjavult, és átveheti a temetkezési koporsóbiznisz irányítását, amit a legvégén bólogató kutyaként az összes felmenője örömmel fogad.
Vadul 18+os az előadás, de tényleg.
Paollo Magelli rendező repített el minket a béka segge alatti világot bemutató balkánra, oda, ahova soha nem akartunk eljutni.
A színészek mindent beletettek, a látvány ötletes volt, valami mégis hiányzott (nem a durvaság, alpáriság, szex, káromkodás, gyilkosság, hazugság, árulás, megalázás, meetoo… nem, ezek mind megvoltak…) ahhoz, hogy többször is visszavágyódjak a nézőtérre.

Kaisers TV, Ungarn – Átrium

2019-ben indulunk, mikoron is kikapcsoljuk (MONDOM: KIKAPCSOLJUK!) a mobiltelefonjainkat. Hirtelen lendülettel 1881-be zuhanunk, ahol is a boncmesternél – ki a darabban Balázs Gábor névre hallgat (Freidenthal Zoltán nagyszerű alakításában) találjuk magunkat Baráznay Amália (Enyedi Éva) hisztije közben. A legnagyobb problémája az elhunyt anyja teteme mellett, hogy az még életében nem mondta meg neki a nagyvagyon tartalmazó banki széf kódját. A dokinak gyakorlatias ötlete támad: még az élő mamát (Szamosi Zsófia) kellene megkérdezni, így a hipnózist javasolja Amáliának. Nem hisz benne, de ez nem akadályozza meg abban, hogy perceken belül 1848 októberében landoljunk, a Kaisers TV, Ungarn élő műsort adó stúdiójában. A német nyelvű híreket, műsorokat csupán a magyar nyelvű reklámok szakítják meg, kivéve, ha új tulajként befut Petőfi Sándor (Pintér Béla), és hozza magával Kossuth Lajost (Thuróczy Szabolcs). Petőfi bevásárolta magát a tv-hez, és az első lépésben kirúgja a régi gárdát: Szidit (Stefanovics Angéla) és Pankát (Szalontay Tünde), de velük röpül a román származású napraforgó  – Marián Kornél (Terhes Sándor) is. Amália hirtelen Arankaként mutatkozik be a saját anyjának zavarában, majd Petőfi kiválasztja bemondóművésznőnek, így Gróf Baráznay Ignácz-al (Mucsi Zoltán), saját apjával készítheti el élete első interjúját a már átkeresztelt Magyar Nemzeti Élő Virgoncz-ban, amire Petőfi nagy buzgalmában a tv-t átnevezte. A beszélgetés cseppet bulvár, és kevésbé “hadiszakmai”, viszont Amália olyan információkhoz jut a stúdióban, amiről fogalma sem volt: anyja szerelemmel szerette apját, de a hősként eltűnt fater nem volt az a tökéletes fickó, mint amilyennek a népi legendák mesélték: konrétan a schweháti csatában nem csak a harc hevében eltűnt, hanem előre tervezetten a Kaisers Tv, Ungarn üdvöskéjével, Szidivel már jó előre eltervezték, hogy az esélytelen csatából meglépnek Brazíliába, és ott vígan élnek, míg meg nem… de Amália közbeszól, megsajnálva anyját, és próbálja rádumálni az apját, hogy nyerje már meg a csatát az osztrákok ellen, mert van esély rá. Nyilván Amália nem gyenge történelemből, ami ki is derül, hiszen a fater sem érti, hogy a holnapi csata hogyan lehet történelem. Megy is közvetíteni a tv teljes stábja, még Rohácsi urat (Quitt László) is viszik magukkal, utólag persze kiderül, hogy Petőfi eldöntötte, hogy az öreg majd szponzorálja az utazást és a fegyverek utaztatását.
Amália információi alapján a történelem kereke megfordul, mire visszajut 1881-be, addigra a boncmester már hősi halott 1848 óta, szobra van, a szülei élnek, sőt, szeretik és szeretetben felnevelik Amáliát (ki valahogy erre még nem emlékszik), és az osztrákok vágynak kiegyezni, és nem a magyarok ezidőtájt ebben a megváltoztatott alternatív valóságban.
Innen lendületből visszajutunk 2019-be, pedig néznénk még a győzelem megváltozott történelmét…
Hazafelé az első gondolatunk, hogy kinek kellene a jövőből visszaugrania 2019-be, hogy megváltozzon a történelmünk, hogy magunkhoz térjünk, és egy normálisabb életet élhessünk. Vagy nekünk hova kellene visszamenni az időben, hol romlott el minden, hol lehetett volna másképpen dönteni, és jobban élni.
Pintér Béla tévéjében minden megtörténhet és meg is történik. Nevetünk, mikor Petőfi húzza a száját, amikor Arany Jánossal keverik folyamatosan össze, amikor magunkra ismerünk a császári tévében, hiszen királyi tévénk nekünk is van (már ha lenne tévém se nézném, de ugye nincs, és még nem érzem a feltámadó igényt rá…).  Sokszor nevetünk még, de időnként csak halkan felszisszenünk, amikor egyetértünk, de kimondani  csak a színpadon lehet. PBT minden előadásában bármikor kimondható.

A nők iskolája – Katona József Színház

Arnolphe (Máté Gábor), ki korábbi kicsapongó életét leplezendő mostanában Monsieur de la Rönk néven szeretne rendes polgár lenni, na ő gondolta úgy sacc 15 éve – előre tervezve a jövőt – hogy neki egy szép, de rendkívül buta feleségre lesz szüksége, kiküszöbölendő, hogy valaki más is igényt tartson rá. Nyilván magából indult ki, aki a környék összes nőneműjét felpróbálta, mit sem törődve azzal, hogy van nekik férjük, akik ezt erősen nehezményezték.
A megvalósítás még a leendő asszony gyerekkorában kezdődött, amikoron is azt ovis korában egy nagyon szegény asszonytól elkérte (wtf???) és saját nevelésébe vette. Ez azért kicsit sem azt jelentette, hogy saját kacsójával kavarta neki a tejbegrízt esténként, hanem egy laza mozdulattal zárdába küldte, hogy ott tanuljon, no ne sokat, max annyit, hogy feleségnek háztartásbeliként jó legyen.
Felnőtt lett Ágnes (Rujder Vivien), így a zárdából elhozatta, és magához vette a lányt. Hogy a háztartás se ússzon el, és mégiscsak jómódú polgárné lesz az asszony, így se főzni, se mosogatni… se háztartási munkát végezni egyenlőre nem kell neki, erre van két célszemély, akik a házat elvileg rendben tartják. És itt a hangsúly az elvieken van, mert gyakorlatilag a káosz az úr, hiszen a két jómadár, a szolgálólány (Jordán Adél) és az inas (Elek Ferenc) jó érzékkel húzzák ki magukat bármiféle munka alól. Kettősük viszont az előadás csúcspontjait hozza el, rajtuk lehet igazán őszintén nevetni.
A jól kitervelt házassági tervbe némiképp belerondít Arnolphe barátjának (Szacsvay László) fia, ki Horace névre hallgat (Tasnádi Bence alakítja nagy átéléssel). Jön, lát és beleszeret Ágnesbe, de segítségre van szüksége, így Arnolphe-hoz fordul, mégiscsak a faterjának a barátja. Beavatja szerelmével kapcsolatos összes titkába, lelkének legapróbb részletéig, és a “hogyan verjük át az öreget” projektbe is. Arnolphe cseppet idegi alapra kerül mindannyiszor, amikor beszélnek, mert rájön, hogy a leendő jövendőbelije is biza szerelmes.
Nincs mese, bele kell borítani a tiszta vizet a pohárba, így felvezeti, hogy Ágnesnek férjhez kell mennie, mondjuk az egyszeri lány örül, annak már kevésbé, amikor kiderül, hogy a pótfater magának akarja elvenni a lányt, és eszében sincs Horace kezére átengedni. Ebből lesz némi bonyodalom, mert Ágnes inkább szökik, mint szokik, de Arnolphe folyamatosan résen van, és már fogságban tartja.
Ekkor fut be Arnolphe baráti köre, köztük Horace drága papájával, aki hozza az örömhírt, na meg az örömapát, mert fellelte fiának a pont megfelelő menyasszonyt. Kölyök bőg (naná, mert kurvára felnőtt ám…), ahelyett, hogy határozottan megmondaná a faternak, hogy kopjon le róla. Az örömapa azért elmeséli, hogy ő nem a szülői oscar díj várományosa, érdemei max a nemzésben kimerültek, ahogy ő maga is, így lányának nevelésében cseppet sem vett részt. Ezt meghagyta exének, aki ezt szintén nem érezte feladatának, és a tesójára hagyta a megoldást, aki fel is lelte azt, és egy vidéki asszonyhoz telepítette a minigyereket. Az meg ugye nem volt a munka hőse, így némiképp szűkölködtek, majd pont kapóra jött a gazdag úriember, aki magához vette a gyereket (továbbpasszolták mindannyiszor szegényt…). Majd neveltetését egy zárdára bízta. Itt körbe is ért a történet, mert hamara kiderült, hogy az említett lány, az Ágnes, ki így már a szülők beleegyezésével Horace menyaszonya, Arnolphe viszont romjaiban hever. Bánatában otthagyja a francba az ünneplő társaságot, házába vonul, és megfáradt tappancsait lavór vízbe áztatva pihenteti.

Itt kapjuk a nyakunkba a tapsrendet, és hagyjuk magára Moliere történetét, amit Ascher Tamás rendezett meg igen szórakoztatóra.

Fehér nyuszi, vörös nyuszi – Átrium Színház

Amíg lehet.
Ősbemutató itthon, pedig a világban már 9 éve folyamatosan játszák. Az író iráni, és nincs könnyű helyzetben, mégis egy olyan lelket megrángató és mégis színpadra való, kísérleti és nagyon fontos előadást készített, ami még sok-sok évig nem fog lekerülni a világ színpadairól. Minden színész csak életében egyszer játszhatja el. Nem véletlenül.
Alföldi Róbert vállalta el az első előadást, fogalma sem volt mit. Feltétlen bizalommal állt neki a feladatnak. Két nappal az előadás előtt kapott egy listát a szerző instrukcióival, de a szövegről fogalma sem volt, azt már csak a színpadon kapta kézbe, és lendültünk bele a történetbe. Ha most a pici-aranyos nyuszikák mesevilágát várod, akkor szólok, hogy ez egy FELNŐTTEKNEK szóló előadás, egyetlen gyerek sem fogja ezt érteni-érezni, pláne a kicsik, így ne tévesszen meg a címe.
Az eleje viszonylag vidáman indulna (ha előtte nem hangzana el az információ a megvont tao támogatás és a nulla forintot nyert pályázat kombinációjában), de már az elején elmondja Robi, hogy ez nem egy vidám darab, bár még ő sem tudja mi vár ránk.
Spoiler nélkül: interaktív előadás, bátor nézőkből válnak nyuszik, és szerencsések vagyunk, mert az átlagos előadásokhoz képest, amit sima színészek játszanak, nekünk a színész-rendező jutott, az előadás elején (nyuszi-medve páros) már rá is kap az ízére, nem lesz itt gond, és feltámad benne a rendezői énje. Vicces a jelenet rendezése, a mondanivalója viszont ennél sokkal mélyebb. A strucc kevéssé sikerült, pont látszott, hogy mindent bevállal, de ez túlmutatott a komfortzónáján. Váltakozik a nyuszi története az író, Nassim Soleimanpour életével, sok-sok körülménnyel, adattal, amik először soknak, mellékesnek tűnnek, majd egyre inkább kirajzolódik, hogy nagyon is fontosak a történet így lesz kerek. Alföldi Robi kilép picit a szerepéből, és saját iráni éléményeiből is kapunk néhány percet, nem mellékes tanulságokkal, a 20 éves sztorinak mai napig van tanulsága, sőt most van igazán helye és ideje ebben a megbolondult világban. Már az előadás elején a “véletlen” a barátunk (ez a “véletlen” nevű fogalom még visszatér néhányszor az este folyamán teljesen váratlanul), és a patkányírtó áthallása valahogy mindenkit eltalál, Robi újra beszól, és igaza van, de nem erről szól az este. A véletlen még a jegyzetelő vörös nyuszinál is előkerül, de már meg sem lepődünk, így kerek az előadás.
Ahogy a nyuszikísérlet kibontakozik, úgy egyre inkább süppedve a székbe azt érzem, itt biza emberkísérlet lesz a végére. Nem is akármilyen lélektani hadművelet, de hogy ennyire fájjon, az eszembe sem jutott volna. Már nem nevetünk, a komoly pillanatokban halkul az előadás, egészen a végéig, már a levegővételt is kétszer meggondolom, mert nem lehet úgy vége, amit előre vetít. Pedig úgy lett vége, sőt megcsavarva, a nézőket teljes bizonytalanságban hagyva. Vihetjük haza a kétségeinket, aggódásunkat, szívünket meg kiskanállal lapátoljuk össze.
Lassan hömpölyög a tömeg kifelé, még akkor is, ha a teljes személyzet azon igyekszik, hogy végre kijussunk. Az előtér még nem akar kiürülni, senki sem hiszi el, hogy így lett vége. A kabát megszerzése után kicsit éledezve a bejáratnál még van egy újabb pofon, ott áll a villogó mentő. Az előadás vége és ez a látvány csupán azt eremdényezi, hogy visszafordulva a büfében veszek még egy vizet, és próbálok állva maradni.
A nézők egy része még az utcán vár, mert biztosan akarja tudni az ésszel logikus végkifejletet.
Nekem a nagykamaszom szavai járnak a fejemben: “Anya, ne legyél már paramami, használd a logikád és a józan paraszti eszedet, holnap is van előadása!”
Csodálatos előadás volt, megrendítő és mégis élvezhető történettel, a meglepetés erejét maximálisan kihasználva (nem csak a nézőket sokkolta az író, de a színész  – Alföldi Róbert sem számított erre a végkifejletre) a másfél óra helyett elröpült 2,5 óra úgy, hogy észre sem vettük az idő rohanását.
Zseniális kezdet a folytatáshoz, egy hónap múlva Hernádi Judit következik, a történet már nem fog ekkorát ütni, mint először, hiszen pontosan tudja a közönség, aki már nem először megy, hogy mit fog látni, de biztosan más lesz az előadás, hiszen a művésznő sem ismeri a történetet.
Alföldi Róbert eddig is kedvencek között volt, ma ezt maximálisan megerősítette.

Terror – Katona József Színház

Kőkemény, bírósági tárgyaláson járunk. A játéktér a megszokotthoz képest teljesen átrendezve, szemben velünk a bírósági pulpitus, mi pedig az esküdtek szerepében hallgatjuk végig a tárgyalás menetét a bemutatkozástól a bizonyítékokon át, a tanuk meghallgatásáig, majd jön a vád, és a védőbeszéd. Ránk vár az ítélet. Egy olyan ügyben, ahol a jog és az igazság, a praktikus gondolkodás, az egyedi helyzet, az elmélet és az érvek és ellenérvek kavalkádjában kellene kiigazodni.

2015-ben egy terrorista Németország felett eltérít egy repülőgépet azért, hogy egy 70.000-es stadionba kormányozza tömegkatasztrófát okozva ezzel. Az erre szakosodott katonai hatóság nincs a helyzet magaslatán, hiába tartják be a szabályokat, a törvény ellenében viszont a kiküldött vadászpilóta úgy dönt, hogy feláldozza az utolsó lehetőségnél a 164 utas életét azért, hogy a több tízezer másikat megmentsen.
Éppen leszáll a gépről, amikor már csattan is a bilincs mindkét kezén, és 7 hónappal később ott ül előttünk a tárgyalóteremben, mint vádlott (Kovács Lehel). A bíró (Kiss Eszter) ismerteti a szabályokat és a tárgyalás menetét, majd az ügyész (Fullajtár Andrea) és a védő (Mészáros Béla) érkezik, és már kezdődhet is a tárgyalás. A vád egyértelmű: szándékos emberölés 164 áldozattal, a védelem viszont a kisebbik rossz választásával védekezik. Érkeznek a tanúk, elsőként a pilóta felettese (Rajkai Zoltán), aki az adott napon a központból irányította a vészhelyzet elhárítását. Az alapvető konfliktust az okozta, hogy a német törvényhozás a 9/11 utáni események fényében hozott egy törvényt, aminek alapján teljesen szabályos volt az ilyen helyzetekben, hogy az eltérített és terrortámadásra kényszerített gépet le kell lőni, a későbbi még nagyobb veszteségek elkerülése okán. Majd jött az elméleti tudomány, a humánum, és az alkotmánybíróság, ami simán kikukázta ezt a törvényt. Nemcsak az akkori hadseregvezető miniszter dobta el magát a hír hallatán, de a teljes katonai bázison óriási viták alakultak ki, és a többség, ahogy a most megjelent parancsnok, és a vádlott is az eredeti törvényt tartotta helyesnek. Élesedik a helyzet, részletesen meghallgatjuk a katonai – légügyi szakszavak és kilövés pontos részleteit, de marad egy iszonyúan fájó kérdés: miért csak a leszállásra kényszerítés – beijesztő figyelmeztető lövés volt az egyetlen lehetséges megoldás, mi a tökért nem jutott a zseniális hadügyi vezetésnek eszébe, hogy a repülőgép tervezett becsapódása és ezen információ birtoklása közötti uszkve fél órában kiürítsék a fele ennyi idő alatt kiszellőztethető stadiont. Mert ugye, ha a gép az üres stadionba esik, akkor pont ott vagyunk, ahol a lelövésével, viszont kaptak volna esélyt az utasok az utolsó pillanatig, hogy leszereljék a nemnormális öngyilkos merénylőt. Válasz nincs, alkalmatlan volt erre a vezetés, azt viszont határozottan megtiltották a vadászpilótának, hogy kilője a gépet. Így egyedül repült fent, az emberi életek, a közösség megmentésére vérprofin kiképzett vádlottunk, és önállóan kellett eldöntenie, hogy 70.000 vagy 164 élet. Ez utóbbi ugye a 70.000 + 164 kontextusban értelmezendő, mert ha belerepül  stadionba a gép, akkor nemcsak az ott lévők, a gép teljes létszáma is meghal.
Az ügyész az állam képviseletében a meghozott törvényt védi, erkölcsi és gyakorlati példákkal. Majd idegrohamot kap a védőügyvéd, aki pedig a védence érdekében állít folyamatosan minket esküdteket kérdések elé: mi mit tettünk volna. Belegondolni is szörnyű. Még kapunk egy övön aluli ütést az ügyésztől: akkor is lőtt volna-e a katona, ha a családja utazik a gépen? Nincs és nem is lehet erre válaszolni.
A másik tanú is megérkezik, akinek a férje a repülőn halt meg, és hagyta hátra a nagyon kicsi gyermekét a gyászoló feleséggel. Innen derül ki, hogy 1 perccel a kilövés előtt még a férjtől jött sms az asszonynak, hogy megpróbálják megmenteni a gépen a helyzetet, de mivel ez a vadászpilótához esélytelenül nem ért el, ezért nem menekültek meg, ellenben a több tízezer, a stadionban szurkoló potenciális áldozattal szemben. Érzelmek, és felfoghatatlan, hirtelen halál. A vádlott meggyőződéssel védekezik, minden kérdésre következetesen az akkori gondolatait, érzéseit mondja el, időnként megdöbbentő mélységeiben járunk az őszinte válaszaiban.
Az utolsó kör az ügyész és a védő beszéde, amivel minket, esküdteket terelnek a döntés irányába. Kinek az élete fontosabb, lehet-e összehasonlítani életeket egymással. Adjunk-e teret a terroristáknak azzal, hogy nem állítja meg őket senki, mert az alkotmánybíróság nem volt elég tökös hozzá, és megtiltotta a segítő cselekvést, még ha az áldozatokkal is jár. Tudva így utólag az este eredményét akkor érzetem, hogy itt, Magyarországon ez mennyire másképpen van, mennyire másképpen élünk. Mennyire nem hiszünk a törvényeknek, hogy annak bármilyen igazságtartlama lenne. Pontosan tudjuk, hogy csupán a jelenlegi hatalomban ülők kiszolgálására szavazzák meg a biorobotok a parlamentben. Persze a per Németországban játszódik, de nekünk itt és most Budapesten kellett meghozni a döntést.
Majd jön újra a nagy sötét “csend” (ami olyan, mintha ott ülnénk és zúgna a repülő motorzaja), és jöhetnek az urnák, szavazunk.
Ma 67/28-as arányban a vádlottat felmentettük, igen, mi nézőt, esküdtek. A bíró pedig csupán összefoglalta ennek jogi hátterét.
Kilépve a nézőtérről egészen hazáig, majd utána estig beszélgettünk erről, pedig mindketten, a 15 éves kiskamasz és én is a felmentés kártyát dobtam a ládába, de mindennek nem is két, hanem sok-sok oldala van.
Érdemes lesz Dömötör András rendezésében ezt az előadást még néhányszor megnézni.

Liliom – Carousel – Budapesti Operettszínház

Akarsz bőgni: menj és menni fog! 3 óra 10 perc egy hosszú szünettel. Mondanám, hogy a búvalbaszott fajta zenés műfaj, de ennél azért sokkal több.

Az utolsó fél órácska Liliom és az ő haldoklása, meg annak következményei, tényleg nem vidám, így most szólok, mert mániám lett: NEM gyerekeknek szóló előadás, még akkor sem, ha a kedvencek játszanak benne.

A történet a klasszikus Liliom Molnár Ferenctől. A címszerepben ebben a mai premier előadásban ezt Dolhai Attila szenvedte, erőszakoskodta végig, és ő volt az egyik, aki leénekelte a csillárt is a színházban. Beleszeret, a tök tudja miért a körhintán tapizás közben Julie (Vágó Zsuzsi), akinek mindeközben egy szál mosoly nem látszik az arcán, de ő biza szerelmes, még akkor is, ha a problémarendezés módját Liliom az öklében látja, így asszonyát is rendre megfegyelmezi, ahogy az ő értékrendjében kell. És mielőtt Julie visszakézből szájbaverné a léhűtő, élősködő, lógóst, előtte még ügyesen összehoz egy babát is vele.
Julie barátnője Carrie (Peller Anna, végre ő is klassz, nagy ívű dalokat kapott) sokkal hétköznapibb, és normálisabb életet él, simán beleszeret a segédhalász Enoch Snow-ba (Bálint Ádám), akinek három fontos tulajdonságára mutat rá az előadás: zsidó, naív és feje búbjától a talpáig a becsület bajnoka. Össze is jönnek, bár némiképpen 1x azért bekavar Liliom bűnöző haverja Jigger (Szabó P. Szilveszter), aki csellel kiveti a hálóját Carrie formás seggére, de van annyira vagány a csaj, hogy helyből visszasírja magát Enoch-hoz. Az előadás Netti (Nádasi Veronika, és ha már ő, akkor kiengedi a hangját rendesen, és feldobja ezzel az álmosító esténket) fogadójában (kocsmájában?) és annak környékén a tengerparti kikötőben játszódik.
Ott fut zátonyra Liliom életének hajója, amikor Jigger ötletére elindulnak kirabolni Bascombe (Dézsy Szabó Gábor) urat, aki havonta 1x 4000 pénzzel lófrál a tengerparton éjszaka egyedül, támadhatóan. Kevés agyuk nem fogja fel, hogy az öreg nemcsak zsidó és pénzes, de meg tudja védeni magát, ennek rövid következményeként Jiggert simán lelövi, mire befutnak a már riasztott rendőrök. Persze már előtte is felfigyelnek erre a két jómadárra, és a rendőrfőnök (Jordán Tamás) vezetésével később az égi rendőrségen jól meg is faggatják Liliomot. De vissza a földre, szóval Liliom értelmezésében a “nemsikerültbalhé” megoldása a harakiri, így haldokolva előbb az égbe jut, majd egy-két dallal később visszaszenvedi magát a jelenmúltba, ahol látványosan Julie karjaiban bevégeztetik földi pályafutása. Még az égi jelenetben be kell vállalnia 16 év tisztítótüzet, majd visszakúszni a földi létbe özvegy ex asszonyához, és saját, akkor már 16 éves lányához, ami remek ötlet, mert hamar kihajítják. Mindeközben két tenyerét összeüti és felállva tapsol a színház új dirije és baletthelyettese, mert 3 évfolyamról válogatott fiatal tehetséges balett-táncosok ropják el a gyermek növekedését. Értem én, csak lassan elalszom rajta, de majd jól megszokjuk, hogy unalmasan hosszan áriáznak 3 órán át, és a musical tánckar mellett (majd később gondolom helyett) az operett színpadán balettet kell nézni. (nem kötelező, tudom, lehet otthon is maradni, és még van néhány túlélő magán-független színház is az estékre…).
Az előadás végig feszegeti a nőt megütni szabad-e kérdéskört, és ennek folyományaként a vissza kell-e ütni, de minimum kidobni-feljelenteni esetet. Nincs rá válasz, legalábbis a történet szerint a hősszerelmes Julie inkább tűr, mert szereti Liliomot, és gyereket akar tőle, ezért számára ez is tök természetesen benyelhető szitu. Sokat levont az este értékéből, hogy az én gondolataim (helyből visszakézből leütni az erőszakos pasit) fel sem merült, mert ugye hogy jön ahhoz egy férfi, vagy bárki, hogy egy nőt megüssön. Valódi pasi ilyet nem tesz, eszébe sem jut, csak a gyávaféregizomagy, abból meg egyre sincs senkinek szüksége. Na jó, ezen felhúztam magam, tök feleslegesen, ha ez a bárgyú szerelmi szál van, akkor ez van.

Ami viszont kiemelkedően tökéletes volt az a látvány, amit néhol túltoltak, konkrétan a második felvonás elején, amikor percekig a zenekar andalítójára ásítoztunk, és néztük a látványnak nem utolsó, de már sokadik felhőátvonulást. (nem volt idő a szünetben a díszleteket átrendezni??? mert előadás közben értem, de akkor????).
A csoportos dalok, és hozzá a koreográfiák rántottak ki a totális depressziós hangulatból, azokat igen látványosan profi módon tette színpadra Béres Attila rendező, Duda Éva koreográfussal párban.
Kihúzott a “menjünkadunánakdeazonnal” hangulatból Peller Anna és Bálint Ádám kettőse, bármikor is a színpadra érkeztek, különösen a második rész végén, a +16 évvel később jelenetben, amikor a csúcsgazdag agyhalott házaspár + 9 gyermeke beszélgetésébe csöppentünk.

Ha eret nem is kell vágni a végén, de szomorú, hosszú és vontatott történet, taps is volt, mondjuk nem örjöngő, de ez már a szünet környékén várható volt. A premier viszont celeb/színészsimogatónak is beillett, mert a színház éppen nem szereplő sztárjai (MÁZS, Laki Péter, Kocsis Dini stb.) is a nézők között voltak.
Sokat elmond az estéről, hogy majdnem minden sorban megfogyatkozott szünet utánra a pótszékes teltház, pont előttem is két szék a már üresen maradt.

Egyszernézős, lelkizősnek szép előadás kedvencekkel.