Elnöknők – Katona József Színház

Az előadás vége óta azon gondolkodom, hogy mi tartja még színpadon 20+ éve ezt az előadást. Oké, a három zseniális színésznő: Pogány Judit, Szirtes Ági és Csákányi Eszter az a névsor, amit nem lehet kihagyni. De ezt a történetet én akkor is elengedném, ha még +20 év van benne.
Mert nem értem. Fáj, hogy nem először látom egy előadásban, hogy aki idős, az csakis csökkent agykapacitással létező problémás életű lehet. 3 takarítónő Grete, Erna és Maridel életébe teszünk villámlátogatást. A spórolós (zsugori) Erna beszerez egy használt tévét, éppen nem kukázza, mint a sapkáját, így összegyűlik a barátnői traccsparti. Egymást leszólva, kibeszélve megtudjuk, hogy Erna fia nem akar gyereket, így nem közösül, Grete lánya az apja szexuális zaklatása miatt Ausztráliáig menekül kipakoltatva magát, Maridel pedig súlyosabb fogyatékkal él látszólag a két másik barátnőnél, őt az élteti, ha a klozetekből csupasz kézzel szedi ki a dugulások okát.
Nagy levegő a második felvonás előtt, majd jön a “miről álmodik a lány” rész, kicsit másképpen, hiszen főszereplőink nemhogy nem lányok, igen élemedett korú, leépült öreglányok.
Grete vágya egy gazdag pasi, aki a bugyijában túrkál, és “nagyságosasszonyt” csinál belőle, Erna a lengyel hentesre vágyik, hogy együtt térítsék meg Isten országába a népet, Maridel pedig csupán arra vágyik, hogy a wc-k pucolása közben a plébános által elrejtett kajákra bukkanjon a szar között… Van az a pont, ahol kicsit élesebben látja a másik kettő álmait, és belerondít, ahogy kell, ennek meg is lesz a jutalma, SPOILER!: simán kinyírják…
Az egész előadás túljátszott, alpári stílusú, és csak remélni tudom, hogy nem én élek burokban, és nem ez az átlag idős többség. Pontosan a szerepeket eljátszó csodálatos színésznők miatt is ezt gondolom, ők sem épültek le, kicsit megöregedtek, de szellemileg a top-on vannak.
Ascher Tamás rendezte, ha pont így tervezte, ahogy ma este látszott, akkor menekülhetnékem jogos. Ha mégsem, akkor érdemes lenne ránéznie hová fajult ez az előadás. Nekem tuti 1x nézős volt.

Macskajáték – Örkény Színház

Nyugdíjas estére készültünk, aztán jól meglepődve egy nem poros, nem nyugdíjas előadásra csodálkoztunk rá.

Orbánné (Pogány Judit) “beszélgetése” a nővérével Gizussal (Molnár Piroska) úgy a fiatalkoruk kezdetétől – Léta a helyszín, ahonnan indulunk, egészen napjainkig (az ott valahol a díszlet alapján az ötvenes évek lehet).
A két óriás színésznő megmutat mindent, beszélgetésük egy másodpercig sem unalmas, sőt. Ezek persze kisebb részben telefonsbeszélgetések, nagyobb részben levelezések. Szeretnek, féltékenyek, utálnak és némiképpen elcseszett életükön próbálnak túllépni és túlélni.
Orbánné itthon, a magyar valóságban, Gizus pedig a német jólétben, de rendkívül magányosan a fiára szorulva rokkantan.
Orbánné mozgalmas élete tárul elénk, állandó rajongásig szeretett Csermlényi Viktora (Jordán Tamás, a csajok között A FÉRFI, akiért képesek ölre menni) tölti be lánykora óta az életét, még a házasságának időszakában is jelen van a második helyen szeretve.
A legcukibb mellékszereplő a szomszéd Egérke (Kerekes Éva csodálatos alakításában), akit Orbánné felkarol, és még egy kis macskás humort is csempésznek a szürke hétköznapokba. Orbánné lánya (Bíró Kriszta) annyira függetlensikeres, hogy észre sem veszi az anyját, még a férje (Vajda Milán) is többet próbálkozik, bár rajta is csak az “essünk már túl a vasárnapon” érzést látni.
Egyszercsak befut Paula (Csomós Mari), aki Orbánné régi barátnője, ki a férjével együtt a háború idején az óvóhelyen segített nekik, így különleges helye van az életben, ki is használja rendesen, sőt még az exoperafenomén Csermlényit is lecsapja a hűséges régi barátnő kezéről. A dalos pacsirta azért már nem akkora főnyeremény így megöregedve, de még mindig vadulnak rá a 60+-os korosztályból. Igyekszem érteni a szöveget, de nyilván a színésznő életkorához képest még jól mozog, de az artikulációban már akadályozza sok minden, mint ahogy az életben is ebben a korban.
A második felvonás nagy meglepetése, hogy az erősen nyugger Csermlényi még a kedvesmamával lakik, aki már 100+-os ezek szerint, és jön is Békés Itala, a kedves, de végtelenül határozottan házsártos mama szerepében, és megnyílik a föld, könnybe lábad a szem, annyira, de annyira jó őt újra színpadon látni (ezer éve nem volt hozzá szerencsém).
Odáig fajul a két főszereplő levelezése, hogy megöregedésük alkalmából belátják, hogy egymás legnagyobb támaszai mégis ők, a tesók, így Gizus egy merész húzással hazatér, és a szerencsés húga visszakapja az életkedvét (na nem túl happy, de legalább már az öngyilok gondolatok már kerülik). A terv: felújítani Létán a helyben már lepusztult szülői házat, és békésen, öregesen ott éldegélni.
Van ez a verzió, amikor már nem kell a tejcsarnokban állandóan ordítva veszekedni, pasikat hajkurászni, kérdés, hogy méltósággal is meg lehet-e öregedni, meddig tartanak a kalandok az életben.
Mácsai Pál rendezése, olyan szereplő gárdával, amit minden alkalommal meg kellene nézni, mert így ők együtt pazar előadást hoztak létre.

Nóra – karácsony Helmeréknél – Katona József Színház

Nóra (Ónódi Eszter) 15 éve próbál megfelelni nemcsak a férjének, hanem a külsőségekből ítélő társadalmi elvárásoknak is. Eljön viszont az a karácsony este, amikor a mézes-máz leomlik, és a puszta valóság láthatóvá válik. Nóra nemcsak férjet fogott magának naív szerelemmel, de az eltelt időben a “boldogcsalád” fílinghez jött még a három gyerkőc, akik igazi, életvidám kölykök. Nóra dolgozik, de nyilván ez kevés a boldoguláshoz, férje – Torvald (Fekete Ernő) halad a ranglétrán, és már egészen a bankigazgatásig jut el.
Rank (Kocsis Gergely) a családi barát nemkicsit szerelmes Nórába, de megelégszik a másodhegedűs szereppel, történetünk idején már utolsó napjait éli rákjának “jóvoltából”.
Kristine (Pelsőczy Réka) tűnik fel, az évek óta nem látott-hallott régi barátnő, akinek sanyarú sorsa miatt segítségre van szüksége, és Helmer Torvald erre a legmegfelelőbb bankigazgató, csak van nála egy kósza betöltetlen álláshely. Na az lesz is nemsokára, mert az okirathamisításban jeleskedő Krogstad (Keresztes Tamás) éppen a felmondása elkerüléséért küzd, első körben nem túl nagy sikerrel. Utóbbi fickó is a gyerekkori barát kategória, ahogy Rank is, így nehéz a döntés.
Először cseppet fura mód Nóra mindig idegállapotba kerül Korogstad látványától is, pláne amikor vele próbálja elintéztetni a bankban maradásának lehetőségét a fickó. Az tisztán látszik, hogy a két gyerekét egyedül nevelő pasinak simán összeomolna az élete munka nélkül megbélyegezve, de itt már dőlni készül a többi kitaposott életút is.
Kristine is 19-re lapot húzott, és totál tévesen olyanhoz ment férjhez, akinek egy őszinte szava nem volt hozzá, így annak meghalása után csupán az adósságot és a magányt örökölte.
Kristine és Krogstad még a hőskorban együtt jártak, de ugye Kristine ugrott a  gazdagnak látszó exférjre, hátha az kihúzza élete szar mivoltából (na ez csupán látszólag sikerült). Itt nemcsak a karácsony, hanem a régi érzések, és a “szeretni kell valakit” egymásra utaltsága okán is egymára talál a két rég elvesztett szerelmes.
Lassan kirajzolódik Nóra őrületének oka is, mert Krogstad elkezd nyílt kártyákkal játszani, és kiderül az először sima elkényeztetett plázacicának látszó feleségről, hogy botlott ő már meg a tökéletesnek látszó életében, mert mikoron is férje túlhajszolta magát a családért, akkor kitaláta, hogy egy évre elhúznak az olasz tengerpartra gyógyulni. Ehhez csupán a megfelelő mennyiségű lóvé hiányzott, amiről a vakegér férj azt tudta, hogy az apóstól örökség, de Nóra azt Krogstadtól kérte kölcsön, a fater kezességével. Faterral egyetlen apró gondocska adódott, hogy akkor már hálni se járt belé a lélek, így alá sem írhatta a papírost az utolsó óráiban, nem volt mit szépíteni az eseményeken: Nóra írta alá az öreg helyett. Nem, mintha nem törlesztette volna azóta is a lóvét, de ez ugye fegyverré vált a kétségbeesett Krogstad kezében, mikor a munkahelyének elvesztése forgott kockán. Így azt a pöpec tervet eszelte ki, hogy jól feljelenti Nórát, aki ezzel magával rántja a bankvezért férjét, így a fenyegetettség hatására mégiscsak megtarthatja állását ezen okos zsarolás által.
Nóra bármit megtenne, csak a férje meg ne tudja, hogy papírt hamisított (mondjuk addigra már a feljelentés ötletét dobta a hitelező). Krogstad viszont tényfeltáró levelét már megírta, és azt ügyesen behajította a postaládába, amit karácsony napján a férj még látni akart (mármint a postaláda taralmát, mert az ugye nem várhatja meg az ünnepek végét). Nóra már érzi, hogy ebből viszonylag nagy balhé lesz, de azt kevéssé érzékeli, hogy mekkorát fog ő itt ma csalódni. Teljesen elhiszi, hogy majd a férje meg akarja védeni, ehelyett az örjöngő nagyvezér csupán a saját seggét szeretné tisztára vakarni, az pont nem számít, hogy az eddig “szeretőfeleség” szerepe mi lesz. Na el nem engedné, de pl. a gyerekei (saját gyerekei) közelébe sem mehetne. Itt van az a pillanat, amikor Nóra végre rájön, hogy egy álmot szeretett eddig, és vadidegenné válik a féjre egy másodperc alatt. Nem kis felismerés, így a döntés is drámai: Nóra megy, és otthagy mindent. Igen, mindent: a kényelmes életét, a férjét, és a legfájdalmasabban a gyerekeket is. Ez utóbbi a legdurvább része az előadásnak: nincs az az indok, hogy egy anya elhagyja a gyerekeit. Ebben a szituációban a valóság azért másképp is kinézhetne, mert már rég nem azt a világot éljük (vagy reményteljesen ez látszik talán…), hogy az utcára a semmibe megy valaki, akinek van munkája, így akár még a gyerekeit is vihetné, mert ugye csak a pasijától kapott agyfaszt, és hideglelést.
Gondolkodtató, izgalmas, és fordulatos karácsony estét láttunk Hermeléknél Székely Kriszta rendezésében.

István a király – Budapesti Operettszínház

Örök kedvenc, óriási klasszikus Szörényi Levente és Bródy János alkotása. Alapmű, a kezdetek óta.
Ilyenkor a szerencse gyermekeként élem meg, hogy már a Népstadionos – 1990-es verziót is láthattam ott és akkor. Messziről, de fantasztikus hangulatban, a filmet addigra videón (ó, igen, én még a videókazetta generációhoz tartozom) már szétnyúztuk.
Így történt, hogy amikor meghirdették a bajai verziót, még se szereposztás, se semmi nem volt, nálunk már ott pihentek a jegyek. De nem volt szerencsénk ott és akkor, mert mire a bejárathoz értünk leszakadt az ég, és ez ugye szabadtéren nem volt játszható verzió.
Szomorúan továbbadtuk a másnapi esőnapra szóló belépőinket és vártuk a csodát, hogy a pesti Operettbe hozott verzióban láthassuk. Na eljött a nap, és végre sok-sok szervezés árán, de eljutottunk.
Persze az István a király nem egyetlen stadionos emlékből áll, a régi nemzetiben is muszáj volt látnom, a társulatos verzióra is az utolsó pillanatban jutottunk el (sikerült a két kicsire – akik ma már kamaszként állva tapsoltak mellettem bébisintért szereznem), majd jött Szeged, az eddigi legjobb előadás 2013-ban, aminek kapcsán volt hisztéria rendesen, de kit érdekelt, amikor az máig a legklasszabb verzió.
A két gyerekem kicsi és nagykamasz mivoltukban emlékeztettek, hogy mindig ez a cd szólt az autóban, amikor kicsik voltak, és vagy teli tüdőből énekelték, vagy kellemesen aludtak rajta. 🙂 Alig röhögtünk a földalattin odafelé ezen emlékeiken, de nyilván a Baja – Gyömrő oda-vissza távon is szóba került ez, így meglepődésre semmi ok.
És akkor az előadás, aminél kicsit húztam ugyan a számat, amikor nem a kedvenc Feke Pál féle szereposztást dobta a sors, de ez csak addig tartott, míg el nem kezdődött az előadás.
A történetet mindkét kölyök megtanulta már alsóban a suliban (igen, ott kivetítve laptopról nézték is… éljen a modern technika, és a szenzációs valódi pedagógus alsós tanító nénink), így “az se baj, ha hátul ülünk, és csak hallgatjuk” mondattal léptünk be az ajtón.
Körülöttünk a kb 10 évesekből álló iskolai csapat a nyitány alatt el sem tudta képzelni hova jött, és mi a francot keres itt, nem koncertre indultak, de aztán amint elkezdődött a valódi előadás, máris végre csend lett.
István (Sándor Péter) az első megszólalásával a székhez tapasztott olyan hang jött ki a torkán (bocsi Varga Miklós, de a kanyarba sem vagy már, pedig imádtalak…), aztán mindezt megfejelte az első közös dalban Koppány (Dolhai Attila) és kirázott a hideg, könnyes lett a szemem, és ott akartam volna még maradni folytatólagosan 2-3 előadásra, kicsit sem lettem volna álmos. Asztrid főpapként Magócs Ottó mint egy karmester irányította az eseményeket, és vezette a hatalomra Istvánt. Hiába volt Laborc (Kerényi Miklós Máté) támogatása, Koppánynak mint tudjuk esélye sem volt. Torda szerepében György-Rózsa Sándor hozta ismét a libabőrt, tapadt a szemem a színpadra, kapaszkodtam a székbe, olyat tud ez a fickó, amit kevesen: úgy énekel, hogy leszakad a csillár! István-Koppány-Torda hármas vitte el a show-t, a többiek is csodásan-szépen tisztán énekelve játszottak, de ez a trió lett az egész este sztárja.
Amennyire szerethető volt Koppány, annyira semmilyenre, láthatatlanra rendeződtek a feleségei. A három nemes úr (Mészáros Árpád Zsolt, Földes Tamás, Szabó P. Szilveszter) pedig egy külön fejezetben működtek, teljesen kilógtak a sorból, érezhette ezt a technikai személyzet is, mert az ő hangjukat lehetett a legkevésbé hallani. Pedig nyilván lett volna mit, hiszen egyenként is pazarul tudnak énekelni, játszani.
Halványka volt Réka (Kálmán Petra), akiről ebből a verzióból nemcsak az apjáért és a népért aggódó lány képe rajzolódott ki, hanem az Istvánra vadászó szerelmes lányé is. Persze jött Sarolt (Siménfalvy Ágota) kissé alkesz muterra fazonírozva, és rögtön a fia – István “védelmében” simán elhajtotta Rékát, és a savanyú, szürkécske Gizella (Zámbó Brigitta) kezeibe kergette vissza egyfiát.
A táncosok bármelyik musicalben ugyanezt letolhatták volna, nem volt itt most semmi a régi néptáncos koreográfiából, és mint minden szabadtérről behozott produkciónál itt is többen voltak, mint amennyien felfértek a színpadra, tehát nem egyszer a nézőtér két szélén tolták kicsit beljebb a pótszéken ülőket.
Az egész este egy igazi varázslat, zseniális elődás Székely Krisztina rendezésében.
Azért Feke Pált Koppányként, és Gubik Petrát Rékaként, na meg Kocsis Dénest Istvánként még látni kell!

Update: láttam újra (2019. április)
Gubik Petra az igazi Réka! Minden pillanatában, minden hangjában tökéletes, apjáért és a békéért aggódó lány.
Feke Pálnak mindegy, hogy Istvánt játszik vagy Koppányt, annyira energikus, csodálatos hangja van, és színészi tehetsége is megkérdőjelezhetetlen. Az este fénypontja volt!
Istvánként Kocsis Dénes a hisztis óvódást hozta, annyira nem áll jól neki ez a szerep, hogy valódiak lehettek a könnyei az előadás vége felé, biztosan érezte, hogy ez nem az ő estéje, és Sándor Péter klasszisokkal jobb nála.
Az Operettszínház hangtechnikusa pedig elmehetne szabadságra, és akár egy kamasz gyereket is be lehetne ültetni a helyére, az sem szabotálná jobban az előadást. Az összes színész vért izzadt, hogy egyáltalán hallatszódjon, Asztrid papként Homonnay Zsolt hangja már remegett, gondolom az idegtől, hogy semmi sem úgy szólt, ahogy kellett volna. Az már csupán hab volt a tortán, hogy a második felvonásban a színpad közepén az Istvánt játszó Kocsis Dénes mikrofonját elég hosszan, de végül sikerrel állította vissza a helyére. Lélekjelenlétből, és rutinból csillagos ötös.
Küzdelmes este volt, de Feke Pál és Gubik Petra játéka miatt megérte elmenni.

Az ügy – Katona József Színház

Avagy normális eljárás… aha… normális, legalábbis nálunk, és persze a nagy Oroszországban úgy a diktatúra idején… ja, hogy most is az van ott is? Is? Igen, itt is.

Az ügy egy megbotlott lány apjának a története a hivatallal. A kiscsaj nem nagyot botlott, csupán vacak pasiba esett bele, akinek odaadta a gyűrűjét (van ennek esze? hát a pasik adnak gyűrűt a lányoknak, de ugye a szerelem az biza vak, mégpedig fehér botos…), aki abból gyorsan másolatot gyártatott, és beadta a zaciba, majd ártatlanul visszaadta a gyűrűt a menyasszonynak. A boltos sem volt már teljesen hülye később, rájött a turpisságra, így az ügy megindult, a feljelentés megszületett, ezzel a család sorsa megpecsételődött. Hiába futott a lány és az apja az igazi gyűrűvel a sértetthez, hiába fizették ki a tartozást, az ügy, már folyamatban volt.

Az apa – Muromszkíj (Mészáros Máté a zseniális!) igengazdag a történet elején, vidéki birtokos, akinek egyetlen tökkelütött lánya – Lidocska (Rujder Vivien) a szeme fénye, érte ugye mindent megtenne. A lány saját magáért maximum annyit, hogy főzi a teát az idegbeteg faternak, és elkíséri lelkesen az újabb és újabb hivatalos útjaira. Mert azok biza vannak, történetünk kezdetén úgy laza 5 éve. A családhoz tartozik még Atujeva (Pelsőczy Réka), ha jól sikerült kihámozni, akkor a nagynéni, aki szintén idegi alapon van az ügy miatt, de ő a család háttere, és nem az a hivatalba járó típus.
Megérkezik Nyelkin (Borsi-Balogh Máté) a család 5 éve nem látott barátja, nagyjából azért, hogy a sztorit megtudjuk, mert minden szereplő neki meséli el, hogy is történt, mi is történt.
A hivatali tápláléklánc alján lévő ügyintéző “katonák” az akták tologatásán kívül nagyjából semmire nem jók, most már tudom, hogy biza így van ez bármikor itthon is, mert előttem és mögöttem lévő csoportok ezt jól meg is vitatják közben, a másnapi hivatali napra készülődvén, és remekül röhögnek rajta – sanszosan saját tükörképükön, és valahogy ezen nekem inkább a vérnyomásom indul el felfelé. Nem vicces ez a tehetetlen valóság.

Kicsit kiemelkedett már Tarelkin (Bányai Kelemen Barna) ebből a brigádból, a korrupt hivatalnokok ranglétráján ő már a kap néha aprót típus, ezt persze már előre elveri, és adósságokat gyárt, nem is véletlenül kergetik a hitelezői. Nincs más terve, mint a vesztegetési pénzből a legtöbbet kihozni saját magának, de ő kispályás még a főnökéhez – Varravinhoz (Fekete Ernő) képest. Ebből a vacak ügyből úgy húzzák le Muromszkíjt, hogy nemcsak inge-gatyája birtoka megy rá, hanem az élete.

Az egész hivatal kényes-aranyeres ura a Herceg néven emlegetett (Takátsy Péter) főfőfőnök, aki a szájával csupán az igazságot hivatott kideríteni, de az ő zsebe sem kicsi. A gőgjétől persze nem látja, hogy a legtöbbet mégsem ő kaszálja, hanem Varravin, de ez nyilván másodlagos szempont: lopnak rendszerszinten és ez a “normális eljárás”. Amíg hagyjuk.

Ascher Tamás rendezte, kicsit lassúra, kicsit ódivatúra, de Mészáros Máté, Bányai Kelemen Barna és Fekete Ernő játéka megmentette az estét.

(az már mellékkörülmény, hogy 30 évvel a kötelező orosz eltörlése után nem túl praktikus a 3 névből álló szereplőket felváltva hol a kettős keresztnevükön, hol a vezetéknevükön emlegetni… bár a spanyol sorozatokon edződötteknek ez biztosan nem volt problémás, csak annak, akinek nincs tévéje, és 9 év kötelező orosz sem segített rajta sokat…)

Csoportterápia – Veres1 Színház

Fél óra, és nem kell beautózni Bp-re, van parkolóhely. Ilyen Veresegyházán, ha színházba mész. Ne számíts falusi, amatőr színjátszókörre, ez valódi, igazi, és profi társaság.

Nemcsak kikapcsolódás, nevetés, sok humor, de még mondanivaló is van ebben az előadásban! (így együtt, ebben a kombinációban érdemes lazítani szerintem)

Ezt az előadást az eredeti madách-os verzióban pár éve már láttam, és akkor is megfogott, így nem volt kérdés, hogy látnom kell most is.

A történetben hatan érkeznek a 6-os terembe, ahol hiába várják az agyturkászt, némiképp maguk maradnak a pszichés problémáikkal. Elsőként Jetti (Molnár Gyöngyi) meri bevállalni, hogy milyen lelki gyötrelmei vannak, majd Trixi (Balázs Andrea) hazudja végig az első felvonást. Jön Lajos (Mészáros Árpád Zsolt – MÁZS) magánszáma, a hipochonder doki szerepében, aki némiképp menekülőre fogja, de végül visszatér. Sziszi (Dósa Mátyás), a balettáncos a saját identitását már rég fellelte, már csak a környezetét kellene erről tájékoztatnia, nem kis lelki nyűg ez neki. Anonymus (Pál Tamás), később Ervin-Iván némi amnéziával küzd, ettől még persze tök szerethető fazon. A porondmester viszont Natasa (Zorgel Enikő), aki az unatkozó háziasszony szerepében visz minket az egész előadás végéig, ahol jön a csavar és a fordulat (nem, nincs spoiler, nézd meg!).

Hangosan röhögünk a szereplők problémáin, amik nyilván eltúlzottak, de mindegyik alaptípusból ismerek egyet-egyet (sőt, van amelyikből sokkal többet is). Sokszor már fáj a hasam (enni kellett volna előtte, de legalább szünetben), annyira nevetek, és nem csak én, körülöttem mindenki kapaszkodik, hogy ne essen a szék alá vihogás közben.

A zene, a dalszövegek, és a játék fergeteges, a kiszólások és beszólások egy percre sem maradnak el. A legmélyebb lelki sebekre is van gyógyír, de leginkább az első lépésként meghozott bátor kiállás: elismerni, hogy baj van, nem is kicsi. A feldolgozásban pedig mi más segíthetne: mint a barátok, a szakember és a sok-sok nevetés.

A szereplők élete pályára áll, legalábbis búcsúzáskor elindul, persze menet közben annyi a geg és szájkarate bajnokság, hogy időnként még a szereplők is nézőként nevetnek egymáson.
Végre egy olyan előadás, ahol nemcsak a szerep szerinti szöveg van a helyén, jó ritmusban, tényleg játékosan, de a zene és a tánc, a dalszövegek sem zavarják a színészeket, mindenki tud mindent, és levegőt is kapnak közben, nem fulladnak meg két perc táncos-zenés rész alatt. (MÁZS miatt aggódtam, őt láttam már levegőért kapkodni, de mázli: ma jó kondiban volt, a többiekkel együtt).

Balázs Andrea és Mészáros Árpád Zsolt neve csábított be a színházba, de a többiek is megérdemelték az óriási tapsot.

Tasnádi Csaba rendezte színpadra Bolba Tamás – Szente Vajk – Galambos Attila alkotását.

Családias, hangulatos kis színház lett ez Veresen, ahol az sem volt életidegen, sőt, ahogy a színház igazgatója – Venyige Sándor – kifelé a kapuban állva kívánt minden nézőnek személyesen jó éjszakát, és köszönte meg, hogy eljöttünk máris a szívembe zártam. (Már korábban a színpadról is, ma pedig ismét, nemcsak őt, az egész csapatot.) Szívem csücske színház továbbra is, csak még legyen jó sokáig . (Csonka András is ma a nézők között nevetett, jó volt újra látni, ha most éppen nem is a színpadon.)

Patika – Örkény Színház

Ladány lesz ma az a vidéki település, aminek a kocsmájába érkezünk az előadás elején. Bál készül, na nem a pesti értelemben, csak úgy vidékiesen. A helyi vagány csávók gyülekezete (Epres Attila, Róbert Gábor, Mertz Tibor és Znamenák István, na meg a tanító: Felhőfi-Kis László) kevésbé érdeklődik a báli szezon után, így masszív kártyaparti zajlik a postamester (Mertz Tibor) vezetésével, amihez gyorsan csatlakozik a frissen érkezett patikus (a nagyszerű Znamenák István) is. Hozta az asszonyt (Tenki Réka) és a segédjét (Novkov Máté) is a “bálba”, de ez mondjuk senkit sem érdekelt.
A segédek sorsa itt futószalagon ismétlődik: rövid idő múlva irány Pest, a saját patika reményében, mindegyiküknek teli a hócipellője ezzel a vidéki hangulattal.
A postamester felesége (ma este a csodás Für Anikó ugrott be Kerekes Éva helyére) is mulatni érkezik, ő bele is lendül, de ezt nemcsak a férje, a többiek sem nézik jó szemmel. Az első buli végére a feleségeket a kártyafüggő erősen ittas brigád hazatessékeli, és folytatják a tivornyát, ahogy elkezdték.
Nem mellesleg és többször is visszatérő momentum, hogy ebben a közegben mennyit is érnek a nők, hogy mennyire kiszolgáltatottak ott az “istenhátamögött”, simán eszközök és csupán a férjeiknek kell engedelmeskedni, aki még lejjebb is van rangban, annak meg bárkinek szót kell fogadni, még a legtaplóbbaknak is.
A zenét a “fekete-cigány” banda szolgáltatja Kovács Márton vezetésével, amelynek alaptagja Árpi (Némedi Árpád), aki nem csak zenészként, de szereplőként is fontos az előadásban, ő az, aki simán szökteti a postamester feleségét, na csak az állomásig, ahol az asszony rácsatlakozik két Pestre tartó reménytelibb pasasra.
A második felvonásra bejutunk a patikába, ahol éppen éjszaka van, és a patikusné kissé hisztérikusan némi fájdalomcsillapítót keres, de persze nem talál, így felkelti a segédet, aki nemcsak megkereseni segít, de szerelmet is vall gyorsan, ha már az éjszaka közepén kettesben maradtak. Egészen addig megy ez a love story a maga útján, míg a drága patikus férj (aki az otthon unatkozó neje névnapját ünnepli a haverjaival) be nem fut, és fel nem leli a hűtlen párocskát). Ott valami elszakad az öregben, a jóindulatát már hátra hagyja a humorával együtt, és innentől a patikusné még inkább a terrorban tartott (asszonynak otthon-verve a helye) szerepbe kényszerül.
A segéd körül forognak tovább már a harmadik felvonásban az események, aki cseppet szívatva van a falu bikái által, de magára talál és rátalál az érzelem is Kati, a cseléd személyében (ő az, aki a krimót is takarítja, és játékszere az egész falu férfi lakosságának, már amennyire ezeket az egyedeket valódi férfinak tekinthetjük… a szememben a nézőtérről a senki kategóriák, akik ennyire tiszteletlenül bánnak a nőkkel…).
A sorsát persze a segéd Balog Kálmán sem kerülehti el, ő is inkább dobbant Pestre és búcsúzni indul a kocsmába, ahol pont az a jelenet játszódik le, mint a daraba elején, a lőtéri kutyát nem érdekli, hogy  elmegy, már megérkezett az utódja, simán pótolható. Csak a patikusné és Kati (Zsigmond Emőke) keseredik el, de nem fog az sokáig tartani.
Mohácsi János rendezte, a zenekart Kovács Márton irányította és nagyszerű estét szereztek az összes nézőnek a színészi gárdával együtt. Ami még szokatlan, az a hosszúsága, mert fél 11 előtt nincs vége a 3 felvonásnak, de nem unalmas egy percig sem.

Kasimir és Karoline – Centrál Színház

A gazdasági válság idejébe csöppenünk, valószínűtlenül üres és mégis zseniálisan mozgalmas színpadképpel. A plafon karácsonyfadíszektől csillog, a padlón fényfűzérek sokasodnak, lenyűgöző a látvány, pont úgy, mint az akkori népnek a zeppelin érkezése.
München, Oktoberfest és annak tipikus figurái elevenednek meg a színpadon. Kasimirt (Stohl András) éppen kirúgják sofőri állásából, Karoline (Bata Éva) viszont kevésbé veszi ezt komolyan, pont ugyanúgy vágyik lazulni, fagyizni, hullámvasútazni, mintha mi sem történt volna. Kasimir követelné (!) az együttérzést, de kedvese ehhez még nem elég érett, őt elragadja a forgatag. Összefut Schürtzingerrel (Varjú Kálmán), aki sanszosan jobban illene hozzá, de még csak ismerkedési fázisban vannak. Ettől még Kasimirban feléled a féltékenység, amit Karoline megint nem érzékel a kellő súllyal. Így egyre távolodnak egymástól, míg az események visszafordíthatatlanná vadulnak. Karoline belefut a gazdag és befolyásos Rauch (Papp János) csapdájába: ugyan öreg, de gazdag, így egy jobb élet lehetőségét lebegteti meg előtte. Meg is szédíti a sértődött lányt, aki simán hiszi, hogy előrébb juthat az életben a “pótpapa” ágyából (nem, ez nem a klasszik vajna sztori, itt nincs happyend). Speer (Cserna Antal) és Rauch kettőse, a két nyálcsorgató vén kéjenc külön humorforrása az előadásnak.
Schürtzinger hamar rájön, hogyha félrehajítja az erkölcseit, akkor simább az útja előre, nem is sokat tépelődik ilyen kérdéseken.
Borbás Gabi, az énekesnő szerepében pont azt az élményt hozza, mint a Chicago-ban a konferancié, egyszerűen elválasztja és továbbgörgeti az eseményeket, és olyan 30-as évekbeli hangulatot ad, ami rendkívül látványossá, és hangulatossá teszi az egész történetet. A dalok kiválasztásának sorrendjében egyre lejjebb csúszunk, pont, ahogy a történet szereplői is haladnak az este folyamán a mélységekbe.
Szemes Franz (Szabó Simon) feledhetetlen a tahó szerepében, aki egyszerre jóhaver és nőverő, nagypofájú alvilági figura. Erna (Pálfi Kata) az elnyomott, terrorban tartott nőtípus, aki a végsőkig kitart, pedig már régen ott kellett volna hagynia ezt a tenyeres-talpas állatot.
Kasimir hozzájuk csúszik, hiába próbál töbször is visszaemelkedni az este során a normális világba, az már számára, de szinte senki számára nem létezik. Amikor már úgy tűnik, hogy nincs lejjebb, akkor is van, a drámai vonal csúszik tovább, és a béka segge alól felhangzanak még a csipkés kombiné örökbecsű sorai nem is akárhogyan! (nézd meg, ha nem tudod elképzelni, úgysem lehet, ott és akkor nagyon a helyén van!)
Az előadás elejétől a végéig kísérve a szereplőinket egy sincs, akinek az élete boldogabbá válna, sőt… nincs megoldás, nincs feloldozás, csak a lecsúszás. Szívet facsaró a végső jelenetsor, nincs boldogság, nincs kiemelkedési lehetőség ebből a süllyesztőből.
Alföldi Róbert rendezte, tele érzésekkel, látvánnyal (Kálmán Eszter tehetsége a színpadon!), és Borbás Gabira alakított zenével. Stohl András, Bata Éva kettőse két teljesen különböző, mégis elsőre összeillő, majd mérföldekre távolodó párjának szívszorító története sokszornézős előadás lett.

Bérgyilkos a barátom – Thália Színház

Gondoltam idén megkeresem minden előadásban a pozitívumot. Én ma tutira kerestem. Próbálom összelapátolni, hogy mi volt ma este a jó az előadásban azon kívül, hogy a két felvonás szünettel együtt két óra alatt véget ért.
Pignon (Nagy Viktor) a lúzer, elhagyott férj éppen látványosan öngyilkosságra készül, persze kevésbé komolyan, csak úgy segélykiáltásként asszonya (még… papíron) felé (Gubás Gabi). Mindezt egy szállodai szobában vezetné fel, ami tök alkalmatlan erre. Nem mintha Pignon alkalmas lenne hullának… A másik szobában Ralph (Tamási Zoltán), a bérgyilkos készül a pont akkor a szoba ablakból jól látható bíróságra érkező tanut kinyírni. Első körben Émile (Mózes András) londíner húzza az idegeinket és a történetet hosszú ideig, majd végre bekövetkezik a sztori első ébren tartó része: Ralph átmegy a szomszédos hotelszobába “segíteni” Pignonhoz, és innen akár el is szabadulhatna a humoros történet. Időnként befut Giselle (Banovits Vivianne) a szobalány takarítani és hisztériázni, a londíner levakarhatatlan, Pignon meg végre kiböki, hogy miért is készült halni. Naná, hogy a feleségét akarta így visszaszerezni (marha nagy ötlet…), aki lelépett dögunalom életéből az agyturkászával (Szabó Győző). Elő is kerül a hódító doki, aki a nyugiszurit Pignon helyett Ralph-nak adja, így az cseppet kómássá és viszonylag komikussá válik. Az első felvonás végére a sokadik könyörgő hívás után végre megérkezik a feleség is, majd függöny, és némi tanakodás, hogy ásítozunk-e itt tovább, vagy körbenézünk a városban, van-e még valahol tüntetés… Maradunk, hátha a második részben feltámad a bérgyilkos, és megbeszéljük, hogy milyen sorrendben kéne likvidálni a szereplőket. Én konkrétan a rendezővel kezdeném, aki úgy érezte, hogy ez az előadás kész van, és be lehet rá engendi a közönséget. Többen nem így érezték, mert szinte minden második sorban a teltházból a második felvonásra 2-4 üres szék maradt. Mi bátran nekifutottunk, hátha. Szóval visszatért a doki, és beadta a nyugiszuri ellenszerét, amitől erősen izgága rángatózásba kezdett bérgyilkosunk, ami tanu lelövésére továbbra is alkalmatalnná tette. Pignon folyamatos rinyálása következtében az asszonyt időnként rázta a röhögés, ettől megjött újra a kedve a férjéhez, majd tök logikátlanul távozott a friss dokijával. A két szoba közötti idegbeteg rohangálás közben azért a rendőri készültségből is jutott a hotelbe egy félkegyelmű zsaru (Hajmási Dávid), akire nemhogy fegyvert, de egy játékkardot se bíznék, persze a szekrényben végezte be sorsát. Még mindig nem öltek meg senkit, pedig már alig volt a végéig idő. Pignon végre kigurult a színről, majd váratlanul a fellélegző és végre munkához látó Ralph (közben még kapott egy újabb ellennyugi-bogyót) szobájába a legrosszabbkor toppan, és végre rájön, hogy az öreg készül kinyírni a vád egyetlen koronatanuját. Komédiánk végső poénjaként persze annyira tökös legény, hogy a már lelkironcs haverját teszi harcképtelenné, és készül vele bánatában a sittre.

Volt humor, tuti, mögöttem kétfelől is a visítva nevetést vezették fel, leginkább a részeg káromkodás, és a rángatózva ugrálás volt vicces.
Halványan látszott, hogy a Pignont alakító Nagy Viktor a színész mesterséget tanulta, és próbálkozik is veszettül, de ebben a vidámkodásban csak szenvedett. A feleségét alakító Gubás Gabi leginkább a hisztizve visongásban járt az élen, ez volt az a pont, ahol a második felvonás elején éreztem, hogy ha nem is tüntetésre kéne menni a hidegben, de egy hosszabb városi séta is jobb lenne. A Ralph-ot alakító Tamási Zoltán nyugodtan nyugdíjba mehet, eljátszotta, ha ez volt élete szerepe. Az ügyeletes hülye volt rászámolva, és nem tudtunk nevetni. (a “hogy a francba kerültem ide?” klassziszus kérdésre kerestem egész este a választ). Szabó Győző olyan színtelen (pedig csiri-csári jelmezt kapott) alakítást hozott, hogy mellettem nemcsak a szomszéd néző, hanem a döbbenetem is ott ült.

Igen, a legjobb az elődásban a vége volt, a tapsrend közepén már simán ki lehetett jutni, a szerencsések a szélére vettek jegyet és futva menekültek.

Még egy klasszikus mondat hangzott el az este “ó borzalom anyja ne hagyj el”

Vida Péter rendezgette… receptre írandó altató helyett…

Tökéletlenek – Centrál Színház

Claire (Pokorny Lia) minden reggel úgy ébred, hogy gőze sincs ki ő valójában, és eddig mi történt vele. Nem kattant, “csupán” amnéziás. Menetrend szerint érkezik Richard (Schmied Zoltán) a férje, hogy elsorolja neki mindig ugyanazt. Kenny (Rada Bálint) a fia kicsit sem hétköznapi: utál mindent, és masszív drogos. Egyik reggel a szokásos műsor után előkerül egy sánta rossszarcú fickó (Rudolf Péter), aki nem elég, hogy beszédhibás, még nagy meggyőző erővel is rendelkezik, így Claire elhiszi, hogy vele kell menekülnie a férje elől. Gertie (Nagy-Kálózy Eszter) házába rohannak, aki Claire anyja, de a hideg rázza a sántától. Első körben Claire tesójának hazudja magát, de nemsokára kiderül, hogy az ex börtöntöltelék férj, aki nemrég “szabadult” – oké, szökött – és éppen Kanadába tart új nőjével – Heidivel (Botos Éva), aki elsőre rendőrnek néz ki, csak később vallja be, hogy ő biza a mosogató szakember a sitten. Milet (Vári-Kovács Péter) csupán azért keveredik bábjával együtt a sztoriba, mert hozzá volt bilincselve a szökevény haverja, akiről ezen a ponton már tudjuk, hogy ő Philip. Menet közben beéri őket Richard és Kenny, még Heidi sem tudja őket feltartani. A mama sem százas, sőt, ő egy agyvérzés miatt afáziás, így a beszéd erős kihívás, egy-egy szót is alig lehet érteni abból, amit mondani próbál, márpedig próbál ő folyamatosan. Claire régi gyerekkori emlékei a szülői házban kezdenek bekúszni az elméjébe, így tisztul a kép, hogy végül is ki-kicsoda valójában.
A történet végére persze mindenki megleli a hozzá tartozó bolondot, és mi is szabadulunk laza 2 órácska után.
Igen, szabadulunk, mert a fekete komédiából baromira hiányzott a komédia. Viszont a szereposztás tökéletes, így elronthatatlan lett az előadás, hiszen Pokorny Lia – Rudolf Péter – Schmied Zoltán – Rada Bálint hibátlanok, minden szereplő tökéletesen azonos a saját tökéletlenségével.
Szikszai Rémusz rendezte, ötletes díszletekkel, időnként bealvósra, de aztán felpörögnek az események a legvégére. Ha mások probémái viccesek, akkor nevetni is fogsz, de egy beszédhibás, vagy amnéziás szereplő önmagában még nem nevetséges, és nem humoros. Legalábbis nekem. Még kap egy esélyt a darab úgy 3 hét múlva újranézősen, hátha találok benne humorforrást, ha nem, az sem gáz, mert szeretemszínészek játszanak jól és jót a szeretemszínházban.

UPDATE: másodszor nézősen kamasszal: Csipi-csupi a legjobb szereplő (Milet bábja), az egyetlen legőszintébb lakója ennek a diliháznak. Az előadás már pörgősebb, és a humor része is előkerült, kellett néhány este a bemutató óta. Szerintem megyünk még 😀