Aurora borealis – Az északi fény

Ritka pillanat, anyuval kettesben mozizunk.

Érkezéskor ketten vagyunk sokáig, nevetünk is rajta, hogy privát mozi lesz. Aztán jönnek a többiek, teltház nincs, de kb huszan futunk neki a reklámok zajának.

Lassan indul a film, ahogy az egész történet szépen lassú folyamban zajlik, sok év eseményeit meséli el. Az első gondolat, ami magával ragad, hogy Törőcsik Marit láthatom egy nemrég forgatott filmen. A művésznő régóta kórházban, intenzíven, és most újra él, él a filmen, ahol örökké élni fog, mert ő az igazi túlélő: minden betegséget legyőz, és újra és újra visszatér, hogy imádott közönségét elvarázsolja. Igen, elvarázsol. Nem rohant, nem kapkodott, csak mesélt, és még a szemei is csak meséltek. Réges-régi történetet egy fiatal szerelemről, mely a filmben is megjelenik Törőcsik Franciska (fiatal Mária) és Wunderlich Jószef (Ákos) szerelmével. Olyan szép, és őszinte képek követik egymást, hogy én is ott vagyok, abban a korban, abban a történetben, és én is menekülök árkon-bokron, határon át… Sírok, sírok nagyon, mikor Ákos a határon már nem juthat át.. Közben egy másik család története is zajlik, ahol Mária a valós időben már nagymama, és lánya Olga (Tóth Ildikó) szorongásai, bizonytalanságai közé repülünk. Talpraesett fia és messze élő szerelme, fiának édesapja nem hagyományos családként élnek, csak később derül ki, hogy Olga saját félelmei miatt.
Egy Oroszországból érkező levél lendíti ki a családot a megszokott életéből, hiszen az idős Mária a levél olvastán rosszul lesz, és kórházba kerül, míg ő ott lábadozik (valósággal megegyező akaraterővel!), addig lánya, Olga a múltat, a saját és édesanyja múltját kutatja.
Elénk tárul az 50-es évek kemény magyar és osztrák világa, az oroszok háború utáni státusza, és annak következményei a legyőzött népekre, ahol emberi sorsokat alakítanak a kegyetlen tetteik.
Járunk Bécsben jelenidőben, járunk az ötvenes években, járunk kolostorban, járunk bérházban, kisbabák születnek, szerelmek születnek. Életek változnak egyetlen pillanat alatt teljesen másképp, egy gyors döntés hatására. A döntés Mária kezében van, és ígéretét a saját életénél is előrébb tartja. Öreg korára már nagyon nehéz erről az időszakról beszélnie, főleg a lányának, aki Mária döntése értelmében nem tudhatja meg az igazságot, pedig az adná meg a saját életének alapjait, a honnan jövök, hova tartok kérdésben bizonytalan Olga életét csak a múltja ismeretében tudja egyenesbe hozni.
Majd Mária hatalmas erőt vesz magán, és már nem baj, hogy folyamatosan a szemünk törölgetjük: pörögnek a képek, a szerelmek, szülések, kolostor, gyerekek, orosz parancsnokok, váratlan cserék, és váratlan találkozások. Mert vannak még jó emberek. Olga apja is az, ki már megszületése után érkezik az egyedülálló Mária mellé, de tisztességesen felneveli őt, és támogatja mindenben.
Mária lelke viszont nem nyugodhat. Meg kell találnia igazi, feláldozott gyermekét. Ő már nem tud tenni érte, de a múlt ismeretében Olga, és hozzá visszatalált férje megkeresik Oroszországban az elveszett lányt.
Mária élete végére a múlt már nem nyomasztó, minden kimondatott, mindent elmondott, amit már a család visz tovább. Unokája szeretete, támogatása kell még ahhoz, hogy életének utolsó óráiban megtudja: gyermekei révbe értek, saját és fogadott lánya is megtalálta a boldogságot a saját életében, így Mária útja végére ért.

Nehéz elindulni, nehéz felállni, nehéz újra beszélgetni. A parkolóig nem is sikerül, hiszen az én anyukám is végigélte, ugyan gyerekként, de végigélte az ötvenes évek erejét, és csupán nagymamám és nagypapám talpaesettségének köszönhetően volt mindig meleg étel és szeretetteljes családi légkör otthon, mert azon időszak (rákosi kor) környezetében felnőni, nem volt egy leányálom.

Beszélgetünk a kocsiban anyuval, és mesél, mesél az akkori életről, később 56-ról, az itthon maradásról… de az már családi történet, és nem a mozi. Hazaérve netfüggően kinyitom a laptopot, és az első hír: Törőcsik  Mari jobban van, ugyan a kórházban, de már nem az intenzíven. A filmből már tudom az orvos véleményét erről: “neki sikerült megnyalnia az orrát”

Szeretemfilm.

Mici néni két élete – József Attila Színház

Belépéskor az első érzés: ma nyugdíjas színházba jöttünk, nagyon rendes csapattal, az idősebbek családdal, akár unokákkal is érkeznek. Mindenki szeme előtt ott van Kiss Manyi zseniális filmes alakítása, ma Esztergályos Cecíliát várjuk a színpadra, hogy elvarázsoljon minket, és visszarepítsen minket a mellőzött színésznő izgalmas életébe. Mici néni az elején rekedten kiabál, és kikacsint, már látszik, hogy nem is gondolja ő olyan komolyan, hogy fél, közelítene a kaszás felé. Naná, hiszen fiatalokat költöztet a nem használt kisszobába, előtte viszont nagyon röhögünk, amikor a temetési vállalkozó főbérlője még nem szeretne lenni 🙂
Az este fénypontját dr Gááááál hozza el, mint udvarló, ki taxis, de orvosnak füllenti magát, és Bodrogi Gyula alakításában számunkra elszabadul a pokoli vígjáték! Hihetetlen humorérzékkel, ritmussal nevettet, udvarol, emlékezik, táncol, és repíti Mici nénit távol a besavanyodott környezetétől, akik vagy saját vacak életük szintjére, az unalmas színészházba akarják beterelni (már miért lenne jobb Mici néninek, mint nekik, kosztályos barátnőinek), vagy a halálára várnak, mint pl. a házmesterné, és a valódi orvosa, akik rég kinézték már a bútorok közül az örökségüket. Külön színfolt a fiatal pár, a pici pocilakóval, amit erősen titkolnak, nem tudva, hogy Mici néni életében ez mekkora örömet fog okozni. Félreértések, meglepetések, és humor-humor-humor.

Két felvonás között még egy aprócska mellékjelenet zajlik a nézőtéren, 30 éve nem látott nyugdíjas néni ismer fel (fogalmam sem volt, hogy ő kicsoda), de anyukám kolléganőjeként mutatkozik be, lelkemben előcsalva a 80-as évek végét, a vállalati balatoni nyarakat.

Mici néni két élete – az emlékezés, nosztalgia darabja.

Remek este volt!

A félelem megeszi a lelket – Átrium

Az első jegy, ami nem a nézőtérre szól… időben kell érkezni, időben kell érkezni mantrázom már hetek óta, így sikerül kb 40 perccel a kezdés előtt befutni. Édes Gálvölgyi János is pont akkor nézi a darbot, energikus, mosolygós, igazán barátságos fazon!
Na de miért kellett rohanni? Mert láttam fotókat a színpadról, ahol a nézők ülnek, és elfogott a pánik: nekem tériszonyom van! A hátsó sor emelt, és mindkét oldalon jujjmagas! Oké, no para, időben érkezve hamar bejutunk, és a színpad első sorában nem a szélén, már elmúlik a veszély, hogy leszédülök. Nem fontos, hogy jutottam túl a lépcsőn, de a kapaszkodó nem volt a barátom.
Innentől kezdődött a varázslat. Először a padlót és a falat burkoló mintára ismerek rá, ovis korom emlékei, mikor anyukám csini egyberuhája mintájára mosolygok 🙂 Lassan kezdés, és az újabb pánik: a nézőtér elsötétül, de színpadra jönnek a fények (naná, a nézőtéren látni kell mi történik)… az én szemem meg fényérzékeny… Hát nálam problémásabb néző még nem született… így kicsit könnyezem – pedig még nem is  kezdődött el igazán az előadás, aztán szépen lassan elvarázsol a történet, már nem a fények miatt jönnek a könnyek!
Lassan indul a történet, Emmi (Hernádi Judit) visszafogott-ázott elfáradt takarítónéniként bemenekül a helyi krimóba, majd leül tőlem kb fél méterre… és elájulok lassan, levegőt is alig veszek, kedvencem kartávolságra… de megint nem számít, mert beszél, kólát kér, és elkezdődik az ismerkedés Alival (Bányai Kelemen Barna), majd a tánc és rég elfelejtettem, hogy néző vagyok. Én is ott ülök, ahol a szereplők, a szemem előtt zajlik a történet, hol Emmi lakásában, hol a munkahelyén, hol a közértben, hol a folyosón… de mindig ott vagyok a történet közepén. Másodpercek alatt máshová repít a sztori, az események, a munkatársak, Emmi gyerekei, a szomszédok, a boltos, a rendőr, az orvos… mind, mind résztvevői a történetnetnek, mind Alit utálják, tőle félnek, sőt rettegnek, átkozzák, és mocskolják… akkora a lendület, hogy az egyik jelenetben majdnem sikítok, mikor a takarítőnő kolléga akkora igyekezettel lép hátra, hogy kb még 5 centi és az ölemben landol. Diszkréten kér elnézést, hirtelen beleszeretek, hiszen annyira őszinte és emberi és nem csak a szerepjátéka. Minden szereplő meghat. Van, hogy szinte fulladunk a nevetéstől, van hogy megdöbbenünk velük együtt, van, hogy együtt sírunk. És van klasszik kékhalál… tudod, mint amikor lefagy a windows 🙂 Na az egyik ilyen jelenet, amikor Emmi elmondja a lányának, és a vejének, hogy egy marokkóit szeret, aki 20 évvel fiatalabb nála.. Hans arca, tartása, nézése… nincsenek rá szavak! Aliról lehet mintázni a pozitív gondolkodást: a legszarabb élethelyzetben is a jót keresi, annyira, hogy meg is találja, mert ott van Emmi, aki tiszta, őszinte érzéssel közelít hozzá, és engedi mind közelebb magához, annyira, hogy egymásba szeretnek. És ez több, mint egy röpke fellángoló szerelem, ez ha gyorsan is alakult ki, nagyon fura közegben, de mégis nagyon mély szeretet. Csak ez az egymás iránti szeretet védi meg őket a környezetüktől. Ahol minden ma is élő gyűlölet, helyzet, kifogás, rosszindulat, gonoszság előkerül. Amikor betelik a teljes hócipőkészlete Emminek, akkor jól dönt: el kell menni pihenni, el kell menni kettesben lenni bárhová, ahol nincsenek ismerősök, és nem ugat bele senki a magánéletébe. Nem azt kérte, hogy szeressék a választottját, de elfogadják, hogy vele él. Itt jön a fordulópont, mikor visszaérkeznek a nyaralásból. Ők imádják egymást, a többiek pedig érdekből elkezdenek közelíteni, puncsolni, hazudni a pálfordulást. Emmi kezd ennek örülni, de Ali átlát rajtuk, és egyre nehezebben viseli a megaláztatást. Ő is ugyanolyan ember, mint bárki más, még akkor is, ha nem beszéli tökéletesen a nyelvet, máshonnan jött, máshogyan élt eddig. Ali elgyengül, honvágya lesz, és új utakat keres. Lelke mélyén mégis Emmihez tartozik már, aki az utolsó utáni pillanatban is szerelmükért harcol. Sírós a vége, legalábbis az én könnyeim már nem a lámpafény miatt folytak. Az egyik legszebb történet, nemcsak aktuális mondanivalóval, humorral, de mérhetetlen mennyiségű szeretettel.
Alföldi Róbert rendezte, a két főszereplő – Hernádi Judit, Bányai Kelemen Barna – mellett játszották: Parti Nóra, Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs és Szatory Dávid.
Köszönet minden alkotónak ezért az estéért, és az összes háttérben segítőjüknek!