Diplomácia – Rózsavölgyi

Cholticz tábornok (Sztarenki Pál)  irodájában fulldoklik éppen az asztmája maitt, mikor belekeverdünk a második világháború eseményeibe Párizsban 1944 augusztusában. A legfőbb esti tevékenysége a tábornoknak, hogyan robbantsa fel Párizst és tegye a földdel egyenlővé, aminek következtében úgy 2-3 millió ártatlan civil fog meghalni. Ezért az ötletért ő maga is kevésbé lelkesedik, de Berlinből jött a parancs, és ha az parancs, akkor az parancs:Párizsnak pusztunia kell. Ebbe az idilli állapotba rondít bele a tábornok védelmi katonáinak félelme, és minimális létszáma, amivel háborút sem, de még csatát sem lehetne nyerni.

Egy hátsó ajtón megérkezik Nordling, a svéd konzul (Alföldi Róbert), aki úgy tud bejutni a klasszikus lakosztályba, hogy nem a főbejáratot használja. Ettől Cholticz tábornok némileg idegi alapra kerül, ehhez segítségül a fegyverét hívja, ami akár el is sülhetne, de annál azért több esze van, hogy ha lelövi a semleges svéd konzult, abból diplomáciai kalamajka keletkezne. Így elkezdődik kettőjük között egy furcsa beszélgetés. Furcsa, mert a félelem folyamatosan ott tombol kettőjük között. Mindegyikük mástól fél: Nordling fél a tábornoktól, fél a sikertelenségétől, fél a lerombolt Párizstól és fél a saját kudarcától. A tábornok fél Hitlertől, a bosszútól, amivel zsarolják, a családja megöletésétől, fél dönteni, félti a múltját, emlékeit, jövőjét. Mindketten tudják, és biztosan tudják, hogy ez a háború a németek oldaláról veszett ügy, elbuktak, csak az a kérdés, hogy bosszúból még mi kárt akarnak okozni. Itt Párizs fennmaradása a tét.
Előkerül Cholticz családja, gyerekei, álmai, és persze a múltja, a kötelessége, a katonai apa, nagypapa vonal is. Nordling életéből a végén egy aprócska nem is olyan kiabáló részlet: zsidó feleségét saját maga mentette ki svájcba, hogy megmeneküljön a sárga csillagos üldözés  elől.

A svéd Nordling miért gondolja azt, hogy szájkaratéban legyőzheti Cholticz-t? Hisz magában, a diplomáciai érzékében, hiszen azt már sikerült elérnie, hogy a politikai foglyokat szabadon egnedték, és arról is ő győzte meg a tábornokot.

Párizs képe, a robbantásra jelölt piros pöttyökkel végig rémisztő, jönnek a telefnok a szabotázs akcióról, a közelgő szövetséges csapatokról, a feltartóztatott hadtestekről… és Cholticz táblornok kezdi érteni, hogy esélye  sincsa 2-3000 katonával megvédeni Párizst, ahol 2 millióan vannak ellene. Jobban jár, ha feladja magát.

Cholticz rosszulléte után Nordling okos ötlettel leírja neki, és rábízza a képzeletére az 5 évvel későbbi nyüzsgő, és szabad Párizs hangulatát, már nem csak az eszére, hanem a szépérzékére, érzelmeire is hat. Nem lerombolja – hanem megmenti Párizst! Mennyivel menőbben hangzik! És közben megmenekül még 2 milliónyi ártatlan ember.

Az is kiderül, hogy az öreg Hitler már végső szar állapotában még megpróbálta a családja életét túszul ejteni, minden olyan törvényes eszközt nélkülözve,aminek egy következménye lehet: ha a tábornok kilép a háborúból, akkor a családjának az a biztos halál.

Cholticz sokáig pörög a hogy jutott be Nordling a titkos lépcsőn kérdéskörön, pedig elengedhetné már, semire sem használják. Ott menekül meg először Nordling a lelövetéstől, amikor elmondja, hogy már régen kinyírhatták volna ezen az útvonalon, ha eljár a szája korábban.

Nordling már kimenekítette zsidó feleségét a semleges svájcba, és most bevállalja, hogy kimenekíti Cholticz családját is. A konzul mindent megtesz, csak a város megmenekülön… persze kap még egy döbbenetet a végére is. a német őrző-védő szolgálat csupa 20 év alatti kiskatonából áll. Végül a tábornok már az emberséges arcát mutatja: menjenek, meneküljenek innen.

Majd eljön a pillanat, rákapaszkodik a tábornok a telefonra és nem, és nem , és nem rendeli meg a bombázás elindítását.

Sztarenki Pál olyan Cholticz féle lett, aki kemény, az utolsó utáni pillanatig is.

Nordling konzul: tökéletesen diplomata, nagyon bátor, hogy még a lelövetés veszélyét is parkoló pályára állítja, és lesz, ami lesz alapon beleveti magát az egyeztetési folyamatba.

Pontosan tudtuk, hogy megmenekül Párizs, de ez az előadás végéig nem derült ki! A feszültség egyre nő, a két szereplő egymás érveire keresi a válaszokat, és mindig egymást próbálják meggyőzni. Nem legyőzni, hanem meggyőzni a saját igazságáról. Két ellenséges csapatban harcolnak: a németek a totális háború, míg meg nem nyerik időszakban gondolkdodnak, míg Nordling a jövőről beszél, a háború utáni jövőről. Nem szólhat a háború (mert az már háborús bűn) arról, hogy 2-3 millió ártatlan párizsinak kell meghallnia, összeomlania.

Az előadás után hazafelé végig az utálomaháborút érzés jön velünk.

Sztarenki Pál rendezte, Alföldi Róberttel együtt játszotta zseniálisan a Rózsavölgyiben.

 

 

Színházak Éjszakája 2018.

Ez az a nap, amikor színházba, színházakba mész, de teljes előadásra nem vágyódsz, viszont bármi másra nagyon is.

Minden évben így keresgéljük a programokat.

Péntek éjjel még 27-30 fokos melegben jöttünk haza a színházi estéről, szombat reggel viszont már farmer-pulóver-kabát időjárásra ébredtünk.

Így az első programra rögtön kerestünk B tervet, ha mégis ömlene az eső.

11-kor mégis a Bábszínház előtt hallgattuk már a városi séta építészét, aki kimondottan a színházak építészetéről, történetéről mesélt. Másfél órát ígért, 8 helyszínt, el is indultunk a mesebeli időben: hol esett, hol nem… A második megálló már a Király utcában ért minket, a kapualjban éppen nem szakadt a nyakunkba az eső, és egy ronda rendőrségi épületről próbáltuk elképzelni korabeli fotók alapján, hogy milyen is lehetett a Király Színház. Miért nem kapott azonnal engedélyt, hol voltak tűzvészek, miért és mikor írta alá, az akkori kormányzó. Majd ismét az esőben haladunk a város legfiatalabb színháza felé, ami korábban mindenféle szakszervezetek használatában volt, sőt még párt is használta. De végre révbe ért, és Hatszín Teátrumként már az előző évadban is jártunk ott, nem is egyszer. Most Gálvölgyi Dorka mesélt az épületről, a mostani használatról, és a döntés megszületett: egy lépést sem megyünk tovább, mi lepattanunk a csoportról, és maradunk.

Miért maradtunk a Hatszín Teátrumban? Kettőnknek együtt 3 db kamasz gyereke van, így az Adrian Mole újabb kínszenvedései a felnőttkor küszöbén című előadás kapcsán a két szülőt játszó színész: Létay Dóra és Kerekes József jöttek el megfejteni a lehetetlent egy moderátor szakemberrel (aki elfelejtett bemutatkozni, pedig tényleg ért hozzá, és rengeteg klassz mondata, gondolata volt). Megnéztünk egy jelenetet a darabból, és nem sikerült magamra ismerni, az aha élmény nem jött, és ennek itt most örültem, de csak részben, mert legalább az előfordulhatna itthon, hogy bármelyik kamasz hisztisen Shakespeare kötetet keressen a könyvespolcokon. De ők már a Z generáció, így letöltik, és olvassák a telefonon, a cseppet hisztérikus-kezelhetetlen apa-anya páros kimaradt a mi életünkből.

Pontosan ez volt az a program, ahol úgy igazán belekezdtünk az éjszakába, pedig még csupán délután 1 órát mutatott az óra. (A büfé itt klassz, és még kedvesek is, ami egész napos programnál a fontos kategória.)

Még volt időnk, de mégsem vállaltuk be a gyaloglást az időjárás miatt, így a kisföldalattin nosztalgiáztuk be magunkat a Vörösmarty térre. Meglestük a Rózsavölgyi Szalont, de még üres volt minden, így nyugodtan sétáltunk el egy tök egészségtelen meki felé rövid ebéd címén. Mire visszaértünk, már az első előadás vége felé járt az idő, a könyvesbolt rész tömve volt, de regisztrált szalaggal a karunkon hamar feljutottunk az első lépcsősoron, ahol vártuk, hogy a tömeg majd kiürül az emeletről. Na erre várhattunk, a szervezés így az első program után nem volt a helyzet magaslatán, ugyan az utcán kígyózott a sor, mégis tök normálisnak számított, hogy akinek nem volt regisztrációja, de már 1x bejutott, azok nem mozdultak (értettem, a program jónak ígérkezett, sőt!), így megérkezve több lehetőség közül választhattunk: beleülünk valakinek az ölébe, az ablakban ücsörgünk a párkányon (az a klassz kis tériszony), vadásszuk az éppen felállók egy-egy helyét, vagy a színpad szélére gyorsan odadobált párnákra vetődünk. Megoldottuk, és már érkezett a leginkább várt csapat: Rónai Egon vezetésével: Sztarenki Pál és Alföldi Róbert, megerősítésként Gábor György egyetemi tanárral, aki hozta a töri részét a programnak. A téma az október végén bemutatásra kerülő darab, a Diplomácia és annak történelmi háttere volt. A megtörtént eseményről kezdték már el a próbákat, Sztarenki Pál rendezi, ő  a dramaturg, ő vadássza össze a zenéket, és ő lesz a főszereplő, a német tábornok, akihez érkezik majd meggyőzni a svéd diplomata – Alföldi Róbert – hogy nagyon szar ötlet lenne és tök felesleges is felrobbantani az aláaknázott Párizst. Kapunk történelmet, színházi praktikákat (miért hasznos avagy mégsem a sok zene, kell-e sokat húzni dramaturgiailag a szövegből, mik a különbségek a külföldi és a hazai előadások szövegei között, mi az a sűrítés, mik a szokások – amikor két színész-rendező elkezd szakmázni, na ott végre színház születik). Ha már ott volt Rónai Egon és Alföldi Róbert, akkor fél szavakból is előjött az új darab kapcsán a politika, főleg a mi szükséges ahhoz, hogy két teljesen mást gondoló ember egymással egyáltalán kommunikálni tudjon, és olyan beszélgetések szülessenek, amik nem egymást alázzák, gyűlölik, lenézik, hanem a közös megoldáson dolgozzanak. Alföldi szerint erre már a remény is kihalt, Gábor György még lát erre lehetőséget, hozza is példának a történelem évszázadainak rengeteg már megtörtént eseményét. A Diplomácia előadás történetében olyan nagyon nem kell keresni az aktualitást, sőt az alkotók sosem keresik, ha megvan a szövegben, akkor érdemes eljátszani, ha nincs, akkor az vacak előadás lesz. Most érkezik majd október végére a bemutató, sok ma is aktuális kérdéssel. Ha nem akarsz addig várni, nagy spoiler nem lesz, hiszen Párizs azóta is él és virul, de a filmet már megnézheted, ami 2014-es és a címe: Az utolsó éjszaka Párizsban.

A rózsavölgyis szervezők magukra találnak, ürül a terem, és ígéretet kapunk, hogy vissza tudunk jönni a regisztrációnkkal a Táncórákról szóló beszélgetésre. Pont a bemutatót láttuk, itt van róla az élmény: TÁNCÓRÁK (kattints a címre).  A vendégek: Ullmann Mónika (Senga) és Józan László (Ever) + Stefanik Krisztina autizmus szakértő. Az egész beszélgetés alatt nem nagy meglepetés, hogy Móni és Laci, a két főszereplő a próbafolyamat során milyen sokat olvasott utána ennek a különleges tünetegyüttesnek, hogy minél hitelesebben tudják eljátszani a történetet. Krisztina összehozott egy remek találkozót Ábellel, az aspi 19 éves sráccal, akitől Józan Laci bármit kérdezhetett, megfigyelhette órákig az ő reakcióit, válaszaiból épíkezhetett tovább a darabbeli Ever jellemével. Úgy röpült el ez a 3/4 óra, hogy csak pislogtunk, persze amikor érdekel és érint, akkor száguld az idő.

Az időjárás újra a barátságosabb arcát mutatta, így nem volt benne nagy kockázat, hogy még a radnótis program előtt megnézzük mi újság az Operett Színház szabadtéri színpadán (Brodway Fesztivál zajlott éppen). Illemórára érkeztünk, amit Szendy Szilvi és Peller Károly vezényeltek éppen, volt min nevetni, az biztos. Peller Anna műsorvezetőként tűnt fel néhány pillanatra, amíg Szinetár Dórát konferálta a színpadra, aki kicsit többet beszélt unalmasan, mint énekelt, de végighallgattuk, addig is volt idő hazaszólni, megérdeklődni, hogy kamaszaink írtak-e leckét, megetették-e cicát, kutyákat, ettek-e ők is, mennek-e moziba stb. Mikor a musical szekció érkezett, mi már nem szép, de szinte menekültünk át a Radnóti Színházhoz.

Ott egy gyors fagyival jegelt torokkezelés után már a bejutásra vártunk, hogy mit jelent majd az Eleven Hangok program, akkor még halvány elképzelésünk sem volt. De a remény a Radnótinál mindig megvan, tehát alig voltak kételyeink. A mai napi első jó helyzetfelismerésével végre elfért a hosszú lábam: az első sorban kötöttünk ki. És milyen klassz is volt ez a hely. Méterekre tőlem a legnagyobb kedvenceim: László Zsolt, Lovas Rozi, Sodró Eliza, és a profi Szakértők zenekar. A programban azért volt kihívás, és meglepetés. A zenekarvezető Kovács Mártonnak az a remek ötlete támadt, hogy egy dalt (Az apró vigárokat szedtem címűt) megtanulunk együtt az esti koncertre. Nagy levegő, és ezerszer is hurrááá: a 2010-es Uri Muri előadásból (igen, még a klasszikus alföldis nemzetis időszakból!), ahol ott volt a zseniális László Zsolt, és persze most is ő kezdi, ő tudja hogyan és mikor kell kezdeni 🙂 Nem kellett volna annyit lógni az énekóráktól, na hangunk az jobb nem lett volna, de a titititiszinkópatááááá… az nem tűnt volna elsőre és sokadikra sem annyira idegennek. A vállalkozó kedvűek nyerhettek maguknak “hangszert”: lavórt, triangulumot, kazu-t, fakanalakat stb. Lett is káosz, és végre örömzenélés. 😀

Itt gondolkodtunk el a megtervezett program elhajításán, hiszen még hátra volt a Radnótiban a Szakértők koncertje, amire már jól bemelegítettünk, de vitt minket tovább a kíváncsiság, át Budára, a Karinthy színházba.
Lett is meglepődésünk, nem is kicsi: A tanár úr kérem darab kapcsán megint vakon repültünk. Gondoltam bemutatnak belőle részeket, jön egy kis érdekesség, ehelyett már az első percben a 4 színész 4 csoportot kapott a közönségből (éppen, hogy leültünk), és jöhettek is a feladatok, a színház 4 részére osztótdva. Minden csapat adott egy másiknak 5 szót, amiből fogalmazást kellett írni a színházról (igen, itt bejátszott, a hogyanbasszunk ki a másikkal), betűkből kellett az előadásban elhangzó egy-egy mondatot összerakni (meglepiből a ma esti közönségből alig 2-3 néző látta már a darabot, és mi “véletlenül” a maradék betűket kaptuk, amiből lett mondat, csak az előadáshoz nem lett köze), majd a kvíz következett, ami szintén a nemlátott előadásról és annak szereplőiről szólt, de a legcukibb feladat: a nézőkkel táncolják el a saját dalukat megadott műfajban. A mi csoportunk a rap-et nyerte meg, de volt aki a néptáncot, balettet, keringőt… Míg el nem felejtem a 4 színészt, kezdve a saját csoportvezetőnkkel: Szelle Szilárd, és a másik 3 mókamester: Kuna Kata, Pásztor Ádám, és a rutindoktor: Peller Károly (vele még délután az illemórán futottunk össze, így ezen két szereplésével mélyen a szívembe lopta magát!). Szóval a mi csapatunk rappelt, Peller Károlyék balettoztak (igen, az ő hab testével sikerült!!!), Katáék a keringőt hozták, Ádámék pedig csökkentett létszámmal a néptáncon jutottak túl. Mi nyertünk, nem a csapatunk, hanem az összes néző! A végén kaptunk egy dalt a darabból, és ígéretet rá, ha megyünk és megnézzük, akkor nem csalódunk. Jó esélyek vannak rá.

Átfutva az éjaszaka további részére kínált programlehetőségeket, hajlott korunkra való tekintettel hazafelé vettük az irányt.

Ilyen egy igazi színházak éjszakája: mindenből egy kicsit, és mindenből a legjobbakat 😀

Jöhet a 2019-es program 🙂

Táncórák – Rózsavölgyi Szalon

Józan László és Ullmann Mónika varázsolja el a nézőket. A fő téma a hogyan szeret, és hogyan lehet beleszeretni egy aspergeres srácba egy neurotipikus (nem aspi) lánynak. Össze tudnak-e csiszolódni, vagy már eleve a lehetetlen küldetés? Megértheti egymást két teljesen különbözően gondolkodó nő és férfi? El tudják fogadni egymás másságát, vagy meg akarják változtatni? Akar-e az aspi változtatni? Vagy csak megfelelni?

Senga lábsérülése miatt dobhatja táncos karrierjét, de ebbe képtelen beletörődni. Ever, a szomszéd jön, és táncórákat szeretne venni, mert a közeli díjátadón tutira táncolnia kéne, ami vele még sosem fordult elő. Sok minden nem fordult még elő vele, sok minden elől kitért az életben, és még az sem fordult elő vele, hogy valaki ennyire nagy hatással legyen rá, mint Senga.
Hamar kiderül, hogy Ever aspergeres, Senga pedig hosszan nem érti miért viselkedik csodabogárként, ebből pedig vicces szituációk alakulnak, míg a történet eljut odáig, hogy Senga elkezdi megérteni, hogyan tud jól kommunikálni Everrel.

Józan László aspergeres egyetemi tanár figurája kb 8-10 aspi vonásait gyúrja egybe, mert mindegyikük más és más, benne összesűrűsödik a legtöbb jellemző. Nagyon alapos, nem ússza meg egyik problémát sem, végig nem esik ki egy másodpercre sem a szerepéből. Nem olyan, mint egy aspi, hanem egész este AZ! Annyira jól mutatja meg, hogy mennyi érzés van egy ilyen klassz srácban, és mennyire nehezen fejezi ki magát, hogy az érzékenyítő előadás mintája születik meg a Rózsavölgyiben. Hosszú könyvek szólnak az aspergeresek viselkedéséről, problémáiról, lehetőségeiről, de másfél óra alatt itt szinte minden előkerül.

Sokszor nevetünk, időnként gyűlnek a könnyeim, de a humor annyiszor jelenik meg a színpadon, hogy nincs bőgés.

Nem mindig, mindenkivel egyszerre mosolygok.

Két aspi anyukájaként aha-élmények jönnek szembe egész este. Igen, én is nevetek sokat, és rájövök, hogy mennyire szerencsések vagyunk a két csodabogár kamasz kölyökkel.

Dicső Dániel rendezése, kedvenc, vinni kell a két kamasz aspit is rá.

 

Emberi hang – Rózsavölgyi

MOLNÁR PIROSKA!

Igen! Csupa nagybetűvel, mert akkora színésznő, annyira szerethető, és ezen az estén még inkább megszerethető.
Emberi hangon beszélget, énekel, anekdotázik, mesél az életéről, szerepekről, énekel a régen játszott darabokból.

Egy szál zongorista + 1 szál hangszeres fiú, semmi playback, semmi tuc-tuc, csak Piroska hangja, a zene és nemcsak a múlt! Ez most itt van a jelenben, itt ülünk a kávéházi szalonban, tapadunk a középső térre, ahonnan az érzéseket, élményeket kapjuk.

Figyelmünk nem lankad, várjuk a történet következő fejezetét, járunk kisgyerekkén a dalos falusi lakodalmakban, disznótorokon, járunk Szegeden, aztán Pesten a Keletiben, a Főiskolán a Vas utácban, ismét Szeged, és az a bájos kislány már egyre vagányabb!

Majd befutunk a kaposvári nagy csapat táborhelyére, és jönnek a jobbnál jobb szerepek, és ezekből a dalok, történetek. Kitekintünk: mi történt Bécsben, és mi történt itthon.

Egy szusszanásnyi szünetet kap Piroska, pont amikor örök Bors néniként egütt dolgozik Novák Jánossal (Kolibri vezére), és kezdődik a lazulás. Kern András száma is befut, a fél szalon együtt dúdolja, és még jónéhány érdekes vers zenés változata  – Kosztolányi-Ady nem maradhatott ki.

A végére visszaér a DÍVA! Molnár Piroska olyan csoda esélyiben libben vissza közénk: lágyan, vagányan, okosan, édesen, és tele játékkedvvel, hogy látjuk tisztán: ha reggelig tartana a ma este, ő táncolna az asztal tetején, ő a ma este királynője.

Az este állandó vendége érkezik, a falon kivetítve, a Nemzetiben legédesebb kollégája Hollósi Frigyes. Hiába 5 éve személyesen már nem találkozhatnak, de lélekben mindig itt van velünk, sőt Piroska a Grand Hotelből énekli – immáron egyedül – a legendás duettjüket. Meghatóan szép, és megható megemlékezés. Nem maradunk szomorú dalokkal a végére, felpörgünk, és visszaereszkedünk.

Molnár Piroska úgy csűri-csavarja a műsor folyamát, hogy végig a legjobban érezzük magunkat. Nem kellett hozzá nagy technika, nagy színpad, nem kellett nagy csapat (pedig ő biza csapatjátékos), csak egy hangulatos kávéházi szalon + Molnár Piroska + zongorista + zenészfiú, és a teltház, akik még a végén sem mozdultunk. Mert hallgattuk volna még! Minden korosztály, az idősebbek, a fiatalok, és mi, ott lapulós középkorúak.

Még sok darabra van jegyem ebben az évben, ahol láthatom Molnár Piroskát, ma biztos vagyok benne, hogy találkozásainkat mostantól még sokkal-sokkal jobban várom.

Őt csak szeretni lehet, és ha elengeded magad az előadásán, akkor úgy állsz fel a végén, hogy maradnál még. Vendégül látott a történeteivel, a hangjával, és a szeretetével. Ez utóbbi csillog a szemében, minden mozdulatában. És a legjobb az egészben: szereti a színpadot, szeret színésznő lenni (és még mekkora nagysága a magyar színjátszásnak!) mi pedig imádjuk őt a színpadon látni.

Csodás este volt! Őszintén és sokat tapsoltunk!

Tisztelt Hazudozó! – Rózsavölgyi

Bernard Shaw (Jordán Tamás) és Stella P. Campbell (Molnár Piroska) levelezése a színpadon, és azon túl a megunhatatlanul hangulatos Rózsavölgyiben.

Egy igazán soha be nem teljesült szerelem története, a levelekből áradó szeretet, szerelem, történelem, lelki-szellemi párbaj nyomán. Előttünk nyílik ki az író és a színésznő szíve, sodorják őket a közös munkák, az egymás iránti rajongás. Nem maradhat ki a család, a közös és külön élet, és a békeidők után beköszöntő szomorú történelem sem, ami meghatározó: az író sikeres, ünnepelt, a színésznő kiöregedett, mellőzött, de egymás barátságára a végsőkig számíthatnak.

Stella az első Eliza a sztáríró My Fair Lady-jében, és első a szívében is. A darab bemutatója körüli események, érzelmek, majd a túl gyorsan megérkező világháború repít minket a századelőre, vissza a még békés Londonba. Shaw házas, Stella pedig húzza, szívja a vérét, és végtelenül szereti, bár máshoz megy férjhez. A háború véget vet a londoni előadásoknak, az élet a tét, és nem az esti szórakozás. Nem mindenki éli túl, ahogy Stella családja is az áldozatok között van nagyon fájón.

Életük számos pontján találkoznak még, mint ahogy az őket játszó Jordán Tamás és Molnár Piroska színészóriások is pályájuk során. Összeszokott páros, telepakolják a színpadot érzésekkel, humorral és még valami plusz van a levegőben… de arra most nincsenek szavak, csak az érzés.

A második felvonásban szinte észrevétlenül sodródunk át a My Fair Lady talán legjobb pillanataiba Mr Higgins és Eliza jelenik meg hirtelen a színpadon az író és a színésznő előadásában. Előadás az előadásban. 🙂

Nevetünk és elérzékenyülünk, pillanatokra sem múlik a varázs, imádjuk nagyon, nem csak a történetet, a leveleket, hanem azt a színészi játékot, amit ma este kaptunk Valló Péter rendezésében.

 

Az utolsó óra – Rózsavölgyi

Sosem jártam még itt.
A hely hangulata máris visszaidézi a kort, ahova készülünk. Csendes segítők, ruhatár, minicukrászat a kávézóban, és végtelen kedvesség! (még a limonádét is szívesen elkészítik édesítővel cukor helyett, így már tudom, hogy nem fogok lefordulni a székről menet közben és szomjan sem maradok).
Egyedül érkezvén a színpad mellett ülök le, pont az egyik közlekedő útvonal kezdetén, így igyekszem összehúzni magamat.
Freud érkezik a színpadra, kit a nagyszerű, csupaszív Jordán Tamás játszik el, nem sokkal később Zsófi kutya ugatása jelzi, hogy a nála jóval fiatalabb, de nem kevésbé felkészült vitapartner Lewis professzor jön, kit Alföldi Róbert személyesít meg.
Van egy üresen hagyott nagy fotel a kávézó asztalai között, és ez mindent meghatároz, hiszen a dráma közben a teljes teret bejárják a lélek ismerői, ott vagyunk velük 1939-ben, amikor kitör a háború… De nem csak a háború tör ki, elkezdődik egy lenyűgözően érdekes és sok helyen humoros beszélgetés a két szakember között. Van-e Isten, vagy nincs. Hiszünk-e, és ha igen, akkor miben. Miért kell menekülni a nácik elől gyorsan összecsomagolva, mit jelent a vallás, kinek mit jelent a vallás…. Nem mozdulok, kapkodom a fejem, de a testemet nem tudnám két lábra állítani. Annyi, de annyi történet kiabál ki a szívemből… Van egy pont, ahol megállok, és megáll Lewis professzor is. Amikor a testvéréről beszél, akitől óvódásként olyan ajándékot kapott, ami végigkíséri az egész életén… Ott sikítozik a szívemben az én testvérem, akinek én nem voltam jó testvére, pedig lehettem volna. Ő akkor is szeretett, amikor én magam nem voltam szerethető állapotomban kamasz éveim során. De vannak tragédiák, mindenhol vannak tragédiák: a lövészárokban, a kórházakban, az utcákon, Lengyelországban…
Mikor még a játék elején megszólalnak a légvédelmi szirénák halkan elharapom a nyelvem… sokszor kérdeztem anyukámat, hogy miért is a mamáék laktak a legkisebb, nem komfortos lakásban a Visegrádi utcában. Miért, amikor két gyerekkel mehettek volna tágasabb, kényelmesebb lakásba… és ekkor anyu mindig türelmesen elmondja, hogy a háború után a mamának választania kellett, és ő maradt. Maradt, mert az életet választotta. Két pici lányával azt a lakást kérte, amelyikből a leggyorsabban elérhető futva a pince, ha megint jönnének a bombázások, mint 44-45-ben.. A szemem előtt futó képek már a lövészárkoknál járnak, Lewis professzor lelkének darabjait otthagyta, de bajtársának édesanyját befogadta, és olyan szeretetben élnek, miről Freud nehezen tudja elképzelni, hogy nincs benne érdek és szex. Hamar szóba kerül ismét, hogy van-e Isten, ha van, akkor miért nem segít. Hiszen Freud is beteg, 83 éves, és szájrákkal küzd, óriási fájdalmakkal, pokoli napokat él át élete utolsó napjaiban. Lewis professzor még mindig a hitbe kapaszkodik, de az érvei elfogynak, mert ha van Isten, akkor az hogy engedhette meghalni Freud 5 éves gyermekét, hogy engedhette, hogy a nácik már annyi ártatlan embert megöljenek (és még csak 1939-ben járunk, a háború nyitónapján). A rádióban Chamberlain beszédét kapjuk el, aki még bizakodó, és határozott: Angliát nem félemlíthetik meg a németek! A náci német életmód, ide nem kerülhet át.
Valakinek mindig igaza van… Hol Freud, hol Lewis mondja el érveit, és mindig, valahogy mindig annak hiszem el, aki éppen érvel. Mert az érveik meggyőzőek, alaposak, és rengeteg érzelem, indulat fűti őket. Jól ismerik egymás munkásságát, de kevéssé ismerik egymás emberi oldalát.
Beszélnek a diktátorról, akit nem lehet megállítani, még Isten sem segít. Sőt, a legnagyobb hívő, aki minden vasárnap templomba jár, az maga Hitler… és akik nem járnak azok mitől rosszabb emberek? A zsidók mennyivel érnek kevesebbet? Csak úgy záporoznak a kérdések…
Mindkét kezem remeg, a lábaimba kapaszkodom, mert a diktátor itt él közöttünk… nem 1939 van, hanem 2017, és az emberek most sem hiszik el, hogy ebből mekkora nagy baj lehet. Az idős és a fiatal professzor az elveikről vitáznak kultúráltan, egymást nem legyőzni, hanem meggyőzni szeretnék. Nagyon nagy különbség.
A legnehezebb pillanatokat egyetlen egy dolog menti meg, a humor! És ez az előadás még ezt is megadja, hogy nevessünk közben, és ne féljünk, ne a múltat kutassuk, hanem a jelenben akarjuk megélni, és ha lehet megváltoztatni a véleményünket.
Alföldi Róbert nemcsak saját magát, de Jordán Tamást is kíválóan rendezte. Az előadás végén az valahogy nem ért véget… vittem haza a történet szálait magamban tovább.
Külön élmény, egy komolyabb darab után, amikor a szereplők oldottan, nem feszengve a nézőktől hajolnak meg és még egy pici bolondozás, és mosoly is belefér. A mosolyukat hoztam haza az előadásról a  gondolataim mellé, mert nekem ez adja meg a reményt.