Egy piaci nap – Radnóti Színház

1946. Kunvadas, a háború után nem sokkal. Egy egész falut sikerült felhergelni, a hazatért, túlélő zsidó szomszédaik ellen. Mari (Radnay Csilla) és Irén (Martinovics Dorina) beszélgetnek a múltról, innen indul a történet, majd valósággá válik. Hadnagy Sándor (Pál András) tárgyalására jutunk vissza újra és újra, ahol a résztvevők – áldozatok és gyilkosok egyenként idézik fel a pogrom előzményeit, az átélt borzalmakat…
Gyűlöletet kelteni, felhergelni a lakosokat nem is olyan bonyolult, mint elsőre látszódna, a leglehetetlenebb történetek is hihetőek lesznek az egyszerű falusi embereknek, ha olyanok mondják  nekik pl. a tanító, akiknek mindent feltétel nélkül elhisznek. Ha pedig elhitték, akkor azt az ötletet is könnyen magukénak érzik, hogy saját kezükbe vehetik az irányítást, és mehetnek elégtételt venni a vélt vagy valós sérelmeikért.
Provokálnak, összefognak, lincselnek, gyilkolnak, majd a számonkéréskor hazudnak… hazudnak bármikor “ott sem voltam…”, “nem én voltam…” és bármit, ami az érdeküket szolgálja.
Senki nem kezelte azt a helyzetet, hogy az elhurcolt zsidó családok házait, értékeit az ittmaradottak magukévá tették, majd amikor meglepetésként túlélve az auschwitzi borzalmakat hazatértek, akkor kérték vissza azt, ami az övék volt… és még a tolvajok háborodtak fel, hogy mi az, hogy visszakérik… felfordult világ…
A két nő beszélgetéséből nem csak a kunvadasi történelem elevenedik meg (Kunmadaras lesz az a valóságban, ami nem erőssége a történelemkönyveknek még ma sem). A kezdeti udvariaskodás után előkerül a családi szennyes is a házasságaikról, gyerekeikről, megcsalásról, szeretőkről, megaláztatásokról.
Zseniális színészek, zenészek a színpadon, különleges díszlettel, látvánnyal, egy különleges, és fájdalmas, de mégis nagyon izgalmas történetben: ki éli túl, hogy lehet túlélni, kinek marad gerince, és kinek nem, mik az okok és indokok, kinek a felelőssége, és a legfontosabb kérdés a végére: lesz-e még élhető, gyűlöletmentes Magyarország… vagy erre is rá fogunk baszni… igen, mindenki, előbb-utóbb az élet visszacsap.
Kedvenceim a színpadon újra: Sodró Eliza, Lovas Rozi, László Zsolt, Pál András, Porogi Ádám, Schneider Zoltán, Kelemen József, Gazsó György, Némedi Árpád… és a zenészek: Kovács Márton vezetésével.
Mohácsi János rendezte, és nem lehet elégszer megnézni, és tanulni a múltból, hogy lehessen még jelen és jövő.
Závada Pál könyve alapján készült az előadás, polcomon már a könyv, most az következik.

A művésznő és rajongói – Radnóti Színház

Vidéken vagyunk, és színházban, úgy az isten háta mögött még néhány kilométerrel.

Alexandra (Lovas Rozi) tehetséges, viszont ettől függetlenül nagy szegénységben élő színésznő, akiért rajonganak a színházban. A nézőtéren a csóró “mezei nézők”, a kulisszák mögött a gazdag nőcsábász pasik, az ex-igazgató és az igaz szerelem: a nempénzes egyetemi tanár (Porogi Ádám), viszont totál lelkiismeretes jófiú.

Alexandra nincs egyedül szinte sosem, mert a mama (Börcsök Enikő) állandóan vele van: nemcsak otthon, a színházban is. A jelenleg ügyelő, régi színházigazgató – Martin (Bálint András) a leginkább őszinte: rajong a színházért, így még ügyelőként is boldog, hogy részt vehet az előadásokon. A helyi hatalmasok közül Dulebov/Herceg (Kelemen József) próbálkozik be először Alexandránál, de visszapattan néhány pofontól (lehetett volna addig is ütni, amíg mozog…), így pofára esése okán a színház igazgatójánál kezd el kampányolni, hogy ne hosszabbítsanak szerződést a makacs lánnyal. Még két gazdag kérő Bakin (Pál András) és Velikatov (Rusznák András) udvarolgat sajátos módon. Bakin a kőbunkót mutatja, míg Velikatov a félszeg, de tudatos partner jelölt. Mindenki először a mamánál kopogtat, mégis csak ő ismeri legjobban a lányát, hátha segít. Próbálkozik is az öreglány, de diszkréten csak feldobja az ötleteket, és terelgetné a lányát, de a kényszerítés már nem az ő asztala. Ellenpontként ott van a szerelmes bölcsész, aki továbbképzésszerűen oktatja Alexandrát arra, hogy mi a jó jó és tisztességes, mik ezen tétele ellentét párjai. El is éri az oktatás a célját, Alexandra sorra hajigálja el magától a lehetőségeket, és a tisztességes élet felé száguld Pjotr oldalán nagyjából az éhenhalás felé. Ebben a káoszban érkezik a mama szűrőjén keresztül Velikatov, a “nagyonfélek még megszólítani is” típus, de annyi pénze van, hogy abból még hattyúpárocskáka is futja.

Alexandra színésznő akar maradni, ezért a végén nem a szívére, hanem az eszére és az anyagi problémákra teszi a hangsúlyt. Ezzel dobja az összes addigi rajongóját, és elvonatozik egy randa bölcsész veszekedés után Velikatovval, ahol szintén felléphet, csak az már nem ugyanolyan. A nagy igazság itt is előjön: pénzért nem lehet tehetséget venni, de a sok pénz is kiöli az igazi színjátszást a színpadról.

Külön színfolt a “nagy öreg színész Jearszt Gromilov, aki full részeg állandóan, és mindig a női öltözőben próbál magára találni másnaponként, másnaposan. Hogy az alkohol teszi-e, vagy alapból ilyen, az nem derül ki, de ő folyamatosan Alexandrát védi és próbálja megtartani a színház számára. Schneider Zoltán úgy alakítja ezt a szerepet, kúszik-mászik, dülöngél végig  a színpadon oda-vissza, hogy elképzelhetetlen nélküle a színházi élet.

Sok kérdés felmerült:

  • melyik a fontosabb: a szerelem vagy a pénz
  • melyik a pontosabb: a színpad vagy a szerelem
  • joga van-e a pénzes rajongóknak a színésznőt “megvenni” és ösztönösen használni
  • megvédi-e azzal a mama a lányát, ha “csak a legjobbat” akarja neki
  • mekkora a különbség az agglegény és a férj között (igen, ég és föld)

Mindezt humorral, igazán emberi történettel, és nyitva hagyott ajtókkal, lehetőségekkel teszi színpadra Valló Péter rendező. A szereplők pedig a szívükkel is játszanak, és milyen jó sok ismerős, szeretett arcot látni a színpadon!

 

 

Színházak Éjszakája 2018.

Ez az a nap, amikor színházba, színházakba mész, de teljes előadásra nem vágyódsz, viszont bármi másra nagyon is.

Minden évben így keresgéljük a programokat.

Péntek éjjel még 27-30 fokos melegben jöttünk haza a színházi estéről, szombat reggel viszont már farmer-pulóver-kabát időjárásra ébredtünk.

Így az első programra rögtön kerestünk B tervet, ha mégis ömlene az eső.

11-kor mégis a Bábszínház előtt hallgattuk már a városi séta építészét, aki kimondottan a színházak építészetéről, történetéről mesélt. Másfél órát ígért, 8 helyszínt, el is indultunk a mesebeli időben: hol esett, hol nem… A második megálló már a Király utcában ért minket, a kapualjban éppen nem szakadt a nyakunkba az eső, és egy ronda rendőrségi épületről próbáltuk elképzelni korabeli fotók alapján, hogy milyen is lehetett a Király Színház. Miért nem kapott azonnal engedélyt, hol voltak tűzvészek, miért és mikor írta alá, az akkori kormányzó. Majd ismét az esőben haladunk a város legfiatalabb színháza felé, ami korábban mindenféle szakszervezetek használatában volt, sőt még párt is használta. De végre révbe ért, és Hatszín Teátrumként már az előző évadban is jártunk ott, nem is egyszer. Most Gálvölgyi Dorka mesélt az épületről, a mostani használatról, és a döntés megszületett: egy lépést sem megyünk tovább, mi lepattanunk a csoportról, és maradunk.

Miért maradtunk a Hatszín Teátrumban? Kettőnknek együtt 3 db kamasz gyereke van, így az Adrian Mole újabb kínszenvedései a felnőttkor küszöbén című előadás kapcsán a két szülőt játszó színész: Létay Dóra és Kerekes József jöttek el megfejteni a lehetetlent egy moderátor szakemberrel (aki elfelejtett bemutatkozni, pedig tényleg ért hozzá, és rengeteg klassz mondata, gondolata volt). Megnéztünk egy jelenetet a darabból, és nem sikerült magamra ismerni, az aha élmény nem jött, és ennek itt most örültem, de csak részben, mert legalább az előfordulhatna itthon, hogy bármelyik kamasz hisztisen Shakespeare kötetet keressen a könyvespolcokon. De ők már a Z generáció, így letöltik, és olvassák a telefonon, a cseppet hisztérikus-kezelhetetlen apa-anya páros kimaradt a mi életünkből.

Pontosan ez volt az a program, ahol úgy igazán belekezdtünk az éjszakába, pedig még csupán délután 1 órát mutatott az óra. (A büfé itt klassz, és még kedvesek is, ami egész napos programnál a fontos kategória.)

Még volt időnk, de mégsem vállaltuk be a gyaloglást az időjárás miatt, így a kisföldalattin nosztalgiáztuk be magunkat a Vörösmarty térre. Meglestük a Rózsavölgyi Szalont, de még üres volt minden, így nyugodtan sétáltunk el egy tök egészségtelen meki felé rövid ebéd címén. Mire visszaértünk, már az első előadás vége felé járt az idő, a könyvesbolt rész tömve volt, de regisztrált szalaggal a karunkon hamar feljutottunk az első lépcsősoron, ahol vártuk, hogy a tömeg majd kiürül az emeletről. Na erre várhattunk, a szervezés így az első program után nem volt a helyzet magaslatán, ugyan az utcán kígyózott a sor, mégis tök normálisnak számított, hogy akinek nem volt regisztrációja, de már 1x bejutott, azok nem mozdultak (értettem, a program jónak ígérkezett, sőt!), így megérkezve több lehetőség közül választhattunk: beleülünk valakinek az ölébe, az ablakban ücsörgünk a párkányon (az a klassz kis tériszony), vadásszuk az éppen felállók egy-egy helyét, vagy a színpad szélére gyorsan odadobált párnákra vetődünk. Megoldottuk, és már érkezett a leginkább várt csapat: Rónai Egon vezetésével: Sztarenki Pál és Alföldi Róbert, megerősítésként Gábor György egyetemi tanárral, aki hozta a töri részét a programnak. A téma az október végén bemutatásra kerülő darab, a Diplomácia és annak történelmi háttere volt. A megtörtént eseményről kezdték már el a próbákat, Sztarenki Pál rendezi, ő  a dramaturg, ő vadássza össze a zenéket, és ő lesz a főszereplő, a német tábornok, akihez érkezik majd meggyőzni a svéd diplomata – Alföldi Róbert – hogy nagyon szar ötlet lenne és tök felesleges is felrobbantani az aláaknázott Párizst. Kapunk történelmet, színházi praktikákat (miért hasznos avagy mégsem a sok zene, kell-e sokat húzni dramaturgiailag a szövegből, mik a különbségek a külföldi és a hazai előadások szövegei között, mi az a sűrítés, mik a szokások – amikor két színész-rendező elkezd szakmázni, na ott végre színház születik). Ha már ott volt Rónai Egon és Alföldi Róbert, akkor fél szavakból is előjött az új darab kapcsán a politika, főleg a mi szükséges ahhoz, hogy két teljesen mást gondoló ember egymással egyáltalán kommunikálni tudjon, és olyan beszélgetések szülessenek, amik nem egymást alázzák, gyűlölik, lenézik, hanem a közös megoldáson dolgozzanak. Alföldi szerint erre már a remény is kihalt, Gábor György még lát erre lehetőséget, hozza is példának a történelem évszázadainak rengeteg már megtörtént eseményét. A Diplomácia előadás történetében olyan nagyon nem kell keresni az aktualitást, sőt az alkotók sosem keresik, ha megvan a szövegben, akkor érdemes eljátszani, ha nincs, akkor az vacak előadás lesz. Most érkezik majd október végére a bemutató, sok ma is aktuális kérdéssel. Ha nem akarsz addig várni, nagy spoiler nem lesz, hiszen Párizs azóta is él és virul, de a filmet már megnézheted, ami 2014-es és a címe: Az utolsó éjszaka Párizsban.

A rózsavölgyis szervezők magukra találnak, ürül a terem, és ígéretet kapunk, hogy vissza tudunk jönni a regisztrációnkkal a Táncórákról szóló beszélgetésre. Pont a bemutatót láttuk, itt van róla az élmény: TÁNCÓRÁK (kattints a címre).  A vendégek: Ullmann Mónika (Senga) és Józan László (Ever) + Stefanik Krisztina autizmus szakértő. Az egész beszélgetés alatt nem nagy meglepetés, hogy Móni és Laci, a két főszereplő a próbafolyamat során milyen sokat olvasott utána ennek a különleges tünetegyüttesnek, hogy minél hitelesebben tudják eljátszani a történetet. Krisztina összehozott egy remek találkozót Ábellel, az aspi 19 éves sráccal, akitől Józan Laci bármit kérdezhetett, megfigyelhette órákig az ő reakcióit, válaszaiból épíkezhetett tovább a darabbeli Ever jellemével. Úgy röpült el ez a 3/4 óra, hogy csak pislogtunk, persze amikor érdekel és érint, akkor száguld az idő.

Az időjárás újra a barátságosabb arcát mutatta, így nem volt benne nagy kockázat, hogy még a radnótis program előtt megnézzük mi újság az Operett Színház szabadtéri színpadán (Brodway Fesztivál zajlott éppen). Illemórára érkeztünk, amit Szendy Szilvi és Peller Károly vezényeltek éppen, volt min nevetni, az biztos. Peller Anna műsorvezetőként tűnt fel néhány pillanatra, amíg Szinetár Dórát konferálta a színpadra, aki kicsit többet beszélt unalmasan, mint énekelt, de végighallgattuk, addig is volt idő hazaszólni, megérdeklődni, hogy kamaszaink írtak-e leckét, megetették-e cicát, kutyákat, ettek-e ők is, mennek-e moziba stb. Mikor a musical szekció érkezett, mi már nem szép, de szinte menekültünk át a Radnóti Színházhoz.

Ott egy gyors fagyival jegelt torokkezelés után már a bejutásra vártunk, hogy mit jelent majd az Eleven Hangok program, akkor még halvány elképzelésünk sem volt. De a remény a Radnótinál mindig megvan, tehát alig voltak kételyeink. A mai napi első jó helyzetfelismerésével végre elfért a hosszú lábam: az első sorban kötöttünk ki. És milyen klassz is volt ez a hely. Méterekre tőlem a legnagyobb kedvenceim: László Zsolt, Lovas Rozi, Sodró Eliza, és a profi Szakértők zenekar. A programban azért volt kihívás, és meglepetés. A zenekarvezető Kovács Mártonnak az a remek ötlete támadt, hogy egy dalt (Az apró vigárokat szedtem címűt) megtanulunk együtt az esti koncertre. Nagy levegő, és ezerszer is hurrááá: a 2010-es Uri Muri előadásból (igen, még a klasszikus alföldis nemzetis időszakból!), ahol ott volt a zseniális László Zsolt, és persze most is ő kezdi, ő tudja hogyan és mikor kell kezdeni 🙂 Nem kellett volna annyit lógni az énekóráktól, na hangunk az jobb nem lett volna, de a titititiszinkópatááááá… az nem tűnt volna elsőre és sokadikra sem annyira idegennek. A vállalkozó kedvűek nyerhettek maguknak “hangszert”: lavórt, triangulumot, kazu-t, fakanalakat stb. Lett is káosz, és végre örömzenélés. 😀

Itt gondolkodtunk el a megtervezett program elhajításán, hiszen még hátra volt a Radnótiban a Szakértők koncertje, amire már jól bemelegítettünk, de vitt minket tovább a kíváncsiság, át Budára, a Karinthy színházba.
Lett is meglepődésünk, nem is kicsi: A tanár úr kérem darab kapcsán megint vakon repültünk. Gondoltam bemutatnak belőle részeket, jön egy kis érdekesség, ehelyett már az első percben a 4 színész 4 csoportot kapott a közönségből (éppen, hogy leültünk), és jöhettek is a feladatok, a színház 4 részére osztótdva. Minden csapat adott egy másiknak 5 szót, amiből fogalmazást kellett írni a színházról (igen, itt bejátszott, a hogyanbasszunk ki a másikkal), betűkből kellett az előadásban elhangzó egy-egy mondatot összerakni (meglepiből a ma esti közönségből alig 2-3 néző látta már a darabot, és mi “véletlenül” a maradék betűket kaptuk, amiből lett mondat, csak az előadáshoz nem lett köze), majd a kvíz következett, ami szintén a nemlátott előadásról és annak szereplőiről szólt, de a legcukibb feladat: a nézőkkel táncolják el a saját dalukat megadott műfajban. A mi csoportunk a rap-et nyerte meg, de volt aki a néptáncot, balettet, keringőt… Míg el nem felejtem a 4 színészt, kezdve a saját csoportvezetőnkkel: Szelle Szilárd, és a másik 3 mókamester: Kuna Kata, Pásztor Ádám, és a rutindoktor: Peller Károly (vele még délután az illemórán futottunk össze, így ezen két szereplésével mélyen a szívembe lopta magát!). Szóval a mi csapatunk rappelt, Peller Károlyék balettoztak (igen, az ő hab testével sikerült!!!), Katáék a keringőt hozták, Ádámék pedig csökkentett létszámmal a néptáncon jutottak túl. Mi nyertünk, nem a csapatunk, hanem az összes néző! A végén kaptunk egy dalt a darabból, és ígéretet rá, ha megyünk és megnézzük, akkor nem csalódunk. Jó esélyek vannak rá.

Átfutva az éjaszaka további részére kínált programlehetőségeket, hajlott korunkra való tekintettel hazafelé vettük az irányt.

Ilyen egy igazi színházak éjszakája: mindenből egy kicsit, és mindenből a legjobbakat 😀

Jöhet a 2019-es program 🙂

III. Richárd – Radnóti Miklós Színház

Andrei Serban várva várt új rendezése.

III. Richárd (szerepében Alföldi Róbert) nemcsak egy élet, hanem két nemesi család életének története, ami korban az angol rózsák háborújának a vége felé történt meg. Shakespeare írása (megjeleníti László Zsolt az este) lehetett volna jobb, vagy kevésbé fájdalmas, de ő ezt így írta meg.

III. Richárd igen fiatalon elhatározza, hogy ő biza gazember lesz, és ehhez tartja is magát egészen a történet végéig, mindig, és minden szituációból csak a saját magára nézve előnyöset látja, minden más nem számít. Nem számít a hazgugság, az álnokság, a gonoszság, a pletykák terjesztése, a körülötte lévő hívek befolyásolása, semmi nem számít, csak az ő céljai kerülejnek előtérbe.

Nem számítanak az emberéletek sem. III. Richárd parancsára úgy gyilkolnak lekötelezett szolgái, mitha jegyet vennének a következő postakocsira.

III. Richárd hízeleg, és mindenhol a jobb arcát mutatja, elhiteti az emberekkel, hogy ő jó, és szerencsések, ha abban a kegyben részesíti őket, hogy a királysághoz segíthetik. Amikor pedig már eléri, akkor nem sok szüksége lesz rájuk.

Meg sem próbál szeretni, azt is csak céljai elérése érdekében játsza meg: Lady Anna (Sodró Eliza) ismeri fel, hogy a féjre sírjától elcsábított asszonyként nem lehet boldog.

Margit hercegnő (László Zsolt) még száműzetése előtt átkát szórja mindazokra, akik férje és fia halálában részt vettek, és később ez az átok vissza is talál.

A nemesek mindig annak nyalnak, akinél többet remélnek, és ígérni III. Richárdnál jobban senki sem tud. Hát az nem kerül semmibe.

Annyi a cselszövés, hogy egy “ártatlan” nagybácsiból a birka nép megvezetett közreműködésével király lesz, de ennek súlyos ára van: üldözési mániája egyre-másra szabadítja meg az addig jó talpnyalóitól.

Egyik legnagyobb ellensége Erzsébet hercegnő (Kováts Adél) , kinek megölte férjét, apját, fiait, testvéreit, és egyszercsak szemet vet lányára, és azt kéri tőle, hogy adjon tanácsot meghódítására. III. Richárd nem látja, hogy az anya gyűlölete lényegesen erősebb, őt nem tudja legyőzni, mert halott szerettei mellette állnak.

A leginkább valóságűen ábrázolt rész III. Richárd királlyá választása: az ellenfelei a Tower-ben, a nép csak hallgat, majd egy két jó szónoklat, és már pitizhetnek is neki, hogy a királyi trónt foglalja el. Kéreti magát mint a fürdős kurva, de nyilván ez már a szerepjátéka: övé lesz a korona és a hatalom.

A nép szeretete hosszútávra az ígéretekkel nem volt megvásárolható, de a gyűlölet már az egész családját kiirtotta.

Hogy mitől lett király III. Richárd? Attól a megosztott, gyűlölködő néptől, amelyiket egy-egy lelkesítő beszéddel pillanatok alatt saját maga mellé tudja állatani.  (hol is ismerős ez… nem ez nem London… hiába dúdolja “én egy finom angol úr” részt az MFL-ből, ő akkor is csak egy gyilkos marad, amit nagyon nehezen ismerne be).

A végső csatára már nem marad megbízható embere, már ő sem bízik senkiben. III. Richárd elbukik, sok hullát hagyva maga után.

Az egész előadás nagyon látványos fény-hangtechnikával fut, sokszor kapcsolódik fel a nézőtéri lámpa, nekünk, hozzánk beszélnek a szereplők.

Különleges, máshoz nem hasonlítható élmény, nem kell hozzá elolvasni mit írt Shakespeare, anélkül is teljesen megérthető.

A hosszú vastaps nemcsak az színészeknek, hanem a rendező-alkotónak Andrei Serbannak is kijárt.

Csodálatos, sokáig nem felejthető, nagyon elgondolkodtató előadás,

Valahogy az érzés nem enged: miért kell a birka népnek a gonosz vezető… hogy mit esznek rajta… persze nagy játékos… ez akár ébresztő is lehetne, jönnek a választások…

Köszönet érte a Radnótai Színháznak, hogy ezt bevállalta, nekünk nagy élmény volt.

 

 

Üvegfigurák – Radnóti Színház

Az első 10-20 percben egyetlen mondat kavarog a fejemben: “hát ezt nem kapkodtad el”… lassan, nagyon lassan kerülünk be egy hétköznapi amerikai csonka család élettörténetébe.

Tom (Porogi Ádám) , a fiú visszaemlékezésén keresztül ismerhetjük meg anyját (Kováts Adél) és nővérét (Lovas Rozi). Fura hármas élettörténet rajzolódik ki: az anyát elhagyta az apa, vele a családját is, így Tom a pénzkereső, aki kényszerraktáros, egyébként költene, írna. Nem tanul, így nem is dolgozik Laura, a nővére, aki nem egészséges, de ez csupán anyja elméjében nem kerül konkretizálásra.

Anya mindent megtesz, hogy egyensúlyban tartsa a családot, a legkevésbé gyermekei vágyai foglalkoztatják, inkább saját régi vágyait, és azóta szerzett negatív tapasztalatait osztja meg velük.

Laura különleges személyiség, más, mint mindenki a környezetében, lábsérülésén kívül lelkileg meggyötört, kisebbrendűségi érzéssel, és mániákkal… már-már autisztikus jegyeket mutat, akinek a család, a ki nem mozdulás otthonról a biztongság.

De ez nem lehet a megélhetési életcél az anyja szerint, aki mindent megtesz: beíratja a titkárnőképzőbe, melyet napok alatt anyját kikerülve otthagy, majd az új ötletet is próbálja megtorpedózni: ha meló nincs, akkor pénzes férjre van szükség.

Tom kallódik, menekül a szituációkból, első sorban moziba, az álmai világába, no meg a piába, mely már nagyon fiatalon egyetlen támasza.

Sikerül a lehetetlen, és Tom elhozza munkahelyi haverját vacsorára, ami anya élete nagy lehetősége, hogy szerencsétlen társaságkerülő lányát férjhez adja. Mindent megtesz, sőt még azon túl is.

Érkezik is a lovag Jim (Nagy Dániel Viktor), aki nagyon lelkesen veti bele magát a “meglepetésvendég” szerepébe, hozza is a kötelező udvarlást, amikor kettesben maradnak Laurával.

Ő az egyetlen a darabban, aki kimondja, hogy ez a lány mennyire értékes, és nem csak egy kolonc a családja nyakán. Különleges, és nincs hozzá hasonló, és aki ezt a kincset felfedezi, az örökké boldog lesz vele. Jim elgyengül udvarlás közben, de időben észbe kap, és bevallja, az ilyenkor legvállalhatatlanabbat: menyasszonya van, mennie kell, nem hazudik, nem fog visszajönni.

Laura még jobban összetör, összetöri a kapaszkodóként használt üvegfigurákat is, de egy új lány születik, akit lehet szeretni.

Tom követve apja útját elindul, minél messzebbre, közben az alkohol vezérli útját. Írja a verseit és szabadnak érzi magát, főleg az anyjától szabadult, de testvére lélekben az út minden állomásán vele van, hiszen az ő kapcsolatuk is különleges.

Érdekes korrajz, az akkori Amerikáról, ahogy egyedülálló anyaként az önkéntes munka mellett a gyerekeket arra próbálták nevelni, hogy adják fel az álmaikat, és a megélhetés a legfontosabb, a lányoknak pedig vagy önállósulnak, vagy a leggyorsabban férjhez mennek, hogy a jövőjük biztosítva legyen. Aki kicsit is kilóg a sorból, az problémás.

A legfélelmetesebb pedig az anyaszerep: aki mindig mindent jobban tud, jobban lát, és az van amit ő akar, és egyáltalán nem érdekli, hogy nem élhet a saját gyerekei helyett, nekik megvan a saját, akár az anyjukéval kicsit sem kompatibilis életük.

Gondolkodtató, érző előadás.

Rendezte: Valló Péter

Ádám Almái – Radnóti Színház

Adam (Pál András) a neonáci börtöntöltelék 3 hónpanyi közmunkára ítéltetik, melyet Iván (László Zsolt) tiszteletes mellett kell letöltenie. Átnevelő tábor lenne ez a megtévedteknek, de ez ettől sokkal, de sokkal több. Itt él Khalid (Rusznák András) főállású benzinkútrabó, Gunnar (Schneider Zoltán) exteniszező, gyakorló alkoholista, és velük él még Christopher, Iván fia, aki születése óta sérült, plusz egy lelkiismeretként működő öregasszony, ki mindig a bibliát a Jób könyvénél csapja fel. A társasághoz tartozik még a vén Paul (Bálint András), ki náci börtönt megjár veterán, na nem áldozatként, női rabok felügyelőjeként szedte magába egy életre a lelkiismeretfurdalást.
Adam érkezésekor kicsit sem szeretne megváltozni, de feladatot vállalnia kell, így némi rábeszélés után a cél: 3 hónap múlva almáspitét sütni… Ebből a harci helyzetből csak konfliktusok, fekete humor és egyre több múltbéli esemény kerül elő. Adam szobájában Hitler képe a falon, valahogy ebben a hívő közegben nem bír megmaradni. Iván hisz Istenben, a többiek Adam kivételével pedig benne.
Iván az életét tette rá, hogy hozott múltja ellenére ő Istent szolgálja, és ez a hite még halálos betegségén is átsegíti. Hisz mindenben ami jó, és a rosszat, gonoszat nem képes meglátni, ez a képessége nem fejlődött ki, avagy régen visszafejlődött.
Adam almáspite projektjének azért vannak akadályai, az Isten próbatétel (mégsem az ördög?) elé állítja: jönnek a varjak, elromlik a sütő, férges lesz az alma… és ami marad, az is eltűnik… de nem végleg, mert az enyveskezű Gunnarnál azért marad még.

Rengeteg esemény zsúfolódik bele a 2,5 órába (szünet nincs, nem is szeretnénk elhagyni a történet szálait egy percre sem), érkezik még Sarah (Radnai Csilla), aki állapotos, bár azt már ő sem tudja kitől, ebben erősen akadályozza alkohollal bőven átitatott elméje, időnként ellátja a lakókat orvosilag a közeli kórházban a Dr Kolbert (Gazsó György) – ki az előadás végére elveszíti a hitét a gyógyításban, hiszen máshol a halálos betegek meghalnak záros határidőn belül, itt pedig simán túlélnek mindent.

Iván hite megrendíthetetlen, ő olyan dolgokat is meglát az emberekben, mit még saját maguk sem.

Szikszai Rémusz annyi humort, drámát, eseményt tett egymás mögé, remek dinamikával, hogy nincs egyetlen másodperc, ahol unatkoznánk, sorozatosan jönnek a megdöbbenések (mikor egyszercsak befut egy kazal náci, kik öldököni érkeztek).

Iván csak akkor rogy meg, amikor Adam sorozatosan szembesíti a valós életével, ami addig számára nem is létezett. De ebből is van kiút, van felállás.
Adam az előadás végére megérti, hogy vállalnia kell a felelősséget, még azért az apróságért is, hogy pitét süssön.

Rendkívül hangsúlyossá válik a végére Iván fiának betegsége, annak elfogadása, a másság tolerálása. Nevetünk, sírunk, nevetünk váltakozva folyamatosan, a döbbenet, és meglepetések sora visz a végkifejlethez. Még ezen is csavartak egy hatalmasat, amikor felbukkannak a Baltazár Színház tagjai és bekapcsolódnak a történetbe…

Az előadás vége szűnni nem akaró vastaps, patakzó könnyeinkkel, miközben ennél szélesebben már nem lehet mosolyogni!

Tökéletes este, még többször is látni kell! Muszáj!

Futótűz – Radnóti Színház

Nem, nem és nem!
Ezt a darabot képtelenség még 1x végignézni. Beleszakad a szív és beleszakad a lélek. Csak a könnyek vannak, nem lehet elindulni haza. Fáj, fáj minden mondat, fáj minden mozdulat. Lehet sírva, nyüszítve, énekelve túlélném a hazautat?
Előadás még így nem hatott rám. A legnehezebb felfogni, a szívemnek befogadni: EZ MEGRÖTÉNT ÉS NAP, MINT NAP MA IS MEGTÖRTÉNIK!
Semmi sem segít, csak a szeretet, és az információ, hogy lássák, lássák minél többen, hogy milyen az a világ, ami nem olyan nyugisan biztonságos, mint itthon. Ahol nincs biztos hely, ahol a fegyvereket úgy viszik magukkal az emberek, mint itthon a BKV bérletet, ahol természetes a halál, nem számít az ember élete. Ahol a nép szenved a politikusok hatalmi harcai miatt, de ott nem a bolt zár be, nem a munkahelyen lesz szarabb a fizetés, ott kilövik a házakat, tömegesen ölik meg azokat az embereket, akik nem úgy gondolkodnak, nem úgy élnek, ahogyan ők.
A nőknek még nehezebb! Nekik ott nem szabad tanulni, pedig tanulni kell, különben nincs esély. Nincs kilátás semmire, csak a kiszolgáltatottság a férfiak világában. A hagyományokkal szemben elinduló Nawal (Kováts Adél) szenvedélyesen viszi végig élete történetét, életének legfontosabb állomásait, gondolatait, fordulópontjait bemutatva. Másik síkon a közjegyző (László Zsolt) terelgeti, vezetgeti a megoldás felé Nawal lányát és fiát, amit egyetlen helyen találhatnak meg: a múltban. Meg kell találniuk édesapjukat és bátyjukat egy olyan világban, ahonnan édesanyjuk kimenekítette őket már születésük után nem sokkal.
Minden lépésük, minden döntésük egy-egy újabb epizódot hoz elő édesanyjuk életéből, történetéből, amiből az a szörnyű kép, az a borzalmas igazság kerekedik elő, amire senki sem számít. De Nawal megígérte legidősebb első gyermekének, hogy “örökké szeretni fogja, minden körülmények között”. Ami ebben a lehetetlen küldetés Nawal számára az örökké és a körülmények, és ő a szeretet hatalmával még ezt is teljesíti, még a gyermekeinek kiadott feladat is bevégeztetik, meglelik testvérüket, édesapjukat, és múltjukból talpra állva, már tudják honnan jönnek, így láthatják, hogy merre van az útjuk.
Egész vándorlásuk, belső lelki menetelésük során a közjegyző segíti őket, kire édesanyjuk e feladatot rábízta.

Nézőként befogadni a történetet kívülállóként lehetetlen, viszont beszippant a történet. Ott vagyok velük a szülői házban, az úton, a menekülttáborban, az utcákon, a lerombolt házak között, a börtönben és még megannyi helyen. Beleránt a helyzet, és én is menekülök velük.
Ezt a fájdalmat nem lehet túlélni. De át lehet élni. Egyszer egy életben. A színészek, ezt minden olyan este átélik, amikor Nawal beáll a koporsóba, és elindulnak a nézők a nézőtérre gyanútlanul. Nincs az a határon érkező menekült, akinek ne lenne saját tragikus története. Mindenkinek van egy saját története. Mindenkinek van egy döntése, amellyel út közben, vagy végén találkozunk vele. Két érzés keveredik bennem: akarom tudni mi történt vele – és sanszosan belehal a lelkem, vagy csak felületesen, de segítek, olyan opció az előadás után nem létezik, hogy becsukom a szemem, és nem léteznek. De léteznek. Ott állnak a határainkon, ott vannak úton, ott vannak a szívünkben, lelkünkben.
Alföldi Róbert olyan kemény történetet vitt színre, amibe a színészek minden este belehalnak. Elképzelni sem tudom azt a hetekig tartó próbafolyamatot, amiben minden alkotó lelke ott volt, majd elindult haza, és vitte magával az érzéseket.
Hetekkel ezelőtt láttam, de még mindig nem tudta a szívem elengedni azt az estét.

Aki kiejti a száján, hogy Migráns, hogy nem kell nekik segíteni… az nem tudja folytatni a mondatot… azon kívül, hogy fél tőlük… pedig attól kellene félnie, ami elől ők menekülnek.

Alföldi Róbert! Köszönet ezért a darabért, ez az, amit receptre kellene írni kötelezően az összes gyűlöletet szító politikusnak!

Hetek teltek el… újra kell néznem ezt az előadást… edzésben kell tartani a szívemet-lelkemet!