Pál utcai fiúk – Vígszínház

Zenés darab, imádtam a Padlást és a Dzsungel könyvét, akkor a Vígszínházban ezzel nem kockáztatok sokat. Dés-Geszti a zene és a szöveg, jó párosnak tűnik. Már csak a jegyek beszerzése állít kihívás elé, de éljen a Pozsonyi Piknik, oda azért vittek a színházak a maradékból.
Így november elején irány a belváros!
Mivel szerencsétlen módon ez kötelező olvasmány szinte minden suliban, így a kiskamaszban még élénken él ennek kötelező mivolta, ráadásul még nagyon zenés is, így ő kihagyja, megyünk a naggyal kettesben 🙂
Már van másfél éve, hogy nem jártam a Vígben, így jóleső érzéssel lépek be, és még a helyünk is, ugyan hátra szól, de legalább van székünk, és nem pótszék és nem is a lépcsőn üldögélős állójegy. Moccanni nem lehet annyian vagyunk. Mögöttünk iskolás lánysor, kik megkérik óriásfiam, hogy húzza össze magát. Említem, hogy genetika: ekkorára nőtt, ő is kifizette a jegyet, kényelmesen, nem szorongva fog ülni. Nem lettem népszerű, szünetben cseréltünk, így aki látta az első részt, az most majd elképzeli a másodikat, és fordítva.
A darabból három kiemelkedő szereplőt jegyeztem meg: Boka, Áts Feri és Nemecsek alakítóit. Ők mindent tudnak, amit az író és a darab rendezője elképzelt. A díszlet kreatív, látszik, hogy inkább a játék a fontos, és hogy legyen előadás, mert a berendezésre azt is mondhatnám, hogy minimál. Ettől viszon jó sokan is elférnek látványosan a színpadon.
Régen olvastam a könyvet, nekem kicsit kusza, hogy van egy csapat, akit Boka irányít és van egy gittegylet, akit meg más. És ez valahogy okoz bennem némi káoszt a sztori közben, de nyilván nem voltam elég olvasott.
A dalok fülemnek kedvesek, bár nem mindig értem a szövegeket, de a slágergyanúsak tökéletesek. Már az elős felvonás alatt tisztán kiderül, hogy Boka és Nemecsek az összes nézőtéri kamaszlányt megfőzte, és megette, imádják őket, elég megérdemelten.
Ügyes a Füvészkertben lévő tó a színpad elején, és klassz, hogy véletlenül sem esik bele senki, csak amikor éppen ideje van.
Sokszor olyanok a jelenetek, hogy paramamiként aggódom: le ne essenek, meg ne üssék magukat… tudom én vagyok már megint a helikpter…
Áts Feri is befut a piros ingesekkel, itt egy halk sikoly, mert pont egy hete láttuk Józan Lászlót az Őrült nők ketrecében aprócska rózsaszín bugyiban pompommal a fenekén, és átlátszó angyal szárnyakkal, és bármennyire is a Pál utcai fiúk jelenetében futnak be, ez valahogy helyből etereli a gondolataimat. Nem tart sokáig, de a két vagány alvezére sokkal határozottabban pirosinges karakter, mint ő.
Aztán ahogy finomul a lelke a szerepben, úgy illik már bele teljesen a Pál utcai álomvilágba.
Amikor csapatosan énekelnek, táncolnak, azokat a részeket ismét nagyon szeretem, jó látni, hogy nem marad ki senki, mindenkinek jut legalább egy-egy sor.
Valahogy fordítva vagyok összerakva, de folyamatosan azon drukkolok, hogy “ugye itt a Nemecsek nem hal meg?!”… de, és nagyon fáj… sokkal jobban, mint olvasva… lehet, hogy ciki, a full kamasz brigád között ücsörögve, de törölgetem a könnyeim.
Hosszú a taps, néhányan felállnak, és van ráadás dal is, igazán kitettek magukért a szereplők, a kamaszlányok pedig nem hazudtolják meg életkoruk: teli tüdőből sikítanak egyre inkább, ahogy haladunk a tapsrendben a főszereplők felé. És ez így is van jól, nekik készült ez a mű, és nekik játszották a fiúk.
Olvastam valahol, hogy Marton László rendező miatt, akár le is vehették volna műsorról. Kár lett volna érte, senkit nem érdekelt aznap az eset, hogy ki rendezte, egyszerűen mindenki azért ment színházba, mert ezt szerette volna látni, és jól akarta érezni magát.
Örülök, hogy bejutottunk és láttuk. 30 év elteltével, mivel már nem kötelező, felmerül, hogy talán el kellene újra olvasni a regényt 🙂 (tudom, ott is meghal Nemecsek és ez egy cseppet visszatart).

Mamma Mia – Madách Színház

Jegyet szerezni rá a lehetetlen varázslat kategrória, de aztán kiderül, hogy ez csak a híre, a Pozsonyi Pikniken az esélytelenek nyugalmával odasétáltam a pénztárhoz, és pont az 5. sorba középre olyan pöpec jegyet kaptam, hogy csak pislogtam. Nyilván az árán is: elöl ülök, és hypolt darabot nézek. Ennyiért már lehet akár jó is!
Filmet nem láttam, nem éreztem, hogy bármilyen előképzettség lenne a feltétele a nézőtérre lépésnek, így annyit tudtam, hogy van egy film, Abba dalokkal, és ebből lett a nagy sikerű színdarab.
No fussunk neki, jussunk át a tömegen, anyu erősíti bennem a 70-80-as évek kora gyerekkorom hangulatát.
És most ugrok a végére, és ez azért mázli, hogy nem a szünet idejére… ugyanis volt egy olyan vonzó érzésem, hogy nekem a szünetben sürgősen haza kéne jutnom, mert ennél még az is jobb, ha alszom, és bekapcsolok a youtube-ról Abba számokat.
De nem, igaza volt anyunak, már megint többet várok. Élvezzem a zenét. És élvezem az Abba koncertet magyarul. Annak tökéletes, csak a dupla áron vett jegyek (mert máshol jó darabokat nézhetek ennek a jegyárnak a feléért) fájnak.
No akkor az abbamagyarul koncert erősségei: az Abba számok, és a sanszosan élőben tolt ének + zene. (a mögöttem lévő sor ugyan fél play-backet emleget, de nem vagyok szaki, hiszek a végén hajladozó karmesternek).
Fussunk bele a sztoriba: van egy húsz év körüli lány, aki masszívan férjhez akar menni, miben senki sem gátolja, de ennek apropóján találja ki, hogy az anyjára hozza a frászt, és meghívja 3 fiatalkori szerelmét, ugyan derítsék már ki, hogy vajon melyik is az ő apja valójában.
Kicsit szarban van a 3 jelölt, mert a főhőst játszó (Muri Enikő) színésznő nem egy kihallgatótiszt, mégis sikerül kellemetlen szituba keveredniük egymással is ennek okán. A 3 apából kettőt sikerül felismernem: Sasvári Sándor, Hajdú Steve és még valaki, akit szánom-bánom meg sem jegyeztem. Kicsit pislogok, amikor el kellene hinnem, hogy Sasvári apukát játszik a nagypapi stílusában… Gallusz Niki 20 éve megesett anyuka, aki egy görög panziót üzemeltet, és két lökött gyerekkori barátnője (kikkel régen bandában nyomták az Abba slágereket) is segíti az esküvő előkészületeit. Egyikük, Sáfár Mónika és Hajdú Steve között azért felrobban néhány halvány humorbonbon tök jó értelemben, lassan a mosoly is előmozdul… de nem tart sokáig… Van egy rész, ahol buliznak, és Détár Enikő énekel, sőt még táncol is. Imádom a hangját, de hogy nincs kondiban, az eléggé zavaró: a kb 2 perc után simán oxigénpalackra lehetne kötni, annyira kifullad.
A táncosok, a fénytechnika és a dalok viszik előre a showt.
Óriási hibának látom, hogy a bugyuta történet prózai részeit egymással ordítva mondják, akár egymás hátának is, majd jön egy dal, szigorúan a közönségnek, meghajlás, taps, kifut, jön két újabb szereplő, 3-4 átordított mondat, dal, elfordul, énekel a közönségnek, meghajol, kifut… és ez így megy tovább… Oké, a végén megállunk, esküvő lesz, csak a kislány gondolta meg magát, de anyuka kiválasztja a régen már kiválasztottnak kellett volna lennie típusú pasit, és gyorsan hozzá megy, mielőtt az megint eltűnik.
Az eredeti vőlegény, akár a tánckarban is suhanhatott volna, annyira nem emlékszem rá, és vessetek a mókusok elé, Muri Enikőnek szép hangja van, de igazán a végén a tánckarral, ott látom az igazi helyén.
Majd jön a megfejtés, hogy mi a tökér akarja ezt mindenki látni: a végső bulika érkezik, és Gallusz Niki már ordít is (mint előadás alatt végig), hogy lehet menni a színpadra… és ekkor akinek fényképhiánya van a közösségi médiában, az rohan, aki pedig színészsimogatóban még nem járt, az most bepótolja. Nincs az a helyzet, hogy fel tudnának vonszolni, az így vegyes tömeg lentről nézve viszont nagyon vicces 🙂
Nem mentünk haza, mert Abba számokat jött anyu hallgatni, bölcsen megnézte előtte a filmet, szerinte abban sem volt nagy sztori.
Én örültem, hogy vége, és ismét nem járok errefelé évekig, majd ha játszanak olyat, ami valóban színházba való. Ezt nyomhatták volna bármelyik művházban is egy csepp plusz technikával. Azóta, ahogy olvasom elindultak sportcsarnokokba, ott szerintem jobban előtérbe kerül ismét a koncert hangulat, mert már a normál színpadon is csak ordítva tudtak kommunikálni, egy még nagyobb térben még ennyi sem lesz hallható a darabból.
Végre irány haza, még a dalok a fülemben csengenek, de a történet részletei már a kapuban távotak a szívem környékéről, mert a lelkemig nem jutottak el.

Az utolsó óra – Rózsavölgyi

Sosem jártam még itt.
A hely hangulata máris visszaidézi a kort, ahova készülünk. Csendes segítők, ruhatár, minicukrászat a kávézóban, és végtelen kedvesség! (még a limonádét is szívesen elkészítik édesítővel cukor helyett, így már tudom, hogy nem fogok lefordulni a székről menet közben és szomjan sem maradok).
Egyedül érkezvén a színpad mellett ülök le, pont az egyik közlekedő útvonal kezdetén, így igyekszem összehúzni magamat.
Freud érkezik a színpadra, kit a nagyszerű, csupaszív Jordán Tamás játszik el, nem sokkal később Zsófi kutya ugatása jelzi, hogy a nála jóval fiatalabb, de nem kevésbé felkészült vitapartner Lewis professzor jön, kit Alföldi Róbert személyesít meg.
Van egy üresen hagyott nagy fotel a kávézó asztalai között, és ez mindent meghatároz, hiszen a dráma közben a teljes teret bejárják a lélek ismerői, ott vagyunk velük 1939-ben, amikor kitör a háború… De nem csak a háború tör ki, elkezdődik egy lenyűgözően érdekes és sok helyen humoros beszélgetés a két szakember között. Van-e Isten, vagy nincs. Hiszünk-e, és ha igen, akkor miben. Miért kell menekülni a nácik elől gyorsan összecsomagolva, mit jelent a vallás, kinek mit jelent a vallás…. Nem mozdulok, kapkodom a fejem, de a testemet nem tudnám két lábra állítani. Annyi, de annyi történet kiabál ki a szívemből… Van egy pont, ahol megállok, és megáll Lewis professzor is. Amikor a testvéréről beszél, akitől óvódásként olyan ajándékot kapott, ami végigkíséri az egész életén… Ott sikítozik a szívemben az én testvérem, akinek én nem voltam jó testvére, pedig lehettem volna. Ő akkor is szeretett, amikor én magam nem voltam szerethető állapotomban kamasz éveim során. De vannak tragédiák, mindenhol vannak tragédiák: a lövészárokban, a kórházakban, az utcákon, Lengyelországban…
Mikor még a játék elején megszólalnak a légvédelmi szirénák halkan elharapom a nyelvem… sokszor kérdeztem anyukámat, hogy miért is a mamáék laktak a legkisebb, nem komfortos lakásban a Visegrádi utcában. Miért, amikor két gyerekkel mehettek volna tágasabb, kényelmesebb lakásba… és ekkor anyu mindig türelmesen elmondja, hogy a háború után a mamának választania kellett, és ő maradt. Maradt, mert az életet választotta. Két pici lányával azt a lakást kérte, amelyikből a leggyorsabban elérhető futva a pince, ha megint jönnének a bombázások, mint 44-45-ben.. A szemem előtt futó képek már a lövészárkoknál járnak, Lewis professzor lelkének darabjait otthagyta, de bajtársának édesanyját befogadta, és olyan szeretetben élnek, miről Freud nehezen tudja elképzelni, hogy nincs benne érdek és szex. Hamar szóba kerül ismét, hogy van-e Isten, ha van, akkor miért nem segít. Hiszen Freud is beteg, 83 éves, és szájrákkal küzd, óriási fájdalmakkal, pokoli napokat él át élete utolsó napjaiban. Lewis professzor még mindig a hitbe kapaszkodik, de az érvei elfogynak, mert ha van Isten, akkor az hogy engedhette meghalni Freud 5 éves gyermekét, hogy engedhette, hogy a nácik már annyi ártatlan embert megöljenek (és még csak 1939-ben járunk, a háború nyitónapján). A rádióban Chamberlain beszédét kapjuk el, aki még bizakodó, és határozott: Angliát nem félemlíthetik meg a németek! A náci német életmód, ide nem kerülhet át.
Valakinek mindig igaza van… Hol Freud, hol Lewis mondja el érveit, és mindig, valahogy mindig annak hiszem el, aki éppen érvel. Mert az érveik meggyőzőek, alaposak, és rengeteg érzelem, indulat fűti őket. Jól ismerik egymás munkásságát, de kevéssé ismerik egymás emberi oldalát.
Beszélnek a diktátorról, akit nem lehet megállítani, még Isten sem segít. Sőt, a legnagyobb hívő, aki minden vasárnap templomba jár, az maga Hitler… és akik nem járnak azok mitől rosszabb emberek? A zsidók mennyivel érnek kevesebbet? Csak úgy záporoznak a kérdések…
Mindkét kezem remeg, a lábaimba kapaszkodom, mert a diktátor itt él közöttünk… nem 1939 van, hanem 2017, és az emberek most sem hiszik el, hogy ebből mekkora nagy baj lehet. Az idős és a fiatal professzor az elveikről vitáznak kultúráltan, egymást nem legyőzni, hanem meggyőzni szeretnék. Nagyon nagy különbség.
A legnehezebb pillanatokat egyetlen egy dolog menti meg, a humor! És ez az előadás még ezt is megadja, hogy nevessünk közben, és ne féljünk, ne a múltat kutassuk, hanem a jelenben akarjuk megélni, és ha lehet megváltoztatni a véleményünket.
Alföldi Róbert nemcsak saját magát, de Jordán Tamást is kíválóan rendezte. Az előadás végén az valahogy nem ért véget… vittem haza a történet szálait magamban tovább.
Külön élmény, egy komolyabb darab után, amikor a szereplők oldottan, nem feszengve a nézőktől hajolnak meg és még egy pici bolondozás, és mosoly is belefér. A mosolyukat hoztam haza az előadásról a  gondolataim mellé, mert nekem ez adja meg a reményt.

 

Primadonnák – Játékszín

Vidám darabot kerestünk, és leltünk sok szépet és jót a neten erről az előadásról.
A cél a vidám, végigröhögős este 🙂
Nagy Sándor és Szente Vajk a két főszereplő, kik erősen kétséges sikerű Shakespeare színészek, éppen éhen nem halnak, de már nem sok kell hozzá. Színésznek nem csapnivalók azért, de éppen Shakespeare műveire kicsi az igény.
Éppen utaznak, mikor is lehetőséget találnak egy újsághirdetésben, ahol gazdag néni keresi elveszett rokonait. Színészeink nagy lelkesen bevállalják, még akkor is kitartanak, amikor kiderül, hogy a rokonok erősen a női nemet erősítik.
Leo mindent bevállalna, de Jack folyamatosan próbál kibújni a női szerepkörből, és menekülni a helyzetből. Neki jutnak a legnagyobb poénok, de Leo szerepében Nagy Sándor arcjátéka feledhetetlen.
Linda (Lévay Viktória) és Audrey (Földesi Eszter) rögtön barátnőikké fogadják őket. Linda pap udvarlója Duncan (Sághy Tamás) folyamatosan gyanakszik, hiszen ő is az örökség miatt szeretné beudvarolni magát a családba.
Leo és Jack egyre bonyolultabb helyzetbe kerülnek, mikor a valódi rokonok érkezése várható, sőt már dupla  feladatuk van, saját valóságos színészként is feltűnnek. Itt már elszabadul az őrület, mert akár percenként is váltanak férfiból női szereplővé, majd vissza, és rohanunk a vég felé… Megkavarja még a viszonyokat egy levél, ami a levelek színpadi sorsának megfelelően nem oda érkezik útja során, ahová szánták, és így hőseink még nagyobb szarba kerülnek… Színdarabban színdarab: Shakespeare művet kezdenek próbálni a családtagokkal, a próbákból a Vízkereszt jeleneteire ismerek, de időnként kevésbé látok az első sorból, mert a nevetéstől kicsorduló könnyeim törölgetem.
Megérdemelték az alkotók és színészek a hatalmas tapsot a játékuk végén!
Remekül szórakoztunk! Így nem szabad kihagyni a rendezőt sem, aki remek karmesterként színpadra állította a darabot: Szirtes Tamás

Indul a bakterház! – József Attila Színház

A film az alapmű.
A színházban a bakter Mikó István. Őt nem lehet nem szeretni, ő nem lehet rossz, bármit játszik, bármit mond. Végtelenül profi, és végtelenül szereti őt a közönség.

A bakter megéri a pénzét, a színdarab egyetlen olyan figurája, akinek valóban elhiszem, azt, amit mond.

És itt elfogytak az érveim…

Beértünk  a színházhoz, és már bemenni sem sikerült, mert az előttünk tornyosuló gyerekcsoportnak nem osztották ki a jegyeket, hanem a tanárok elöl egyesével csipogtatják le mind a kb 50-60 db-ot, így eme tömeg torlaszolja a bejáratot. Türelem, türelem… majd jön a következő, életkorban +1-2 évvel idősebb csoport, nekik már van jegyük, de ők sincsenek kevesen. Bejututnk, de ismét akadály, a csoportos kabáttól szabadulás… Addig elmegyünk a büfébe… (utolsó lehetőségünk), és megleljük a mosdót is.

Kezdés előtt többen azon gondolkodunk, hogy vajon a diákok (hátsó 5-6 sor + az emelet) tanárai, akik kiválasztották nekik ezt a darabot, vajon mesélték-e a történetet, vajon látták-e a filmet, vajon nem-e azért jöttek, mert muszáj volt…

Aztán elkezdődik az előadás, és érkezik Bendegúz, ki 45-50-nek néz ki, majd visszafiatalodik ugyanő gyerekként. Olyan nehezen formálja a szavakat, hogy időnként sajnálom. Amik a filmbéli Bendegúznak igen jól álltak mondatok, azok a felnőtt, de erősen gyereknek látszani akaró színész szájából fájnak. Hogy is mondták régen a Megasztárban? Igen, megvan: nem jön át!

Majd jön a lókupec (Nemcsák Károly), és elkezdi rázni magát a színpadon. Nem, nem jutott eszembe a Szomszédok, mert ott még egészen  emberi kinézete volt, még akkor is, ha az ipari hülye szerepét osztották rá. Itt kegyetlen. Kegyetlenség a közönséggel végighallgatni.

Előfordul még a színpadon a bakter felesége és anyósa, el nem tudom képzelni mit kerestek ott, azon kívül, hogy a filmben remekül szerepeltek, de itt a színházban túltolták rajtuk a sminket, de ez sem segített rajtuk. Egyetlen megjelenésüket sem tudtam megérteni, hogy miért vannak abban a szituációban a színpadon.

Végigkísérte a darabot egy jóhangú harmonikás élőben, aki még szimpatikus is lett, próbálta kicsit feldobni az amúgy tök lapos nézőtéri hangulatot (hátulról azért beszűrődött, hogy a gyerekcsapatok a gyatra előadás ellenére saját magukat elszórakoztatták, így legalább nekik vicces-vidám lett az este).

Szünetben kétfelé húzott a szívem. Kisebbik gyerekemmel egyetértésben: szökjünk haza megnézni a filmet. Nagyobbikam: talált benne néhány poénos jelenetet (nem volt sok, de megjegyezni nem tudtam a felsorolást) és a filmet nem látván, kíváncsi lett a végére.

Szóval nem adtuk fel, nem jöttünk el, és bíztunk. Én Mikó István bakter játékában, a többiek a jószerencsében, a kisebbik kamaszom diszkréten a vállamra dőlve próbált csukott szemmel pihenni.

Ekkor érkezett a színre a Csámpás Rozi, aki szintén a másik két asszony szintjét hozta. Pécsi Ildikó sikítva kirohant volna, ha ebből két percet is megnéz, annyira szánalmas volt. Ha egy színdarab arra épül, hogy utánozzuk le a lehetetlent, és nincs benne egyetlen önálló gondolat, majd röhögnek a nézők a pénzükért a film kultikus mondatain, a színészek meg azt jól begyakorolják, és elmondják többször… háááááát… most mondom: nem lesz vicces.

Végül szereplőhiányos lehetett a sztori, mert még a harmónikás is beállt játszani… mélyponton voltunk ismét, de az órát tekintve, már ott tartottunk: nem lehet sok hátra… az előadásból nem is volt sok, de még ki kellet jutni az épületből a levegőre…

És utána elmondani sokszor: ezt a büdös életben nem nézzük meg itt még 1x, és csak az ellenségeinkek ajánljuk, de nekik jó szívvel ám! 😉

Ez a darab fájt. Nemcsak az ócskasága miatt, hanem anyagilag is. Nem sajnálom, ha van értelme az estémnek, de ez kidobott pénz volt.

Futótűz – Radnóti Színház

Nem, nem és nem!
Ezt a darabot képtelenség még 1x végignézni. Beleszakad a szív és beleszakad a lélek. Csak a könnyek vannak, nem lehet elindulni haza. Fáj, fáj minden mondat, fáj minden mozdulat. Lehet sírva, nyüszítve, énekelve túlélném a hazautat?
Előadás még így nem hatott rám. A legnehezebb felfogni, a szívemnek befogadni: EZ MEGRÖTÉNT ÉS NAP, MINT NAP MA IS MEGTÖRTÉNIK!
Semmi sem segít, csak a szeretet, és az információ, hogy lássák, lássák minél többen, hogy milyen az a világ, ami nem olyan nyugisan biztonságos, mint itthon. Ahol nincs biztos hely, ahol a fegyvereket úgy viszik magukkal az emberek, mint itthon a BKV bérletet, ahol természetes a halál, nem számít az ember élete. Ahol a nép szenved a politikusok hatalmi harcai miatt, de ott nem a bolt zár be, nem a munkahelyen lesz szarabb a fizetés, ott kilövik a házakat, tömegesen ölik meg azokat az embereket, akik nem úgy gondolkodnak, nem úgy élnek, ahogyan ők.
A nőknek még nehezebb! Nekik ott nem szabad tanulni, pedig tanulni kell, különben nincs esély. Nincs kilátás semmire, csak a kiszolgáltatottság a férfiak világában. A hagyományokkal szemben elinduló Nawal (Kováts Adél) szenvedélyesen viszi végig élete történetét, életének legfontosabb állomásait, gondolatait, fordulópontjait bemutatva. Másik síkon a közjegyző (László Zsolt) terelgeti, vezetgeti a megoldás felé Nawal lányát és fiát, amit egyetlen helyen találhatnak meg: a múltban. Meg kell találniuk édesapjukat és bátyjukat egy olyan világban, ahonnan édesanyjuk kimenekítette őket már születésük után nem sokkal.
Minden lépésük, minden döntésük egy-egy újabb epizódot hoz elő édesanyjuk életéből, történetéből, amiből az a szörnyű kép, az a borzalmas igazság kerekedik elő, amire senki sem számít. De Nawal megígérte legidősebb első gyermekének, hogy “örökké szeretni fogja, minden körülmények között”. Ami ebben a lehetetlen küldetés Nawal számára az örökké és a körülmények, és ő a szeretet hatalmával még ezt is teljesíti, még a gyermekeinek kiadott feladat is bevégeztetik, meglelik testvérüket, édesapjukat, és múltjukból talpra állva, már tudják honnan jönnek, így láthatják, hogy merre van az útjuk.
Egész vándorlásuk, belső lelki menetelésük során a közjegyző segíti őket, kire édesanyjuk e feladatot rábízta.

Nézőként befogadni a történetet kívülállóként lehetetlen, viszont beszippant a történet. Ott vagyok velük a szülői házban, az úton, a menekülttáborban, az utcákon, a lerombolt házak között, a börtönben és még megannyi helyen. Beleránt a helyzet, és én is menekülök velük.
Ezt a fájdalmat nem lehet túlélni. De át lehet élni. Egyszer egy életben. A színészek, ezt minden olyan este átélik, amikor Nawal beáll a koporsóba, és elindulnak a nézők a nézőtérre gyanútlanul. Nincs az a határon érkező menekült, akinek ne lenne saját tragikus története. Mindenkinek van egy saját története. Mindenkinek van egy döntése, amellyel út közben, vagy végén találkozunk vele. Két érzés keveredik bennem: akarom tudni mi történt vele – és sanszosan belehal a lelkem, vagy csak felületesen, de segítek, olyan opció az előadás után nem létezik, hogy becsukom a szemem, és nem léteznek. De léteznek. Ott állnak a határainkon, ott vannak úton, ott vannak a szívünkben, lelkünkben.
Alföldi Róbert olyan kemény történetet vitt színre, amibe a színészek minden este belehalnak. Elképzelni sem tudom azt a hetekig tartó próbafolyamatot, amiben minden alkotó lelke ott volt, majd elindult haza, és vitte magával az érzéseket.
Hetekkel ezelőtt láttam, de még mindig nem tudta a szívem elengedni azt az estét.

Aki kiejti a száján, hogy Migráns, hogy nem kell nekik segíteni… az nem tudja folytatni a mondatot… azon kívül, hogy fél tőlük… pedig attól kellene félnie, ami elől ők menekülnek.

Alföldi Róbert! Köszönet ezért a darabért, ez az, amit receptre kellene írni kötelezően az összes gyűlöletet szító politikusnak!

Hetek teltek el… újra kell néznem ezt az előadást… edzésben kell tartani a szívemet-lelkemet!

Mici néni két élete – József Attila Színház

Belépéskor az első érzés: ma nyugdíjas színházba jöttünk, nagyon rendes csapattal, az idősebbek családdal, akár unokákkal is érkeznek. Mindenki szeme előtt ott van Kiss Manyi zseniális filmes alakítása, ma Esztergályos Cecíliát várjuk a színpadra, hogy elvarázsoljon minket, és visszarepítsen minket a mellőzött színésznő izgalmas életébe. Mici néni az elején rekedten kiabál, és kikacsint, már látszik, hogy nem is gondolja ő olyan komolyan, hogy fél, közelítene a kaszás felé. Naná, hiszen fiatalokat költöztet a nem használt kisszobába, előtte viszont nagyon röhögünk, amikor a temetési vállalkozó főbérlője még nem szeretne lenni 🙂
Az este fénypontját dr Gááááál hozza el, mint udvarló, ki taxis, de orvosnak füllenti magát, és Bodrogi Gyula alakításában számunkra elszabadul a pokoli vígjáték! Hihetetlen humorérzékkel, ritmussal nevettet, udvarol, emlékezik, táncol, és repíti Mici nénit távol a besavanyodott környezetétől, akik vagy saját vacak életük szintjére, az unalmas színészházba akarják beterelni (már miért lenne jobb Mici néninek, mint nekik, kosztályos barátnőinek), vagy a halálára várnak, mint pl. a házmesterné, és a valódi orvosa, akik rég kinézték már a bútorok közül az örökségüket. Külön színfolt a fiatal pár, a pici pocilakóval, amit erősen titkolnak, nem tudva, hogy Mici néni életében ez mekkora örömet fog okozni. Félreértések, meglepetések, és humor-humor-humor.

Két felvonás között még egy aprócska mellékjelenet zajlik a nézőtéren, 30 éve nem látott nyugdíjas néni ismer fel (fogalmam sem volt, hogy ő kicsoda), de anyukám kolléganőjeként mutatkozik be, lelkemben előcsalva a 80-as évek végét, a vállalati balatoni nyarakat.

Mici néni két élete – az emlékezés, nosztalgia darabja.

Remek este volt!

A félelem megeszi a lelket – Átrium

Az első jegy, ami nem a nézőtérre szól… időben kell érkezni, időben kell érkezni mantrázom már hetek óta, így sikerül kb 40 perccel a kezdés előtt befutni. Édes Gálvölgyi János is pont akkor nézi a darbot, energikus, mosolygós, igazán barátságos fazon!
Na de miért kellett rohanni? Mert láttam fotókat a színpadról, ahol a nézők ülnek, és elfogott a pánik: nekem tériszonyom van! A hátsó sor emelt, és mindkét oldalon jujjmagas! Oké, no para, időben érkezve hamar bejutunk, és a színpad első sorában nem a szélén, már elmúlik a veszély, hogy leszédülök. Nem fontos, hogy jutottam túl a lépcsőn, de a kapaszkodó nem volt a barátom.
Innentől kezdődött a varázslat. Először a padlót és a falat burkoló mintára ismerek rá, ovis korom emlékei, mikor anyukám csini egyberuhája mintájára mosolygok 🙂 Lassan kezdés, és az újabb pánik: a nézőtér elsötétül, de színpadra jönnek a fények (naná, a nézőtéren látni kell mi történik)… az én szemem meg fényérzékeny… Hát nálam problémásabb néző még nem született… így kicsit könnyezem – pedig még nem is  kezdődött el igazán az előadás, aztán szépen lassan elvarázsol a történet, már nem a fények miatt jönnek a könnyek!
Lassan indul a történet, Emmi (Hernádi Judit) visszafogott-ázott elfáradt takarítónéniként bemenekül a helyi krimóba, majd leül tőlem kb fél méterre… és elájulok lassan, levegőt is alig veszek, kedvencem kartávolságra… de megint nem számít, mert beszél, kólát kér, és elkezdődik az ismerkedés Alival (Bányai Kelemen Barna), majd a tánc és rég elfelejtettem, hogy néző vagyok. Én is ott ülök, ahol a szereplők, a szemem előtt zajlik a történet, hol Emmi lakásában, hol a munkahelyén, hol a közértben, hol a folyosón… de mindig ott vagyok a történet közepén. Másodpercek alatt máshová repít a sztori, az események, a munkatársak, Emmi gyerekei, a szomszédok, a boltos, a rendőr, az orvos… mind, mind résztvevői a történetnetnek, mind Alit utálják, tőle félnek, sőt rettegnek, átkozzák, és mocskolják… akkora a lendület, hogy az egyik jelenetben majdnem sikítok, mikor a takarítőnő kolléga akkora igyekezettel lép hátra, hogy kb még 5 centi és az ölemben landol. Diszkréten kér elnézést, hirtelen beleszeretek, hiszen annyira őszinte és emberi és nem csak a szerepjátéka. Minden szereplő meghat. Van, hogy szinte fulladunk a nevetéstől, van hogy megdöbbenünk velük együtt, van, hogy együtt sírunk. És van klasszik kékhalál… tudod, mint amikor lefagy a windows 🙂 Na az egyik ilyen jelenet, amikor Emmi elmondja a lányának, és a vejének, hogy egy marokkóit szeret, aki 20 évvel fiatalabb nála.. Hans arca, tartása, nézése… nincsenek rá szavak! Aliról lehet mintázni a pozitív gondolkodást: a legszarabb élethelyzetben is a jót keresi, annyira, hogy meg is találja, mert ott van Emmi, aki tiszta, őszinte érzéssel közelít hozzá, és engedi mind közelebb magához, annyira, hogy egymásba szeretnek. És ez több, mint egy röpke fellángoló szerelem, ez ha gyorsan is alakult ki, nagyon fura közegben, de mégis nagyon mély szeretet. Csak ez az egymás iránti szeretet védi meg őket a környezetüktől. Ahol minden ma is élő gyűlölet, helyzet, kifogás, rosszindulat, gonoszság előkerül. Amikor betelik a teljes hócipőkészlete Emminek, akkor jól dönt: el kell menni pihenni, el kell menni kettesben lenni bárhová, ahol nincsenek ismerősök, és nem ugat bele senki a magánéletébe. Nem azt kérte, hogy szeressék a választottját, de elfogadják, hogy vele él. Itt jön a fordulópont, mikor visszaérkeznek a nyaralásból. Ők imádják egymást, a többiek pedig érdekből elkezdenek közelíteni, puncsolni, hazudni a pálfordulást. Emmi kezd ennek örülni, de Ali átlát rajtuk, és egyre nehezebben viseli a megaláztatást. Ő is ugyanolyan ember, mint bárki más, még akkor is, ha nem beszéli tökéletesen a nyelvet, máshonnan jött, máshogyan élt eddig. Ali elgyengül, honvágya lesz, és új utakat keres. Lelke mélyén mégis Emmihez tartozik már, aki az utolsó utáni pillanatban is szerelmükért harcol. Sírós a vége, legalábbis az én könnyeim már nem a lámpafény miatt folytak. Az egyik legszebb történet, nemcsak aktuális mondanivalóval, humorral, de mérhetetlen mennyiségű szeretettel.
Alföldi Róbert rendezte, a két főszereplő – Hernádi Judit, Bányai Kelemen Barna – mellett játszották: Parti Nóra, Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs és Szatory Dávid.
Köszönet minden alkotónak ezért az estéért, és az összes háttérben segítőjüknek!