Futótűz – Radnóti Színház

Nem, nem és nem!
Ezt a darabot képtelenség még 1x végignézni. Beleszakad a szív és beleszakad a lélek. Csak a könnyek vannak, nem lehet elindulni haza. Fáj, fáj minden mondat, fáj minden mozdulat. Lehet sírva, nyüszítve, énekelve túlélném a hazautat?
Előadás még így nem hatott rám. A legnehezebb felfogni, a szívemnek befogadni: EZ MEGRÖTÉNT ÉS NAP, MINT NAP MA IS MEGTÖRTÉNIK!
Semmi sem segít, csak a szeretet, és az információ, hogy lássák, lássák minél többen, hogy milyen az a világ, ami nem olyan nyugisan biztonságos, mint itthon. Ahol nincs biztos hely, ahol a fegyvereket úgy viszik magukkal az emberek, mint itthon a BKV bérletet, ahol természetes a halál, nem számít az ember élete. Ahol a nép szenved a politikusok hatalmi harcai miatt, de ott nem a bolt zár be, nem a munkahelyen lesz szarabb a fizetés, ott kilövik a házakat, tömegesen ölik meg azokat az embereket, akik nem úgy gondolkodnak, nem úgy élnek, ahogyan ők.
A nőknek még nehezebb! Nekik ott nem szabad tanulni, pedig tanulni kell, különben nincs esély. Nincs kilátás semmire, csak a kiszolgáltatottság a férfiak világában. A hagyományokkal szemben elinduló Nawal (Kováts Adél) szenvedélyesen viszi végig élete történetét, életének legfontosabb állomásait, gondolatait, fordulópontjait bemutatva. Másik síkon a közjegyző (László Zsolt) terelgeti, vezetgeti a megoldás felé Nawal lányát és fiát, amit egyetlen helyen találhatnak meg: a múltban. Meg kell találniuk édesapjukat és bátyjukat egy olyan világban, ahonnan édesanyjuk kimenekítette őket már születésük után nem sokkal.
Minden lépésük, minden döntésük egy-egy újabb epizódot hoz elő édesanyjuk életéből, történetéből, amiből az a szörnyű kép, az a borzalmas igazság kerekedik elő, amire senki sem számít. De Nawal megígérte legidősebb első gyermekének, hogy “örökké szeretni fogja, minden körülmények között”. Ami ebben a lehetetlen küldetés Nawal számára az örökké és a körülmények, és ő a szeretet hatalmával még ezt is teljesíti, még a gyermekeinek kiadott feladat is bevégeztetik, meglelik testvérüket, édesapjukat, és múltjukból talpra állva, már tudják honnan jönnek, így láthatják, hogy merre van az útjuk.
Egész vándorlásuk, belső lelki menetelésük során a közjegyző segíti őket, kire édesanyjuk e feladatot rábízta.

Nézőként befogadni a történetet kívülállóként lehetetlen, viszont beszippant a történet. Ott vagyok velük a szülői házban, az úton, a menekülttáborban, az utcákon, a lerombolt házak között, a börtönben és még megannyi helyen. Beleránt a helyzet, és én is menekülök velük.
Ezt a fájdalmat nem lehet túlélni. De át lehet élni. Egyszer egy életben. A színészek, ezt minden olyan este átélik, amikor Nawal beáll a koporsóba, és elindulnak a nézők a nézőtérre gyanútlanul. Nincs az a határon érkező menekült, akinek ne lenne saját tragikus története. Mindenkinek van egy saját története. Mindenkinek van egy döntése, amellyel út közben, vagy végén találkozunk vele. Két érzés keveredik bennem: akarom tudni mi történt vele – és sanszosan belehal a lelkem, vagy csak felületesen, de segítek, olyan opció az előadás után nem létezik, hogy becsukom a szemem, és nem léteznek. De léteznek. Ott állnak a határainkon, ott vannak úton, ott vannak a szívünkben, lelkünkben.
Alföldi Róbert olyan kemény történetet vitt színre, amibe a színészek minden este belehalnak. Elképzelni sem tudom azt a hetekig tartó próbafolyamatot, amiben minden alkotó lelke ott volt, majd elindult haza, és vitte magával az érzéseket.
Hetekkel ezelőtt láttam, de még mindig nem tudta a szívem elengedni azt az estét.

Aki kiejti a száján, hogy Migráns, hogy nem kell nekik segíteni… az nem tudja folytatni a mondatot… azon kívül, hogy fél tőlük… pedig attól kellene félnie, ami elől ők menekülnek.

Alföldi Róbert! Köszönet ezért a darabért, ez az, amit receptre kellene írni kötelezően az összes gyűlöletet szító politikusnak!

Hetek teltek el… újra kell néznem ezt az előadást… edzésben kell tartani a szívemet-lelkemet!

Mici néni két élete – József Attila Színház

Belépéskor az első érzés: ma nyugdíjas színházba jöttünk, nagyon rendes csapattal, az idősebbek családdal, akár unokákkal is érkeznek. Mindenki szeme előtt ott van Kiss Manyi zseniális filmes alakítása, ma Esztergályos Cecíliát várjuk a színpadra, hogy elvarázsoljon minket, és visszarepítsen minket a mellőzött színésznő izgalmas életébe. Mici néni az elején rekedten kiabál, és kikacsint, már látszik, hogy nem is gondolja ő olyan komolyan, hogy fél, közelítene a kaszás felé. Naná, hiszen fiatalokat költöztet a nem használt kisszobába, előtte viszont nagyon röhögünk, amikor a temetési vállalkozó főbérlője még nem szeretne lenni 🙂
Az este fénypontját dr Gááááál hozza el, mint udvarló, ki taxis, de orvosnak füllenti magát, és Bodrogi Gyula alakításában számunkra elszabadul a pokoli vígjáték! Hihetetlen humorérzékkel, ritmussal nevettet, udvarol, emlékezik, táncol, és repíti Mici nénit távol a besavanyodott környezetétől, akik vagy saját vacak életük szintjére, az unalmas színészházba akarják beterelni (már miért lenne jobb Mici néninek, mint nekik, kosztályos barátnőinek), vagy a halálára várnak, mint pl. a házmesterné, és a valódi orvosa, akik rég kinézték már a bútorok közül az örökségüket. Külön színfolt a fiatal pár, a pici pocilakóval, amit erősen titkolnak, nem tudva, hogy Mici néni életében ez mekkora örömet fog okozni. Félreértések, meglepetések, és humor-humor-humor.

Két felvonás között még egy aprócska mellékjelenet zajlik a nézőtéren, 30 éve nem látott nyugdíjas néni ismer fel (fogalmam sem volt, hogy ő kicsoda), de anyukám kolléganőjeként mutatkozik be, lelkemben előcsalva a 80-as évek végét, a vállalati balatoni nyarakat.

Mici néni két élete – az emlékezés, nosztalgia darabja.

Remek este volt!

A félelem megeszi a lelket – Átrium

Az első jegy, ami nem a nézőtérre szól… időben kell érkezni, időben kell érkezni mantrázom már hetek óta, így sikerül kb 40 perccel a kezdés előtt befutni. Édes Gálvölgyi János is pont akkor nézi a darbot, energikus, mosolygós, igazán barátságos fazon!
Na de miért kellett rohanni? Mert láttam fotókat a színpadról, ahol a nézők ülnek, és elfogott a pánik: nekem tériszonyom van! A hátsó sor emelt, és mindkét oldalon jujjmagas! Oké, no para, időben érkezve hamar bejutunk, és a színpad első sorában nem a szélén, már elmúlik a veszély, hogy leszédülök. Nem fontos, hogy jutottam túl a lépcsőn, de a kapaszkodó nem volt a barátom.
Innentől kezdődött a varázslat. Először a padlót és a falat burkoló mintára ismerek rá, ovis korom emlékei, mikor anyukám csini egyberuhája mintájára mosolygok 🙂 Lassan kezdés, és az újabb pánik: a nézőtér elsötétül, de színpadra jönnek a fények (naná, a nézőtéren látni kell mi történik)… az én szemem meg fényérzékeny… Hát nálam problémásabb néző még nem született… így kicsit könnyezem – pedig még nem is  kezdődött el igazán az előadás, aztán szépen lassan elvarázsol a történet, már nem a fények miatt jönnek a könnyek!
Lassan indul a történet, Emmi (Hernádi Judit) visszafogott-ázott elfáradt takarítónéniként bemenekül a helyi krimóba, majd leül tőlem kb fél méterre… és elájulok lassan, levegőt is alig veszek, kedvencem kartávolságra… de megint nem számít, mert beszél, kólát kér, és elkezdődik az ismerkedés Alival (Bányai Kelemen Barna), majd a tánc és rég elfelejtettem, hogy néző vagyok. Én is ott ülök, ahol a szereplők, a szemem előtt zajlik a történet, hol Emmi lakásában, hol a munkahelyén, hol a közértben, hol a folyosón… de mindig ott vagyok a történet közepén. Másodpercek alatt máshová repít a sztori, az események, a munkatársak, Emmi gyerekei, a szomszédok, a boltos, a rendőr, az orvos… mind, mind résztvevői a történetnetnek, mind Alit utálják, tőle félnek, sőt rettegnek, átkozzák, és mocskolják… akkora a lendület, hogy az egyik jelenetben majdnem sikítok, mikor a takarítőnő kolléga akkora igyekezettel lép hátra, hogy kb még 5 centi és az ölemben landol. Diszkréten kér elnézést, hirtelen beleszeretek, hiszen annyira őszinte és emberi és nem csak a szerepjátéka. Minden szereplő meghat. Van, hogy szinte fulladunk a nevetéstől, van hogy megdöbbenünk velük együtt, van, hogy együtt sírunk. És van klasszik kékhalál… tudod, mint amikor lefagy a windows 🙂 Na az egyik ilyen jelenet, amikor Emmi elmondja a lányának, és a vejének, hogy egy marokkóit szeret, aki 20 évvel fiatalabb nála.. Hans arca, tartása, nézése… nincsenek rá szavak! Aliról lehet mintázni a pozitív gondolkodást: a legszarabb élethelyzetben is a jót keresi, annyira, hogy meg is találja, mert ott van Emmi, aki tiszta, őszinte érzéssel közelít hozzá, és engedi mind közelebb magához, annyira, hogy egymásba szeretnek. És ez több, mint egy röpke fellángoló szerelem, ez ha gyorsan is alakult ki, nagyon fura közegben, de mégis nagyon mély szeretet. Csak ez az egymás iránti szeretet védi meg őket a környezetüktől. Ahol minden ma is élő gyűlölet, helyzet, kifogás, rosszindulat, gonoszság előkerül. Amikor betelik a teljes hócipőkészlete Emminek, akkor jól dönt: el kell menni pihenni, el kell menni kettesben lenni bárhová, ahol nincsenek ismerősök, és nem ugat bele senki a magánéletébe. Nem azt kérte, hogy szeressék a választottját, de elfogadják, hogy vele él. Itt jön a fordulópont, mikor visszaérkeznek a nyaralásból. Ők imádják egymást, a többiek pedig érdekből elkezdenek közelíteni, puncsolni, hazudni a pálfordulást. Emmi kezd ennek örülni, de Ali átlát rajtuk, és egyre nehezebben viseli a megaláztatást. Ő is ugyanolyan ember, mint bárki más, még akkor is, ha nem beszéli tökéletesen a nyelvet, máshonnan jött, máshogyan élt eddig. Ali elgyengül, honvágya lesz, és új utakat keres. Lelke mélyén mégis Emmihez tartozik már, aki az utolsó utáni pillanatban is szerelmükért harcol. Sírós a vége, legalábbis az én könnyeim már nem a lámpafény miatt folytak. Az egyik legszebb történet, nemcsak aktuális mondanivalóval, humorral, de mérhetetlen mennyiségű szeretettel.
Alföldi Róbert rendezte, a két főszereplő – Hernádi Judit, Bányai Kelemen Barna – mellett játszották: Parti Nóra, Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs és Szatory Dávid.
Köszönet minden alkotónak ezért az estéért, és az összes háttérben segítőjüknek!