Boeing Boeing – Leszállás Párizsban – Thália Színház

Vidám darabot keresve többen ajánlották ezt, mert olyat kerestem, ahol elfelejtem, hogy hétköznap van, és csak nevetek, nevetek… háááát… volt, hogy nevettem…

Nyilván, ha valami vidám, attól még lehet aprócska mondanivaló, ebben is megleltem: ha össze-vissza hülyíted a stewardesseket, akkor előbb-utóbb pofára esés lesz a vége. A főszereplő Bernard (Pindroch Csaba), a neves párizsi építész óramű pontossággal pörgeti 3 barátnőjét (J+J+J: Schell Judit, Gubás Gabi, Tóth Eszter), kik a repülőgépek menetrendje szerint jönnek is meg mennek is. Ezzel bizonyára az örömforrás kiapadhatatlan Bernard számára, az idegbaj pedig a házvezetőnő Bertha (Molnár Piroska! Yess! Imádom!) nyakába hull.
Nem kell a vígjátékhoz más, mint sztrájk, törölt repülőjáratok, és máris borul minden, és hőseink, az átvert csajok egyszerre érkeznek. Először úgy látszott, a gondokat tetőzi, a papíron halott rég nem látott osztálytárs: Robert (Vida Péter), de hamar kiderül, hogy nélküle az első fél órában összeomlana minden. Keveredik itt gyanús pia, pisztolynak látszó öngyújtó, hazugságok-kifogások tengere… lehet rajta nevetni, mert fáradtan már bármire…
Az előadást Vida Péter és Molnár Piroska alakításai viszik előre, és ők azok, akik komolyan veszik, hogy esténként ebben az előadásban ők nevettetni szeretnék a nézőket. A többiek jönnek-mennek, kellettik magukat, hisztiznek egyet-egyet, majd jön Bernard és/vagy Bertha és teleszórják humorbonbonokkal a színpadot. Értük érdemes megnézni, a történet vége persze nem nagy meglepi, mindenki megússza és párra talál.

Egy estére jó lesz 🙂

My Fair Lady – Centrál színház

Ötödik alkalom… (pedig állítólag nem lehet rá jegyet venni…)

Először azt mondtam, ezt imádom filmen, akkor színházban is látnom kell.  Aztán Tompos Kátya és Alföldi Róbert vonzott a színház felé, ez rossz nem lehet.
Sokadik alkalomra már tudom: Borbás Gabi és Magyar Attila is alakítanak akkorát, hogy a fal adja a másikat. Kisebbek a szerepeik, de annyira-annyira sokat nevetek, hogy a hasam fájdul meg.

A zene még mindig a mindenem, ebben a darabban a dalok, a táncok, valahogy minden a helyén van.

Mr Higgins jól jár Elizával, de a végén simán megérdemelné a hozzávágott papucsot. Ennyire öntelt, magát imádó, másokat észre nem vevő pasi nem is létezik, csak itt, és csak most, csak nekünk.

Eliza olyan határozott, amilyen törékeny, és akkora hang van Tompos Kátya torkában, hogy az hihetetlen. Kicsit nyugatabbra születik, ma már világsztár, de mázlink van, mert a mi sztárunk.

Lelket simogat, és lelket tép Mr Higgins szerepében Alföldi Róbert. Akkor sem jön zavarba, ha énekel, pedig láttam már színpadon, de eddig énekelni még sosem.
Pickering ezredest játszó Cserna Antal dobja fel neki a labdákat, amiket rendre lecsap, ahogy kell.

Vannak felejthetetlen jelenetek!

Doolitle papa a krimóból kifelé, és az esküvője előtt is könnyeket csal a szemembe, annyira röhögök.

Higgins mama mikor Elizával beszélget igazi vagányságra ösztönzi őt.

Eliza egyik legviccesebb a lóversenyen, Mr Higgins feszengő arca ott minden biztosítékot kiver.

A királynő (Verebély Iván) bevonulása közben már fülig ér a szám. Annyira imádom, hogy még mindig játszik!

A szerelmi fájdalomtól kikészült Mr Higgins dala a végén megkoronázza az estét.

Eliza pedig végig, de végig hibátlan, eleinte hibátlanul pimasz, végig fegyelmezett, és higgadtan okos csaj lesz az utolsó jelenetre!

 

A jelmezek közül a báli ruhák a legszebbek, lágyul a szívem, a pasik úriasan elegánsak, a szegénynegyed lakói pedig hitelesen londoni munkások hangulatát idézik.

Rendezte: Puskás Tamás és csapata, örök hála nekik érte 🙂

(már megint jegyet vadászok rá… ezzel nem lehet betelni, és igen, ebben az évadban ez az egyik kedvencem, ritkán látok egynél többször darabot… és még karácsony sincs… 🙂 )

II. Edward – Átrium

1990-et írtunk, mikoron is még a taxisblokád előtt nem oly sokkal, egy sorszámozott királyról szóló darab vált kötelezővé az egész szakközepes évfolyamnak (iskolának?). Még rémlik, hogy valami rusnya piros ruhában látszott csizmás kandúrnak III. Richárd, és baromira csapkodtak egy csapkodásra való ajtót.
Már a szünet elején terjesztette minden osztályfőnök, aki haza mer menni a vége előtt, az hétfőn egy igazgatói intővel lesz gazdagabb.
Én megálltam este apám előtt a nappaliban, és közöltem vele az elkerülhetetlent, életem első intője várható, máris a legfelsőbb szintről… aztán a névsort valahol a taxisblokád közbeni izgalom elsodorta, és megúsztam…

Azóta mindent! végignéztem…

II. Edward: erre nincsenek szavak. Ma ugyan kicsit másképp, de jár nekem és a majdnem felnőtt kamaszomnak is az intő.

 

Update: pár hét eltelt, érzéseim is tisztultak. Már tudom mi az, ami taszított: az erőszak, az a nyers erőszak, ami a színpadon történt: először, amikor a Jordán Tamás alakította főpap kerül megalázott, megrugdosott, kiszolgáltatott helyzetbe, másodszor, amikor II. Ewdard alázza meg a nemesek előtt a nyílt színen a feleségét, majd mikor a szünet előtt agyonverik a szeretőt egy székkel… azt hiszem ez volt az a pont, amikor már nem akartam tudni mi borzalmat tartogat a második felvonás…  – járt még ide ez a kiegészítés, így két hét után.

 

Szentivánéji álom – Vígszínház

Hirtelen és első felindulásból: ez nem szentivánéji álom, ez rémálom volt.

Kezdem a végén, ami viszont egy őszinte pillanat: Eszenyi Enikő még Pukk szerepében, de már abból picit kilépve mondta el: ha ez az előadás nem is tetszett, azért várnak vissza, mint nézőt a többire. Értem, és megértem, főleg az elmúlt hetek viszontagságai után.

Hogy kerültem én ide? Hogy kerültem én ide? Nem 1x kérdeztem meg magamtól, de persze tudom: gyerek osztálya jött, én ugyan nem kértem jegyet, mert a csoportos jegyek valahogy mindig, és kizárólag az erkélyre szólnak, mert úgy költségtakarékos az ajánlat (így persze, idézném a 165 cm-es átlagos kölykömet: ez az este kínszenvedés volt a lábaimnak, mindezt az erkély második sorában…), de ha már úgyis hozom viszem a 13,5 éves kamaszt, akkor megnézem mit néz, így saját akaratomból, önszántamból vettem ma estére jegyet. (klassz helyre, előre, középre)

A magyar tanerő próbálta nekik szünetben megmagyarázni mi történik, de azért vérciki, ha ez az előadásból nem derül ki, vagy ha már nem fog kiderülni (néhány kattintás a weblapra és nyilvánvaló), akkor van olyan jófej a színház, hogy ad letölthető tanári segédletet előre. Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy az egyik szülő nyüzsgött a szervezéssel, és kötelező sem volt, de ha végre színház, akkor ugye lelkesedik az osztály.

A fiam véleménye a végén a kocsiban: Ez egy naaaaaaaaaaaaaagy… (tudja, hogy nem káromkodhat) BÉNASÁG!!! volt.

De ki tetszett kisfiam? Hát a Pukk, mert ő volt a főnök, neki elhittem, hogy béna, de varázsló, és viccesek voltak az álszínészek.

Erre a darabra nagy összeget kellene ígérnem neki, hogy még 1x megnézze… (nem fogok).

És akkor fussunk vissza az elejére.

Meglepően jól kezdődött, szerelmes és kevésbé szerelmes párok a színpadon zsarnok apával, majd az esküvői műsort adó álszínészek érkeztek, akik tényleg, és igazán vicces jelenetben szereposztottak, és játszották el, hogy mit gonolnak a színházról.
Majd elszabadult az előadás, és elveszítettem a fonalat, mikor az egyik pár szökni készült, a díszletbe özönlő népek pedig számomra tök céltalanul kóboroltak. Feltűnt még egy sérült fogadott felnőtt fiú, kinek kigúnyolása (nem szavakkal, helyzetekkel) az egyik mélypontja volt az előadásnak.

Theseus (Király Dániel) csak kiabálva volt képes beszélni, kényszerszerelme Hyppolita (Járó Zsuzsa) pedig kicsit karakánabb volt, mint más szerepében, de hamar elfogyott belőle sztori közben az erő.

A varázslatot balul elsütő Pukk (Eszenyi Enikő) elfeledtette velem, hogy hol vagyok, repített egy álom világba, hozta a humort, és végre színházban voltam. No nem sokáig, mert nem egyedül állt a színpadon, megint benépesítették a számomra nagyrészt statisztának tűnők a teret. Persze keveredtek a varázsitalok, hogy ki-kit kell szeressen, de kevéssé szerettek, mert még azt is hazudták. Attól, hogy a színész a szájával azt mondja, hogy “szeretlek” még nem fogom neki elhinni, ha nem képes átölelni szerelmesen a kedvesét, és nem fogom elhinni, hogy utál valakit, ha csak ordítja és egy félig szétkapott kanapé szivacsával csapkodja.

Elhiszem viszont az előadni készülő amatőr társulat minden mozdulatát, Alap (Stohl András, bár miért  Alap a színlapon, amikor mindenki Mikinek hívja a darbban????) végre játszik. Eljátsza a darab összes szerepét, és mindegyiket eljátszhatná. Tipikusan telefonkönyvet is felolvshat hatása van. Klasszik színész: bármit játszik szórakoztat, elgondolkodtat. A próbán, a rendező – Zsindely – parodizál egy másik rendezőt, ebben csupán az a bibi, hogy a nézők általában nem találkoznak a próbafolyamat közben egyetlen rendezővel sem, így fogalmunk nincs melyik az a hisztérikus rendező, akinek semmi sem jó, mindent előjátszik, és egyébként laza idegbeteg, mire a darab megszületik.
Az amatőr színtársulat kapja feladatként ezen a baljós estén, hogy Shakespeare helyett beszóljon a jelenlegi magyar hatalomnak a “sorok között” civiltörvényezve, de ez valahogy nem áll jól.
Nem tudom, és nem értem mit keres a színpadon ebben az előadásban Gyalu szerepében Hegedűs D Géza: két eset lehet: kirúgják, ha nem vállalja el, vagy ettől függ a megélhetése. Nem azért, mert pont a megalázott öregszínészt kell előadnia (előadja, mert ő ennél klasszisokkal jobb), hanem azért, mert a rendező sem hitte el, hogy egy ekkora művészre rábízhatja ezt a piszlicsáré oroszlánbőgést… nem őrül bele, de valahogy a végén sem őszinte a mosolya. Viszont ezzel a szereppel nekem azt a pozitív üzenetet hozza, hogy bármi is legyen ott kint a külvilágban, a Vígben ő a végsőkig kitart, és első a közönség szórakoztatása, és a jelenlegi igazgatónő Eszenyi Enikő bármit kérhet tőle, támaszkodhat rá. És a végtelenségig becsülöm őt ezért.

A szünet után visszaszámoltam a perceket, durvultak a szexuális utalások, amik kicsit sem zavartak volna, ha nem tudom, hogy fent ül az emeleten egy komplett nyolcadik osztály, kiknek jó esetben a dugás imitálás, és káromkodás a színpadon még sok lehet. Nem is sokat értettek – talán szerencsére – belőle, mármint a többség. A hozzuk el a kistesót projekt is remek volt, nekik azon kívül, hogy az előttük ülő székét rugdosták folyamatosan, még a darab közben is mesélni kellett, azt amit még ülésmagasítóval sem látott, a többit meg nem értette.

Voltak, akik viszont élvezték. A mögöttem lévő sorban ülő középkorú házaspárból a feleség konkrétan a nyerítve röhögést tette műsorra ma este, alig a földszint 5. sorában, ahol még a színpad végén is tuti hallották a színészek. Mellette korát mélységesen tisztelve egy jelentősen idősebb házaspár ült, ahol a néni a köhögést a hányós krákogással vegyítve nyilvánult meg kb 5 percenként… végül nem hányt senki nyakába, de ezt én inkább a szerencsének tudom be. Az influenza szezon közelít, ennyi köhögőrohamos nézőhöz nem volt szerencsém az elmúlt hónapokban… (igen, ha nem tudsz zörgős cukorka, pezsgő, perec és egyéb nélkül színházban túlélni 3 órát, akkor nézz tv-t, vagy videót youtube-on.  És hasonló kategória: ha beteg vagy, add el a jegyed, és ne kergesd az őrületbe azzal a többi nézőt, hogy kitalálja mely kór gyötör a köhögőrohamok során, mi fogja leteríteni a jövő héten őt, és egész családját, mert befertőzted.)

No de vissza az előadáshoz: mikor végre a színtársulat előadhatja a darabját, akkor bejön a papírforma: Stohl András játszik, a többiek hozzák a valódit: amatőrök… az előadás valódi rendezője itt ismét eszembe jut, mert nem értem mitől vicces az, ha egy vézna-béna férfi szereplő magára ránt egy már a darabban használt estélyit, amiből méretileg kiesik félig, majd randán elkenten kirúzsozza a száját… szóval ha csupán a kinézetén röhögünk az már a cél volt… mert ez kb 5 másodpercig vicces… de még kb 10 percet játszania kellene Mikivel (Stohl András) a színpadon… de ez utóbbi kíváló színész ezzel és a saját tehetségével egyedül van… A többi színpadon lévő szereplő is unja az egészet, ásítanak is (nemcsak szerepük szerint).

A darab végén persze Pukk úgy varázsol, hogy mindenki megfelelelő párra találjon, majd jön az örömünnep, amikor minden szereplő hangszert ragad, csak valahogy a karmester marad el… mint ahogy a darabnak sem volt karmestere, aki ezeket a hol vicces, hol szomorú, hol érthetetlen jeleneteket egy érdekes mesévé varázsolta volna (lásd még az értelmező szótárban: rendező).

Sokat elmond még a legvége, az utolsó percek, a taps közben az első sikítós vastaps Stohl Andrásé, a második, és utolsó Eszenyi Enikőé. Megmentették az előadást a totális bukástól. Nekik valóban járt a vastaps!!!

Pál utcai fiúk – Vígszínház

Zenés darab, imádtam a Padlást és a Dzsungel könyvét, akkor a Vígszínházban ezzel nem kockáztatok sokat. Dés-Geszti a zene és a szöveg, jó párosnak tűnik. Már csak a jegyek beszerzése állít kihívás elé, de éljen a Pozsonyi Piknik, oda azért vittek a színházak a maradékból.
Így november elején irány a belváros!
Mivel szerencsétlen módon ez kötelező olvasmány szinte minden suliban, így a kiskamaszban még élénken él ennek kötelező mivolta, ráadásul még nagyon zenés is, így ő kihagyja, megyünk a naggyal kettesben 🙂
Már van másfél éve, hogy nem jártam a Vígben, így jóleső érzéssel lépek be, és még a helyünk is, ugyan hátra szól, de legalább van székünk, és nem pótszék és nem is a lépcsőn üldögélős állójegy. Moccanni nem lehet annyian vagyunk. Mögöttünk iskolás lánysor, kik megkérik óriásfiam, hogy húzza össze magát. Említem, hogy genetika: ekkorára nőtt, ő is kifizette a jegyet, kényelmesen, nem szorongva fog ülni. Nem lettem népszerű, szünetben cseréltünk, így aki látta az első részt, az most majd elképzeli a másodikat, és fordítva.
A darabból három kiemelkedő szereplőt jegyeztem meg: Boka, Áts Feri és Nemecsek alakítóit. Ők mindent tudnak, amit az író és a darab rendezője elképzelt. A díszlet kreatív, látszik, hogy inkább a játék a fontos, és hogy legyen előadás, mert a berendezésre azt is mondhatnám, hogy minimál. Ettől viszon jó sokan is elférnek látványosan a színpadon.
Régen olvastam a könyvet, nekem kicsit kusza, hogy van egy csapat, akit Boka irányít és van egy gittegylet, akit meg más. És ez valahogy okoz bennem némi káoszt a sztori közben, de nyilván nem voltam elég olvasott.
A dalok fülemnek kedvesek, bár nem mindig értem a szövegeket, de a slágergyanúsak tökéletesek. Már az elős felvonás alatt tisztán kiderül, hogy Boka és Nemecsek az összes nézőtéri kamaszlányt megfőzte, és megette, imádják őket, elég megérdemelten.
Ügyes a Füvészkertben lévő tó a színpad elején, és klassz, hogy véletlenül sem esik bele senki, csak amikor éppen ideje van.
Sokszor olyanok a jelenetek, hogy paramamiként aggódom: le ne essenek, meg ne üssék magukat… tudom én vagyok már megint a helikpter…
Áts Feri is befut a piros ingesekkel, itt egy halk sikoly, mert pont egy hete láttuk Józan Lászlót az Őrült nők ketrecében aprócska rózsaszín bugyiban pompommal a fenekén, és átlátszó angyal szárnyakkal, és bármennyire is a Pál utcai fiúk jelenetében futnak be, ez valahogy helyből etereli a gondolataimat. Nem tart sokáig, de a két vagány alvezére sokkal határozottabban pirosinges karakter, mint ő.
Aztán ahogy finomul a lelke a szerepben, úgy illik már bele teljesen a Pál utcai álomvilágba.
Amikor csapatosan énekelnek, táncolnak, azokat a részeket ismét nagyon szeretem, jó látni, hogy nem marad ki senki, mindenkinek jut legalább egy-egy sor.
Valahogy fordítva vagyok összerakva, de folyamatosan azon drukkolok, hogy “ugye itt a Nemecsek nem hal meg?!”… de, és nagyon fáj… sokkal jobban, mint olvasva… lehet, hogy ciki, a full kamasz brigád között ücsörögve, de törölgetem a könnyeim.
Hosszú a taps, néhányan felállnak, és van ráadás dal is, igazán kitettek magukért a szereplők, a kamaszlányok pedig nem hazudtolják meg életkoruk: teli tüdőből sikítanak egyre inkább, ahogy haladunk a tapsrendben a főszereplők felé. És ez így is van jól, nekik készült ez a mű, és nekik játszották a fiúk.
Olvastam valahol, hogy Marton László rendező miatt, akár le is vehették volna műsorról. Kár lett volna érte, senkit nem érdekelt aznap az eset, hogy ki rendezte, egyszerűen mindenki azért ment színházba, mert ezt szerette volna látni, és jól akarta érezni magát.
Örülök, hogy bejutottunk és láttuk. 30 év elteltével, mivel már nem kötelező, felmerül, hogy talán el kellene újra olvasni a regényt 🙂 (tudom, ott is meghal Nemecsek és ez egy cseppet visszatart).

Mamma Mia – Madách Színház

Jegyet szerezni rá a lehetetlen varázslat kategrória, de aztán kiderül, hogy ez csak a híre, a Pozsonyi Pikniken az esélytelenek nyugalmával odasétáltam a pénztárhoz, és pont az 5. sorba középre olyan pöpec jegyet kaptam, hogy csak pislogtam. Nyilván az árán is: elöl ülök, és hypolt darabot nézek. Ennyiért már lehet akár jó is!
Filmet nem láttam, nem éreztem, hogy bármilyen előképzettség lenne a feltétele a nézőtérre lépésnek, így annyit tudtam, hogy van egy film, Abba dalokkal, és ebből lett a nagy sikerű színdarab.
No fussunk neki, jussunk át a tömegen, anyu erősíti bennem a 70-80-as évek kora gyerekkorom hangulatát.
És most ugrok a végére, és ez azért mázli, hogy nem a szünet idejére… ugyanis volt egy olyan vonzó érzésem, hogy nekem a szünetben sürgősen haza kéne jutnom, mert ennél még az is jobb, ha alszom, és bekapcsolok a youtube-ról Abba számokat.
De nem, igaza volt anyunak, már megint többet várok. Élvezzem a zenét. És élvezem az Abba koncertet magyarul. Annak tökéletes, csak a dupla áron vett jegyek (mert máshol jó darabokat nézhetek ennek a jegyárnak a feléért) fájnak.
No akkor az abbamagyarul koncert erősségei: az Abba számok, és a sanszosan élőben tolt ének + zene. (a mögöttem lévő sor ugyan fél play-backet emleget, de nem vagyok szaki, hiszek a végén hajladozó karmesternek).
Fussunk bele a sztoriba: van egy húsz év körüli lány, aki masszívan férjhez akar menni, miben senki sem gátolja, de ennek apropóján találja ki, hogy az anyjára hozza a frászt, és meghívja 3 fiatalkori szerelmét, ugyan derítsék már ki, hogy vajon melyik is az ő apja valójában.
Kicsit szarban van a 3 jelölt, mert a főhőst játszó (Muri Enikő) színésznő nem egy kihallgatótiszt, mégis sikerül kellemetlen szituba keveredniük egymással is ennek okán. A 3 apából kettőt sikerül felismernem: Sasvári Sándor, Hajdú Steve és még valaki, akit szánom-bánom meg sem jegyeztem. Kicsit pislogok, amikor el kellene hinnem, hogy Sasvári apukát játszik a nagypapi stílusában… Gallusz Niki 20 éve megesett anyuka, aki egy görög panziót üzemeltet, és két lökött gyerekkori barátnője (kikkel régen bandában nyomták az Abba slágereket) is segíti az esküvő előkészületeit. Egyikük, Sáfár Mónika és Hajdú Steve között azért felrobban néhány halvány humorbonbon tök jó értelemben, lassan a mosoly is előmozdul… de nem tart sokáig… Van egy rész, ahol buliznak, és Détár Enikő énekel, sőt még táncol is. Imádom a hangját, de hogy nincs kondiban, az eléggé zavaró: a kb 2 perc után simán oxigénpalackra lehetne kötni, annyira kifullad.
A táncosok, a fénytechnika és a dalok viszik előre a showt.
Óriási hibának látom, hogy a bugyuta történet prózai részeit egymással ordítva mondják, akár egymás hátának is, majd jön egy dal, szigorúan a közönségnek, meghajlás, taps, kifut, jön két újabb szereplő, 3-4 átordított mondat, dal, elfordul, énekel a közönségnek, meghajol, kifut… és ez így megy tovább… Oké, a végén megállunk, esküvő lesz, csak a kislány gondolta meg magát, de anyuka kiválasztja a régen már kiválasztottnak kellett volna lennie típusú pasit, és gyorsan hozzá megy, mielőtt az megint eltűnik.
Az eredeti vőlegény, akár a tánckarban is suhanhatott volna, annyira nem emlékszem rá, és vessetek a mókusok elé, Muri Enikőnek szép hangja van, de igazán a végén a tánckarral, ott látom az igazi helyén.
Majd jön a megfejtés, hogy mi a tökér akarja ezt mindenki látni: a végső bulika érkezik, és Gallusz Niki már ordít is (mint előadás alatt végig), hogy lehet menni a színpadra… és ekkor akinek fényképhiánya van a közösségi médiában, az rohan, aki pedig színészsimogatóban még nem járt, az most bepótolja. Nincs az a helyzet, hogy fel tudnának vonszolni, az így vegyes tömeg lentről nézve viszont nagyon vicces 🙂
Nem mentünk haza, mert Abba számokat jött anyu hallgatni, bölcsen megnézte előtte a filmet, szerinte abban sem volt nagy sztori.
Én örültem, hogy vége, és ismét nem járok errefelé évekig, majd ha játszanak olyat, ami valóban színházba való. Ezt nyomhatták volna bármelyik művházban is egy csepp plusz technikával. Azóta, ahogy olvasom elindultak sportcsarnokokba, ott szerintem jobban előtérbe kerül ismét a koncert hangulat, mert már a normál színpadon is csak ordítva tudtak kommunikálni, egy még nagyobb térben még ennyi sem lesz hallható a darabból.
Végre irány haza, még a dalok a fülemben csengenek, de a történet részletei már a kapuban távotak a szívem környékéről, mert a lelkemig nem jutottak el.

Az utolsó óra – Rózsavölgyi

Sosem jártam még itt.
A hely hangulata máris visszaidézi a kort, ahova készülünk. Csendes segítők, ruhatár, minicukrászat a kávézóban, és végtelen kedvesség! (még a limonádét is szívesen elkészítik édesítővel cukor helyett, így már tudom, hogy nem fogok lefordulni a székről menet közben és szomjan sem maradok).
Egyedül érkezvén a színpad mellett ülök le, pont az egyik közlekedő útvonal kezdetén, így igyekszem összehúzni magamat.
Freud érkezik a színpadra, kit a nagyszerű, csupaszív Jordán Tamás játszik el, nem sokkal később Zsófi kutya ugatása jelzi, hogy a nála jóval fiatalabb, de nem kevésbé felkészült vitapartner Lewis professzor jön, kit Alföldi Róbert személyesít meg.
Van egy üresen hagyott nagy fotel a kávézó asztalai között, és ez mindent meghatároz, hiszen a dráma közben a teljes teret bejárják a lélek ismerői, ott vagyunk velük 1939-ben, amikor kitör a háború… De nem csak a háború tör ki, elkezdődik egy lenyűgözően érdekes és sok helyen humoros beszélgetés a két szakember között. Van-e Isten, vagy nincs. Hiszünk-e, és ha igen, akkor miben. Miért kell menekülni a nácik elől gyorsan összecsomagolva, mit jelent a vallás, kinek mit jelent a vallás…. Nem mozdulok, kapkodom a fejem, de a testemet nem tudnám két lábra állítani. Annyi, de annyi történet kiabál ki a szívemből… Van egy pont, ahol megállok, és megáll Lewis professzor is. Amikor a testvéréről beszél, akitől óvódásként olyan ajándékot kapott, ami végigkíséri az egész életén… Ott sikítozik a szívemben az én testvérem, akinek én nem voltam jó testvére, pedig lehettem volna. Ő akkor is szeretett, amikor én magam nem voltam szerethető állapotomban kamasz éveim során. De vannak tragédiák, mindenhol vannak tragédiák: a lövészárokban, a kórházakban, az utcákon, Lengyelországban…
Mikor még a játék elején megszólalnak a légvédelmi szirénák halkan elharapom a nyelvem… sokszor kérdeztem anyukámat, hogy miért is a mamáék laktak a legkisebb, nem komfortos lakásban a Visegrádi utcában. Miért, amikor két gyerekkel mehettek volna tágasabb, kényelmesebb lakásba… és ekkor anyu mindig türelmesen elmondja, hogy a háború után a mamának választania kellett, és ő maradt. Maradt, mert az életet választotta. Két pici lányával azt a lakást kérte, amelyikből a leggyorsabban elérhető futva a pince, ha megint jönnének a bombázások, mint 44-45-ben.. A szemem előtt futó képek már a lövészárkoknál járnak, Lewis professzor lelkének darabjait otthagyta, de bajtársának édesanyját befogadta, és olyan szeretetben élnek, miről Freud nehezen tudja elképzelni, hogy nincs benne érdek és szex. Hamar szóba kerül ismét, hogy van-e Isten, ha van, akkor miért nem segít. Hiszen Freud is beteg, 83 éves, és szájrákkal küzd, óriási fájdalmakkal, pokoli napokat él át élete utolsó napjaiban. Lewis professzor még mindig a hitbe kapaszkodik, de az érvei elfogynak, mert ha van Isten, akkor az hogy engedhette meghalni Freud 5 éves gyermekét, hogy engedhette, hogy a nácik már annyi ártatlan embert megöljenek (és még csak 1939-ben járunk, a háború nyitónapján). A rádióban Chamberlain beszédét kapjuk el, aki még bizakodó, és határozott: Angliát nem félemlíthetik meg a németek! A náci német életmód, ide nem kerülhet át.
Valakinek mindig igaza van… Hol Freud, hol Lewis mondja el érveit, és mindig, valahogy mindig annak hiszem el, aki éppen érvel. Mert az érveik meggyőzőek, alaposak, és rengeteg érzelem, indulat fűti őket. Jól ismerik egymás munkásságát, de kevéssé ismerik egymás emberi oldalát.
Beszélnek a diktátorról, akit nem lehet megállítani, még Isten sem segít. Sőt, a legnagyobb hívő, aki minden vasárnap templomba jár, az maga Hitler… és akik nem járnak azok mitől rosszabb emberek? A zsidók mennyivel érnek kevesebbet? Csak úgy záporoznak a kérdések…
Mindkét kezem remeg, a lábaimba kapaszkodom, mert a diktátor itt él közöttünk… nem 1939 van, hanem 2017, és az emberek most sem hiszik el, hogy ebből mekkora nagy baj lehet. Az idős és a fiatal professzor az elveikről vitáznak kultúráltan, egymást nem legyőzni, hanem meggyőzni szeretnék. Nagyon nagy különbség.
A legnehezebb pillanatokat egyetlen egy dolog menti meg, a humor! És ez az előadás még ezt is megadja, hogy nevessünk közben, és ne féljünk, ne a múltat kutassuk, hanem a jelenben akarjuk megélni, és ha lehet megváltoztatni a véleményünket.
Alföldi Róbert nemcsak saját magát, de Jordán Tamást is kíválóan rendezte. Az előadás végén az valahogy nem ért véget… vittem haza a történet szálait magamban tovább.
Külön élmény, egy komolyabb darab után, amikor a szereplők oldottan, nem feszengve a nézőktől hajolnak meg és még egy pici bolondozás, és mosoly is belefér. A mosolyukat hoztam haza az előadásról a  gondolataim mellé, mert nekem ez adja meg a reményt.

 

Primadonnák – Játékszín

Vidám darabot kerestünk, és leltünk sok szépet és jót a neten erről az előadásról.
A cél a vidám, végigröhögős este 🙂
Nagy Sándor és Szente Vajk a két főszereplő, kik erősen kétséges sikerű Shakespeare színészek, éppen éhen nem halnak, de már nem sok kell hozzá. Színésznek nem csapnivalók azért, de éppen Shakespeare műveire kicsi az igény.
Éppen utaznak, mikor is lehetőséget találnak egy újsághirdetésben, ahol gazdag néni keresi elveszett rokonait. Színészeink nagy lelkesen bevállalják, még akkor is kitartanak, amikor kiderül, hogy a rokonok erősen a női nemet erősítik.
Leo mindent bevállalna, de Jack folyamatosan próbál kibújni a női szerepkörből, és menekülni a helyzetből. Neki jutnak a legnagyobb poénok, de Leo szerepében Nagy Sándor arcjátéka feledhetetlen.
Linda (Lévay Viktória) és Audrey (Földesi Eszter) rögtön barátnőikké fogadják őket. Linda pap udvarlója Duncan (Sághy Tamás) folyamatosan gyanakszik, hiszen ő is az örökség miatt szeretné beudvarolni magát a családba.
Leo és Jack egyre bonyolultabb helyzetbe kerülnek, mikor a valódi rokonok érkezése várható, sőt már dupla  feladatuk van, saját valóságos színészként is feltűnnek. Itt már elszabadul az őrület, mert akár percenként is váltanak férfiból női szereplővé, majd vissza, és rohanunk a vég felé… Megkavarja még a viszonyokat egy levél, ami a levelek színpadi sorsának megfelelően nem oda érkezik útja során, ahová szánták, és így hőseink még nagyobb szarba kerülnek… Színdarabban színdarab: Shakespeare művet kezdenek próbálni a családtagokkal, a próbákból a Vízkereszt jeleneteire ismerek, de időnként kevésbé látok az első sorból, mert a nevetéstől kicsorduló könnyeim törölgetem.
Megérdemelték az alkotók és színészek a hatalmas tapsot a játékuk végén!
Remekül szórakoztunk! Így nem szabad kihagyni a rendezőt sem, aki remek karmesterként színpadra állította a darabot: Szirtes Tamás

Indul a bakterház! – József Attila Színház

A film az alapmű.
A színházban a bakter Mikó István. Őt nem lehet nem szeretni, ő nem lehet rossz, bármit játszik, bármit mond. Végtelenül profi, és végtelenül szereti őt a közönség.

A bakter megéri a pénzét, a színdarab egyetlen olyan figurája, akinek valóban elhiszem, azt, amit mond.

És itt elfogytak az érveim…

Beértünk  a színházhoz, és már bemenni sem sikerült, mert az előttünk tornyosuló gyerekcsoportnak nem osztották ki a jegyeket, hanem a tanárok elöl egyesével csipogtatják le mind a kb 50-60 db-ot, így eme tömeg torlaszolja a bejáratot. Türelem, türelem… majd jön a következő, életkorban +1-2 évvel idősebb csoport, nekik már van jegyük, de ők sincsenek kevesen. Bejututnk, de ismét akadály, a csoportos kabáttól szabadulás… Addig elmegyünk a büfébe… (utolsó lehetőségünk), és megleljük a mosdót is.

Kezdés előtt többen azon gondolkodunk, hogy vajon a diákok (hátsó 5-6 sor + az emelet) tanárai, akik kiválasztották nekik ezt a darabot, vajon mesélték-e a történetet, vajon látták-e a filmet, vajon nem-e azért jöttek, mert muszáj volt…

Aztán elkezdődik az előadás, és érkezik Bendegúz, ki 45-50-nek néz ki, majd visszafiatalodik ugyanő gyerekként. Olyan nehezen formálja a szavakat, hogy időnként sajnálom. Amik a filmbéli Bendegúznak igen jól álltak mondatok, azok a felnőtt, de erősen gyereknek látszani akaró színész szájából fájnak. Hogy is mondták régen a Megasztárban? Igen, megvan: nem jön át!

Majd jön a lókupec (Nemcsák Károly), és elkezdi rázni magát a színpadon. Nem, nem jutott eszembe a Szomszédok, mert ott még egészen  emberi kinézete volt, még akkor is, ha az ipari hülye szerepét osztották rá. Itt kegyetlen. Kegyetlenség a közönséggel végighallgatni.

Előfordul még a színpadon a bakter felesége és anyósa, el nem tudom képzelni mit kerestek ott, azon kívül, hogy a filmben remekül szerepeltek, de itt a színházban túltolták rajtuk a sminket, de ez sem segített rajtuk. Egyetlen megjelenésüket sem tudtam megérteni, hogy miért vannak abban a szituációban a színpadon.

Végigkísérte a darabot egy jóhangú harmonikás élőben, aki még szimpatikus is lett, próbálta kicsit feldobni az amúgy tök lapos nézőtéri hangulatot (hátulról azért beszűrődött, hogy a gyerekcsapatok a gyatra előadás ellenére saját magukat elszórakoztatták, így legalább nekik vicces-vidám lett az este).

Szünetben kétfelé húzott a szívem. Kisebbik gyerekemmel egyetértésben: szökjünk haza megnézni a filmet. Nagyobbikam: talált benne néhány poénos jelenetet (nem volt sok, de megjegyezni nem tudtam a felsorolást) és a filmet nem látván, kíváncsi lett a végére.

Szóval nem adtuk fel, nem jöttünk el, és bíztunk. Én Mikó István bakter játékában, a többiek a jószerencsében, a kisebbik kamaszom diszkréten a vállamra dőlve próbált csukott szemmel pihenni.

Ekkor érkezett a színre a Csámpás Rozi, aki szintén a másik két asszony szintjét hozta. Pécsi Ildikó sikítva kirohant volna, ha ebből két percet is megnéz, annyira szánalmas volt. Ha egy színdarab arra épül, hogy utánozzuk le a lehetetlent, és nincs benne egyetlen önálló gondolat, majd röhögnek a nézők a pénzükért a film kultikus mondatain, a színészek meg azt jól begyakorolják, és elmondják többször… háááááát… most mondom: nem lesz vicces.

Végül szereplőhiányos lehetett a sztori, mert még a harmónikás is beállt játszani… mélyponton voltunk ismét, de az órát tekintve, már ott tartottunk: nem lehet sok hátra… az előadásból nem is volt sok, de még ki kellet jutni az épületből a levegőre…

És utána elmondani sokszor: ezt a büdös életben nem nézzük meg itt még 1x, és csak az ellenségeinkek ajánljuk, de nekik jó szívvel ám! 😉

Ez a darab fájt. Nemcsak az ócskasága miatt, hanem anyagilag is. Nem sajnálom, ha van értelme az estémnek, de ez kidobott pénz volt.

Futótűz – Radnóti Színház

Nem, nem és nem!
Ezt a darabot képtelenség még 1x végignézni. Beleszakad a szív és beleszakad a lélek. Csak a könnyek vannak, nem lehet elindulni haza. Fáj, fáj minden mondat, fáj minden mozdulat. Lehet sírva, nyüszítve, énekelve túlélném a hazautat?
Előadás még így nem hatott rám. A legnehezebb felfogni, a szívemnek befogadni: EZ MEGRÖTÉNT ÉS NAP, MINT NAP MA IS MEGTÖRTÉNIK!
Semmi sem segít, csak a szeretet, és az információ, hogy lássák, lássák minél többen, hogy milyen az a világ, ami nem olyan nyugisan biztonságos, mint itthon. Ahol nincs biztos hely, ahol a fegyvereket úgy viszik magukkal az emberek, mint itthon a BKV bérletet, ahol természetes a halál, nem számít az ember élete. Ahol a nép szenved a politikusok hatalmi harcai miatt, de ott nem a bolt zár be, nem a munkahelyen lesz szarabb a fizetés, ott kilövik a házakat, tömegesen ölik meg azokat az embereket, akik nem úgy gondolkodnak, nem úgy élnek, ahogyan ők.
A nőknek még nehezebb! Nekik ott nem szabad tanulni, pedig tanulni kell, különben nincs esély. Nincs kilátás semmire, csak a kiszolgáltatottság a férfiak világában. A hagyományokkal szemben elinduló Nawal (Kováts Adél) szenvedélyesen viszi végig élete történetét, életének legfontosabb állomásait, gondolatait, fordulópontjait bemutatva. Másik síkon a közjegyző (László Zsolt) terelgeti, vezetgeti a megoldás felé Nawal lányát és fiát, amit egyetlen helyen találhatnak meg: a múltban. Meg kell találniuk édesapjukat és bátyjukat egy olyan világban, ahonnan édesanyjuk kimenekítette őket már születésük után nem sokkal.
Minden lépésük, minden döntésük egy-egy újabb epizódot hoz elő édesanyjuk életéből, történetéből, amiből az a szörnyű kép, az a borzalmas igazság kerekedik elő, amire senki sem számít. De Nawal megígérte legidősebb első gyermekének, hogy “örökké szeretni fogja, minden körülmények között”. Ami ebben a lehetetlen küldetés Nawal számára az örökké és a körülmények, és ő a szeretet hatalmával még ezt is teljesíti, még a gyermekeinek kiadott feladat is bevégeztetik, meglelik testvérüket, édesapjukat, és múltjukból talpra állva, már tudják honnan jönnek, így láthatják, hogy merre van az útjuk.
Egész vándorlásuk, belső lelki menetelésük során a közjegyző segíti őket, kire édesanyjuk e feladatot rábízta.

Nézőként befogadni a történetet kívülállóként lehetetlen, viszont beszippant a történet. Ott vagyok velük a szülői házban, az úton, a menekülttáborban, az utcákon, a lerombolt házak között, a börtönben és még megannyi helyen. Beleránt a helyzet, és én is menekülök velük.
Ezt a fájdalmat nem lehet túlélni. De át lehet élni. Egyszer egy életben. A színészek, ezt minden olyan este átélik, amikor Nawal beáll a koporsóba, és elindulnak a nézők a nézőtérre gyanútlanul. Nincs az a határon érkező menekült, akinek ne lenne saját tragikus története. Mindenkinek van egy saját története. Mindenkinek van egy döntése, amellyel út közben, vagy végén találkozunk vele. Két érzés keveredik bennem: akarom tudni mi történt vele – és sanszosan belehal a lelkem, vagy csak felületesen, de segítek, olyan opció az előadás után nem létezik, hogy becsukom a szemem, és nem léteznek. De léteznek. Ott állnak a határainkon, ott vannak úton, ott vannak a szívünkben, lelkünkben.
Alföldi Róbert olyan kemény történetet vitt színre, amibe a színészek minden este belehalnak. Elképzelni sem tudom azt a hetekig tartó próbafolyamatot, amiben minden alkotó lelke ott volt, majd elindult haza, és vitte magával az érzéseket.
Hetekkel ezelőtt láttam, de még mindig nem tudta a szívem elengedni azt az estét.

Aki kiejti a száján, hogy Migráns, hogy nem kell nekik segíteni… az nem tudja folytatni a mondatot… azon kívül, hogy fél tőlük… pedig attól kellene félnie, ami elől ők menekülnek.

Alföldi Róbert! Köszönet ezért a darabért, ez az, amit receptre kellene írni kötelezően az összes gyűlöletet szító politikusnak!

Hetek teltek el… újra kell néznem ezt az előadást… edzésben kell tartani a szívemet-lelkemet!