Házasság Palermóban – Nemzeti Színház

Az első, ami helyből eszembe jut erről az előadásról (és bocs mindenkitől, akinek szupermami az anyósa…), hogy “vannak azok a szerencsések, akik árvával házasodnak, így nem kell anyóssal találkozniuk”. Nekem az összes anyósvicc a szívembe talál…

Aztán a nevek, akiket nem lehet kihagyni: Bodrogi Gyula, Blaskó Péter, Bánsági Ildikó, Tompos Kátya, Györgyi Anna…

Megérkezünk, és már nem büfézünk, amikor hirtelen lakodalmas násznépnek néz minket két szereplő is azonnal. Be sem jutottunk még a nézőtérre, de már tudjuk, hogy a lagzi lekésve, mert az tegnap volt, és a ki-kicsoda megfejthetetlen rejtelmeit kezdjük kapisgálni. (olasz nyelvtudás kéne, úgy egyszerűbb lenne az élet, de az éppen nincs kéznél)

Akik vártak minket már az előtérben: Giacinto, az ifjú mamakedvence papucsférj (Bakos-Kiss Gábor),  Colombina szobalány (és fő intrika) – Györgyi Anna, majd a jobb oldali lépcsőn elkezdi lehordani a fél díszletet (majd kiosztja a nézők között, hogy hordják csak be a színpadra) a családi csalfa barát – Brighell (Farkas Dénes).

Mire beérünk, és mindenki keres magának egy szimpatikus helyet (tériszonyosok az első sorba, a félősek – jujj mi lesz, ha közelről rámnéz egy színész… hátrébb), no addigra a három már körülöttünk jövő-menő-beszélgető szereplőtől nagyjából megtudjuk, hogy tegnap itt esküvő volt, a családi barátra mindig lehet számítani, és fontoskodásban a szobalány simán nyerné a világbajnokságot.

Minden a helyén, így megismerjük a ház urát, Anselmo Terrazzanni  grófot (Blaskó Péter!!!), akinek egy komoly szépséghibája akad: vakon gyűjti a régiségeket, ezen még a lupéja sem sokat segít, minden kacat kell neki, ami kicsit is ótvar-réginek néz ki. Ez élete értelme, mellette akár a világháború is kitörhet, konkrétan azt sem venné észre. Hogy vette észre, hogy a fia megnősült? Kért hozománynak a menyasszony apukájtól 20.000-et, amit annak rendje és módja szerint pénztemető hobbijára kezd el kiszórni az ablakon. (felmerül benne, hogy lehetne még egy fia, és akkor még egy huszast leakaszthatna valakiről… no comment) Ebben leginkább Brighell van segítségére, aki érzi, hogy hiába jóbarát, ő biza megkopasztja az öreget. A terv már a fejébe is szállt.

A család már az esküvő másnapján a női konfliktus közepén találja magát: Isabella grófné (Bánsági Ildikó) lenézi a menyét Doralice-t (Tompos Kátya, a vagány!), mert az nem nemesi családból érkezett, csupán egy gazdag kereskedő lánya. Ebben a lenézésben az sem zavarja különösen, hogy a lány által érkezett pénzből lesz neki csini új ruhája, és ebből a vagyonból szórja el a pénzt új ékszerre is. (ezt beveszi a gyomra). Doralice viszont fiatal, és baromira unja, hogy még mindig csupán egyetlen gönce van, az esküvői ruci, és a család nem tartja fontosnak, hogy ő is új ruhához jusson, pedig totál lenyúlták az örömapa – Pantalone-tól (Bodrogi Gyula) kapott lóvét. Az öreg a “régiségekre” költötte, az öreglány meg ruhára és ékszerekre.

Doralice először a férjénél próbálkozik, hogy ne kelljen élete további részét a mennyasszonyi báli ruhában töltenie, de ennyire mamakedvence, pipogya, életre képtelen fickóval ritkán hozza össze a sors. Simán átpasszolja a feladatot és a felelősséget az apjára, aki viszont csak a romhalmaz tárgyait simogatja, és a legtutitbb helyre irányítja, a drága anyóshoz. No, ő viszont kicsit sem önző, így inkább mindent magára költ, és némi noszogatás hatására dob némi aprót a fiának, hogy abból öltöztesse fel a menyét. Ebből azért lesz némi ajtócsapkodás, sőt a szobalány sem érzi, hogy a nagyságos grófnén kívül mást is ki kéne szolgálni, tehát beint az ifjú feleségnek, sőt vissza is pofázik, amiért nem túl diplomatikus probléma lezárásként Doralice pofonvágja. Besértődik, és megy a grófnéhoz, és már feketíti is az új asszonyt. A helyzet mérgesedik, így segítségre van szükség, így ír is Doralice a papájának, hogy érkezzen, de gyorsan, mert baj van ruha ügyben. Jön is az öreg, ad is rá lóvét, és azt kéri a lányától cserébe, hogy a családi béke érdekében béküljön ki az anyósával. Ettől szarabb ötlete ma este már nem lett az öregnek, de ehhez ragaszkodott. A bocsánatkérés kivitelezéséhez Anselmo gróf nyújtja segítő kezét, de addig szerencsétlenkedik, míg Doralice önállósodik, és “bocsánatot” kér, mondjuk abban nincs köszönet, így a drága mama még jobban felhúzza az orrát, és távozik.

A pipogya férj mindent szeretne és egyszerre: a békét az anyjával, és a békét az asszonyával. Fel sem méri, hogy ez a science fiction kategróia.

Mindeközben Brighell már jó úton jár, hogy megkopassza Anselmo-t, el akarja neki adni a szarkofág kilincset, a palermói leplet és még megannyi gagyit. Ehhez szüksége van egy örmény gyűjtő-kereskedőre, és ezzel a széhámossággal látja biztosítva a jövőre vonatkozó anyagi terveit. Beszervezi a sértődött Colombinát, aki beöltözik a kedvéért, hogy bosszút álhasson a családon és nekiáll örmény ószeresként alkudozni.

A helyzet egyre fokozódik, Anselmo bármilyen békítési kísérlete kudarcba fullad, Brighell már a pénzt szinte a markában érzi, úgy megvezette a grófot, a két főhősnő pedig már annyira utálja egymást, hogy a férj lassan belebolondul, de még előtte elrohan apósához, a józan paraszti ésszel megáldott kereskedőhöz, hogy jöjjön, és segítsen békét teremteni.

Jön, lát, és feladja, majd átpakolja a feladatot a szintén alkalmatlan Anselmo-ra. Közben lebukik Brighell és Colombina csele, viszont a két harci fél is kezdi feladni állásait, na nem könnyen. A grófné megoldása a helyzetre, hogy nyúlcipőt húz, és követeli a saját jussát, majd ő elköltözik, és megoldja egyedül alapon, míg Doralice csupán élni szeretne szerelemben a férjével nem veszekedve.
A bölcs kereskedő megoldása: kettéválasztani a kecót, kap mindenki egy kis lóvét tőle, majd a többit oldják meg maguk. Mi adhat feloldást? Az idős-fiatal párharcra?  (igen, a legnagyobb probléma, hogy az anyós öreg, és a meny a bocsánatkéréskor erre hivatkozott… mi másra :D)

Végül a fiatalok bulizni kezdenek a mama költözési ötletére, aki már érzi, hogy itt nyertes nem lesz, és a menyének felé nyújtott békejobbját végül elfogadja.

Nevetünk, meglepődünk, sírva röhögünk, majd meghatódunk… és sokszor magunkra ismerünk. Igen, anyós ügyben 20 év tapasztalatával nincs mese: itt az igazság, vesszen az öreglány, és majd ha lejjebb adja, és már nem esik az orrába az eső, na majd akkor, de csak akkor beszélhetünk, és nem a bocsánat kérésről, nem, hanem a normális viszonyról, ami általában csak simán iszony.

1 méteren belül a színpadon a művészek, különleges élmény az első sor a Gobbi Hilda színpadon.

A büfé extra furán működik: előadás előtt az 1 üveg víz + sonkás szendvics 1.040.-, a szó szerint ugyanez a szünetben 950.-. Kiírva az árak sehol, de huhogjak, mint a bagoly, ha én ezt értem.

Lelkesen elhoztam egy szórólapot, hogy mégis megnézzem kiknek köszönhetem ezt a mai klassz estét, majd kicsit rácsodálkoztam, hogy minden szereplő és alkotó raja, kivéve a rendező neve. A gugli a barátom, így az utókornak ide vésem: rendezte ezt a korabeli vígjátékot Kiss Csaba.

 

Somnakaj – Nemzeti Színház

Somnakaj: roma lány, születésétől a lagziig tart a kerettörténete. Vacakul indul a bébikor: már a szülésbe belehal az anyukája, apukája meg a nagynéni kérésére sem passzolja le a kislányt. Mire felnő, a zene körbeéri az életét, jó hanggal, szinte nulla önbizalommal, de baromi nagy életkedvvel kezdi a felnőttséget. Mehetne a helyi kórházba takarítónőnek, de a faluból cseppet kinézett dokinő a fővárosba zavarja, ahol a fia már “megcsinálta a szerencséjét”. Somnakaj jön, lát, és romkocsmát takarít. Belefut Misibe (a dokinő fia), aki már klippet forgat vele, és noszogatja, hogy újra felvételizzen a konzervatóriumba, mert klassz hangja van, és a zene a vérében csobog. Mint minden romantikus egyszerű sztoriban a fiatalok gyorsan egymásba szeretnek, majd a drága apuka részéről van némi huza-vona a házassági engedély megadásával, de győz a zene + pia kombó. Jön a lánykérés, esküvő és gyors finálé.

Nem bonyolították túl a témát, még akkor sem, ha belekerül a “hogyan utáljuk ki a nemcigányokat a faluból házvásárlás okán”, “te csak arra vagy jó, mint az anyád: takarítani”, “menj tanulni, mert különben nem lesz belőled semmi” és a klasszik: “asszonynak otthon, a konyhában a helye”. Somnakaj – messziről, szemüveg nélkül, a balkon (mi a faxért nem erkély???) sokadik sorából Trokán Annának látszik, de ez kevéssé biztos, mert az egész színházban nem fellelhető az aznapi szereposztás. Az apuka, a genetikaliag zenefertőzött: Gojma – Kovács Antal, aki a legszebben a bús-szomorú dalokat tolja. A nagypapi: Sanya tata, a cseppet autista dohánypapírrajongó: Balogh Lajos. A doktornő (kinek egyfia Misi): Falusi Mariann, az elvándorolt fia: Misi: Oláh Gergely (minden megmozdulása olyan sikoltozás, mintha a Beatles nézett volna be hozzánk, és előzenekarnak betolta volna Elvist…). Zsáró, a nagynéni: Papadimitriu Athina, aki non-stop a doktornővel vitatkozik. A modern, haladó világ, és a saját hagyományai viaskodnak.

Szakcsi Lakatos Béla viszi a showt, a csúcsponton Falusi Mariann énekel vele egy brutálisat, abba sem hagyhatósat.

Az előtte beérkező hegedűsről az egyetlen klasszikus jut eszembe: segítsünk már neki egy fűrésszel, hamarabb szabadulunk. A színpadon folyamatosan játszó zenekar viszont profi, a világ bármelyik színpadán vastapsot érdemelnének a zenészek és énekesek. Egyetlen gubanc adódik, hogy a történetet a legkevésbé sem követik a dalok, azok csak úgy random érkeznek. A pörgősebb számoknál jönnek a táncosok, és cigánytáncot tolnak, a tomboló közönség legnagyobb örömére.

A zene és a látvány a két húzóereje az előadásnak, ez a kettő a “nagyon rendben van” kategóriába esik. Az mondjuk fájdalmas, hogy a pár mondatos beszélgetős, mesélős részek katasztrófálisak: vagy a beszéddel van gond, vagy a levegőért kapkodnak. Kevéssé értem, miért nem tud elmondani az egyébként klassz színésznő egymás után 3 mondatot, vagy pl. Falusi Mariannak mi a kihívás egy 5 mondatos párbeszédben, de nem megy. Az éneklés sokkal jobban, de nem gáz, ez utóbbi van előtérben végig.

Kinyitod a szíved, és beárad a roma kultúra, mit beárad: beomlik a bejáraton, és nem távozik, hanem kirúgja a falat, és ottmaradva belakja a kerted, és magával ragad.

A táncos-énekes szerepkörökben vegyes a társaság: magyar és cigány szereplők egyszerre a színpadon, kicsit kifehérítve az előadást.

Összefoglalva: amit a színpadra feltettek, az tökéletes zene és tánc, a történet nyeklik-nyaklik, de erre a legkevésbé kíváncsiak a nézők, ők a zenéért jöttek. No meg az “ingyen jeggyel megnézzük Lacikát, Józsikát, aztán majd jól odaintegetünk neki” projektet kell lezavarni.

Ez az ingyenes rokon látogatás, és célcsoport buszos iskolai utaztatás meg is töltötte a teljes színháztermet, fizető nézők kb annyian voltunk, amiből nemhogy a ház aznapi a rezsije, még a jegyszedők gázsija sem jönne ki… A többiek jöttek úgy kitömni az üres teret, és fokozni hangulatot.

A többségnek fogalma sem volt, hogy hol van, és a viselkedésről, sose hallottak, nemhogy színháziról. Hozták őket, mert vagy jönni kellett a csoporttal, vagy a rokonsággal. (ez már majdnem egy komplett falu, akinek a lakosai tiszteletüket tették és nemfizetőként viszont nem tudták mi illik, és mi botrányos, persze fel sem tűnt nekik, nem az a brigád volt)

A fotózás és videózás simán ment, mintha a strandon, házibuliban tolták volna. Csak a szünet végén egy gyenge felszólítás érkezett, részletezve, hogy mi a tilos és mi nem. Béke nem lett, csak még több felvétel. Sokan, mintha csak otthon a tv előtt ülnének, folyamatosan speaker közvetítették az eseményeket, ha a másik nem jönne rá magától. Előttünk sem egyszerű az élet, rosszul mérték fel a balkon sorainak távolságát a színpadtól, így ketten használnak egy szemüveget.

Akrobatika bajnokai is a mellettünk lévő sort kapták, de nem akárhogy: eggyel feljebb indulnak, majd kiderül a turpisság, és fejjel lefelé vihogva érkeznek egy sorral lejjebb piros miniruciban + tűsarkúban. Itt valahogy ez az egyenviselet.

A pasik ordítva tudnak kizárólag tapsolni, ha pedig Oláh Gergő lép be a színpadra, ott elszabadul a pokol, már akkor, amikor ki sem nyitotta még a száját.

Falusi Mariann, Oláh Gergő, Somnakaj és Gójma olyan vagányul-szépen énekelnek, hogy elviszik  a showt. A zenekar sem középiskolás fokon nyomja.

Valahol azt olvastam, hogy a közönség nem kiváncsi eléggé a Nemzeti új repertoárjára. Jelentem kérem: ott voltam, és nem az átlag közönség a hülye (ahogy a cikkből kiderült), hanem lehet, hogy szarul érzi magát a a roma darab célközönsége között a nézőtéren, mert non-stop mozog a szék (nem, nem földrengés, csupán “Gizus” eldöntötte, hogy ő biza “táncikálni fog”, és ebben még a morózus Mariann néni tanerő sem tudja megakadályozni (bénaság a köbön…). Szóval nem csak a rokonság, az egész iskolai csapat megérkezett. Nyilván ad egy jó érzést a szereplőknek, hogy biztos családi háttérrel érkeztek, a kívülállók meg pillázhatnak az elejétől fogva.)

Két szereplő cifrázza az idegeinket: az egyik a hegedűs, akit a kutya nem hívott, de tolja, és nyenyergeti (ha lenne fűrészem tuti kisegíteném), majd teljesen más módon varázsol el az előadás: Szakcsi Lakatos Béla, az este igazi sztárja.  Amit ők ketten Falusi Mariannal tolnak, az több, mint világszám. A táncok, gyors zenék alatt éled a közönség is. Az már fékezhetetlen, igazi putrilagzi feeling kerekedik. A szerencsések a szélére vettek jegyet és már az elejétől kezdve fokozatosan fogynak, na nem a kemény mag, hanem a sima fizető nézősereg.

A rokonság és iskolai csoportok természetes velejárói ennek a színháznak, de megfontolandó ötlet lenne egy kamaszoknak szóló a) gyerekmegőrző b) külön előadás, ahol a nézői kultúráltabb viselkedés tudományából lehetne gyakorlati ízelítőt tenni.

Vidám, szép este volt: nagyon röhögtünk és ez megszépít mindent.

Mindenkinek szól, aki az igényes cigányzenére vágyik két felvonáson át együtt látva cigány és nemcigány szereplőket.