Szomorú vasárnap – Madách Színház

Seress Rezső élete a színpadon.

Rudolf Péter 100%-ban, folyamatosan a színpadon: játszik, énekel, beszélget, sztorikat mesél, és Seress Rezsővé válik.

Indulunk a cirkuszba szökéssel, jön az elszeretett feleség (Nagy-Kálózy Eszter), az első sláger, a Horthy korszak… a hűséges pincér szerepében (Nagy Sándor) – és még néhány szerepben: ő a pap, aki megkeresztelné, ami másodszorra már kényszerűen sikerül is, ő a katona, aki viszi munkaszolgálatra, mert a háború az megállíthatatlanul megérkezik, és hiába sunnyogja el a kétségbeesett feleség a behívót… nincs menekvés…

De túléli… mert túl kellett élnie, hogy visszautasítsa az amerikai ajánlatot, és maradjon… maradjon a Rákosi korszakban, és maradjon ’56-ban is… mert a 7. kerület az ő otthona, no meg a vendéglők világa, végső állomásként a Kispipa.

Minden történet egy-egy slágerrel lesz teljes, mellettem, körülöttem 60-70+-os kórus nemcsak dúdolja, és énekli vele a dalokat… nem mindennapi élmény!

És még az égből is visszanéz, igen, ide… és most… hogy igaza van, az nem kérdés mi hiányzik… “… szerressük egymást gyerekek…”

Járt a nagy taps, Horgas Ádám rendezésének, ahol a látványon sem spóroltak, sőt.

PS: van egy beházasodott “rokon”, akit az akkor másfél évesem valahogy nem tudott a nevén nevezni, mert a Rezsőnek semmi értelmét nem találta, és Rezsónak hívta… mi meg falaztunk neki… ma este meg ismét ezt a nevet hallottam a színpadról… (nem fontos részlet, csak nekem :D)

Mamma Mia – Madách Színház

Jegyet szerezni rá a lehetetlen varázslat kategrória, de aztán kiderül, hogy ez csak a híre, a Pozsonyi Pikniken az esélytelenek nyugalmával odasétáltam a pénztárhoz, és pont az 5. sorba középre olyan pöpec jegyet kaptam, hogy csak pislogtam. Nyilván az árán is: elöl ülök, és hypolt darabot nézek. Ennyiért már lehet akár jó is!
Filmet nem láttam, nem éreztem, hogy bármilyen előképzettség lenne a feltétele a nézőtérre lépésnek, így annyit tudtam, hogy van egy film, Abba dalokkal, és ebből lett a nagy sikerű színdarab.
No fussunk neki, jussunk át a tömegen, anyu erősíti bennem a 70-80-as évek kora gyerekkorom hangulatát.
És most ugrok a végére, és ez azért mázli, hogy nem a szünet idejére… ugyanis volt egy olyan vonzó érzésem, hogy nekem a szünetben sürgősen haza kéne jutnom, mert ennél még az is jobb, ha alszom, és bekapcsolok a youtube-ról Abba számokat.
De nem, igaza volt anyunak, már megint többet várok. Élvezzem a zenét. És élvezem az Abba koncertet magyarul. Annak tökéletes, csak a dupla áron vett jegyek (mert máshol jó darabokat nézhetek ennek a jegyárnak a feléért) fájnak.
No akkor az abbamagyarul koncert erősségei: az Abba számok, és a sanszosan élőben tolt ének + zene. (a mögöttem lévő sor ugyan fél play-backet emleget, de nem vagyok szaki, hiszek a végén hajladozó karmesternek).
Fussunk bele a sztoriba: van egy húsz év körüli lány, aki masszívan férjhez akar menni, miben senki sem gátolja, de ennek apropóján találja ki, hogy az anyjára hozza a frászt, és meghívja 3 fiatalkori szerelmét, ugyan derítsék már ki, hogy vajon melyik is az ő apja valójában.
Kicsit szarban van a 3 jelölt, mert a főhőst játszó (Muri Enikő) színésznő nem egy kihallgatótiszt, mégis sikerül kellemetlen szituba keveredniük egymással is ennek okán. A 3 apából kettőt sikerül felismernem: Sasvári Sándor, Hajdú Steve és még valaki, akit szánom-bánom meg sem jegyeztem. Kicsit pislogok, amikor el kellene hinnem, hogy Sasvári apukát játszik a nagypapi stílusában… Gallusz Niki 20 éve megesett anyuka, aki egy görög panziót üzemeltet, és két lökött gyerekkori barátnője (kikkel régen bandában nyomták az Abba slágereket) is segíti az esküvő előkészületeit. Egyikük, Sáfár Mónika és Hajdú Steve között azért felrobban néhány halvány humorbonbon tök jó értelemben, lassan a mosoly is előmozdul… de nem tart sokáig… Van egy rész, ahol buliznak, és Détár Enikő énekel, sőt még táncol is. Imádom a hangját, de hogy nincs kondiban, az eléggé zavaró: a kb 2 perc után simán oxigénpalackra lehetne kötni, annyira kifullad.
A táncosok, a fénytechnika és a dalok viszik előre a showt.
Óriási hibának látom, hogy a bugyuta történet prózai részeit egymással ordítva mondják, akár egymás hátának is, majd jön egy dal, szigorúan a közönségnek, meghajlás, taps, kifut, jön két újabb szereplő, 3-4 átordított mondat, dal, elfordul, énekel a közönségnek, meghajol, kifut… és ez így megy tovább… Oké, a végén megállunk, esküvő lesz, csak a kislány gondolta meg magát, de anyuka kiválasztja a régen már kiválasztottnak kellett volna lennie típusú pasit, és gyorsan hozzá megy, mielőtt az megint eltűnik.
Az eredeti vőlegény, akár a tánckarban is suhanhatott volna, annyira nem emlékszem rá, és vessetek a mókusok elé, Muri Enikőnek szép hangja van, de igazán a végén a tánckarral, ott látom az igazi helyén.
Majd jön a megfejtés, hogy mi a tökér akarja ezt mindenki látni: a végső bulika érkezik, és Gallusz Niki már ordít is (mint előadás alatt végig), hogy lehet menni a színpadra… és ekkor akinek fényképhiánya van a közösségi médiában, az rohan, aki pedig színészsimogatóban még nem járt, az most bepótolja. Nincs az a helyzet, hogy fel tudnának vonszolni, az így vegyes tömeg lentről nézve viszont nagyon vicces 🙂
Nem mentünk haza, mert Abba számokat jött anyu hallgatni, bölcsen megnézte előtte a filmet, szerinte abban sem volt nagy sztori.
Én örültem, hogy vége, és ismét nem járok errefelé évekig, majd ha játszanak olyat, ami valóban színházba való. Ezt nyomhatták volna bármelyik művházban is egy csepp plusz technikával. Azóta, ahogy olvasom elindultak sportcsarnokokba, ott szerintem jobban előtérbe kerül ismét a koncert hangulat, mert már a normál színpadon is csak ordítva tudtak kommunikálni, egy még nagyobb térben még ennyi sem lesz hallható a darabból.
Végre irány haza, még a dalok a fülemben csengenek, de a történet részletei már a kapuban távotak a szívem környékéről, mert a lelkemig nem jutottak el.