Klotild néni – Kartinty Színház

A megcsalások komédiája.

Leskovics (Szacsvay László) érkezik egy számára idegen lakásba, ahol a férj  (Miller Zoltán) éppen kimozdulni készül otthonról a felesége (Pápai Erika) nélkül. A vendég pedig a szemközti házat jött kukkolni, ahol állítólag a felesége éppen megcsalást követ el. Ha már betért ide, akkor gyorstalpalót kap a férj a jelekből, amire figylenie kell, ha nem akarja elbukni a házasságát.
1. Feltűnik egy gyakran látogatható nagynéni.
2. Telefonhívások, ahol nem szól bele senki, és megszakad a vonal, de mindig akkor, amikor a férj veszi fel.
3. Hirtelen előkerült, megtalált, rég elveszett ékszerek.

Nem telik el 3 perc, és jön a feleség, majd produkálja az összes árulkodó jelet, persze tagad, mit is tehetne mást. Érkezik Feri (Csere László), a férj legjobb barátja, akire zseniális ötlettől vezérelve simán rábízza a gyanús asszonyt a szellemileg megviselt férj. Még alig húzza ki a lábát otthonról, amikoron is Feri és a “hűséges szent asszony” egymásba gabalyodnak. Ennek csupán Leskovics lesz a szemtanúja, aki hiába lett elzavarva az ablaktól, sőt a lakásból is, olyan, mint a bumerágn: visszatér, némiképpen lefizetve a cselédet (Egri Kati). Ez utóbbi két dolgot utál, de azt nagyon: a) dolgozni, b) a pénzt. Így lassan átjáróházzá válik a meghitt otthon. A férj meggondolja magát, és váratlanul megérkezve az ipari hülye kategóriában tobzódik. Elhisz mindent, és apróra tépi Leskovics névjegykártyáját.
De kebelbarátjával, Ferivel indul kinyomozni a botcsinálta hősszerelmes telefonszámát és nevét: az ablakból kilesett “csalárd asszony”, ki a szembeszomszédnál múlatja az időt lesz a kiszemelt, aki majd jól elárulja merre található a férje.
Némiképpen elvétik érkezésükkor a lakást, így a szomszéd festő gyerek és nyuszikája titkos légyottjába futnak bele, amit csak a csaj pralinégyáros apja meg ne tudjon… persze majd jól megtudja, és nem, nem veri péppé a kölyköt, inkább feleségül kéreti vele a megesett leányzóját.
De vissza a kék lakásban lévő kifigyelt párocskához: Kázmér (Marton Róbert) az igen béna ficsúr éppen Ibolyt fűzi, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ebbe rondít bele a férj és a legjobbarát, mikor már éppen kezdenének összegabalyodni.
Az őrület fokozásaként a szomszédból a pralinéparás festő és nyuszinője is befut hisztériázni. Feri lyukat beszzél Iboly hasába (mert az agyába nem lehetne, abból nem jutott sok neki), így az tárcsázza a férjét, aki azon rögvest elindul. Na ettől meg a parabajnokság indul be, mindenki kezd megkergülni. Érkezik Dönci (Mihályi Győző) és szeretne tisztán látni, hogy ki-kivel kavar, de erre van a legkisebb esély a hazugság áradatban.
Az viszont rövid úton kiderül, hogy ő nem a kukkoló férj, itt biza valaki nem kicsit kamuzott. Leskovics kukkolónk is megérkezik, és próbálná tisztázni  helyzetet, de ehhez egy újabb szünet, és egy újabb lakásváltás után jutunk csak közelebb: a végjátékban.
Ismét az eredeti férj és feleség otthonában próbáljuk meg a lehetetlent, kiénekelni Leskovicsból, hogy mit látott, kivel csókolózott a feleség, és mi van Klotild nénivel, aki ugye már 3 hete fixen fekszik, nem annyira kéne bejárni hozzá hetente 3x látogatás hazugságával.
Feri a végsőkig küzd,  hazudozik Jolánnal együtt, de így is totális a bukás, nincs ezen mit szépíteni.
A férjnek egyetlen esélye marad: visszahódítani az asszonyt és ezzel be is rekeszteni az esélyadásokat a sorban álló udvarlóknak.

Miller Zoltán és Csere László örökbarát párosa egész este viszi előre a történetet, és nevettet felhőtlenül.

Némiképp árnyalja a képet a ma meglepően nagy számban dumáló közönség, és a telefont kikapcsolni nem tudó, viszont a földre ledobó nyugdíjas pár is. De ez nem az előadás hibája, hanem azon ritkán színházba járóké, akik inkább szotyiznának valahol máshol és kommentálnák az eseményeket a korzón, mint mögöttem üljenek. A gyerekelőadásokon nagyobb a színpadra koncentrálás és a minimális pofázás az előadás közben.

Karinthy Márton rendezte rendkívül viccesre az előadást.

A piszkosak – Karinthy Színház

Három kamasszal, Rejtő rajongóként és rutinos lakás-ház felújítóként kihagyhatatlan.

Térben és időben ugrálunk a történetben. Épül a Rejtő múzeum, ahol a honi szakik tipikus színvonalukon nekifutnak a felújításnak. Már haladtak, na nem sokat, mert ugye ki a francot érdekel a határidő. Rómeó (Pápai Rómeó) a legkisebb, leggyengébb láncszemnek tűnik a brigádból, de ő az egyetlen, aki képes még az olvasásra (éljen Rejtő Jenő :D), és ettől még értelmesen gondolkodni és beszélni is képes. Robi (Marton Róbert), a főnök, a tipikus építőipari alvállalkozó: feketén mindent, és simlisen az elszámolásokkal alapelvet vallja, meg is vezeti az összes gyárilag hülye beosztottját. Nemcsak a mulatságos helyzetek generátora, de állati jól énekel, sőt, amikor Bandival (Katona László) együtt nyomják, az már a csillagok közötti érzés. Bandi és Imi (Molnár Gusztáv) szakik nem matekból diplomáztak az biztos, viszont nagyon kell röhögni zseniális algebrai képességeiken. Ez utóbbiban azért partner az összes zseni a színpadon. Sanyika – Kovács Krisztián (pótgyerek kamaszom névrokona :D) olyan szinten hozza a szerencsétlen hülye figuráját, hogy teljesen ráismerhető bármely építkezésen dolgozóra. Időnként beájul Rómeónk, és egyből átkerülünk Rejtő világába Fülig Jimmyvel, Piszkos Freddel (Scherer Péter, a zseniális, aki nemcsak játszik, hanem mint rendező ezt az őrületet levezényelve a színpadra tette). Herceg, Nagy Bivaly (éljen a kötelező orosz tanítás, értem a kiejtését is :D), Buzgó Mócsing és Holdvilág Charlie mindent megtesznek, hogy Rómeó Vöröskarom (Banovits Vivianne) hites ura legyen, ettől fázik a legjobban a leendő férj, de minden meggyőződése ellenére sikerül befűzni. Az építkezés megrendelőjének lánya, Vandácska persze Rómeó közelébe sem megy, mert ugye a szakimelós brigádtag hogy is kerülhetne egy szintre a gazdag jócsajjal.

Sodornak az események, kapaszkodunk rendesen, mert annyira humorosak a jelenetek, annyira jól szólnak a dalok (éljen Marton Róbert!), hogy sose legyen vége. De lassan befut a levonult (elfogyott a lóvé a kultúrális felújításra, másra csoportosították át… távozik a brigád) csapat helyére Rejtő Jenő (Mucsi Zoltán) saját maga, és Rómeóval, ha a világot nem is váltják meg, de lezárják A piszkosak mai történetét.

Vastaps, és nagy siker, megérdemelten. Hazafelé: kiskamasz elolvasná, a nagy újra olvasná, a pótgyerek meg befejezné Fülig Jimmy történetét, ami már járt a kezükben. Én tuti újra előveszem, mert megunhatatlan… és milyen fura a világ, én is kamaszként váltam a Rejtő regények függőjévé. Befertőztem ma a kamaszokat is 😀

Színházak Éjszakája 2018.

Ez az a nap, amikor színházba, színházakba mész, de teljes előadásra nem vágyódsz, viszont bármi másra nagyon is.

Minden évben így keresgéljük a programokat.

Péntek éjjel még 27-30 fokos melegben jöttünk haza a színházi estéről, szombat reggel viszont már farmer-pulóver-kabát időjárásra ébredtünk.

Így az első programra rögtön kerestünk B tervet, ha mégis ömlene az eső.

11-kor mégis a Bábszínház előtt hallgattuk már a városi séta építészét, aki kimondottan a színházak építészetéről, történetéről mesélt. Másfél órát ígért, 8 helyszínt, el is indultunk a mesebeli időben: hol esett, hol nem… A második megálló már a Király utcában ért minket, a kapualjban éppen nem szakadt a nyakunkba az eső, és egy ronda rendőrségi épületről próbáltuk elképzelni korabeli fotók alapján, hogy milyen is lehetett a Király Színház. Miért nem kapott azonnal engedélyt, hol voltak tűzvészek, miért és mikor írta alá, az akkori kormányzó. Majd ismét az esőben haladunk a város legfiatalabb színháza felé, ami korábban mindenféle szakszervezetek használatában volt, sőt még párt is használta. De végre révbe ért, és Hatszín Teátrumként már az előző évadban is jártunk ott, nem is egyszer. Most Gálvölgyi Dorka mesélt az épületről, a mostani használatról, és a döntés megszületett: egy lépést sem megyünk tovább, mi lepattanunk a csoportról, és maradunk.

Miért maradtunk a Hatszín Teátrumban? Kettőnknek együtt 3 db kamasz gyereke van, így az Adrian Mole újabb kínszenvedései a felnőttkor küszöbén című előadás kapcsán a két szülőt játszó színész: Létay Dóra és Kerekes József jöttek el megfejteni a lehetetlent egy moderátor szakemberrel (aki elfelejtett bemutatkozni, pedig tényleg ért hozzá, és rengeteg klassz mondata, gondolata volt). Megnéztünk egy jelenetet a darabból, és nem sikerült magamra ismerni, az aha élmény nem jött, és ennek itt most örültem, de csak részben, mert legalább az előfordulhatna itthon, hogy bármelyik kamasz hisztisen Shakespeare kötetet keressen a könyvespolcokon. De ők már a Z generáció, így letöltik, és olvassák a telefonon, a cseppet hisztérikus-kezelhetetlen apa-anya páros kimaradt a mi életünkből.

Pontosan ez volt az a program, ahol úgy igazán belekezdtünk az éjszakába, pedig még csupán délután 1 órát mutatott az óra. (A büfé itt klassz, és még kedvesek is, ami egész napos programnál a fontos kategória.)

Még volt időnk, de mégsem vállaltuk be a gyaloglást az időjárás miatt, így a kisföldalattin nosztalgiáztuk be magunkat a Vörösmarty térre. Meglestük a Rózsavölgyi Szalont, de még üres volt minden, így nyugodtan sétáltunk el egy tök egészségtelen meki felé rövid ebéd címén. Mire visszaértünk, már az első előadás vége felé járt az idő, a könyvesbolt rész tömve volt, de regisztrált szalaggal a karunkon hamar feljutottunk az első lépcsősoron, ahol vártuk, hogy a tömeg majd kiürül az emeletről. Na erre várhattunk, a szervezés így az első program után nem volt a helyzet magaslatán, ugyan az utcán kígyózott a sor, mégis tök normálisnak számított, hogy akinek nem volt regisztrációja, de már 1x bejutott, azok nem mozdultak (értettem, a program jónak ígérkezett, sőt!), így megérkezve több lehetőség közül választhattunk: beleülünk valakinek az ölébe, az ablakban ücsörgünk a párkányon (az a klassz kis tériszony), vadásszuk az éppen felállók egy-egy helyét, vagy a színpad szélére gyorsan odadobált párnákra vetődünk. Megoldottuk, és már érkezett a leginkább várt csapat: Rónai Egon vezetésével: Sztarenki Pál és Alföldi Róbert, megerősítésként Gábor György egyetemi tanárral, aki hozta a töri részét a programnak. A téma az október végén bemutatásra kerülő darab, a Diplomácia és annak történelmi háttere volt. A megtörtént eseményről kezdték már el a próbákat, Sztarenki Pál rendezi, ő  a dramaturg, ő vadássza össze a zenéket, és ő lesz a főszereplő, a német tábornok, akihez érkezik majd meggyőzni a svéd diplomata – Alföldi Róbert – hogy nagyon szar ötlet lenne és tök felesleges is felrobbantani az aláaknázott Párizst. Kapunk történelmet, színházi praktikákat (miért hasznos avagy mégsem a sok zene, kell-e sokat húzni dramaturgiailag a szövegből, mik a különbségek a külföldi és a hazai előadások szövegei között, mi az a sűrítés, mik a szokások – amikor két színész-rendező elkezd szakmázni, na ott végre színház születik). Ha már ott volt Rónai Egon és Alföldi Róbert, akkor fél szavakból is előjött az új darab kapcsán a politika, főleg a mi szükséges ahhoz, hogy két teljesen mást gondoló ember egymással egyáltalán kommunikálni tudjon, és olyan beszélgetések szülessenek, amik nem egymást alázzák, gyűlölik, lenézik, hanem a közös megoldáson dolgozzanak. Alföldi szerint erre már a remény is kihalt, Gábor György még lát erre lehetőséget, hozza is példának a történelem évszázadainak rengeteg már megtörtént eseményét. A Diplomácia előadás történetében olyan nagyon nem kell keresni az aktualitást, sőt az alkotók sosem keresik, ha megvan a szövegben, akkor érdemes eljátszani, ha nincs, akkor az vacak előadás lesz. Most érkezik majd október végére a bemutató, sok ma is aktuális kérdéssel. Ha nem akarsz addig várni, nagy spoiler nem lesz, hiszen Párizs azóta is él és virul, de a filmet már megnézheted, ami 2014-es és a címe: Az utolsó éjszaka Párizsban.

A rózsavölgyis szervezők magukra találnak, ürül a terem, és ígéretet kapunk, hogy vissza tudunk jönni a regisztrációnkkal a Táncórákról szóló beszélgetésre. Pont a bemutatót láttuk, itt van róla az élmény: TÁNCÓRÁK (kattints a címre).  A vendégek: Ullmann Mónika (Senga) és Józan László (Ever) + Stefanik Krisztina autizmus szakértő. Az egész beszélgetés alatt nem nagy meglepetés, hogy Móni és Laci, a két főszereplő a próbafolyamat során milyen sokat olvasott utána ennek a különleges tünetegyüttesnek, hogy minél hitelesebben tudják eljátszani a történetet. Krisztina összehozott egy remek találkozót Ábellel, az aspi 19 éves sráccal, akitől Józan Laci bármit kérdezhetett, megfigyelhette órákig az ő reakcióit, válaszaiból épíkezhetett tovább a darabbeli Ever jellemével. Úgy röpült el ez a 3/4 óra, hogy csak pislogtunk, persze amikor érdekel és érint, akkor száguld az idő.

Az időjárás újra a barátságosabb arcát mutatta, így nem volt benne nagy kockázat, hogy még a radnótis program előtt megnézzük mi újság az Operett Színház szabadtéri színpadán (Brodway Fesztivál zajlott éppen). Illemórára érkeztünk, amit Szendy Szilvi és Peller Károly vezényeltek éppen, volt min nevetni, az biztos. Peller Anna műsorvezetőként tűnt fel néhány pillanatra, amíg Szinetár Dórát konferálta a színpadra, aki kicsit többet beszélt unalmasan, mint énekelt, de végighallgattuk, addig is volt idő hazaszólni, megérdeklődni, hogy kamaszaink írtak-e leckét, megetették-e cicát, kutyákat, ettek-e ők is, mennek-e moziba stb. Mikor a musical szekció érkezett, mi már nem szép, de szinte menekültünk át a Radnóti Színházhoz.

Ott egy gyors fagyival jegelt torokkezelés után már a bejutásra vártunk, hogy mit jelent majd az Eleven Hangok program, akkor még halvány elképzelésünk sem volt. De a remény a Radnótinál mindig megvan, tehát alig voltak kételyeink. A mai napi első jó helyzetfelismerésével végre elfért a hosszú lábam: az első sorban kötöttünk ki. És milyen klassz is volt ez a hely. Méterekre tőlem a legnagyobb kedvenceim: László Zsolt, Lovas Rozi, Sodró Eliza, és a profi Szakértők zenekar. A programban azért volt kihívás, és meglepetés. A zenekarvezető Kovács Mártonnak az a remek ötlete támadt, hogy egy dalt (Az apró vigárokat szedtem címűt) megtanulunk együtt az esti koncertre. Nagy levegő, és ezerszer is hurrááá: a 2010-es Uri Muri előadásból (igen, még a klasszikus alföldis nemzetis időszakból!), ahol ott volt a zseniális László Zsolt, és persze most is ő kezdi, ő tudja hogyan és mikor kell kezdeni 🙂 Nem kellett volna annyit lógni az énekóráktól, na hangunk az jobb nem lett volna, de a titititiszinkópatááááá… az nem tűnt volna elsőre és sokadikra sem annyira idegennek. A vállalkozó kedvűek nyerhettek maguknak “hangszert”: lavórt, triangulumot, kazu-t, fakanalakat stb. Lett is káosz, és végre örömzenélés. 😀

Itt gondolkodtunk el a megtervezett program elhajításán, hiszen még hátra volt a Radnótiban a Szakértők koncertje, amire már jól bemelegítettünk, de vitt minket tovább a kíváncsiság, át Budára, a Karinthy színházba.
Lett is meglepődésünk, nem is kicsi: A tanár úr kérem darab kapcsán megint vakon repültünk. Gondoltam bemutatnak belőle részeket, jön egy kis érdekesség, ehelyett már az első percben a 4 színész 4 csoportot kapott a közönségből (éppen, hogy leültünk), és jöhettek is a feladatok, a színház 4 részére osztótdva. Minden csapat adott egy másiknak 5 szót, amiből fogalmazást kellett írni a színházról (igen, itt bejátszott, a hogyanbasszunk ki a másikkal), betűkből kellett az előadásban elhangzó egy-egy mondatot összerakni (meglepiből a ma esti közönségből alig 2-3 néző látta már a darabot, és mi “véletlenül” a maradék betűket kaptuk, amiből lett mondat, csak az előadáshoz nem lett köze), majd a kvíz következett, ami szintén a nemlátott előadásról és annak szereplőiről szólt, de a legcukibb feladat: a nézőkkel táncolják el a saját dalukat megadott műfajban. A mi csoportunk a rap-et nyerte meg, de volt aki a néptáncot, balettet, keringőt… Míg el nem felejtem a 4 színészt, kezdve a saját csoportvezetőnkkel: Szelle Szilárd, és a másik 3 mókamester: Kuna Kata, Pásztor Ádám, és a rutindoktor: Peller Károly (vele még délután az illemórán futottunk össze, így ezen két szereplésével mélyen a szívembe lopta magát!). Szóval a mi csapatunk rappelt, Peller Károlyék balettoztak (igen, az ő hab testével sikerült!!!), Katáék a keringőt hozták, Ádámék pedig csökkentett létszámmal a néptáncon jutottak túl. Mi nyertünk, nem a csapatunk, hanem az összes néző! A végén kaptunk egy dalt a darabból, és ígéretet rá, ha megyünk és megnézzük, akkor nem csalódunk. Jó esélyek vannak rá.

Átfutva az éjaszaka további részére kínált programlehetőségeket, hajlott korunkra való tekintettel hazafelé vettük az irányt.

Ilyen egy igazi színházak éjszakája: mindenből egy kicsit, és mindenből a legjobbakat 😀

Jöhet a 2019-es program 🙂

XIV. René – Karinthy Színház

Egy darab, amit családilag lehet megnézni.

Operett, amin még a férjem is végig nevetett.

Az alapszitu nem bonyolult: van XIV. René (Járó Zsuzsa), aki az öröklési szabályok miatt, hiába lány, ha fiúként ül a trónon. Jön a nagynéni (Egri Kati), aki rájön, és diszkréten az egész udvart beavatja. Nagyon mai, a velejéig romlott, folyékonyan hazudozó János herceg (Széles Tamás – éljen a hazai gyömrői érzés 🙂 ),  a szerelmes fia – Alfonz herceg (Ágoston Péter) és a főálláshalmozó, minden mondata poénban végződő porondmester: Csonka András. Az első fél óra után berobban Irina (Bozó Andrea), a szomszédos Illyria uralkodója, és innentől elszabadul a pokoli vígjáték. Felpörögnek az események, nevetünk minden szaván, és hirtelen minden a helyére kerül.
Jön Irina, vinné a frissen felfedezett bányákat, de sokkal inkább vágyik a szerelemre (mert ugye parlagon maradt :D), de közbelép György herceg (Dányi Krisztián), aki az egész Lodomér államban leginkább az eszénél van.
Kiderül a cselszövés, kiderül ki a fiú és ki a lány, szerelmek szövődnek, Irina majdnem hoppon marad, de végül János herceg menti meg a két állam becsületét.
Nem mondom, aki szereti az operettet, az majd még jobban élvezi, mert a dalok tisztán szólnak, jókor jönnek, mert különben már megfulladtunk volna a röhögéstől. Nem akkorák a poénok, nem, inkább ahogy mondják, ahogy az arcukon látszik (naná, az első sorból még a lélegzetvétel is látszik) a felhőtlen játék. Ebből leginkább hálás szerep az udvari főálláshalmzóé (úgy nem tud bejönni, hogy ne kezdjünk el azonnal röhögni, amilyen arcokat képes vágni, és nem röhögi el!), és persze Irina királyasszony, akinek minden megszólalása aranyat – de minimum szék alá eső vihogást vált ki. Idézhetetlen, de többszörnézős előadás készült korsztálytól függetlenül. (jó, aki nagyon utálja a zenés darabokat, az majd a dalok közben unja magát, én szerettem.)
Szívem hálás – Henrietta – Katasztrófa főhercegnő (Ladányi Júlia) miatt, mintha kamasz magamat látnám csetleni-botlani, tök tisztán énekel, és még a balettcipő is jól áll neki. (jó, én se énekelni, se balettozni nem tudok, de lépcsőn lezuhanni, állandóan elborulni azt simán!)

Persze Lodoméria és Illyria = happy end.

De leginkább kritikus, ritkán színházba vihető férj rövid megjegyzése kifelé: na erre a darabra bármilyen előzetes időpontegyeztetés nélkül elhozhatsz!

Csizmadia Tibor rendezte, és jól sikerült! Nekünk tetszett, vidám és nevetős este lett!

 

Nercbanda – Karinthy Színház

Ez a banda hihetetlen!

Pásztor Erzsi energiája kovácsolja egybe Ida-ként a lepukkant nyugdíjasotthon közösségét. Jól kieszeli, hogy lehetne megvenni a rohadékoktól (kik életüket keserítő tulajdonosok) a nyugdíjas otthon épületét.
Nincs más hátra, pénzt kell szerezni, és miben legjobbak a színészek? Na miben? Hát a szerepjátékban! Így a környező boltokban előadják életük legszórakoztatóbb produkcióit, miközben lenyúlnak egy vagyonnyi bundát, és simán megveszik belőle a házat, sőt még pluszban befogadnak más szerencsétlen sorsú kiöregedett színészeket. A sztori nem bonyolult, de amit a színpadon látunk, az különleges.
A bandafőnök Ida (Pásztor Erzsi) adja a kerettörténetet, csillogó szemmel beszélget a nézőkkel, és keveri a kártyákat úgy, hogy a többiek észre sem veszik, mikor már rég belerángatta őket az ördögi tervbe. Minden színpadon töltött pillanata ajándék az estében, de három nagyon fontos jelenete még hosszú évekig elkísér. Az egyik első üzlet, ahol próbálkozik a banda (sikerrel…) egy bundaüzlet, ahova jelmezben érkeznek a bandatagok. Ida jelmeze a Hegedűs a háztetőnből Jente, és dúdolgatja a dalokat, egy-egy dallam, szó (Anatevka…) máris ismerősen cseng… hiszen vele együtt könnyeztem még a Madách színházban a kilencvenes években, mikor búcsúzott Jenteként Anatevkától… a Nercbandában a többiekkel együtt elmondják, hogy abban a jelmezben éppen mit játszottak, és hányszor… úgy valódiból, igaziból… csillognak a szemeim 🙂 A vége felé jön az elefánt dal, a hogyan lehet szépen meghalni történet, amiben ott áll egyedül a reflektorfényben a színpadon, és ő az este királynője! Nem engedi el a kezünk, csak fokozza… mert sokszor jön elő innentől, hogy mennyire fontos, hogy az idős embereket megbecsüljük, és aki még olyan szerencsés, hogy megteheti, az ölelje át a nagymamiját, keresse fel, és szeresse, amíg lehet.. Pásztor Erzsi nem csak a szavakkal (szöveggel), mozdulataival játszik, folyamatosan csillogó szemmel irányít, az egész előadásnak ő a karmestere.

Melba Jones szerepében Kalmár Magda, akinek először az arca ismerős, majd amikor megszólal, már fülig ér a szám. Hiszen ő itt van a színpadon! Igazi vagány nyugdíjas, a banda egyik leginkább seftes belevaló tagja, hatalmas hanggal és szívvel nevettet.

Gert-et Halász Aranka játsza, az egyetlen a csapatból, akit nem tudtam hova tenni, mert láttam már, de hol is, hol is. No, ha 70 felett valaki neccharisnyában kurvának öltözve biztonsági őrt tud játszani tűsarkúban, és hozzá olyan tiszta hangon énekel, hogy csak pislogok, akkor a vigyori képemen már nem csak a meglepetés, hanem az elismerés is ott ül. Teljesen aktív és megérdemelt tagja ennek a sztárparádénak! Ilyen cipellőben végigtáncolni, rohanni a darabot, nem kis teljesítmény, ő az, aki igazán elemében van még a tapsrendnél is, beszélget velünk, és őrülten boldog, mert a színpad az ő világa!

Eurice – Hámori Ildikó kicsit satnya, kicsit szürke reménytelen szerelmes, majd cseppet vadulni kezd, és jól áll neki a nemtudomka szerepkör. Édesek Walterrel (Kovács István) együtt, ahogy diszkréten imádják egymást a nyugdíjas otthonban, és próbálja Eurice mélységesen eltitkolni, hogy bandatag lett, persze a végén kiderül, hogy Walter sem egy ma született bárány, hiszen a kasszafúrók sztárja is volt ő a hőskorban, nem csak a színpadé. Halkan sikoltok magamban, hogy milyen jóképű is maradt Kovács István, ki az én emlékeimben örök Deziré, ki Almának udvarol Gazdagréten, de ez csak pillanatnyi átmenet, és már rohanunk is tovább.

Fritzi – Zsurzs Kati talán a legkislányosabb mindegyikük közül, olyan vidám, mosolygós ebben a szerepben, mintha sosem akarna felnőni. És nem is kell, olyan a kisugárzása, amint ránézek mosolygok, és mosolygok… Eleinte azt mutatja, hogy elvan ő a többiek között, elücsörög öregesen, majd a második részben ledobja a hosszú szoknyát, és kislányként olyat táncol, énekel, hogy tombol a közönség. Mert muszáj tombolni… ez nem csak a színészeknek jutalomjáték, hanem óriási ajándék nekünk, nézőknek is, hogy együtt, egy színpadon ennyi csodás színészt láthatunk, akik ma este nekünk játszanak, szívből, lélekből, annyira lelkesen, hogy arra alig vannak szavak.

Harry – Szirtes Gábor játékában ő a másik meglepetés, sosem láttam még színpadon, de napokig tudnám nézni. Elvarázsol, olyan humora, ritmusérzéke van, amivel a “csajokat” terelgeti, amivel megpróbálja kimenteni a slamaszitából, hogy sírva nevetünk. Nem a meghatottságtól ott és akkor, hanem a röhögéstől. Ő alternatív Hamletként indul a balhéra, kezében a koponyával, amit nem a köztemetőből csent el, hanem a volt igazgatója fejét szorongatja… 😀 Tényleg fergeteges, ahogy Zsurzs Katival táncolnak, az megállíthatatlan páros.

Két fiatal szereplője is akad az előadásnak, akikről az első, ami eszembe jut, az az alázat, és az a lelkesedés, ami átragadt rájuk. Tucatnyi szerepben énekelnek, reppelnek, rendőrködnek, biztonsági őrködnek, és csillognak ők is, bár a nagyok pici árnyékában: Marton Róbert és Szegezdi Róbert.

Egy nyúlfarknyi pár mondatos szerepre befut 🙂 még Harry anyukájaként (a nyugdíjasház lakójához!!) Szojka Borika is. Megnevettet plüss kutyájával együtt.

Telt ház, tomboló siker, fantasztikus előadás, csodás dalokkal.

Rendezte: Korcsmáros György