XIV. René – Karinthy Színház

Egy darab, amit családilag lehet megnézni.

Operett, amin még a férjem is végig nevetett.

Az alapszitu nem bonyolult: van XIV. René (Járó Zsuzsa), aki az öröklési szabályok miatt, hiába lány, ha fiúként ül a trónon. Jön a nagynéni (Egri Kati), aki rájön, és diszkréten az egész udvart beavatja. Nagyon mai, a velejéig romlott, folyékonyan hazudozó János herceg (Széles Tamás – éljen a hazai gyömrői érzés 🙂 ),  a szerelmes fia – Alfonz herceg (Ágoston Péter) és a főálláshalmozó, minden mondata poénban végződő porondmester: Csonka András. Az első fél óra után berobban Irina (Bozó Andrea), a szomszédos Illyria uralkodója, és innentől elszabadul a pokoli vígjáték. Felpörögnek az események, nevetünk minden szaván, és hirtelen minden a helyére kerül.
Jön Irina, vinné a frissen felfedezett bányákat, de sokkal inkább vágyik a szerelemre (mert ugye parlagon maradt :D), de közbelép György herceg (Dányi Krisztián), aki az egész Lodomér államban leginkább az eszénél van.
Kiderül a cselszövés, kiderül ki a fiú és ki a lány, szerelmek szövődnek, Irina majdnem hoppon marad, de végül János herceg menti meg a két állam becsületét.
Nem mondom, aki szereti az operettet, az majd még jobban élvezi, mert a dalok tisztán szólnak, jókor jönnek, mert különben már megfulladtunk volna a röhögéstől. Nem akkorák a poénok, nem, inkább ahogy mondják, ahogy az arcukon látszik (naná, az első sorból még a lélegzetvétel is látszik) a felhőtlen játék. Ebből leginkább hálás szerep az udvari főálláshalmzóé (úgy nem tud bejönni, hogy ne kezdjünk el azonnal röhögni, amilyen arcokat képes vágni, és nem röhögi el!), és persze Irina királyasszony, akinek minden megszólalása aranyat – de minimum szék alá eső vihogást vált ki. Idézhetetlen, de többszörnézős előadás készült korsztálytól függetlenül. (jó, aki nagyon utálja a zenés darabokat, az majd a dalok közben unja magát, én szerettem.)
Szívem hálás – Henrietta – Katasztrófa főhercegnő (Ladányi Júlia) miatt, mintha kamasz magamat látnám csetleni-botlani, tök tisztán énekel, és még a balettcipő is jól áll neki. (jó, én se énekelni, se balettozni nem tudok, de lépcsőn lezuhanni, állandóan elborulni azt simán!)

Persze Lodoméria és Illyria = happy end.

De leginkább kritikus, ritkán színházba vihető férj rövid megjegyzése kifelé: na erre a darabra bármilyen előzetes időpontegyeztetés nélkül elhozhatsz!

Csizmadia Tibor rendezte, és jól sikerült! Nekünk tetszett, vidám és nevetős este lett!

 

Nercbanda – Karinthy Színház

Ez a banda hihetetlen!

Pásztor Erzsi energiája kovácsolja egybe Ida-ként a lepukkant nyugdíjasotthon közösségét. Jól kieszeli, hogy lehetne megvenni a rohadékoktól (kik életüket keserítő tulajdonosok) a nyugdíjas otthon épületét.
Nincs más hátra, pénzt kell szerezni, és miben legjobbak a színészek? Na miben? Hát a szerepjátékban! Így a környező boltokban előadják életük legszórakoztatóbb produkcióit, miközben lenyúlnak egy vagyonnyi bundát, és simán megveszik belőle a házat, sőt még pluszban befogadnak más szerencsétlen sorsú kiöregedett színészeket. A sztori nem bonyolult, de amit a színpadon látunk, az különleges.
A bandafőnök Ida (Pásztor Erzsi) adja a kerettörténetet, csillogó szemmel beszélget a nézőkkel, és keveri a kártyákat úgy, hogy a többiek észre sem veszik, mikor már rég belerángatta őket az ördögi tervbe. Minden színpadon töltött pillanata ajándék az estében, de három nagyon fontos jelenete még hosszú évekig elkísér. Az egyik első üzlet, ahol próbálkozik a banda (sikerrel…) egy bundaüzlet, ahova jelmezben érkeznek a bandatagok. Ida jelmeze a Hegedűs a háztetőnből Jente, és dúdolgatja a dalokat, egy-egy dallam, szó (Anatevka…) máris ismerősen cseng… hiszen vele együtt könnyeztem még a Madách színházban a kilencvenes években, mikor búcsúzott Jenteként Anatevkától… a Nercbandában a többiekkel együtt elmondják, hogy abban a jelmezben éppen mit játszottak, és hányszor… úgy valódiból, igaziból… csillognak a szemeim 🙂 A vége felé jön az elefánt dal, a hogyan lehet szépen meghalni történet, amiben ott áll egyedül a reflektorfényben a színpadon, és ő az este királynője! Nem engedi el a kezünk, csak fokozza… mert sokszor jön elő innentől, hogy mennyire fontos, hogy az idős embereket megbecsüljük, és aki még olyan szerencsés, hogy megteheti, az ölelje át a nagymamiját, keresse fel, és szeresse, amíg lehet.. Pásztor Erzsi nem csak a szavakkal (szöveggel), mozdulataival játszik, folyamatosan csillogó szemmel irányít, az egész előadásnak ő a karmestere.

Melba Jones szerepében Kalmár Magda, akinek először az arca ismerős, majd amikor megszólal, már fülig ér a szám. Hiszen ő itt van a színpadon! Igazi vagány nyugdíjas, a banda egyik leginkább seftes belevaló tagja, hatalmas hanggal és szívvel nevettet.

Gert-et Halász Aranka játsza, az egyetlen a csapatból, akit nem tudtam hova tenni, mert láttam már, de hol is, hol is. No, ha 70 felett valaki neccharisnyában kurvának öltözve biztonsági őrt tud játszani tűsarkúban, és hozzá olyan tiszta hangon énekel, hogy csak pislogok, akkor a vigyori képemen már nem csak a meglepetés, hanem az elismerés is ott ül. Teljesen aktív és megérdemelt tagja ennek a sztárparádénak! Ilyen cipellőben végigtáncolni, rohanni a darabot, nem kis teljesítmény, ő az, aki igazán elemében van még a tapsrendnél is, beszélget velünk, és őrülten boldog, mert a színpad az ő világa!

Eurice – Hámori Ildikó kicsit satnya, kicsit szürke reménytelen szerelmes, majd cseppet vadulni kezd, és jól áll neki a nemtudomka szerepkör. Édesek Walterrel (Kovács István) együtt, ahogy diszkréten imádják egymást a nyugdíjas otthonban, és próbálja Eurice mélységesen eltitkolni, hogy bandatag lett, persze a végén kiderül, hogy Walter sem egy ma született bárány, hiszen a kasszafúrók sztárja is volt ő a hőskorban, nem csak a színpadé. Halkan sikoltok magamban, hogy milyen jóképű is maradt Kovács István, ki az én emlékeimben örök Deziré, ki Almának udvarol Gazdagréten, de ez csak pillanatnyi átmenet, és már rohanunk is tovább.

Fritzi – Zsurzs Kati talán a legkislányosabb mindegyikük közül, olyan vidám, mosolygós ebben a szerepben, mintha sosem akarna felnőni. És nem is kell, olyan a kisugárzása, amint ránézek mosolygok, és mosolygok… Eleinte azt mutatja, hogy elvan ő a többiek között, elücsörög öregesen, majd a második részben ledobja a hosszú szoknyát, és kislányként olyat táncol, énekel, hogy tombol a közönség. Mert muszáj tombolni… ez nem csak a színészeknek jutalomjáték, hanem óriási ajándék nekünk, nézőknek is, hogy együtt, egy színpadon ennyi csodás színészt láthatunk, akik ma este nekünk játszanak, szívből, lélekből, annyira lelkesen, hogy arra alig vannak szavak.

Harry – Szirtes Gábor játékában ő a másik meglepetés, sosem láttam még színpadon, de napokig tudnám nézni. Elvarázsol, olyan humora, ritmusérzéke van, amivel a “csajokat” terelgeti, amivel megpróbálja kimenteni a slamaszitából, hogy sírva nevetünk. Nem a meghatottságtól ott és akkor, hanem a röhögéstől. Ő alternatív Hamletként indul a balhéra, kezében a koponyával, amit nem a köztemetőből csent el, hanem a volt igazgatója fejét szorongatja… 😀 Tényleg fergeteges, ahogy Zsurzs Katival táncolnak, az megállíthatatlan páros.

Két fiatal szereplője is akad az előadásnak, akikről az első, ami eszembe jut, az az alázat, és az a lelkesedés, ami átragadt rájuk. Tucatnyi szerepben énekelnek, reppelnek, rendőrködnek, biztonsági őrködnek, és csillognak ők is, bár a nagyok pici árnyékában: Marton Róbert és Szegezdi Róbert.

Egy nyúlfarknyi pár mondatos szerepre befut 🙂 még Harry anyukájaként (a nyugdíjasház lakójához!!) Szojka Borika is. Megnevettet plüss kutyájával együtt.

Telt ház, tomboló siker, fantasztikus előadás, csodás dalokkal.

Rendezte: Korcsmáros György