Pillanatfelvétel – Átrium Színház

Egy fotós és egy újságíró érzései a színpadon. A közel-keleti háborúból nemrég tértek haza, a feleség, Sarah (Pokorny Lia) súlyos sérülésekkel, éppen túlélve a borzalmakat. James (Bereczki Zoltán), életének párja a támasza, aki már rájött, hogy nem biztos, hogy az egyetlen út a “vissza a pokolba”, és a “normális” világban próbál boldogulni. Erre venné rá kedvesét, aki még akár hajlana is a normális élet felé.

Velük szemben mutatja a kontrasztot Richard (Seress Zotlán) és Mandy (Ágoston Katalin) kapcsolata, akiknek az esküvő, a gyerekvállalás már sokkal fontosabb. Richard érti és érzi Sarah motívációját és csodálja, könyvét szerkeszti és kiadja, míg Mandy csak a hagyományos életet ismeri, és első körben kilóg a társaságból, nemcsak azért mert nem ismerik, hanem mert olyan félelmetesen hisz a normális életben: család = férj + gyerek(ek) és ebbe nem fér bele a háborús övezetből való írói vagy fotós tudósítás.

A képek váltakoznak, közben törnek felszínre, a még a háborúból hazahozott lelki fájdalmak, sérelmek, szeretők és szerelmek történetei.

Sarah megpróbálja a normális életet, de már ő lóg ki a sorból. Neki indulnia kellene vissza, az az ő élete, és terepe, megmutatni a világnak, hogy abban a háborús övezetben milyen a hétköznapok világa, amit az egyszerű amerikai vagy európai tévénéző csak filmeken lát, és olyan távoli valóságnak hisz, ami nem érheti el az ő otthonát.

Vissza kell-e menni, lehet-e segíteni, segítenek-e ezek a helyszíni tudósítások, változtatnak-e bármin is?

A válaszokat az előadás felteszi, mindenki maga hazaviszi a kérdéseit, és otthon próbál meg rá megoldást keresni.

Külön erőssége a darabnak Bereczki Zoltán és Pokornyi Lea humora, Seress Zoltán kicsit esetlen figurája, és Ágoston Katalin a kicsit sem megszeppent kismama szerepkörben.

Rendezőként Horgas Ádám fokozatosan adagolja a mai jelenben lévő konfliktusokat, a múltbeli drámai eseményekkel, mire a végére összeáll az elkerülhetetlen utazás… nemcsak fizikai, lelki út is ez, ki és hova jut el ebben a történetben, hol áll meg, meddig megy el, és mit vállal még be, és mi az amit már soha többé nem szeretne.

A színpad képei, ahol pereg a film, a lakás, ahol a szereplők az új/régi életükben hol megtalálják a helyüket, hol csak keresik, mind-mind arról tanuskodnak, hogy nem csak egy igazság létezik, nem csak egy-egy oldalnak lehet igaza. Igaza lehet mindenkinek a saját szempontjából, amiben benne van nem csak a múltja, hanem a jelene és a jövőbeli vágyai is.

Humorral átszött, nagyon mai, és mégis hosszan elgondolkodtató, mindenképpen sikerdarab!

Vaknyugat – Átrium

Egy testvérpár, egy pap, és egy szerelmes nagyszájú Kicsilány.
Ez a történet nem csak Írországban játszódhatna, bárhol a világon, ahol testvérek vannak. Fáj, nagyon fáj, minden egymást ölő mondat nagyon fáj. Nemcsak a nézőknek (hiszem sokaknak van testvére, vagy bárki, akit testvéreként szeret, vagy szerethetne), a színpadon is fájnia kell…

Coleman (Rétfalvi Tamás) és Valene (Ficza István) megmutatják milyen egy folyamatosan rossz testvérkapcsolat. Már felnőttek rég, de még mindig ölik egymást. Már gyerekkorukban sem érezték, hogy a szeretet mennyi mindenen átsegíthette volna őket, hiszen a világ végén (itt speciel Nyugat-Írországban) leginkább egymásra számíthatnak, és számíthattak volna.

Egyetlen remény, a lelkiismeretével küzdő pap, Welsh anya (Alföldi Róbert), aki megpróbálja a lehetetlent, először szép szóval, utána az életét áldozva zsarolással, hogy megbékítse a testvérpárt. Annyi feszültség, régi sérelem kerül elő, nap, mint nap, hogy már rég megölte az emberi kapcsolataikat. Már nem is emlékeznek rá milyen normálisan élni, mert szinte sosem volt, hogy normálisan éltek volna. Nem tanulták meg mi a helyes, és mi az elfogadhatatlan viselkedés. A színpad egészében tart a harc, fegyverben nem ismernek tréfát. Nyilván erre az alkohol egyre inkább rásegít, mely mindegyikük elengedhetetlen társa.

Welsh atya a piába menekül, de ez cseppet sem segít a helyzeten, hogy hallgassanak rá, vagy legalább meghallják, amit mond. Nemcsak a testvérekről szól… az egész közösség egy katasztrófa övezet… “a jóisten illetékessége erre a városra nem terjed ki”… a felismerés gyötrő, az alkohol pedig egyre fogy…

Alföldi zseniálisan hozza a részeg Welsh atyát, úgy, hogy nyilván ezt nulla alkohol segítségével produkálja, és mindenkivel elhiteti, hogy alig áll a lábán, részeg mód reagál, és csodálkozik rá az eseményekre. A sok gyilkosság és az utolsó öngyilkosság a gyülekezetéből végül kétségbeesett lépésre szánja el magát: a mennybe csak a két testvér kölcsönös bocsánatkérése, és kibékülése után kerülhet.

A levél írása, és utána beszélgetése Kicsilánnyal (Mészáros Piroska) közben sokan nevetnek, én nem tudok. Nem megy, mert már nem viccesek a jelenetek, Welsh atya már teljesen józanul látja a helyzetet, és megpróbálja az utolsó esélyt, hogy valami olyat tegyen, amitől hasznosnak érzi hivatásában eltöltött életét.

A testvérek megpróbálják a békülést, de a feladatot elbukják… hiába minden próbálkozás…

Személyesen érintett meg… mi nem buktuk el, nekünk a nővéremmel sikerült hosszú évek után egymásra találni… bár élhetne még… bár veszekednénk, de élne még… amikor a nézők még nevetnek, én a könnyeimmel küzdök…
A fegyver előkerülése elkerülhetetlen, megráz, és felébreszt…

Nem csak drámai pillanatok töltik ki az estét, Gothár Péter rendező gondoskodott arról, hogy sírva-nevetve mutassa a fényt… a pástétom levelestésztában, és a gázrezsó egy életre bevésődött.

Mellékszereplő, de mégis fontos, a hangulatos zene, ami élőben szól.

Lassan indulok haza a havasesőben a két már nem annyira veszekedő kamasszal… persze ez a villamoson még kitart, a kocsinál nem mondom, hogy ölik egymást újra, de a cukkolás újra kezdődik, már csak megszokásból is… remélem, még hosszan műsoron lesz, időnként meg kellene nézniük.

Minden szereplő maximálisan tökéletes alakítást nyújt. Igazi élményszínház.

II. Edward – Átrium

1990-et írtunk, mikoron is még a taxisblokád előtt nem oly sokkal, egy sorszámozott királyról szóló darab vált kötelezővé az egész szakközepes évfolyamnak (iskolának?). Még rémlik, hogy valami rusnya piros ruhában látszott csizmás kandúrnak III. Richárd, és baromira csapkodtak egy csapkodásra való ajtót.
Már a szünet elején terjesztette minden osztályfőnök, aki haza mer menni a vége előtt, az hétfőn egy igazgatói intővel lesz gazdagabb.
Én megálltam este apám előtt a nappaliban, és közöltem vele az elkerülhetetlent, életem első intője várható, máris a legfelsőbb szintről… aztán a névsort valahol a taxisblokád közbeni izgalom elsodorta, és megúsztam…

Azóta mindent! végignéztem…

II. Edward: erre nincsenek szavak. Ma ugyan kicsit másképp, de jár nekem és a majdnem felnőtt kamaszomnak is az intő.

 

Update: pár hét eltelt, érzéseim is tisztultak. Már tudom mi az, ami taszított: az erőszak, az a nyers erőszak, ami a színpadon történt: először, amikor a Jordán Tamás alakította főpap kerül megalázott, megrugdosott, kiszolgáltatott helyzetbe, másodszor, amikor II. Ewdard alázza meg a nemesek előtt a nyílt színen a feleségét, majd mikor a szünet előtt agyonverik a szeretőt egy székkel… azt hiszem ez volt az a pont, amikor már nem akartam tudni mi borzalmat tartogat a második felvonás…  – járt még ide ez a kiegészítés, így két hét után.

 

A félelem megeszi a lelket – Átrium

Az első jegy, ami nem a nézőtérre szól… időben kell érkezni, időben kell érkezni mantrázom már hetek óta, így sikerül kb 40 perccel a kezdés előtt befutni. Édes Gálvölgyi János is pont akkor nézi a darbot, energikus, mosolygós, igazán barátságos fazon!
Na de miért kellett rohanni? Mert láttam fotókat a színpadról, ahol a nézők ülnek, és elfogott a pánik: nekem tériszonyom van! A hátsó sor emelt, és mindkét oldalon jujjmagas! Oké, no para, időben érkezve hamar bejutunk, és a színpad első sorában nem a szélén, már elmúlik a veszély, hogy leszédülök. Nem fontos, hogy jutottam túl a lépcsőn, de a kapaszkodó nem volt a barátom.
Innentől kezdődött a varázslat. Először a padlót és a falat burkoló mintára ismerek rá, ovis korom emlékei, mikor anyukám csini egyberuhája mintájára mosolygok 🙂 Lassan kezdés, és az újabb pánik: a nézőtér elsötétül, de színpadra jönnek a fények (naná, a nézőtéren látni kell mi történik)… az én szemem meg fényérzékeny… Hát nálam problémásabb néző még nem született… így kicsit könnyezem – pedig még nem is  kezdődött el igazán az előadás, aztán szépen lassan elvarázsol a történet, már nem a fények miatt jönnek a könnyek!
Lassan indul a történet, Emmi (Hernádi Judit) visszafogott-ázott elfáradt takarítónéniként bemenekül a helyi krimóba, majd leül tőlem kb fél méterre… és elájulok lassan, levegőt is alig veszek, kedvencem kartávolságra… de megint nem számít, mert beszél, kólát kér, és elkezdődik az ismerkedés Alival (Bányai Kelemen Barna), majd a tánc és rég elfelejtettem, hogy néző vagyok. Én is ott ülök, ahol a szereplők, a szemem előtt zajlik a történet, hol Emmi lakásában, hol a munkahelyén, hol a közértben, hol a folyosón… de mindig ott vagyok a történet közepén. Másodpercek alatt máshová repít a sztori, az események, a munkatársak, Emmi gyerekei, a szomszédok, a boltos, a rendőr, az orvos… mind, mind résztvevői a történetnetnek, mind Alit utálják, tőle félnek, sőt rettegnek, átkozzák, és mocskolják… akkora a lendület, hogy az egyik jelenetben majdnem sikítok, mikor a takarítőnő kolléga akkora igyekezettel lép hátra, hogy kb még 5 centi és az ölemben landol. Diszkréten kér elnézést, hirtelen beleszeretek, hiszen annyira őszinte és emberi és nem csak a szerepjátéka. Minden szereplő meghat. Van, hogy szinte fulladunk a nevetéstől, van hogy megdöbbenünk velük együtt, van, hogy együtt sírunk. És van klasszik kékhalál… tudod, mint amikor lefagy a windows 🙂 Na az egyik ilyen jelenet, amikor Emmi elmondja a lányának, és a vejének, hogy egy marokkóit szeret, aki 20 évvel fiatalabb nála.. Hans arca, tartása, nézése… nincsenek rá szavak! Aliról lehet mintázni a pozitív gondolkodást: a legszarabb élethelyzetben is a jót keresi, annyira, hogy meg is találja, mert ott van Emmi, aki tiszta, őszinte érzéssel közelít hozzá, és engedi mind közelebb magához, annyira, hogy egymásba szeretnek. És ez több, mint egy röpke fellángoló szerelem, ez ha gyorsan is alakult ki, nagyon fura közegben, de mégis nagyon mély szeretet. Csak ez az egymás iránti szeretet védi meg őket a környezetüktől. Ahol minden ma is élő gyűlölet, helyzet, kifogás, rosszindulat, gonoszság előkerül. Amikor betelik a teljes hócipőkészlete Emminek, akkor jól dönt: el kell menni pihenni, el kell menni kettesben lenni bárhová, ahol nincsenek ismerősök, és nem ugat bele senki a magánéletébe. Nem azt kérte, hogy szeressék a választottját, de elfogadják, hogy vele él. Itt jön a fordulópont, mikor visszaérkeznek a nyaralásból. Ők imádják egymást, a többiek pedig érdekből elkezdenek közelíteni, puncsolni, hazudni a pálfordulást. Emmi kezd ennek örülni, de Ali átlát rajtuk, és egyre nehezebben viseli a megaláztatást. Ő is ugyanolyan ember, mint bárki más, még akkor is, ha nem beszéli tökéletesen a nyelvet, máshonnan jött, máshogyan élt eddig. Ali elgyengül, honvágya lesz, és új utakat keres. Lelke mélyén mégis Emmihez tartozik már, aki az utolsó utáni pillanatban is szerelmükért harcol. Sírós a vége, legalábbis az én könnyeim már nem a lámpafény miatt folytak. Az egyik legszebb történet, nemcsak aktuális mondanivalóval, humorral, de mérhetetlen mennyiségű szeretettel.
Alföldi Róbert rendezte, a két főszereplő – Hernádi Judit, Bányai Kelemen Barna – mellett játszották: Parti Nóra, Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs és Szatory Dávid.
Köszönet minden alkotónak ezért az estéért, és az összes háttérben segítőjüknek!