Ének az esőben – Budapesti Operettszínház

Huszonéve a film nagyon tetszett…

Nem mintha a történet részleteire emlékeztem volna, de egy népszerű sláger van benne, és mázlim volt a szereposztással: Gálvölgyi Jánost is megnyertük ma estére.

Don Lockwood (Gömöri András Máté) és Lina Lamont (Kékkovács Mara) a történet főhősei, még a némafilmek idejéből Hollywoodban. Amilyen tehtségtelen Lina, annyira tehetséges és jól játszik a színésznő 🙂 A mai este egyik legjobbja. Ott dől be a sikerük, hogy a konkurens filmstúdió hangosfilmet gyárt, ezért a legutolsó gagyit is át kell alakítani. Cosmo (Kerényi Miklós Máté) Don legjobb barátja rögtön kéznél is van, mint zeneszerző, hogy felturbózza a hangosfilmet musical változatra. Mindeközben Don összefut Kathy Seldennel (Jenes Kitti), aki a történetben nem csak szép, de sokkal tehetségesebb, mint az alpári + tájszólásos Lina, így szinkronhangnak pont megfelelő, az már a nyálas mellékszál, hogy Don és Kathy egymásba habarodnak. A humort a filmstúdió producere (Gálvölgyi János) minden megszólalása hozza, ha nem lennének ezek a részek, és a kényelmetlen széksor, már rég elaludtam volna. Először végre akkor volt nevetés, amkor a rendező  (Szabó P. Szilveszter) megpróbálja a hangosfilmet keresztülverni Don és Lina kettősén, ebben azért van némi segítség, két beszédtanár, az egyikük (Dézsy Szabó Gábor) még klasszikus kiejtést tanít, jó humorral, és végre egy dögös dallal, a másik pedig Szulák Andrea megformálásában Linát kapja kihívásként, az esélytelenek nyugalmával indul neki a harcnak, bele is bukik rendesen.
Lina lázad, cselt sző, újságcikkeket rendel, ügyvéddel fenyeget, majd a bemutató után “tehetségét” kellene énekelve bizonyítania, és persze jól kiderül a balhé, hogy Kathy áll mögötte. The end (happy).

Az előadás csupán azért nem tartozik a menekülnénk kategóriába, mert Kerényi Miklós Máté, Gálvölgyi János és Kékkovács Mara mindent megtesznek az esétéért, és végre vannak részek, ahol nevetünk. A látvány és  ruhák passzolnak a történethez, a varázslat ettől még elmarad.

Harangozó Gyula rendezte, a filmet nem lett volna baj, ha néhányszor alaposabban megnézi előtte (már úgy a siker titkát kutatva)

A vád tanúja – Városmajori Szabadtéri Színpad

A Győri Nemzeti Színház előadása.

Ha nem akarod tudni a krimi megoldását, akkor kattints jobb oldalon egy másik színházra, ott egy másik előadásra. Köszi!

A történet két helyszínen játszódik: az ügyvéd (Csankó Zoltán) irodájában és a tárgyalóteremben. A gazdag, 56 éves “öreglány” nem önszántából dobja fel a talpát, ezzel pedig Leonard Vole (Kovács Gergely) lesz az első számú gyanusított, mert nemcsak belehabarodott a néhai, de aznap ott is járt, és a végrendelet szerint is elég vastag pénztárcát sikerült megörökölnie hirtelen a munkanélküli munkakerülőnek.

Wilfrid Robarts ügyvéd bevállalja a szerencsétlent, van annyi esélye, mint törött szárnyú madárnak az erdőtűzben.

No átkerülünk a tárgyalóterembe, ilyen helyen, főleg angolszász jogban sose jártunk. Az ügyész (Ungvári István) folyamatosan hívja a saját tanúit, jön is a nyomozó (Pörneczi Attila), a laboros (Koppány Zoltán), a hulladoki (Török András), a süket házvezetőnő (Mézes Violetta), és Vole sosemvolt felesége (Szina Kinga).

Az ügyész vádol, a védő meg kifogásol, majd mikor sorra kerül folyamatosan bizonyítja az esküdteknek, hogy döglött a sztori, a védence bizony patyolat. Egészen a feleség (?) vallomásáig minden oké, majd ott megáll a tudomány.

A bíró (Maszlay István) a tárgyalást berekeszti, mikoron is az ügyész megfaggatja a vádlottat, az meg még önti az olajat a tűzre, mert a végrendelet napján már kényszert érzett rá, hogy egy utazási irodában luxushajózásról érdeklődjön… aha… tényleg csak dacból és poénból…

Szünet után ismét az ügyvédi irodában találjuk magunkat, ahova beesik egy névtelen csaj, aki leveleket hoz, és úgy el van maszkolva, hogy az anyja se ismerne rá. Ezen levelek a feleség igazmondását sározzák, futnak is vele a bíróságra.

Ismét az asszony kerül a tanúk padjára, majd beég a levelekkel, és nem marad más hátra, míg az esküdtek jól felmentik a férjet. Öröm, boldogság, majd kettesben az ügyvéddel kiderül, hogy ez így volt tervezve, bűnös a fickó, gyilkolt is, de kihúzta a szerelmes nő a szarból.

Mondjuk kár volt, mert percek alatt befut a 15 évvel fiatalabb konkurencia, majd hamar lapátra kerül és hirtelen ex lesz a megmentőből, majd az elmaradt ítéletet gyorsan végrehajta csalódottságában a “vád tanúja”: a bizonyíték-késsel kinyírja ex hapsiját.

Az ügyvéd már kevéssé kap levegőt, de a végeredmény a háborgó lelkét jól megnyugtatja.

Rendezte: Simon Kornél Győrben, a könyvet meg Agatha Christie írta, nem véletlenül lett klassz, fordulatos, izgalmas este a mai.

Valódi hamisítvány – Belvárosi Színház

Maude egy lakókocsiparkban lakik, igazi túlélő típus: a turizás, és lomizás királynője. Cseppet nagyszájú, és nem ijed meg a saját árnyékától, a talpraesettség vele született képessége, hiába rúgják ki vendéglátós nem pont álommelójából, akkor is talpon marad. Lelki fájdalmait némi alkohollal gyógyítja éppen, mikor megérkezik Lionel, aki viszont egy nagyképű-nagymenő műértő, az orrába zuhog az eső annyira el van szállva magától.
Maude szerzett fillérekért egy festményt, amiről meggyőződése, hogy a híres Jackson Pollock alkotása, és most ehhez szeretné Lionel szaki számára pozitív véleményét begyűjteni.
Kevés az esély, hogy a majdnem kukázott cucc eredeti lenne, de minden ellenkező érvelésre van válasza Maudenak és Lionel már egyre inkább hajlandó meghallgatni, sőt elkezd nemcsak beszélgetni a két totál különböző ember, hanem Lionel még saját magáról is mesél. A bukott házassága mellett, csupán bukott karrierje a cikibb, de Maude válaszai újra emberivé varázsolják.

Szóval a nagyszájú, harsány, de végtelenül jószívű Maude simán megszelídíti a nagyképű, finnyás Lionelt.

Minket meg nézőket Hernádi Judit és Kern András varázsol el. Minden este megnézném… 😀

Valló Péter rendezése a Belvárosiban telitalálat. Tökéletes este volt! Nevettünk, meghatódtunk, szerettünk.

Gábor Zoltán: Orgia – Felolvasóest – Momkult

A könyvből felolvasott részletek 1944 őszének-telének történései a Városmajorban. Nyilasok, zsidók, zsidókat bújtató magyarok, katonaszökevények és mindenki, aki nem nyilas, vagy nem leendő nyilas életveszélyben van. Ha nem a pesti Gettóban tengeti életét, akkor valamelyik ház pincéjében, fürdőszobájában éhezik-szomjazik, és próbálja túlélni a kegyetlen veréseket, kínzásokat, megalázásokat.

Az akkori nyilasok élet-halál urai. Döntenek a kínzások hosszáról, a 20 perces szabály alkalmazásáról, családok életéről, családtagok eltűntetéséről, és ártatlan gyerekek megöléséről. Sokan csak annyi bűnnel kerültek be, hogy rosszkor voltak rossz helyen, vagy rosszkor szólaltak meg, és máris jött egy nyilas feljelentő, és menni kellett a pokolnál is mélyebb helyre.

A nyilasok külön élvezték azon orgiákat, ahol nem csak megverték a levetkőztetett áldozataikat, hanem megalázó módon kényszerítették rá őket, hogy egymást verjék, és szexuálisan kihasználják.

A megrázó történet 44 őszén indul, és a történet vége valahol az 56-os események után ér véget. A főszereplője a gyártulajdonos, aki keresztény létére nemcsak két zsidó nőt szeretett: a feleségét és a szeretőjét, de zsidókat is bújtatott, és megtagadta, hogy a nyilasok közé álljon. Így került a nőivel együtt a fogságba, pont ugyanolyan elbánást kapott, mint bárki, akit bárki feljelentett. Az is elég volt, ha ránézésre a füle olyan zsidósan nézett ki. Elvitték, megszakértették, majd mehetett is a vallatókhoz a pincébe.

A fogságban tartottak kapták azt a lelkileg pokol feladatot, hogy a megkínzott, agyonvert áldozatokat a Duna hullámaira bízzák még karácsony előtt, kisteherautóval kellett elszállítani, és a folyóba dobálni a holttesteket. Reménytelennek tűnt a menekülés.

Egyetlen út volt a kiválasztottaknak: ha beállnak a nyilasok közé a sor végére, és harcolnak az oroszok ellen, és a saját népük ellen: ők is a zsidókat ellenőrzik, faggatják, és kínozzák.

Renner gyárigazgató a halál elől a nyilasokhoz menekül, de nem tudja érzelmek nélkül, a többi “kollégájával” azonos módon kezelni a hozzá beosztott új elfogottakat.

Ennek a rémes történetnek egyik legmegrázóbb eseménye, a karácsonyi menet, amiben négyesével összekötve viszik sorban a pincéből a zsidókat a dunapartra, hogy a Dunába öljék őket. De a nyilas “atya” megkegyelmez, és gyalogolhatnak e kegyből át Pestre a rettegett Gettóba aligruhában, mezítláb a -20 fokban… Halvány reménysugár a túlélésre…

Az orosz csapatok érkezésével a nyilasok is menekülnek, és új-régi életük sosem fog már a normálisra hasonlítani. A történelmi események kegyetlenek, az emlékezet nem felejt. Nem felejtik el sosem, azokat a 20 perceket, és azokat az orgiákat, amikre kényszerítették őket. Ez a borzalom sosem múlik el, sosem kopik ki az életünkből.

Megrázó történet, és igaz, megtörtént események, itt Európa közepén, Budapesten, a Városmajorban.

A könyvből a részleteket Alföldi Róbert olvasta fel, a zenei kíséret, és kísértetzene, a cimbalom megszólaltatója: Lukács Miklós cimbalomművész.

Hatalmas lelki erővel megszerkesztette és kiemelte a részleteket ma estére: Csáki Judit.

Az előadás végére elfogynak a szavak, megfagy a levegő, a szívünk darabokra hullott, kifelé pedig nem beszélgetünk. Az előadás keveredik a saját családi történeteinkkel, mert 44-ben született az anyukám, csupán azért jöhetett ez létre, mert 43-ban a Don kanyarból hazajutott a nagypapám. A mamám a pár hónapos pici anyukámmal, és a kicsike nagynénémmel bújkált pincéről pincére a családdal. A család akkor még leendő másik fele, a mama hugának (akkor még nem) férje viszont a munkatábor “komfortját” kapta. Évekre, évtizedekre szóló baráti szövetségek alakultak ott.

Kérdések tengere hullámzik a szívemben: mitől függ, hogy túléled-e?, ha már kiválasztottak, mi a jó túlélési taktika?, van-e olyan a nyilasok között, amelyik képes emberséges lenni, mi a rosszabb a Duna part vagy a Gettó… hol vannak az esélyek és azok milyenek.

Sétálva kifelé a parkban egyetlen hosszú gondolat kísért az autóig: béke van, telihold, nem lő senki, élünk, és holnap is lesz mit ennünk, nem kínoznak, nem fenyegetnek, nem kell menekülnünk…. csak meddig marad így? ez most a vihar előtti csend? (a békeidő?) vagy???…. Nagyon jó hazaérni, itthon nincs semmi borzalom, ajtót becsukjuk, és beszélgetünk. Majd leveszem újra Gábor Zoltán könyvét, és úja olvasom potyogó könnyeimmel együtt.

Házasság Palermóban – Nemzeti Színház

Az első, ami helyből eszembe jut erről az előadásról (és bocs mindenkitől, akinek szupermami az anyósa…), hogy “vannak azok a szerencsések, akik árvával házasodnak, így nem kell anyóssal találkozniuk”. Nekem az összes anyósvicc a szívembe talál…

Aztán a nevek, akiket nem lehet kihagyni: Bodrogi Gyula, Blaskó Péter, Bánsági Ildikó, Tompos Kátya, Györgyi Anna…

Megérkezünk, és már nem büfézünk, amikor hirtelen lakodalmas násznépnek néz minket két szereplő is azonnal. Be sem jutottunk még a nézőtérre, de már tudjuk, hogy a lagzi lekésve, mert az tegnap volt, és a ki-kicsoda megfejthetetlen rejtelmeit kezdjük kapisgálni. (olasz nyelvtudás kéne, úgy egyszerűbb lenne az élet, de az éppen nincs kéznél)

Akik vártak minket már az előtérben: Giacinto, az ifjú mamakedvence papucsférj (Bakos-Kiss Gábor),  Colombina szobalány (és fő intrika) – Györgyi Anna, majd a jobb oldali lépcsőn elkezdi lehordani a fél díszletet (majd kiosztja a nézők között, hogy hordják csak be a színpadra) a családi csalfa barát – Brighell (Farkas Dénes).

Mire beérünk, és mindenki keres magának egy szimpatikus helyet (tériszonyosok az első sorba, a félősek – jujj mi lesz, ha közelről rámnéz egy színész… hátrébb), no addigra a három már körülöttünk jövő-menő-beszélgető szereplőtől nagyjából megtudjuk, hogy tegnap itt esküvő volt, a családi barátra mindig lehet számítani, és fontoskodásban a szobalány simán nyerné a világbajnokságot.

Minden a helyén, így megismerjük a ház urát, Anselmo Terrazzanni  grófot (Blaskó Péter!!!), akinek egy komoly szépséghibája akad: vakon gyűjti a régiségeket, ezen még a lupéja sem sokat segít, minden kacat kell neki, ami kicsit is ótvar-réginek néz ki. Ez élete értelme, mellette akár a világháború is kitörhet, konkrétan azt sem venné észre. Hogy vette észre, hogy a fia megnősült? Kért hozománynak a menyasszony apukájtól 20.000-et, amit annak rendje és módja szerint pénztemető hobbijára kezd el kiszórni az ablakon. (felmerül benne, hogy lehetne még egy fia, és akkor még egy huszast leakaszthatna valakiről… no comment) Ebben leginkább Brighell van segítségére, aki érzi, hogy hiába jóbarát, ő biza megkopasztja az öreget. A terv már a fejébe is szállt.

A család már az esküvő másnapján a női konfliktus közepén találja magát: Isabella grófné (Bánsági Ildikó) lenézi a menyét Doralice-t (Tompos Kátya, a vagány!), mert az nem nemesi családból érkezett, csupán egy gazdag kereskedő lánya. Ebben a lenézésben az sem zavarja különösen, hogy a lány által érkezett pénzből lesz neki csini új ruhája, és ebből a vagyonból szórja el a pénzt új ékszerre is. (ezt beveszi a gyomra). Doralice viszont fiatal, és baromira unja, hogy még mindig csupán egyetlen gönce van, az esküvői ruci, és a család nem tartja fontosnak, hogy ő is új ruhához jusson, pedig totál lenyúlták az örömapa – Pantalone-tól (Bodrogi Gyula) kapott lóvét. Az öreg a “régiségekre” költötte, az öreglány meg ruhára és ékszerekre.

Doralice először a férjénél próbálkozik, hogy ne kelljen élete további részét a mennyasszonyi báli ruhában töltenie, de ennyire mamakedvence, pipogya, életre képtelen fickóval ritkán hozza össze a sors. Simán átpasszolja a feladatot és a felelősséget az apjára, aki viszont csak a romhalmaz tárgyait simogatja, és a legtutitbb helyre irányítja, a drága anyóshoz. No, ő viszont kicsit sem önző, így inkább mindent magára költ, és némi noszogatás hatására dob némi aprót a fiának, hogy abból öltöztesse fel a menyét. Ebből azért lesz némi ajtócsapkodás, sőt a szobalány sem érzi, hogy a nagyságos grófnén kívül mást is ki kéne szolgálni, tehát beint az ifjú feleségnek, sőt vissza is pofázik, amiért nem túl diplomatikus probléma lezárásként Doralice pofonvágja. Besértődik, és megy a grófnéhoz, és már feketíti is az új asszonyt. A helyzet mérgesedik, így segítségre van szükség, így ír is Doralice a papájának, hogy érkezzen, de gyorsan, mert baj van ruha ügyben. Jön is az öreg, ad is rá lóvét, és azt kéri a lányától cserébe, hogy a családi béke érdekében béküljön ki az anyósával. Ettől szarabb ötlete ma este már nem lett az öregnek, de ehhez ragaszkodott. A bocsánatkérés kivitelezéséhez Anselmo gróf nyújtja segítő kezét, de addig szerencsétlenkedik, míg Doralice önállósodik, és “bocsánatot” kér, mondjuk abban nincs köszönet, így a drága mama még jobban felhúzza az orrát, és távozik.

A pipogya férj mindent szeretne és egyszerre: a békét az anyjával, és a békét az asszonyával. Fel sem méri, hogy ez a science fiction kategróia.

Mindeközben Brighell már jó úton jár, hogy megkopassza Anselmo-t, el akarja neki adni a szarkofág kilincset, a palermói leplet és még megannyi gagyit. Ehhez szüksége van egy örmény gyűjtő-kereskedőre, és ezzel a széhámossággal látja biztosítva a jövőre vonatkozó anyagi terveit. Beszervezi a sértődött Colombinát, aki beöltözik a kedvéért, hogy bosszút álhasson a családon és nekiáll örmény ószeresként alkudozni.

A helyzet egyre fokozódik, Anselmo bármilyen békítési kísérlete kudarcba fullad, Brighell már a pénzt szinte a markában érzi, úgy megvezette a grófot, a két főhősnő pedig már annyira utálja egymást, hogy a férj lassan belebolondul, de még előtte elrohan apósához, a józan paraszti ésszel megáldott kereskedőhöz, hogy jöjjön, és segítsen békét teremteni.

Jön, lát, és feladja, majd átpakolja a feladatot a szintén alkalmatlan Anselmo-ra. Közben lebukik Brighell és Colombina csele, viszont a két harci fél is kezdi feladni állásait, na nem könnyen. A grófné megoldása a helyzetre, hogy nyúlcipőt húz, és követeli a saját jussát, majd ő elköltözik, és megoldja egyedül alapon, míg Doralice csupán élni szeretne szerelemben a férjével nem veszekedve.
A bölcs kereskedő megoldása: kettéválasztani a kecót, kap mindenki egy kis lóvét tőle, majd a többit oldják meg maguk. Mi adhat feloldást? Az idős-fiatal párharcra?  (igen, a legnagyobb probléma, hogy az anyós öreg, és a meny a bocsánatkéréskor erre hivatkozott… mi másra :D)

Végül a fiatalok bulizni kezdenek a mama költözési ötletére, aki már érzi, hogy itt nyertes nem lesz, és a menyének felé nyújtott békejobbját végül elfogadja.

Nevetünk, meglepődünk, sírva röhögünk, majd meghatódunk… és sokszor magunkra ismerünk. Igen, anyós ügyben 20 év tapasztalatával nincs mese: itt az igazság, vesszen az öreglány, és majd ha lejjebb adja, és már nem esik az orrába az eső, na majd akkor, de csak akkor beszélhetünk, és nem a bocsánat kérésről, nem, hanem a normális viszonyról, ami általában csak simán iszony.

1 méteren belül a színpadon a művészek, különleges élmény az első sor a Gobbi Hilda színpadon.

A büfé extra furán működik: előadás előtt az 1 üveg víz + sonkás szendvics 1.040.-, a szó szerint ugyanez a szünetben 950.-. Kiírva az árak sehol, de huhogjak, mint a bagoly, ha én ezt értem.

Lelkesen elhoztam egy szórólapot, hogy mégis megnézzem kiknek köszönhetem ezt a mai klassz estét, majd kicsit rácsodálkoztam, hogy minden szereplő és alkotó raja, kivéve a rendező neve. A gugli a barátom, így az utókornak ide vésem: rendezte ezt a korabeli vígjátékot Kiss Csaba.

 

Semmi konferencia – Átrium Színház

Élő zenekar! Élő zene, Lovasi András, Scherer Péter!

Péter 11 éves kissrác, aki anyukájával lakik együtt, mire lennének barátai rögtön költöznek. Anyukája nem az a bőbeszédű csaj, Péter érzi, hogy valami gubanc van, de amikor rákérdez, hogy mi a gond, mindig egyetlen válasz érkezik: semmi. Ez annyira foglalkoztatja, hogy a szomszéd köpködős bácsitól elcsenve az ötletet ő bizony konferenciát szervez a semmiről. Legjobb barátja Jónás, aki a lakótelep szomszédjában egy fa odvában csövezik, na ő lesz a konferencia főszervezője, Péter ötletének megvalósításásra ő a felkért megoldóember.
Nem az a feladós fajta, így bevállalja, hogy meghívja a semmi szakértőit: a politikust, az űrhajóts, a buddhát, a fizikust, a néhai rúdtáncost stb. Közben zajlik a történet több síkon: mesél Péter anyukája és mesél Jónás is. Péter anyukája szerető státuszban töltötte legszebb lánykorát, majd ő is kettős életet élt, de nem volt mázlija, így két szék közül a pad alatt landolt. Jónás szerelmében csalódva egészen Londonig futott, ahol sikeres karriert futott be: sofőr, testőr, majd dj lett, ez utóbbit túltolta egy klub felgyújtásával, aminek jutalmát leülte, majd hazatért a nagy semmivel a fa odvába csövezni. Spoiler, ne olvasd tovább: Zsuzsa, Péter anyja expasijával összefut az éjszakában, mint sofőr, de pánikszerűen az  út szélén hagyja új feleségével. A piás exről a másnapi lapokban olvas: nem lelte az utat, ebből tragédia lett. Magához veszi exe fiát, így kerül hozzá Péter. Jónás sem csupán idegen, hanem a kirúgott másik ex, amelyik bánatában rohant Londonba. A semmi konferencia speciális megvalósítása után a hazatérő Pétert anyukája azzal fogadja, hogy elmondja életének történetét, hogy mi az a nagy semmi, amiről eddig nem tudhatott. Jónás aggódik a gyerekért, így megy kimagyarázni a szitut, ahol is összefut régi szerelmével, és innentől már semmi gubancolódás nem történhet…

Minden szerepben: Péter, anyuka, Jónás: Scherer Péter, aki zseniális!
Lovasi András a Kiscsillag zenekarral végigtolják az előadást, mint egy rockkoncertet, minden dal éppen a történetszálat viszi tovább. A semmi konferencia a csúcs, ahol Scherer Péter eljátssza a konferencia összes résztvetőjét, hogy barbi babával, hol fényjátékkal, hol pantomimmel, hol csupán arcjátékkal, de látványban a halröptetés az egyik legütősebb rész.

Minden jó darab után elgondolkozol, hogy mi is lehet, amit tanulásgként, gondolatként hazaviszel, mi most azt vittük haza, hogy a leggubancosabb családi dolgokat is meg kell beszélni, ki kell régészkedni a fájó sebeket is a múltból, hogy ne mérgezzék meg a jelent, és ne jelenthessenek többé veszélyt a jövőre.

A zene: dögös, dübörgős, dallamos, a szövegek mindent a helyére tesznek, az egész hangulat a régi házibulik, rockbulik tombolását hozza. Aprócska zavaró tényező, hogy a közönség színházi fegyelemmel ücsörög, amikor a lábam már táncol a sorban egyedüliként… hát itt ugrálva lehetre rázni, ropni, tombolni, ez annyia, de annyia jó zene és élőben tolják!

Nagykamaszom nem túl jó kedvvel futott neki az estének, a “nem tudjuk mire számítsunk, baj nem lehet, majd meglátjuk” felállással, és feldobottan, csupavigyorogva indultunk haza.

Végre újra egy olyan előadás, ahova bármikor érdemes beülni, és elengedni magad, sodor a lendület, szenzációs az előadásmód.

Földes Eszter rendezte ütősre, látványosra, szuperbulira!

Dorian Gray – Budapesti Operettszínház

Hogy mi ez a hiszti a jegyek körül én nem értem. Persze lehet, hogy a Kálmán Imre Teátrum a kicsi, de a nagyszínpadot ezzel tuti nem lehetne megtölteni sokszor.

Musical, a vadabb fajtából, egyetlen nyüves prózai rész sincs benne, pedig lehetne. Még azt is dalolják, ami két mondat, és így alig érthető.

Bár a nyitókép, a látvány, a zene profi, sőt, az egész csöpögős, nyálas love story… már amennyit sikerült megnézni belőle…

De vissza az elejére.

Londonban járunk, úgy a 19. század elején, a bűnös londoni utcakép tárul elénk. Mint néhány éve, amikor Londonban a Dungeonban jártunk, na pont az a feeling.

A történet laza első egy-másfél órácskája: Dorian Gray imádja magát, múzsája egy festőnek, aki még szebbnek is festi meg, mint valójában. A festő és haverja bele is habarodnak a srácba, az meg leginkább eleinte önmagát imádja. Majd egy sötét-külvárosi színpadon meglát egy habos-babos színésznőt, akibe beleszeret, a csaj is (tiszta Rómeó és Júlia, el is mondják-éneklik sokszor, hogy rögzüljön, ők biza az álompár) rajong, nem ágyjelenet jön, hanem a fürdőkád, dúl a l’amour, mígnem a hősszerelmes még gyűrűt is húz a lány ujjára. Hurrá, csöpögős boldogság, mígnem ezen öröm okán a színpadon felsül a lány (pont mikor rajongana érte a full londoni hárlem), ettől meg Dorian Gray (tök valószínűen…) kiszeret belőle egycsapásra. Azon melegében el is löki magától, mire a csaj helyből eret vág, meghal, majd jön vissza Dorian, és szenved egy sort, aminek a végén kibassza a festőt a házból, lenyúlja a saját imádott képét, és beleveti magát a bűnös londoni fertő életbe.
Közben akad még olyan jelenetsor, amiről nagyjából nekem nem áll össze a kép, hogy mi a tök is van: ül kb 6-8 faszi a világító kockákból kirakott fajanszon letolt gatyával, befut Dorian Gray, és lehülyézik, hogy mi a tökért nőt szeret. Majd esznek vagy kávéznak talpig ingben+mellényben+felöltőben és letolt gatyával a budin (vagy hol a picsába lehet ez így???), aztán gatya felránt, és tovahaladnak. Továbbpörögnek az események, az addig fajansznak látszó világító kockák új szerepkörben már a színpad (ahol a vonagló csaj besül az előadás szövegébe, midőn kiszeret belőle a pasija ld. fent) körüli nézőtér ülőhelyei lesznek, a balsorsú előadás végén pedig ölbe kapják, és kiviszik… (hogy ez most a saját stoki, avagy a korábbi jelenetből képzeljünk-e bele valamit, azt ránk bízzák.)

No szünetben a női mosdó magányában megtudom egy lelkes nézőtárstól (a másik fülkéből), hogy “ez annyira imádnivalóan cukiiiii! Olyan jóóóóól néz kiiiiii!”, hogy gyorsan menekülőre fogom, és megkeresem nagykamaszom, aki bátran kávézni indult, hogy el ne aludjon a következő egy-két órában.

Az utcán lelem kissé durcásan, majd finoman puhatolózom, hogy mizu a kávéval. Már röhög… Az a srác szolgálta ki, aki pár hete első naposként nem ismerte fel a bubis vizet, így a kiszolgálást offolta. Ma a hosszúkávéból sikerült egy kávéspohárnyi (kanál + cukor járt hozzá!) hideg tejet adnia, tök kedvesen, előzékenyen, csak a koffein tartalom hiányzott baromira.

No feldobtam a kölyöknek a labdát, mint annó tavaly II. Edward esetében: a) menjünk haza, b) menjünk haza… válassz, de gyorsan… még leültünk kitárgyalni a letolt gatyás jelenetet, hogy én is megérthessem (kevéssé sikerült, pedig okos, sokat látott kölyök, hiába vagyok elfogult), szerinte nincs elég művészi véna bennem… szóval ma ez kifogyott, így ennek hiányában dobtuk a második felvonás lehetőségét, gyanúnk szerint Dorian Gray most jól lezüllik, aztán a végére nagyon tragikusan énekel még egy sort, vagy meghalás vagy megölés okán. Már nem fog számunkra kiderülni, de szép marad az tuti, mert azt még az első felvonás végén, az első jól szóló dal közben megígérte.

Dorian Gray szerepében Kocsis Dénes próbálta meg a lehetetlent: elbűvölni a félmeztelen testével a közönséget, hát aki bukik a gebe-horpadt hasúakra a húszas korosztályból, az jól jár, mert hangja az van, a színház táncosai között a múltkoriban sokkal klasszabb kockahasúakat csodálhattunk, szóval erre lenne még mit gyúrni, ha már mutogatva van.

Én sem fogom a helyet foglalni mások helyett a következő előadásokon, ezt tutira megígérhetem. (és a magas nagykamasz mögött sem kell morogni, hogy nem lát a kisnövésű néző, sorry, előre kell jegyet venni ez esetben, avagy a 6. sorba a KIT nézőterére, mert pont ott kezd emelkedni).

Az asszony körbejár – Stefánia Palota

+170 cm felett az első sorban fér el a lábad. Ott viszont, ha mégsem éred el a +180 cm-t, akkor a homlokodnál kezdődik a színpad.

Picit beszorulva az összes sorból jól látni az emelkedő nézőtér miatt.

Akkor a történet: Alcide Chanal (Szabó Sipos Barnabás) éppen asszonyával (Fogarassy Bernadett… ez a csaj mit keres a színpadon???)lézeng a nappaliban, időnként befut a káromkodásban profi cseppet bunkó házvezetőnéni (Borbáth Ottília). Érkezik az állandó jóbarát, a lazulós protkókirály fogtechnikus (Pálfai Péter), aki reménytelenül dadog, lever mindent, és próbál Kabos2 lenni, csak szarul áll neki. Udvarol a ház asszonyának, de minek. Mire végre a férjen kívül mindenki kijut a konyhába, csenget a régi osztálytárs Émile Renaux (Egyházi Géza), aki lakást bérelne a házban, és beadja a hülyeférjnek, hogy ő biza nőgyűlölő. Míg a szerződés készül, addig persze kiderül, hogy döngeti már egy ideje az asszonyt, és új randit beszélnek meg, csak a drága férj korabeli diktafonja bekapcsolva marad.

Időnként feltűnik még a helyi pap (Várkonyi András), mert ugye celebbel lehet eladni ezt a darabot, a mélypont, amikor a reverendát az ölébe csapja és a színpad közepén részegnek akar tűnni, közben meg a csirkelábain beretválást imitál… (nem álltam fel, de éreztem, hogy menni kéne…).
Kevés lehetett a díszletek tologatására felbérelt személyzet, mert laza 5 percig zene szól, míg a kéjlak berendezéseire cserélik a nappalit, ahol a két leggyengébb láncszeme az előadásnak éppen szerelmesen ágybabújóst próbálnak elhitetni velünk. Van akivel sikerül, sőt vannak, akik a celebeket látva, már színpadra lépéskor tapsolnak, és minden káromkodáson (a szar, a picsa és társai…) vinnyogva röhögnek… Szóval ébred a párocska, éjjel helyett hajnalban, betéved a pap is, mert rossz emeletre alkoholizálja fel magát, a ráadás, hogy indok nélkül kibassza az ablakon Renaux ruciját, aki a férj érkezésének örömére, a pap cuccába ugrik bele, és kakadut utánoz… (szarul). Férj jön, és lebukás esete forog fenn. A házvezetőnő is megérkezik (tök reális, hogy friss bugyival szalad a főnöknő után…), majd végre szünet…

Nagy levegő, és visszamegyünk… hátha…

Renaux nappalijában találjuk magunkat, ahol az ő felesége (az előző jelenetben az is kideült, hogy Chanalné erről mit sem tudott) – Tunyogi Bernadett – pánikol azon a családi ügyvédnek (akire a jelmez két számmal nagyobb, persze lehetett beugrós, és nem ért rá a varrónő, fel nem ismerem ki játszotta, és a színlap sem a barátom), hogy biza az ő férje eltűnt, és tutira feldoba a talpát. Tök logikátlanul telefonon keresi a tudakozónál, mit tudnak a férjéről… (hát én már semmin nem fogok röhögni… nagyon úgy tűnik, vagy én vagyok megsavanyodva, vagy ez hihetetlenül gagyi sztori). Az ügyvéd reménykedik, hátha az özvegyre lecsaphat, az inas végre humoros, és beesik egy skizo kőműves a férj rucijával, aki elszerencsétlenkedik vagy 5 percet, de nagyjából nem tesz hozzá semmit a darabhoz, már ásítunk.
Végre hazatér a lenyúlt papi göncben a férj, hurrá, nyomában a megcsalt haverral és annak csalfa nejével. Jó érzékkel Chanal rátukmálja Renaux-ra a feleségét, és ennek hatására annak asszonya is válik.
Az újabb színpad átrendezés közben napjaink rucijába átvedlett házvezető néni dalol egy nyugdíjasdalt, majd ismét az első nappaliban vagyunk, csak már Renaux a férj, +1 évvel később, és régi szeretőjének, új asszonyának a hisztijét hallgatjuk, hogy szar minden ebben az új idillben. Újabb celeb jön káromkodni és örömködni, hogy nemcsak a tv-ben szerepel, a házvezetőnő lánya: Cseke Katinka. Na ő végre élvezi az előadást, de én nézőként jobban járnék, ha nekem tetszene a darab… káromkodik, mint a darabbéli anyja, és flegmázik, ahogy előírták, majd jön-megy, és nagyjából nem sok vizet kavar. Chanel levakarhatatlan, nem bírja első asszonya nélkül, így visszahisztizi magát, és Renaux is rájön, hogy volt felesége az igazi, majd az összes szereplő sorban megjelenik és végre tapsrend és happy end. (előtte még van némi kavarodás az ügyvéd + a nyugger első házvezetőnő + annak a lánya kapcsán, de a matek nem jön ki: amikor a közel ötvenes csajnak az apja, az elvileg fiatalon a már nyugger muterra ráugrott harmincas pasas… hát 60 körül már ritkán szülnek 15-16 éves kölyöktől, de a francnak kötözködök bele a szereposztásba… – mondjuk a szereplők is hirtelen civillé válva röhögnek saját magukon, de mit lehet tenni, legalább nekik tetszik…)

Ha esik az eső, és tél van, bent meg fűtenek, akkor ülj be (magassági korlát), de ételt-italt ne vigyél, sőt se széket, se babakocsit se! (ki van írva!!!) Viszont előadás közben a lehalkított mobillal, vagy vakus fényképezőgéppel kattintgathatsz nyugodtan, lesz mit kirakni FB-re, itt ez senkit sem zavar.

Mindenki másnak, máskor: menekülj be egy rendes színházi előadásra, az kevéssé pénzkidobás.

Anyám tyúkja (1) – Örkény Színház

Van Anyám tyúkja 2. is! Bakancslistás, az első után 😀

Nem azért, mert ez fél előadás lett volna, csak maradtam volna még. Közel 3 óra csakvers, úgy, ahogy bármelyik gyerek beleszeret, még akkor is ha vacak a magyar tanára. Én tanerőm nem volt katasztrófa, csak más tantárgy okán nem kedveltük egymást, illetve kezelte ő a “nagypofájú kamaszokat”, de ettől még nem lettem kedvenc, így a megúszásra játszottam, verstanulásból meg végképp. Inkább olvastam, mint tanultam a verseket.

Mácsai Pál rendezése, a kedvenc versmondóm. Még onnan a hőskori tévéből, a Vers mindenkinek korszakból. Valamit nagyon tud, és a színház társulata olyan ebben az előadásban, mintha mindenki jutalomjátéka lenne.

17 színész, közel 70 vers egy folyamatos történetben. Időutazunk, mintha egy régi parasztportán ücsörögnénk, ahol Arany-Petőfi lát vendégül. Tele a tornác, 4-5 szereplő folyamatosan jelen van, de sokszor mindenki. Aki nem szerepel éppen, az ugyanúgy élvezi: nevet és figyeli a többieket.

Szóval Mácsai Pál: ha ő verset mond, érte a világ végére is érdemes elmenni. Itt meg hozza magával a többieket, jön Gálffi László, Pogány Judit, Csuja Imre, Für Anikó, Kerekes Éva és a meglepetések: Fincza István, Máthé Zsolt, Vajda Milán, Znamenák István (hogy van humora, az nem kérdéses, rendezett már vidámat, de itt a Betlehemi királyokban mindent vitt), Kerekes Viktória… és a többiek.

Tele a nézőtér, mindenki figyel, nevet, élvezi, érti, megkomolyodik, majd felenged. Ahogy a rendező vezényli. Egymás után csokorban a szerelem, gyerekkor, az ANYA, a történelem, és az érzelem…

A teljes előadás: versekben-versekkel minden variációban: önállóan, párban és csapatban.

És most lehet keresgélni olyan előadásokat, amikben ezek a nagyszerűen játszó, verselő színészek szerepelnek! Igazán klassz kínálat!
Köszi Örkény Színház! Csodás este lett!

 

Somnakaj – Nemzeti Színház

Somnakaj: roma lány, születésétől a lagziig tart a kerettörténete. Vacakul indul a bébikor: már a szülésbe belehal az anyukája, apukája meg a nagynéni kérésére sem passzolja le a kislányt. Mire felnő, a zene körbeéri az életét, jó hanggal, szinte nulla önbizalommal, de baromi nagy életkedvvel kezdi a felnőttséget. Mehetne a helyi kórházba takarítónőnek, de a faluból cseppet kinézett dokinő a fővárosba zavarja, ahol a fia már “megcsinálta a szerencséjét”. Somnakaj jön, lát, és romkocsmát takarít. Belefut Misibe (a dokinő fia), aki már klippet forgat vele, és noszogatja, hogy újra felvételizzen a konzervatóriumba, mert klassz hangja van, és a zene a vérében csobog. Mint minden romantikus egyszerű sztoriban a fiatalok gyorsan egymásba szeretnek, majd a drága apuka részéről van némi huza-vona a házassági engedély megadásával, de győz a zene + pia kombó. Jön a lánykérés, esküvő és gyors finálé.

Nem bonyolították túl a témát, még akkor sem, ha belekerül a “hogyan utáljuk ki a nemcigányokat a faluból házvásárlás okán”, “te csak arra vagy jó, mint az anyád: takarítani”, “menj tanulni, mert különben nem lesz belőled semmi” és a klasszik: “asszonynak otthon, a konyhában a helye”. Somnakaj – messziről, szemüveg nélkül, a balkon (mi a faxért nem erkély???) sokadik sorából Trokán Annának látszik, de ez kevéssé biztos, mert az egész színházban nem fellelhető az aznapi szereposztás. Az apuka, a genetikaliag zenefertőzött: Gojma – Kovács Antal, aki a legszebben a bús-szomorú dalokat tolja. A nagypapi: Sanya tata, a cseppet autista dohánypapírrajongó: Balogh Lajos. A doktornő (kinek egyfia Misi): Falusi Mariann, az elvándorolt fia: Misi: Oláh Gergely (minden megmozdulása olyan sikoltozás, mintha a Beatles nézett volna be hozzánk, és előzenekarnak betolta volna Elvist…). Zsáró, a nagynéni: Papadimitriu Athina, aki non-stop a doktornővel vitatkozik. A modern, haladó világ, és a saját hagyományai viaskodnak.

Szakcsi Lakatos Béla viszi a showt, a csúcsponton Falusi Mariann énekel vele egy brutálisat, abba sem hagyhatósat.

Az előtte beérkező hegedűsről az egyetlen klasszikus jut eszembe: segítsünk már neki egy fűrésszel, hamarabb szabadulunk. A színpadon folyamatosan játszó zenekar viszont profi, a világ bármelyik színpadán vastapsot érdemelnének a zenészek és énekesek. Egyetlen gubanc adódik, hogy a történetet a legkevésbé sem követik a dalok, azok csak úgy random érkeznek. A pörgősebb számoknál jönnek a táncosok, és cigánytáncot tolnak, a tomboló közönség legnagyobb örömére.

A zene és a látvány a két húzóereje az előadásnak, ez a kettő a “nagyon rendben van” kategóriába esik. Az mondjuk fájdalmas, hogy a pár mondatos beszélgetős, mesélős részek katasztrófálisak: vagy a beszéddel van gond, vagy a levegőért kapkodnak. Kevéssé értem, miért nem tud elmondani az egyébként klassz színésznő egymás után 3 mondatot, vagy pl. Falusi Mariannak mi a kihívás egy 5 mondatos párbeszédben, de nem megy. Az éneklés sokkal jobban, de nem gáz, ez utóbbi van előtérben végig.

Kinyitod a szíved, és beárad a roma kultúra, mit beárad: beomlik a bejáraton, és nem távozik, hanem kirúgja a falat, és ottmaradva belakja a kerted, és magával ragad.

A táncos-énekes szerepkörökben vegyes a társaság: magyar és cigány szereplők egyszerre a színpadon, kicsit kifehérítve az előadást.

Összefoglalva: amit a színpadra feltettek, az tökéletes zene és tánc, a történet nyeklik-nyaklik, de erre a legkevésbé kíváncsiak a nézők, ők a zenéért jöttek. No meg az “ingyen jeggyel megnézzük Lacikát, Józsikát, aztán majd jól odaintegetünk neki” projektet kell lezavarni.

Ez az ingyenes rokon látogatás, és célcsoport buszos iskolai utaztatás meg is töltötte a teljes színháztermet, fizető nézők kb annyian voltunk, amiből nemhogy a ház aznapi a rezsije, még a jegyszedők gázsija sem jönne ki… A többiek jöttek úgy kitömni az üres teret, és fokozni hangulatot.

A többségnek fogalma sem volt, hogy hol van, és a viselkedésről, sose hallottak, nemhogy színháziról. Hozták őket, mert vagy jönni kellett a csoporttal, vagy a rokonsággal. (ez már majdnem egy komplett falu, akinek a lakosai tiszteletüket tették és nemfizetőként viszont nem tudták mi illik, és mi botrányos, persze fel sem tűnt nekik, nem az a brigád volt)

A fotózás és videózás simán ment, mintha a strandon, házibuliban tolták volna. Csak a szünet végén egy gyenge felszólítás érkezett, részletezve, hogy mi a tilos és mi nem. Béke nem lett, csak még több felvétel. Sokan, mintha csak otthon a tv előtt ülnének, folyamatosan speaker közvetítették az eseményeket, ha a másik nem jönne rá magától. Előttünk sem egyszerű az élet, rosszul mérték fel a balkon sorainak távolságát a színpadtól, így ketten használnak egy szemüveget.

Akrobatika bajnokai is a mellettünk lévő sort kapták, de nem akárhogy: eggyel feljebb indulnak, majd kiderül a turpisság, és fejjel lefelé vihogva érkeznek egy sorral lejjebb piros miniruciban + tűsarkúban. Itt valahogy ez az egyenviselet.

A pasik ordítva tudnak kizárólag tapsolni, ha pedig Oláh Gergő lép be a színpadra, ott elszabadul a pokol, már akkor, amikor ki sem nyitotta még a száját.

Falusi Mariann, Oláh Gergő, Somnakaj és Gójma olyan vagányul-szépen énekelnek, hogy elviszik  a showt. A zenekar sem középiskolás fokon nyomja.

Valahol azt olvastam, hogy a közönség nem kiváncsi eléggé a Nemzeti új repertoárjára. Jelentem kérem: ott voltam, és nem az átlag közönség a hülye (ahogy a cikkből kiderült), hanem lehet, hogy szarul érzi magát a a roma darab célközönsége között a nézőtéren, mert non-stop mozog a szék (nem, nem földrengés, csupán “Gizus” eldöntötte, hogy ő biza “táncikálni fog”, és ebben még a morózus Mariann néni tanerő sem tudja megakadályozni (bénaság a köbön…). Szóval nem csak a rokonság, az egész iskolai csapat megérkezett. Nyilván ad egy jó érzést a szereplőknek, hogy biztos családi háttérrel érkeztek, a kívülállók meg pillázhatnak az elejétől fogva.)

Két szereplő cifrázza az idegeinket: az egyik a hegedűs, akit a kutya nem hívott, de tolja, és nyenyergeti (ha lenne fűrészem tuti kisegíteném), majd teljesen más módon varázsol el az előadás: Szakcsi Lakatos Béla, az este igazi sztárja.  Amit ők ketten Falusi Mariannal tolnak, az több, mint világszám. A táncok, gyors zenék alatt éled a közönség is. Az már fékezhetetlen, igazi putrilagzi feeling kerekedik. A szerencsések a szélére vettek jegyet és már az elejétől kezdve fokozatosan fogynak, na nem a kemény mag, hanem a sima fizető nézősereg.

A rokonság és iskolai csoportok természetes velejárói ennek a színháznak, de megfontolandó ötlet lenne egy kamaszoknak szóló a) gyerekmegőrző b) külön előadás, ahol a nézői kultúráltabb viselkedés tudományából lehetne gyakorlati ízelítőt tenni.

Vidám, szép este volt: nagyon röhögtünk és ez megszépít mindent.

Mindenkinek szól, aki az igényes cigányzenére vágyik két felvonáson át együtt látva cigány és nemcigány szereplőket.