Kettévált Ország – Toldi Mozi

Elindultunk ma az emlékezés útján 1989-től, és valahol a 90-es évek közepén húztuk be a féket. 20 értelmiségi művész, író, rendező állt kamera elé, hogy elmeséljék mit éreztek a rendszerváltás kezdetén, és mit éreznek most, az elmúl évekről.
Voltak jobboldali és baloldali szereplők, akkoriban fontos szereplői a politikának, avagy mellőzöttek, kiöregedettek, és belekomolyodottak, vidámak és megkeseredettek, realisták és álmodozók.

Archív felvételeken előkerült Antal József, az első kormányfő, akinek igazán lett volna lehetősége gazdaságilag ráncba szedni az országot, helyette úri magyarországot próbált építeni, ami nem állt volna rosszul, csak ugye már nyakig ért a szar… Feltűntek körülötte a rendszerváltó pártok, az ő ígéreteikkel, amikből a nagy semmi valósult meg, leginkább a politikai játszmák, amiknek egyetlen célja volt, az pedig az állami vagyon lenyúlása professzionális eszközökkel. Hogy min ment a politikai marakodás állandóan: kié legyen a hatalmon, ki férjen jobban hozzá a zsíros bödönhöz.

Érdekes és ugyan nevettünk, de annyira nem vicces, hogy ki mire emlékszik vissza pl. a taxisblokád idejéről. A jelenlegi hatalomban lévők már akkor meg voltak rémülve, félelmítve, a most ellenzékben lévők pedig nem is érezték igazi nagy rendszerváltó tüntetésnek azt a pár napos megbénulását a városnak. Azt mondjuk kimondottan kínos volt ismét látni, ahogy az akkori belügyminiszter kotta részegen ismét csak azért nem esik ki a Parlament ablakából, mert vannak akik visszahúzzák. Azon meg már a sírva-röhögés jön elő (mi más, el kéne dönteni, hogy sírjunk-e, vagy röhögjük végig, ami még van ebből a diktatúrából, és csapódjuk a végső falnak vidáman), amikor a korabeli híradóban a bajszos szar (jelenleg Kövér László elnökünk) arról tart kisértekezést a Parlamentben, hogy a polikika takarodjon minél messzebre a közmédiától… na akkor úgy mostanra tokkal-vonóval lenyelte… mondanám: köpöd ki?!
Nosztalgikusan nevetünk Torgyán doktoron és Csurka író elvtárson, kik habzó szájjal jósolták a jövőt, ami még csak nem is lett olyan bizarrul ronda, mint amilyennek előre vetítették… sokkal durvábbá vált.

A legmeghatóbb, könnyeket előcsalogató jelenetet Koncz Zsuzsa hozta, azzal a régi felvétellel, amikor Göncz Árpi bácsinak énekelte, hogy “meglátod rendbe jönnek majd a dolgaink, lesznek még szép napjaink…”… és ott és akkor el is lehetett hinni nekik… de ez már kurva régen volt, és felébredtünk az álom meséből.

Kerényi tanár úr szájából viccesen hangozna, hogy az egyetlen jó út a NER, és erről letérni nem szabad, mert így szereti egymást az egész nép, és csak így lehet vezetni az országot, hát már Kádárt is szeretni lehetett nagyon – ó az a párhuzam, és közben kommunistázik ma az egész film alatt… – tehát akkor Orbánt is imádni kell… (már akinek van gusztusa hozzá…)

A jelenlegi ellenzékben élők mind egyetértően külön-külön is elmondták: nem lehet egy országot a gyűlöletre, hazugságra, félelemre felépíteni, az elfogadásra, szeretetre, építő párbeszédre kellene, már ha lennének fülek a túloldalon, és nem csak a győztes arrogancia, a benyelt milliárdok hatására.

Sokan váltottak köpönyeget, a valódi napraforgók ma sem álltak még meg, akik pedig elrontották ott és akkor, a kilencvenes évek elején, azok ma már semmilyen módon nem szánomkérhetőek, hiszen azok is mi voltunk, akik megszavaztuk őket, majd az utódaikat, igen, itt voltunk, itt éltünk, és mi voltunk a birka nép. Aki  nem kiabált, nem csinált véres forradalamat, csak hallgatott csendben, és a legerősebb, leghazugabb elvitte a mézesmadzagot előttünk, és a hallgatás-beleegyezés alapon vittek mindent: pénzt, paripát, hatalmat. Hogy valaha visszaadják-e? Nem, nem tervezik, csak a rokonságban leosztani, nehogy rossz kezekbe kerüljön. Az a része pedig az országnak, aki nem rájuk szavazaott az felőlük fel is fordulhat, érezheti a saját hazájában rosszul magát, hallgathatja az értelmetlen hazugságokat, uszításokat, és a napról napra durvuló kommunikációt, amivel szítják a gyűlöletet, és fenntartják az emberekben a félelmet, bizonytalanságot. Hol a migránsok, hol a melegek, hol a hajléktalanok… mindig van ellenségkép, mindig van kitől félni, iszonyodni, de majd jön a jóságos Viktorbácsi és jól megvédi az ő drága ugyumbugyumbutuska népecskéjét… Ha még itt nem kellett volna hányi, akkor a következő jelenetekben, mikor az ország Szamócája elmeséli, hogy mennyire nem hitték el a szülei, hogy kimetnek a határon, és mennyire sajnálja, hogy vannak ex barátai, akikkel már inkább nem is beszél – miért is? mert más a véleményük és már nem is kíváncsi rájuk… hihetetlenül bunkó hozzáállás, ahelyett, hogy meghallgatná és elgondolkodna rajta, hogy létezhet más igazsági s a sajátján kívül.

Kik voltak megelégedve a jelenlegi életükkel: a NER jelenlegi kegyeltjei, azon baromságok, amik kiestek a szájukon, az a nézőtéren hangos röhögést váltott ki, a többiek, a realisták gondolatai viszont mély csendet, főleg Spíró György, Máté Gábor, Alföldi Róbert, Röhrig Géza, Tarr Béla és Koncz Zsuzsa gondolatai voltak élesen pontosak a mai helyzet viszonylatában.

Nagyon sűrű másfél órában gyűrtük meg az emlékezetet, mikor hol jártunk, hol nem járhattunk, mihez kellett bátorság, és most mihez kell bátorság, egyenlőre van-e bátorsága a mostani művészeknek szabadon alkotni, nem fogja-e meg őket a szorongás.

A győztesek most boldogok, nem látnak az orruknál tovább, hogy bármikor lehetnek kegyvesztettek, és mehetnek, menekülhetnek, akár az országból is… de lehet ők lesznek az utolsók, és már nem lesz aki szóljon nekik, hogy “hé fiúk, le kéne kapcsolni a villanyt”

Papp Gábor Zsigmond rendezte.

X – A rendszerből törölve

Amikor a sztori érdekes, amikor a marketing adja el, és van, amikor a filmben szereplő színészek miatt nem lehet otthon maradni, és kivárni míg netről letölthetővé válik.
Már jóval a bemutató előtt tudtam, hogyha Kulka János újra szerepet kap, akkor nem lehet kihagyni. Utána jöttek a habok a tortán: Balsai Móni, Schmied Zoltán, Molnár Áron, Schneider Zoltán, Básti Juli, Fekete Ernő, Hámori Ildikó, Szirtes Ági… olyan névsor, akiket minél előbb, és minél többször látni kell, bármi legyen a film témája.
Ujj Mészáros Károly munkáit nem olyan nagyon régen fedezhettem fel: Liza, a rókatündér (itt írtam róla) vagy a Centrálban a Büszkeség és balítélet előadás (ezért pedig itt rajongtam), így nem volt kérdés, az X bemutatója utáni hétvégén: irány a mozi.
Éva (Balsai Móni) a pánikbeteg, terepen nyomozásra alkalmatlan, viszont hihetetlenül pontos, és szerethető rendőrnő jó érzékkel talál összefüggést váratlan balesetek és öngyilkosságok között. Zoltán (Schmied Zoltán), a vidékről felkerült lelkes zsaru segítségével elindul a gyilkosságok után. A rendőrfőnök (Schneider Zoltán) a választások közeledtével nem csápol az ötletért, hogy a bűnűgyi statisztikákat pont most rontsák le, de kapnak rá két hetet. Valahogy a gyilkos mindig egy lépéssel előttük jár…
A lázadó (Molnár Áron) lesz a bűnbak, amibe nem nehéz belepusztulni a múlt árnyékában… és a jelen lévő diktatúrában…
Éva életét nem könnyíti meg frissen gimis lánya a magával hordozott problémáival, amit anyja példáján keresztül tanulva inkább magában hordoz, és nem tud felülkerekedni rajta segítség nélkül.
A gimi igazgatónője (Básti Juli) annyira igazi, hogy a klónjaival már összehozott a balsors… szerencsére tök más ügyben, de itt is igaz: mindenki félti a seggét, még ha szorult belé némi jószándék is nyomokban.
A történet Horváth Kálmánja (Kulka János) addig-addig haldoklik, míg megoldja Évának az ügyet, és nem mondom, hogy nem torokszorító látvány, de mégis egy új szerep és minden apró kis szerepének örülök, amiben látható. Ez pedig nem is olyan jelentéktelen szerep, mint amilyennek az első percekben hiszem.
Örülni egyébként nincs minek: a politika mocska rendszerfüggetlen. Itt volt a rendszerváltás előtt, közben majd utána és a mai napig nem tud kihalni. És innentől nem attól torokszorító a történet, ami a vásznon történik, hanem az a múlt, ami velünk történt. Nem csak személyesen, hanem az országban, amit a 2000 után született kamaszaim csak egy kriminek látnak, az nem csak az. Értik, de nem érezhetik.
Sosem kellene megtudniuk, hogy milyen úgy meghalni, úgy elveszíteni valakit, hogy még élhetne… “csak” mert útban volt. Nem élték át, és ha szerencséjük van nem jön vissza az a kor, amikor azért nem utazunk, mert a határon vagy útközben nehogy valakinek eszébe jusson, hogy nem mehetünk tovább, amíg nem kapnak kényes információkat… mert kaphatnának…
Volt időszak, mikor a nemzeti ünnepeken kimentünk – azt hittük – szabadon a múzeumkertbe… ma már inkább vidéki kirándulás, vagy itthoni szabadnap a program, nem vágyik a franc se pártrendezvényekre. De megélni sose kelljen újra, hogy azért kell itthon maradni, mert a rendőr-belügyes apa bármikor behívható kell, hogy legyen.. igen, volt ilyen, és minden fedett és kevéssé fedett történet sebeket szaggat ebben a filmben, olyan nagyon-nagyon régieket. Meg nem annyira régieket… mert még élnek és a hatalomban vannak (!), akik minden rendszer túlélői… és az emlékek előtörnek, hiszen még a kilencvenes évek közepén is másfél óra alatt állhattam a szőnyeg szélén pillázva, hogy kerültem egy fedett objektum látóterébe “az ales lányaként”, hiszen “tudnod kellett volna…”
És most is tudom: velem kell véget érnie ennek a korszaknak, nem lehet tovább mérgezni az én gyerekeim életét a múlt mocskával, fel kell állni, és tiszta lappal kell induljanak az életben, ne kelljen azzal a lelki fájdalommal megküzdeniük, amin változtatni nem lehet. A múlt nem kísérthet több generáción át, egyszer le kell zárni.
Ma elindult a múlt lezárása nálunk. Ritka, amikor egy “sima krimi” után hazáig vígasztalnak a kamaszok, úgysem mondhatom el nekik, amikre nincsenek szavak…

Liza, a rókatündér – Mészáros Ujj Károly filmje

Liza (Balsai Móni) a leglúzerebb ápolónő, (mindeközben sacc az ötvenes években járkálunk). Van egy árnyékszerelme, egy japán énekes (David Sakurai), akit csak ő lát, és fel sem tűnik neki, hogy imádottja éppen teszi el láb elől a körülötte felbukkanó udvarlókat.
Bár az első néni (Molnár Piroska) saját ágyából kiborulva szenderül át a túlvilágra, mégis Liza elsz a gyanús az éber rendőrök főnökénke (Reviczky Gábor) szemében. Be is költözik, a megüresedett lakásba albiba Zoltán Zászlós nyomozni (Bede Fazekas Szabolcs). Na ő az a másik lúzer Lizán kívül, akinek semmi sem sikerül. Egyetlen fura történetet kívül: még életben van. A többi udvarlónak kinéző fickó amint Liza közelébe kerül másodperceken belül megpatkol.
Japán énekesünk nem adja fel, próbál ő mindenkit távol tartani, főleg a jelöltek kinyírásával, de valahogy a zsarut nem sikerül elkergetnie, hiába nyalta be magát Lizához, már sok-sok éve.
Liza álomvilága a Mekk Burgerező, és a Comsopolitan “hogy fogjunk pasit” rovatának hű követése… Meg is lesz az eredménye, végre felébred a szerelemvakságból és a háztartási barkácsszakkör toplistás zsaruját fogja ki magának. Dúl a lamúr, bár a rossz sorozat végleg nem ér véget, de a film fináléjára már gyerekkel és + 10 évvel öregebben autóznak az álmaik után.
Balsai Móni a legcukibb Liza!

Rendező: Mészáros Ujj Károly

Solo – Egy Star Wars történet

Nem mintha egyetlen Star Wars filmet is láttam volna valaha.
De társasjátékokban már sikerült memorizálnom a jó és gonosz szereplők névsorát, ha nem is tudnám megmondani, hogy melyik-melyik részben szerepelt.

Viszont nyár van, és állt előttem a kiskamasz, hogy ő biza moziba menne, méghozzá velem. 3 filmet választ, ebből kettő thriller-horror, így marad a kevésbé véres Solo…

A történet egy fura bolygón kezdődik (azt megtudom még előtte a profi rajongó gyerekemtől, hogy ez a 4. részben felbukkanó csavargó korábbi életéről szól), ahol Han éppen a rabszolgasors elől menekül, hozzájutva egy hiperszuper üzemanyag cucchoz, ami egy maroknyi fiola, de a szabadságának ára. Vinné a barátnőjét is, így egy romhalmaz járgánnyal nekifutnak a feladatnak. Üldözés, lövöldözés, majd befutnak a szabadság kapuját jelentő terminálnak kinéző helyre. Qi’ra, a barátnő elcseszi, így ő a kapun kívül marad a szar helyen, Han viszont megússza, és mehet katonának a birodalmi seregbe.

Ugrunk 3 évet az időben, a kiképzett katona gyalogosan próbál túlélni némi harctéri káoszt, hogy ki harcol kivel és miért, ez kevéssé derül ki. Mindeközben összefut Tobias Beckettel és annak hű barátnéjával Val-al, akik először nem vennék be a balhéba, de aztán mégis Han sikeresen bandatag lesz. Függetlenednek az egymással hacoló népektől, csupán a szuperüzemanyagra hajtanak, amit Dryden Vos rendelt meg, és le kéne szállítani. A küldetés nem veszélytelen, sőt.

Mindeközben pont Csubakka kapja a feladatot, hogy megvacsorázza Han-t, de meggyőzhető, hogy inkább szökjenek együtt, így lesz a későbbi filmekben Han társa a bohókás szörnyecske (vuki).

Szóval az első akció balul sül el, így Val ad még egy esélyt, nem kis részben az oldalán hirtelen felbukkanó exbarátnő Qi’ra rádumáló képességének. Viszont a csaj is megy velük, hátha így együtt túlélik a kalandot.

Nehezíti a helyzetet, hogy kalózok is vadásszák a magas értéken futó szuperüzemanyagot, jól ki is derül, hogy nem véletlenül, mert ha az nincs, akkor nagyobb esély lesz a békére a galaxisban.

Csapatunknak szuper űrjárgányra is szüksége van a küldetéshez, lóvéjuk viszont a nullához közelít, így Han kártyán nyer egy gépet Lando Calrissiantól, aki cseppet hamiskártyás, viszont nem is az a végtelenül gyáva fazon, mint amilyennek elsőre kinéz.

Beckett és a csapat megszerzi a zsákmányt, de már egymásban sem bíznak, így végül a kalózok főnökének, a jócsajnak adományozzák, és  kamucsodaszerrel mennek vissza Valhoz. Rájön az átbaszásra, de kinyírják ahogy kell, sőt Beckett is kihal a végére, csak Han Solo és Csubakka jut túl ezen a fejezeten.

Persze a végére az is kiderül, hogy Qi’ra sem az az ártatlan kislány, mint a film elején bemutatkozott, ezt a történet közben a vak is látja, kivéve Hant, akinek a szeme előtt a rózsaszín köd látszik csupán a szerelemtől, de nyilván a végére rájön, hogy a csaj nem az, akinek hiszi.

Az egész film alatt csupán az a megnyugtató jó érzés kerülget: Han Solo és Csubakka tuti nem fognak kinyúlni egyetlen csatatéri jelenet, és egyetlen száguldás közben sem, mert a kamaszom odafelé felhomályosít (starwars gyorstalpaló), hogy a 4. részben ezen szereplők tutira játszanak, a mostani történet viszont még azon rész előtti időszak, így nem halhatnak bele.

Nyári szünet, vasárnap délelőtt, legalább nem folyt a vér.

Éjszakai játék – Aréna mozi

VIP: vacak kaja, de továbbra is a legkényelmesebb fotelekből nézhető film.

Két kamasszal vetődünk be, kicsit késve. A nagy rávetődik a kávégépre, én felmérem az ebéd lehetőségét, hát diétás lett, majd kóla + popcorn felszereléssel bevackolunk.

A történet pazar módon indul: családok/párok ülnek össze esténként azért, hogy egymás szórakoztatására társasjátékokat játszanak. Megszállottak, élvezik, és pont nem érdekli őket, mások mit gondolnak róluk. Csak annak fáj, aki kimarad. Ez speciel a szomszéd rendőr srác, a pici Bestia kutyusával szomorkodik válása után.

A történet két főszereplője Max és Annie, akinken nem jön össze a baba, és az orvos ezt Max problémájára vezeti vissza: a bátyjával való rivalizálásra. Nem nagy meglepi, hogy azonnal előkerül a bátyus, és beszáll a játékba. A másik két páros is különleges, a 20 éve, már a gimi óta kitartó páros, és a srác, aki minden héten más plázacicával állít be, és garantálja a biztos utolsó helyet. Ma este végre egy aggyal megáldott csaj érkezik vele.

Viszont a játékot most Max bátyja, a nagymenő Brooks szervezi. Új játék: valakit elrabolnak, és ha bárki felleli a csapatból, akkor a játékgazda méregdrága sprotkocsija az ajándék. A rablás eljövé, röhög is mindenki, majd ki-ki a saját verizójában elindul fellelni az elhurcoltat. Eltart kb negyed óráig, míg mindegyik páros rájön, hogy itt bizony nagyobb a szar a sokévi átlagnál, mert nem a poénos játékból zárták ki a csapatból a zseni Brooks-ot.

Nem hátrány, ha a zsaruk erről nem szereznek tudomást, nekik viszont baromira meg kellene találni, ha lehet csapatostul, mert úgy talán könnyebb. Az összes bevethető ötletre szükség van, és a célegyenesbe fordulunk, ahol végre előkerül az elveszett, ki végre megvallja, hogy a játék eldurvult, ő nem nagymenő bróker, tényelg a Wall Street-en dolgozik, ő árulja a kokót nekik.. lop-csal-hazudik, és most állatira kergetik…

Innentől az álkergetők mellé befutnak a majdnem igaziak, és nem sok kell, hogy a teljes lúzer brigád a híd alatt végezze… de jön a megmentő: az elhanyagolt, játékból állandóan kiahagyott Gary, ki rendőr, és szervezésben kiváló 🙂 ő is megszervezte az elfogást, majd a pánik közepén az elengedést… csakhogy befutnak ismét, csak most már a valódi gengszterek… a pokol elszabadul, és nem csak az idővel kell futni, hanem autóval kell lehajrázni a repülőt, és lenyomni az abban orvul támadó nagyhalat…

Spoiler: minden főhősünk egyben marad, és újra játszanak 3 hónap múlva… ahol Annie már tök büszkén rajzolja a kitalálósban Max- nak a kenyeret, amiben ott a kovász 😀

Van boldogság, sőt.

A végére meg béna forgatási jelenetek 🙂

Nevetős, kényelmes, fordulatos, krimi.  Bármikorra, laza mozi az Arénában.

Budapest Noir – Aréna VIP

Sosem voltam még VIP moziban, 1x ki kellett próbálni! 🙂
Ebéd nélkül sétáltunk a kezdés előtt fél órával a bejárathoz, és nem csalódtunk: leves, szendvicsek, saláták, fasírt, édesség, hagyományos mozi üdítők és az elmaradhatatlan popcorn. Igen jóllakottan ültünk….???? mit ültünk… hevertünk be a székünkbe…
Túl a szokásos reklámokon végre meglátom a főcímet és veszek egy mély levegőt. Kondor Vilmos összes könyvét olvastam, imádom a stílusát, azon korszakokat, ahová elvisz a történeteivel. A sztorik egytől egyig olyan korokban játszódnak, melyek a szüleim-nagyszüleim élménybeszámolóiból képzeletemben már megelevenedtek, a könyvekkel újabb események adódtak hozzá, és most jöhet a nagy leleplezés: vajon a fejemben lévő képek mennyire hasonlítanak a harmincas évek Budapestjére?
Gömbös Gyula koporsója úszik be a moziba, és a sötét hangulat, az izgatott várakozás a temetésre el is tereli a figyelmem az első pillanatokban. Majd jönnek a budapesti képek, a kockakövek (amióta jogosítványom van, ezen kizárólag gyalog szeretek járni, és csak lapos talpú cipellőben), amiket imádok.
Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró történetébe csöppenünk, ki jobban ismeri Budapest valódi arcát, mint az ott régi őslakók, hiába élt évekig korábban Amerikában, ez az ő igazi terepe.
Nem igazán bűnügy következtében halálozott el a nagyvezér, de azért legyártja a nekrológot.
Lelkében magányos, de nyitva a szíve és mindenkihez van egy kedves szava, amivel (olaj-olaj-olaj!) bejut olyan körökbe, helyekre, jut olyan információkhoz, melyek után más újságok tudósítói csak Zsigmond után kerülhentek képbe. Persze az odacsúsztatott aprók, a férfiúi bája is sokszor nyújt lehetőséget számára, hogy újabb és újabb információkal gazdagodjon. Gordon Zsigmondként Kolovratnik Krisztián a tökéletes újságíró. Középkorú, borostás, humoros, és nagyon vonzó férfi. Hamar megérkezik szerelme Berlinből (menekülnie kell már Hitler országából, amikor a már akkor működő munkatáborokból fotóriporterként cikket szeretne megjelentetni), ő Krisztina (Tenki Réka remek alakításában). A sors ismét lehetőséget hoz el párunknak, amikor a Gömbös temetés miatt nincs elérhető fotós, egy gyilkosság helyszínén.
Az ott talált megölt lányt mindenki “csak egy ócska kurva”, “ha nincs feldarabolva, ebből nem lesz címlap” mondatokkal intézi el. Kivéve Gordont, akinek bűzlik ez a sztori, mert nem sokkal előtte találkozott vele a kedvenc Abbázia kávéházban. (Ó, azok a békebeli… már amit akkor békebelinek hívtunk…mennyire voltak békések… egy jelenetben már a kisnácik alig akarnak távozni, mert éppen zsidó énekes szórakoztatja a publikomot)
Gordon nyomozni kezd, és egyre inkább biztos benne, hogy nem csak véletlenül halt meg a lány, akinek még a nevét sem tudja. Jár a rendőrségen, ahol egy perc alatt lebukik a rendőrkapitány a hazugságával, jár a boncmesternél (aki még a hullák felett is jóízűen falatozik), ahonnan eltűnik a holttest, jár a flancos boxklubban, ahova ő is kerülhetett volna, ha nem hagyja abba még korábban a bunyót, bekerül a felső körök világába. Nagy segítségére van információkkal a szerkesztőségben a társasági rovat vezetője (Mucsi Zoltán játsza), és elindul a lány útján az első futtató stricin keresztül, a kommunista pornófotóson át a főmadámig (Dobó Kata). A mellékszerepeket alakító színészek olyan apró kis pár mondatos történetekbe is nagyot “ütnek”, mint pl. a trafikos, aki a film elején teljesen hétköznapi életet él, a film végén viszont csomagol, mert “nem elég, hogy öreg, félkarú, de újabban már zsidó is vagyok, sok ez a jóból”… Gordon Zsigmond szerint itt az nem történhet meg, mint a náci Németországban, hát Budapesten vagyunk! Pedig ha akkor tudná…
A lány nyomában többször elverik, hiszen magas körök érdekeit sérti, de nem adja fel, és Krisztinával, ki már ismét teljesenen beleszeret együtt jönnek rá, erre a gyászosan szomorú történetre. Rájön Zsigmond, hogy a megölt lány kisbabát várt, és menekült volna Amerikába a Rabbi fiával, de ezt a családja nem engedte. Annyira féltek már zsidó származásuk miatt, hogy az apa végzetes döntést hozott. Még felesége sem tudta, hogy ki mozgatja a szálakat. Az apa szerepében Kulka János, a lánya miatt a téboly határán lévő anya Kováts Adél. A halál fedolgozhatatlan, és értelmetlen minden helyzetben. Ebben a filmben a körülményeket a már akkor is náci politika és az attól való félelelem határozza meg, és kergeti főhősünket egyre mélyebb mocskába a történelemnek. Családi drámával zárul a meghalt lány története, Gordon Zsigmond megfejti a lehetetlent, egy család legmélyebb, és legszörnyűbb titkához jut hozzá.
Mindeközben szerelme Krisztina is érvényesülni szeretne, és tisztán látja, hogy Budapest is Berlin útján halad a totális náci ország felé, így egyetlen helyként, ahol még képei nyilvánosan szerepelhetnek: Londonba utazik. A búcsú jelenet a pályaudvaron nem könnyű, de benne van az a remény, hogy talán nem tart majd olyan nagyon sokáig a kényszerű távollét.
A háború előtti évek, a mostanában oly gyakran emlegetett “boldog békeidők” a legkevésbé sem voltak boldogok sem az alsóosztálynak, sem a felsőbb körökben, a nácik térnyerése, a sógor-koma ismeretségek, az üzletek-befektetések mind-mind a politika-pénz-ismertség nyomvonalán haladtak. Most mondjam: mintha mi sem történt volna???
2017-ben ugyanúgy a politikai és üzleti kapcsolatok kéz a kézben járnak, a rasszizmus, és a gyűlölet újra elszabadult, most éppen nem a zsidók, most a migránsok vannak porondon, de végül is mindegy minek nevezzük. Aki nem áll be a sorba, az ellenség lesz. Háború előtti hangulat, egy nagyhatalmú, az embereket megvezető diktátorral.
Gárdos Éva filmje 1936-ban játszódik, de 2017-ben is ugyanígy történne. Diktátor van, idegengyűlölet van, korrupció van, politikai hatalomféltés van, elnyomott, szegény emberek tömege van, folyamatos hazugságok, ideológiák vannak.
1939-ben kitört a második világháború… 2017-et írunk… most van-e esély még megúszni?

Aurora borealis – Az északi fény

Ritka pillanat, anyuval kettesben mozizunk.

Érkezéskor ketten vagyunk sokáig, nevetünk is rajta, hogy privát mozi lesz. Aztán jönnek a többiek, teltház nincs, de kb huszan futunk neki a reklámok zajának.

Lassan indul a film, ahogy az egész történet szépen lassú folyamban zajlik, sok év eseményeit meséli el. Az első gondolat, ami magával ragad, hogy Törőcsik Marit láthatom egy nemrég forgatott filmen. A művésznő régóta kórházban, intenzíven, és most újra él, él a filmen, ahol örökké élni fog, mert ő az igazi túlélő: minden betegséget legyőz, és újra és újra visszatér, hogy imádott közönségét elvarázsolja. Igen, elvarázsol. Nem rohant, nem kapkodott, csak mesélt, és még a szemei is csak meséltek. Réges-régi történetet egy fiatal szerelemről, mely a filmben is megjelenik Törőcsik Franciska (fiatal Mária) és Wunderlich Jószef (Ákos) szerelmével. Olyan szép, és őszinte képek követik egymást, hogy én is ott vagyok, abban a korban, abban a történetben, és én is menekülök árkon-bokron, határon át… Sírok, sírok nagyon, mikor Ákos a határon már nem juthat át.. Közben egy másik család története is zajlik, ahol Mária a valós időben már nagymama, és lánya Olga (Tóth Ildikó) szorongásai, bizonytalanságai közé repülünk. Talpraesett fia és messze élő szerelme, fiának édesapja nem hagyományos családként élnek, csak később derül ki, hogy Olga saját félelmei miatt.
Egy Oroszországból érkező levél lendíti ki a családot a megszokott életéből, hiszen az idős Mária a levél olvastán rosszul lesz, és kórházba kerül, míg ő ott lábadozik (valósággal megegyező akaraterővel!), addig lánya, Olga a múltat, a saját és édesanyja múltját kutatja.
Elénk tárul az 50-es évek kemény magyar és osztrák világa, az oroszok háború utáni státusza, és annak következményei a legyőzött népekre, ahol emberi sorsokat alakítanak a kegyetlen tetteik.
Járunk Bécsben jelenidőben, járunk az ötvenes években, járunk kolostorban, járunk bérházban, kisbabák születnek, szerelmek születnek. Életek változnak egyetlen pillanat alatt teljesen másképp, egy gyors döntés hatására. A döntés Mária kezében van, és ígéretét a saját életénél is előrébb tartja. Öreg korára már nagyon nehéz erről az időszakról beszélnie, főleg a lányának, aki Mária döntése értelmében nem tudhatja meg az igazságot, pedig az adná meg a saját életének alapjait, a honnan jövök, hova tartok kérdésben bizonytalan Olga életét csak a múltja ismeretében tudja egyenesbe hozni.
Majd Mária hatalmas erőt vesz magán, és már nem baj, hogy folyamatosan a szemünk törölgetjük: pörögnek a képek, a szerelmek, szülések, kolostor, gyerekek, orosz parancsnokok, váratlan cserék, és váratlan találkozások. Mert vannak még jó emberek. Olga apja is az, ki már megszületése után érkezik az egyedülálló Mária mellé, de tisztességesen felneveli őt, és támogatja mindenben.
Mária lelke viszont nem nyugodhat. Meg kell találnia igazi, feláldozott gyermekét. Ő már nem tud tenni érte, de a múlt ismeretében Olga, és hozzá visszatalált férje megkeresik Oroszországban az elveszett lányt.
Mária élete végére a múlt már nem nyomasztó, minden kimondatott, mindent elmondott, amit már a család visz tovább. Unokája szeretete, támogatása kell még ahhoz, hogy életének utolsó óráiban megtudja: gyermekei révbe értek, saját és fogadott lánya is megtalálta a boldogságot a saját életében, így Mária útja végére ért.

Nehéz elindulni, nehéz felállni, nehéz újra beszélgetni. A parkolóig nem is sikerül, hiszen az én anyukám is végigélte, ugyan gyerekként, de végigélte az ötvenes évek erejét, és csupán nagymamám és nagypapám talpaesettségének köszönhetően volt mindig meleg étel és szeretetteljes családi légkör otthon, mert azon időszak (rákosi kor) környezetében felnőni, nem volt egy leányálom.

Beszélgetünk a kocsiban anyuval, és mesél, mesél az akkori életről, később 56-ról, az itthon maradásról… de az már családi történet, és nem a mozi. Hazaérve netfüggően kinyitom a laptopot, és az első hír: Törőcsik  Mari jobban van, ugyan a kórházban, de már nem az intenzíven. A filmből már tudom az orvos véleményét erről: “neki sikerült megnyalnia az orrát”

Szeretemfilm.