Bauer Barbara – Porlik, mint a szikla

Nem könnyű visszaadni a könyv békebeli hangulatát, ami nem is annyira békés, hiszen egy székely család életét mutatja be többgeneráción keresztül.

Az egyik főszereplő Amanda, igazi 21. századi csaj, aki viszont egyre kiváncsibb lesz a családja történetére, amiből Mamuskától csak apró részleteket kaparint meg, az összes többi úgy összelapátolható, ha elindul, és a helyszínen, Székelyföldön ő maga fedezi fel, és ismeri meg a múltat.

A másik szálon Mamuska gyerekkorától követhetjük végig az első világháború sorsfordító napjait, az első menekülést a háború végén, az addig nyugalmas faluból a románok érkezésekor. Jönnek, látnak és pusztítanak. De a család nem adja fel, hiszen az az otthonuk, a hazájuk, újra megpróbálják… még akkor is, ha megszületik a döntés Trianonban: többé már nem Magyarországon élnek… A végsőkig kitartanak, de van egy pont, ahol útra kell kelni, menekülni kell, most már vissza se nézve, véglegesen. Hátrahagyva hagyományokat, barátokat, meghalt családtagokat.

Amanda elindul az úton, irány Székelyföld, Mamuska gyerekkora, és felfedezi először csak a kapcsolódó még ott élő embereket, majd egyre jobban előrejut, de nem csak földrajzilag, hanem a lelkében is. A szívében lakó székely történetek azon a helyen máris megelevenednek.

Hűséges idegenvezetője a lelkének irányítója a régi pékséget jelenleg irányító pékmester, aki már az első pillanattól belehabarodik, a csinos lányba, aki bizonytalanul a gyökereit keresi. Míg sülnek a kenyerek, és egyéb finomságok, hamar kiderül az ismerős rokonság, és a menekülés utáni időszak, főleg a hogyan lehetett ezeket a nagyon kemény éveket túlélni kérdéskörben rajzolódik ki, hogy nem csak a menekülök új életkezdése volt nagy kihívás, de ugyanolyan nehéz volt maradni, az ellenséges környezetben.

Nem nagy titok. A könyv happy end, Amanda megismeri a múltat, Mamuska végre megnyugszik, hiszen átadta minden tudását, és a szerelem is befut a könyv végére.

Érdekes, olvasmányos: történelem, családregény, szerelem jó ízléssel kombinálva Bauer Barbara tollából.

Péterfy-Novák Éva: Egyasszony

Először a színház, azután a könyv.

Nem, nem meglepetés, viszont sokkal több, mint ami a színdarabban ebből elhangzik.

Éva története mélyebb, és keserűbb, tragikusabb.

(színdarabról itt: http://csokibonbon.hu/2018/04/22/egyasszony-juranyi/)

Éva története: betegen született lányával, brutális, agresszív férjével, és végül a tragédiából kivezető erővel, és új életútjának reményével.

Egészséges és más gyerekek szüleinek, vagy csak úgy mindenkinek, mert minden élethelyzetből van kiút. Sokszor fájdalmas, nehéz, de élhető, megélhető, megváltoztatható.

 

Hatala Csenge: Hírzárlat

1973. janárjában járunk Balassagyarmaton. Két fiatal srác betör a helyi lánykollégiumba, ahol 14 lányt foglyul ejtenek, és követelnek: pénzt, járműveket, repülőt, hogy külföldre utazhassanak.
Két csalódott fiatal: Pintye András, az ötletgazda, és Pintye László, aki belement a terv végrehajtásába, végig követve bátyja álom-ördögi tervét. Ketten vannak a 14 tússzal a hátuk mögött, velük szemben pedig az állam teljes hatalmi erőszakszervezete.
Valamennyire ismerik a járást ezen hatóságoknál, hiszen apjuk magas rangú katonai (határőr) parancsnok, ők pedig gyerekstátuszban szabadon jártak-keltek a laktanyákba. Fegyverhez is az juttatta őket, hogy őseik nemtörődöm nevelését kiismerve, bármikor bármit hazudva és a nevük mögé bújva (ami apuka révén jól csillogott a pártban és a seregben is) mindent megkaptak.
Korábban semminek nem volt következménye, semminyen stiklik, betörések, balhék nem kerültek ki a rendőrség belső köreiből, pedig ha nevelő célzattal András ült volna néhány évet, akkor eszébe sem jutott volna, hogy bármit megtehet büntetlenül. De korábban nem sittelték le, apuka amivel kimentette a fiát, azzal a még nagyobb bajba sodorta. Ahelyett, hogy a családi békét és szeretetet nyújtotta volna, csak a saját karrierjével volt elfoglalva és pont szart rá, hogy mit csinál a két fia, milyen szerencsétlenül elbaszott életük van. Ebből persze egyből nem következik egy súlyos bűncselekmény, de 73-ban, Balassagyarmaton az események olyan irányba kanyarodtak, ami megállíthatalnannak látszott. A két fiú fegyverhez jutott, és bement a lánykollégumba. Elfoglaltak egy szobát, és bezárták a lányokat. Akik még a folyosóról kimenekültek az utcára, és rendőrért kiálltottak, őket nem is vették komolyan. Miért is vették volna komolyan? Ebben a szépen elrendezett szocialista országban, vajon miért is lázadna fel két rendes pártkatona szülővel rendelkező fiatal srác?
Pedig fellázadtak, és elhitték, ha megszorongatják fenyegetésükkel a hatalmat, akkor előkerül az államban legnemesebb érték: az emberi élet. Így ha ez fontos, akkor őket senki sem fogja lelőni, és nagyon fonak vigyázni a lányok életére is, hogy ők se legyenek hősi halottak, tehát teljesíteni fogják a követelésüket, és szabadon egy szabad orszába utazhatnak, ahol úgy elbújnak a kizsarolt pénzből, hogy sose találnak rájuk. Elég gyenge esélyeik voltak, de nem volt ellenszél, aki ezt a szemükbe vágta volna, és megtudhatátk volna, hogy ennek szinte nulla az esélye, magyar állam, a rendőrség, határőrség elsődlegesen a problémától akart megszabadulni, nagyjából mindegy, de inkább kevés áldozattal. A kevés pedig kicsit több, mint a nulla.
A hogy nem vették észre, hogy mi készül kérdéskörben állati tanácstalanok voltak, mert a titkosszolgálatnak, belső elhárításnak, a helyi erőknek minimum sejteniük kellett, hogy ez a két fiú el fog szabadulni, nincs korlát.
A fogvatartás napjai a félelem-bizakodás-egymásra utaltság-újra félelem-reménytelenség-düh-félelem körökben futottak. A lányok próbálkoztak rábeszéléssel, próbálkoztak a fiatalabb Laci maguk oldalára állításával, de semmire sem jutottak. Első lázadásuk után már a fenyegetést is megkapták, hogy melyiküket és milyen sorrendben teszik el láb alól, ha a követelésüket nem teljesítik.
A fiúkhoz érkezett egy ideg-elme orvos tárgyalni, de sok sikerrel nem járt, maximum az üzenetek közvetítésére volt jó. A rendőri vezérkar nagyjából sem tudta, hogy mi legyen, a kiadott tűzparancs pedig világossá tette: mindegy hogyan, csak legyen már vége.
A tetőkön lévő mesterlövészek, akiket a “ki a legjobb lövő” vezérfonal mentén rendeltek az akkor még titkos helyszínre már egy hete megfeszített idegekkel várták a döntést, hogy mi legyen. Óvták volna az emberi életet, de melyiket. A lányokét mindenképpen, de a fiúk sem érdemelték még ki a halálbüntetést, mert amit kértek, még akár logikus is lenne a mostani eszünkkel, de ott és akkor ez olyan szintű lázadás volt a rendszer ellen, amit nem lehetett hagyni. 1973-ban ezt nem csak megakadályozni kellett, de még mélyeket is hallgatni róla.

Az akkor ottjárt, az ország bármely részéből odaparancsolt létszám, benne a mesterlövészekkel sem akkor, sem később nem mesélhetett arról, hogy mekkora nagy volt a baj, és mi történt azokon a szörnyű téli napokon.
Hogy a lányok mit éltek át bezárva, félelemben, reménytelenül, és mit élt át Pintye László, aki a két tesó közül életben maradt, de 3 méterről látta, ahogy agyonlövik András bátyját. Sok mindent megérdemeltek tettükért, de a halál erősnek hangzik. Ennyie nem voltak elvetemültek, és piszkosul fiatalok voltak. Nem öltek embert, bár ugyan ahogy egyre kétségbeesettebben látták, hogy követeléseik nem teljesülnek (még egy kicsi vízért is úgy kellett könyörögni, amit nem maguknak kértek, hanem a lányokkal osztották meg), így már a kivégzésekkel fenyegetőztek. Kétségbeesett lépés volt, de ez sem hatotta meg a hatóságokat: hogy lehetne elengedni, pláne sok pénzzel két nagyon fiatal srácot, csak azért, mert elrabolnak és bezárnak 14 kollégista lányt. Ha ezt 1x megengedik, akkor onnantól elszabadulna minenki, akinek mehetnékje van…

A könyv nagyon körhű, rendkívül alapos, sok-sok akkori lány, családtag, elkövető, barátok és rendőrök mesélnek az akkor átélt élményeikről, rémálmaikról, életük folytatásáról.

Nem könnyű olvasmány, de mindenképpen tanulságos kordokumentum 1970-es évekből egy megrázó esemény kapcsán.

UI: még tervben sem voltam, de a rendőrség oldalán az én sportlövő gyakorlott apám is ott volt a túloldalon… anya meg nagyon várta haza… nem beszélt róla, csak minimálisan, ha olyat írtak az eseményekről, ami nettó hazugság volt. Valahogy fel sem merült, hogy kollégista legyek.

Szélhámos Budapest – Kondor Vilmos

Kondor Vilmos írót akkor szerettem meg, mikor belefullasztotta a zöldséglevesbe a miniszterelnököt… azóta vadászom a könyveit, először a két koronaőr történet jött szembe velem, azóta pedig Gordon Zsigmond történetei.

Ki Gordon Zsigmond? Bűnűgyi újságíró, még a “békeidőkből”, és azok utáni időkből…

A mostani sztrori nem sokkal azután kezdődik, hogy hazatér Amerikából, és itthon kevéssé veszik még komolyan tudását, érdeklődését. A Tabánban nyiffantanak ki egy vicces-vidám zakós fickót, és erre főhősünk ráharap. Nem mintha fontos ember lett volna a néhai, de noteszából kiderül, hogy egy igen érdekes amerikai szélhámos telepedett meg szeretett fővárosunkban, és újságírónkat hajtja a vére, na meg az amerikai tapasztalat, ha ez a fickó itt van, akkor biza ennek nagyon átverés szaga van, ő pedig cikket írna belőle.

Így a legjobb módszerrel nekilát: belépül a szélhámosok közé adatot, információt gyűjteni. Naná, hogy mindent kitálalnak elé… de nem is ez a könyv legfőbb vonzereje, hanem a szereplők, a karakterek.

Tata, aki non-stop lekvár és befőtt gyártásban van, Porges, aki csak azt nem fotózza le, aki aznap nem megy ki az utcára, Piri, a kezdő színésznő, akit mindenki olcsó sarkinak néz, pedig tele van élettel, és még esze is van hozzá….

Aztán a regény csúcsa, mint minden Kondor Vilmos által írt kötetnek az a korszak leírásai, a történetek háttértörténetei, a korai Budapest élete, éjszakai világa, táncosnők, zsugások, rendőrök, bárok, az orfeum, a színházak, a belvárosi kávézók és minden, ami annyira vonzóvá tette már akkor is imádott fővárosunkat.

Igen, a világ legszebb városa, nem tudok olyat, amelyet jobban szeretnék. És tudod mi a poén? Bármikor leforgatható nagyobb balhé nélkül a 100 évvel ezelőtti sztori a mai napig Pesten. (A Budapest Noirt le is forgatták, és milyen klassz film lett belőle!).

Szóval ismét egyik kedvenc íróm regényét helyeztem vissza a könyvespolcra, kerül még a kezembe a többivel együtt!