Tabuk nélkül – Alföldi Róbert – Hankó Művelődés Ház Gyömrőn

Éppen egy színházi este böngészem a netet úgy egy hónappal ezelőtt, amikor szembejött a Signal tv (helyi, gyömrői médiatermék) posztja: Alföldi Róbert jön  Gyömrőre, és Hauser Antal fog beszélgetni vele. Nem tudom min lepődtem meg jobban: a meghíváson-e, vagy azon, hogy nem mondták le a kezdésig. Igen, itt is benne volt a pakliban, mint tavasszal, még a választások előtt Zalaegerszegen és Pécsett. De a helyi politikai arcok itt másképp oldották meg a kényesnek is beillő szituációt: mélyeket hallgattak róla: nem volt plakát (pedig mindig, minden aprócska rendezvényről szokott lenni), két gyömrői FB csoportban is maximum egy megosztás, és a papíron független, egyébként a Fidesz által kilóra megvásárolt városvezető brancs tüntetőleges távolmaradása a rendezvényről érzékeltette, hogy mit gondolnak. Na nem mintha hiányoztak volna a helyi hatalmak, és az általuk generált feszültség, viszont a nézőtér 80-90% nem gyömrői volt, alig 1-2 ismerőssel futottam össze. Pedig van helyi színházi csoport, előadásokkal, szereplésekkel, és innen is járnak sokan színhába, főleg Pestre, de valahogy kimaradhatott ez a hideg novemberi este a naptárjukból.

De vissza az estéhez: az előzményektől függetlenül teljesen megtelt a művház, nagyjából faltól falig értek a tömött széksorok.
Hauser Antal jött némi késéssel bemutatni az este vendégét, Alföldi Róbertet, és már a bemutatáskor csak próbált humoros lenni, de nem jött sajnos össze. Robi viszont jött, és nem foglalkozott a kérdező felkészületlenségével, az első percekben rájött, hogy ez az ő műsora lesz és nem egy klasszikus beszélgetés, függetlenül attól, hogy ki ül a másik székben, és elkezdett mesélni az életéről (mert az megy neki rutinból). Persze voltak általános kérdések – a miért fontos az életében a gyerekkorának helyszínei – amire mindenki előre tudja a válaszokat, hiszen mindenki életét meghatározza mit hoz otthonról, de Alföldi van olyan úriember, hogy válaszolt hosszabban, gyerekkori történetekkel gazdagítva az estét, meglepően sokat mesélve a családjáról is. Ha már a gyerekkor és az iskolák, akkor szóba került az oktatás akkor és most, a gyerekek motívációi, álmai és jövőképe, nem mondom, hogy nem volt elkeserítő két kamasszal a hátam mögött hallgatni azt, amit egyébként is látok a világban.

Hamar túllendültünk az iskolákon, családon, a színművészeti főiskolán (a miért ciki oda elsőre bekerülni félmondat ma már történelem), majd jön az első komoly szerződés, a Vígszínház: a nosztalgia helye az estében, a régi remek társulat névsora, a lehetőségek, a főszerepek, az akkori nyitott, kíváncsi hozzáállás az éppen főiskoláról érkező önbizalommal teli Alföldi Robi végre szakmai életéről hoz történeteket. 28 évesen csak innen, és most tűnik pofátlanul merésznek a “színészként elkezdtél rendezni” mondat, viszont megtudjuk, hogy akkor és ott ez nem volt annyra szokatlan kérés tőle az igazgató felé (Marton László vezette akkor a Vígszínházat).

Nem időzünk sokat, ha már rendezés, akkor belefut az első (volt még több is, nem kevés) pofonjába Hauzer Tóni a kérdéssel: idézi a kormánymédiát – mi mást, ha már ott a munkahelye a Hírtv-ben még – és olyan előadást emleget, amit nem látott (Robi viszont másodpercek alatt kiszúrja, hogy a felkészültség mekkora fokát sikerült kifognia), majd meg is kapja a rendezői választ: ne ragadjon már ki egy színpadi kelléket az egész előadásból, mert nemnézőként baromira nem fogja érteni a lényegét. Hasonlatként a Bánk Bánt emlegeti fel, és teljesen jogosan, de Tóni azt sem ismeri, még sajnos hírből sem, viszont már zavartan bólogat, nem tud hozzászólni.

Innen hasítjuk az idősíkot át a Nemzeti Színház igazgatói időszakára, ahol ismét a nemnéző kérdez, Robi pedig nemcsak válaszol, de ismét mesél az akkori társulat életéről, kiemelten arról, hogyan élték meg a búcsút, az utolsó fél évet, a korábbi tüntetést, ahol nem az volt a legfontosabb, hogy mi zajlik az utcán, hanem a házban lévő összes kollégája összetartozása, mellette kiállása. Az az 5 év kiemelkedő nem csak a Nemzeti életében, de a magyar színháztörténetben is. A hülyekérdésre igazán türelmesen válaszolta meg, hogy “igen, a színészek érdeme is, meg talán az enyém is”.

Mennyire szólt és szól bele a hatalom a színházak, kultúra függetlenségébe? Akkor “csupán” a Nemzeti költségvetését vágták vissza a felére, hogy keresztbe tegyenek, most a TAO megszüntetésével – na nem a stadionoktól vonja meg a kormánygéppel vip páholyba repkedő szotyiköpködő brigád a támogatási formát – próbálják kinyírni a számukra kritikus független, önálló társulatokat, színházakat.
A naív miért kérdésre is határozott a válasz: mert aki nem a mostani hatalmat szolgálja, arra a kultúrpolitikának nincs szüksége.
Felcsillan a kérdező Tóni szeme, és behozza az egyetlen előadást a beszélgetésbe, amit látott, és nem csak olvasott róla, az Igenis miniszterelnök úr darabot, az Átrium Színházból. Erről is hamar kiderül, hogy nem a mostani politikai és magyar helyzetre íródott, hanem még Margaret Theatcher idején Angliában, csak ott volt az öreglánynak annyi humora, hogy még szerepet is vállalt benne, szemben az itthoni hatalmasságokkal, akik egyetlen fegyverként a humor ellen a betiltást tudják felhozni. (Ez a kiskamaszom egyik kedvenc előadása, még két nap, és újranézős sokadszorra 🙂 )

Tónink még egy kultúrális programot fel tud mutatni az elmúlt évből, és itt válik az egész este klasszikussá: házhoz megy a pofonért ismét, amikor számonkéri (!!!) a vendégét, hogy egy évvel ezelőtt a Heti Betevő kiállításmegnyitóján (adománygyűjtő aukció az utcán élők segítségére) szeretett volna a HírTv mikrofonállványaként egy interjút Alföldi Robitól, aki nemet mondott. Még a választ sem érti, vagy csak ki akarja magyarázni, hogy (nem én voltam, én ott se voltam, én nem úgy gondoltam, én azért dolgoztam…) mit is keresett abban a tv-ben (oké, a családi kasszába valót…). Majd Robi már vissza is kérdez: és most? És jön a végső elkeseredett magyarázkodás, hogy miért is nem mondhat-kérdezhet Tóni bármit: még a felmondási idejét tölti a nyáron újra irányt váltott fakenews gyárban. Kicsikar vele egy halvány “na mégis jófej vagy” tapsot, de én hangosan felröhögök, mert azért még előttem a kép, ahogy néhány nappal ezelőtt a helyi saját Signal Tv-je képviseletében a gyömrői polgármester FB fogadóóráján térdelt be, és kérdezett nyalimód alá a fideszbarát “független” városvezetőnek.
(Aprócska háttérinfo: úgy lett polgármester, a korábbi alpolgi, hogy a régi, aki 14 évig vezette a várost, úgy utoljára 80% körüli támogatottsággal, a kormány által kivéreztetésre került, lemondott, újra választották, újra lemondatták, és beállt a régóta vele dolgozó mostani mögé, hogy ne legyen újra a pártpolitikai csatározások és a fidesz játszótere a város. Egyetlen dologgal nem számolt, hogy a keblén melengetett kígyó a beiktatása napján ki fogja hajítani a hivatalból, és azóta is a nagypolitikában alkalmazott recept szerint (csak itt kicsiben) dolgozik azon, hogy lejárassa, ellehetetlenítse azt, akinek köszönheti, hogy mezőőrből felemelte, és most már polgármesterként páváskodhat…)

Persze szóba került a napi politika és az elmúlt közel 30 év is: hol vannak a legfájóbb pontok a frissen, akkor nyakunkba kapott demokráciával, és  a szégyen minden éppen aktuális kormány alkalmatlansága a feladatra, mert önmaguk hatalmasságát szeretik, és istenként működnek a diktatúrában megtanult módszerekkel, ahelyett, hogy a politikai szakmájukat használva az ország érdekeit nézzék hosszú távon. Felemlítve a Rózsavölgyi Szalon Diplomácia előadás nemrégi bemutatóját tényleg tök jó lenne, ha a jobb- és baloldali gondolkodású emberek normális vitákban tudnának egymással kommunikálni, amire baromi kevés esély van mostanában. Robi véleménye jelenleg kisebbség a választási eredmények tükrében, és ez a legszomorúbb az egész estében, ahogyan erről csalódottan beszél, ahogy a külföldi újságokat említi, hogy milyen harmadik világbeli diktátorokkal kerültünk egy lapra az elcseszett illiberális “demokráciánk” miatt.

A külföldi rendezések élménye, különbsége, a rendezői gondolkodás kerül végre előtérbe egy rövid időre, így mi is várhatjuk a nyár elején Budapesten is látható Don Giovanni operát Alföldi rendezésében, amit Ecuadorból hoz majd haza nekünk.

Elértünk a vége felé a beszélgetésnek, ahova Alföldi Robi még egy szívet melengető karácsonyi szokásról szóló történetet is hozott Pest belvárosából, és a végtelen türelmét, amivel végigmesélte az estét.
Járt neki a nagy taps, nem csak amikor érkezett, amikor véget ért a beszélgetés akkor is. Jobban jártunk volna, ha hozzánk is Alindával jön, de nekünk a helyi riporter jutott, amiért kár, de annak kimondottan örültünk, hogy eljött, és komolyan vette a beszélgetést, minden kérdezői rutintalanság ellenére.

(Az csak az extra volt az estében, hogy 3 perc alatt hazaértem és nem kellett fél órát autózni ebben a szutyok, nyálkás, esős, hideg időben.:) )

Tóték – Örkény Színház

Filmen már sokszor láttuk, a kedvencek top 10 listáján bőven benne van.

Az őrnagy (Epres Attila) nem meglepő módon a Tót családhoz érkezik betegszabadságát eltölteni, a frontvonalon hagyva Tóték egyetlen Gyula nevű fiát, akinek jósorsa múlik azon, hogy az őrnagy jól érzi-e magáz náluk. Tót urat legkinkább Mariska (Pogány Judit), és lánya Ágnes (Takács Nóra Diána) rajongja körbe első körben.

A család feje, a tűzoltóparancsnok (Csuja Imre, a felejthetetlen!), akit nemcsak a családja szeret rajongásig, de az egész község tisztel és becsül, alig csinál hülyét magából nemhogy pár nap, az első pár óra alatt, az őrnagy érkezését követően.

Az őrnagy nem akar sok problémát, így csendesen kérdezgeti, hogy nem-e akarnának valami hasznos időtöltést estére. Ez csupán azért tűnik az agyhalott ötletek kategóiájába, mert a család nem éjszakai üzemmódban létezik, ellentétben az őrnaggyal.

A cseppet bolond postás (Ficza István, aki Gyula és Szent Péter is egyszemélyben) szelektíven kézbesíti a leveleket, értesítéseket, így a Tót család nem értesül a fronton meghalt fiúk történetéről, ezért mindent beáldoznak az őrnagy által kitalált éjszakai dobozolás érdekében.

Dobozolnak és dobozolnak, néha aludni szöknek, és időnként fellázadna Tót, de esélye sincs, hiszen a gyerek az első…

Az előadás nincs túldíszletezve, viszont jutott élő zene: a háborús kor akkori slágerei színesítik az estét. Nem mintha unalmas lenne, sőt, a színészek nem csak mesélik, és eljátszák a történetet, de szívüket-lelküket kipakolják a színpadra.

Mácsai Pál vezényelte ezt a klasszikust színpadra. Nagyszerű este volt!

Lövölde Tér – Kern András koncert (70)

A helyszín kényelmes (Budapest Kongresszusi Központ), parkolható,  a második sor a legjobb hely, ahonnan tökéletesen látni 🙂

Kern András ma 70 éves, már délután köszöntötte őt 4-kor egy másik közönség, de mi is itt vagyunk az estiek.

Nincs megkülönböztetés, teljes erőbedobással indul az este.

Apró mellékszál, hogy szemben velem a zenekar dobosa, életem kedvenc 80-as évekbeli bandájának, az Első Emelet együttesnek oszlopos tagja, akkor még Michel, ma már Szentmihályi Gábor, a profi! 🙂

A zenekari csapatot erősíti Heilig Gábor, kit csak nagymaminak hív Kern András, és persze ehhez is tartozik egy régi sztori… meg szint az összes előadott dalhol, amin könnyesre nevetjük magunkat.

Ez nem “csak egy koncert”, ez visszaemlékezés is a rendkívül gazdag pályájára Kern Andrásnak.

A számok ismerősek, fülbemászóak, és remekül tapsolhatóak 🙂

Jönnek a vendégek is sorban, akik közül Hegyi Barbara annyira jó, hogy itt van: neki Kern napok vannak a szülinapi ünneplésben, pénteken a Pesti színházban játszottak együtt, és ünnepelték a 70-et. Most is csodásan énekel a művésznő, főleg nem nekünk, hanem szeretett szülinapos kollégájának, egy dalt, az egyik kedvenc munkájából, a Miniszter félrelépből.

A fellépők között nem nagy meglepetés, hogy eljött Eszményi Viktória, aki dalával már azokra a barátokra emlékezik, akik köszöntenék, de már nem tehetik a szülinapos művészünket.

Befut Verebes István, aki nem mondja ki, de hamar ki lehet matekozni a bűvös hetvenes szülinapi évfordulót, és kicsit bohókásan, de nem tolakodóan helyből megünnepelteti előre a saját nyári szülinapját. A sztorikért kijárt neki is a szülinapi buli hangulata.

Mindeközben pereg Kern András élete filmen, képekben sztorikban, hol a füredi kikötőben, hol Rosztovban, hol Moszkvában, hogy a Vígszínház színpadán járunk, régi játszótársakkal, kollégákkal, rendezőkkel, kacagtató történetekkel.

Érkezik a Vígszínházból Fesztbaum Béla, akitől megtudjuk, hogy ugrálva kellett híres színészek neveit kiabálni a felvételin a Színművészetin, és most elárulja, hogy ő pont Kern András nevét ordíotta már akkor is. Most énekel és zongorázik egy dalt, és nekem az jut eszembe, hogy ezek a művészek, akik most itt köszönteni jöttek, mennyire, de mennyire tehetségesek, és ezt a tehetségüket elhozták, hogy ezzel is emeljék az este fényét, hangulatát.

Jön Zorán, és a fülbe csengő dalok, miket már hangosan énekel együtt a közönség vele és velük.

Hernádi Judit sem maradhat ki, az örök páros (Kern-Hernádi) énekelnek két duettet és bolondoznak kicsit. Hernádi Judit is elfogott egy levelet, egy igazi verses levelet, mely rajongásáról szól kollégája felé, mikor az utolsó sorok felé haladva a rím az NDK turmixgépre terelődik, már nem csak ők nevetnek a színpadon, hanem mi is a könnyeinket törölgetjük a nézőtéren a röhögéstől.

A koncert végén bejön mindenki meghajolni, és újra köszönteni Kern Andrást (mert aki megérdemli, az megérdemli és kész!), hozzák az emeletes szülinapi tortát, és jöhenek a ráadások is.

Felejthetetlen este volt, karácsonyi ajándéka anyukámnak, nagyon jól szórakoztunk együtt, ő kicsit többet nosztalgiázott, de én sem hagytam volna ki ezt a remek bulit. Jó zenék, szívemet facsaró dalok, történetek-történelem, és kedvenceim a színpadon!

Boldog szülinapot KERN ANDRÁS!

RETRO PC – kiállításmegnyitó az Átrium Galériában

A 60-as évek vége, 70-es évek eleje laza 50 évvel van mögöttünk, “jó hír”, hogy még jó esetben ennyi van előttünk, hogy a mai Németország társadalmát megközelítsük – szomorú valóság.

Alföldi Róbert gyűjteményének kiállításmegnyitója igazi, érdekes 20. századi történelemlecke, amiből kimaradtam eddig sajnos. (mint a rendszerváltás idején érettségizők többsége, akik csak a második világháború végéig kaptunk elővigyázatosságból tételeket).

Petrányi Zsolt művészettörténész megnyitójából egy igazi korrajz tárul elénk, az akkori fiatalok hozzáállása a háború utáni évekhez, az akkor hatalmat irányító és már a háború előttről ottragadt gazdasági vezetőkhöz. A képek a 60-as évek utolsó éveiben, és a 70-es évek első éveiben készültek, olyan fiatalok alkotása, akik akkor értek felnőtté, akkor kezdtek reagálni a kor sajátos világára. Az abban az időszakban megalakuló RAF, masszívan baloldali szervezet és rövid története sűrű, és innen nézve félelmetes keretet ad a képekhez. Az akkori tragikus események, tüntetések, a későbbi börtönbeli RAF titokzatos öngyilkosságok mind-mind egy olyan szelete a 20. századnak, ami után a német társadalom ébredezni kezdett, és nem egymás ellen, hanem politikusok együttműködve, összefogva emelték fel Németországot Európa vezető hatalmává, és alakult ki egy teljesen új társadalom.
Alföldi Róbert nem politizálva, de elmondja, amit mindannyian érzünk a képek mellett állva: a gyűlölet helyett az összefogás vinné előre az itthoni életünket is a nyugati irányba… szavak, melyeket a mostani politikusok sajnos nem értenek, pedig hallották már, nem egyszer… most sem jöttek el, pedig lett volna mit nézni…

A képek sokszorosított alkotások, rézkarcok, és egyéb technikák. Abban az időszakban itthon is készültek sokszorosítással képek, akkori hazai viszonyokról magyar művészek műhelyeiből (a Nemzeti Galériában a 60-as évek itthoni alkotásaiból van most kiállítás, ami egy más ország, más alkotók, de érdekes lehet összehasonlítani).
Érdekes volt a régi történetek között, hogy az új lakások mikor épültek, akkor a képügynökök felkeresték az új lakókat, és ajánlották ezen műveket, és akár részletre is meg lehetett vásárolni. Itt egy kicsit visszagondolva a saját családunkra, nálunk a 70-es években az alapvető lakberendezési tárgyakat, és gépeket vették meg őseim, mindent OTP részletre egymás után, és mire a lakás berendeződött, és lejártak a hitelek, már a 90-es éveket tapostuk, így nálunk ezek a remek képek kimaradtak. A hangulatuk viszont ismerős volt, talán a különböző hivatalokban hasonló stílusúakat már láttam még a 80-as években a falakon, de már meg nem tudom mondani hol és merre.

Az alkotók, kiknek műveik szerepelnek: Ulrich Baehr, Klaus Böttger, Peter Sorge, Hans-Jürgen Diehl, akikről a lépcső mellett egy-egy rövid életrajz is olvasható, ami segít megismerni őket. (Ketten még élő, alkotó művészek :))

A megnyitón egy új Alföldi Róbertet ismertem meg, nem a színész-rendező-alkotót, hanem a rajongót, aki imádja a képeket, szenvedélyes gyűjtő, óriási energiát fektet ezen képek felkutatásába, rendszerezi, átgondolja, és utána megmutatja féltve őrzött kincseit. Ezer arca van, és ez a nagyon barátságos, mosolygós, rendkívül szenvedélyes ember ma beköltözött újra a szívembe…

Hála érte, és az Átriumnak, akik a helyet adják, és a lehetőséget megragadva átadnak a 60-70-es évekből történelmet, történeteket, érzéseket a képek által. Kicsit visszafutunk az időben, de ez nem nosztalgia, hiába a születésem körüli időszakban járunk, hanem mai itthoni valóságra nagyon hasonló gondolatok, kérdések jutnak az eszembe a képeket nézegetve, csendesen bámészkodva.

Színház előtt, szünetben vagy akár utána is érdemes megnézni, vagy ha csak éppen arra jársz. 🙂

 

 

Szoboravatás – Corvin negyed – BUD SPENCER

Szombat lévén kellemes délutáni programnak ígérkezik, úgysem láttam még maximum kisdobos meg úttörő avatást még valamikor a múlt évezredben.
Sikeres a nap, újra van télikabátom, így nem fogok rommá fagyni, tehát irány a Corvin negyed. Korán érkezünk, így még egy gyors ebéd belefér az áruházban. Még van fél óra kezdésig, így kisétálunk a letakart szoborhoz. Megállunk a kordonon kívül és az akkor már ott lévő fotósok, tévések helykeresését figyeljük. A kivetítőn folyamatosan feltűnik a program, és Tasnádi Szandi szobárszművész alkotás közben. Hirtelen nyílik a kordon, és a szervezők már kedvesen hívnak befelé minket, így kb a 3-4. sorból oldalról jól látszik a színpad, velünk szemben pedig a letakart szobor. Egyre többen és többen jönnek, mindenhonnan filmidézetek, jönnek idősebbek, fiatalok, családok gyerekekkel (minden kicsit előre kommandózunk, mutatva nekik melyik lábak, lelógó kezek mellett elhaladva jutnak előre, ahol még a térdig érő kicsik és jól fognak látni). Mindenki nem hivatalos fotós kezében a harci készültségben lévő telefon, amivel ha nem is látunk át a tömegen időnként, de azt magasra emelve a képernyőjén pontosan látszik minden, és megmarad az utókornak. Érkeznek Bud Spencer lányai: Cristiana és Diamante is. Folyamatosan mosolyognak, láthatóna jól érzik magukat. Egyszercsak ismerős arc tűnik fel a szobortól nem messze, a 83 éves Kárpáti György vizilabdázó, a nemzet sportolója. Még pár perc, és befut Kocsis Máté polgármester is, aki a szervezők megkeresésére 9 milliót kanyarított ki a helyi költségvetésből a szobor elkészítésének támogatására. Biztosan ő is imádja a Bud Spencer filmeket, mert nem tudja abbahagyni a mosolygást.
Végre 3 óra, és lassna kezdünk. Elsőként a bemutatások, ekkor derül ki, hogy a harmadik testvér sajnos nem tudott itt lenni, de már nem zavar ez senkit. Lefut a kötelező polgármesteri köszöntő, a két lány is megköszöni, hogy ennyien szeretik itt az édesapjukat, Diamante annyira elérzékenyül, hogy többszörre sikerül végigmondania a gondolatait. A végén még magyarul is megköszöni… Vannak könnyeink! Igazán akkor szabadultak el, mikor Kárpáti Gyuri bácsi mesél a színpadon a hajdani ötvenes évekről, amikor Bud Spencer még Carlo Pedersoli néven az olasz vizilabdaválogatott tehetsége volt. Benne volt a magyar klasszis top 3 barátja között, akivet még római otthonába is meghívott, majd tavaly bár Budapestre várta “Bambino” (alias Kárpáti György), de már nem jöhetett, a halál hamarabb érkezett.
Nem látok a könnyeimtől ismét (hogy én miért is bőgök állandóan…..????)
Indul a csapat, és lebben a fehér takarás, máris előttünk tornyosul Bud Spencer, és hatalmas taps és ováció, csattognak a fényképezők, forognak a kamerák, több ezer fénykép készül telefonnal is. Percek telnek el, és máris lehet a szobor közelébe jutni (kíváló szervezés, közös ünnep!), megfogni a kezét (Bud, erős vagy, emelelj! – suttogom), és elképzelem, ahogy megszorítja csontjaim ropogtatva… A könyökéig érek fel, pedig mindig azt hittem magas vagyok 🙂 Lassan indulunk hazafelé, és az első közös mondatunk: a nagypapám is itt volt. A menyországból is figyelte mi történik. Gyerekkoromban hétvégén nap nem telhetett el Bud Spencer film nélkül, papa mindig oda kapcsolta a tévét, és pont úgy nézte (elkapcsolni tilos!), mint a focimeccseket: el-elbóbiskolt, de a pofonokra, poénokra azonnal megébredt, akár a gólóknál a meccseken. Családi ünneplés, sokunk már csak a szívünkben hoztunk a papát-mamát, akik térdén ülve ezeket a filmeket mindig és bármikor megnéztük gyerekként. Mi ezen nőttünk fel, és most van egy hely, ahova ha elmegyek, máris egy kedves mosoly, és jobban érzem magam. Bud Spencer szobra nem csak mérete miatt ad nyugalmat, a lelkem is megtelik azzal a humoros szeretettel, amivel szerepeit megformálta.

2017.11.11. Budapest, Corvin negyed