Házassági leckék középhaladóknak – Centrál Színház

20 év házasságban hazugság nélkül? Ez a kérdés futkos egész előadás alatt a gondolataimban… (már nem is olyan sok kell ahhoz a huszashoz…hm…)

Alaphelyzetben Michel (Stohl András) rendes férjnek látszik messziről, távcső nélkül. Jellemfejlődik cseppet laza másfél óra alatt (darab szerint sacc egy hét alatt) a nemtörődöm szeretőt tartó üzletemberből, egy kétségbeesetten a felesége kegyeit kereső férj lesz 🙂

Közben pesze mindig, mindenki hibás, csak ő nem. Fura mód a szeretője férje a hibás a szemében, a szeretője a hibás, és a felesége a hibás… mindig, és minden helyzetben, ahol csak lehet a “legjobb védekezés a támadás” taktikájával próbálja kidumálni magát.

Semmi nem fontos, csak a saját életének biztonsága: szerető “hűséges” feleség, alkalmi szerető (ki legjobb barát felesége… huhh..), és a legjobb barát, akire szüksége van, de ez ugye nem gátolja meg kényelmes életében…

Ott bukik be a sztori, amikor a szeretőnek már kevesek a lopott órák, és egy hétvégét csak még nagyobb hazugságok árán lehet csak kivitelezni. Bukik a szerető, ezzel bukik a barát, és persze kiderül, hogy az asszony is benne van már bőven az információ áradatban.

Hogy lehet ebből a slamasztikából kimászni? Na de még büszkén is? Főleg a főkolomposnak? Hazudj, hazudj és hazudj mindenkinek… néha becsúszik egy-egy őszinte szó, szituáció, amiből utána nagyon gyorsan ki kell mászni egy-egy újabb hazugsággal.

6 jelenet, 6 különböző szituációban, és a végén a csavar.

Michel szerepében Stohl András lubickol, Alice – Kovács Patrícia őszinte szerető, talán a legőszintébb az egész brigádban, Laurence – Balsai Móni a megcsalt feleség, aki a legnagyobb játékos, és Paul – Schmied Zoltán a tényleg legjobb “őszinte” barát.

Fergeteges vígjátékba keveredünk a végére Puskás Tamás rendezésében. Ez a tipikusan: sírva-nevetős előadás.

RETRO PC – kiállításmegnyitó az Átrium Galériában

A 60-as évek vége, 70-es évek eleje laza 50 évvel van mögöttünk, “jó hír”, hogy még jó esetben ennyi van előttünk, hogy a mai Németország társadalmát megközelítsük – szomorú valóság.

Alföldi Róbert gyűjteményének kiállításmegnyitója igazi, érdekes 20. századi történelemlecke, amiből kimaradtam eddig sajnos. (mint a rendszerváltás idején érettségizők többsége, akik csak a második világháború végéig kaptunk elővigyázatosságból tételeket).

Petrányi Zsolt művészettörténész megnyitójából egy igazi korrajz tárul elénk, az akkori fiatalok hozzáállása a háború utáni évekhez, az akkor hatalmat irányító és már a háború előttről ottragadt gazdasági vezetőkhöz. A képek a 60-as évek utolsó éveiben, és a 70-es évek első éveiben készültek, olyan fiatalok alkotása, akik akkor értek felnőtté, akkor kezdtek reagálni a kor sajátos világára. Az abban az időszakban megalakuló RAF, masszívan baloldali szervezet és rövid története sűrű, és innen nézve félelmetes keretet ad a képekhez. Az akkori tragikus események, tüntetések, a későbbi börtönbeli RAF titokzatos öngyilkosságok mind-mind egy olyan szelete a 20. századnak, ami után a német társadalom ébredezni kezdett, és nem egymás ellen, hanem politikusok együttműködve, összefogva emelték fel Németországot Európa vezető hatalmává, és alakult ki egy teljesen új társadalom.
Alföldi Róbert nem politizálva, de elmondja, amit mindannyian érzünk a képek mellett állva: a gyűlölet helyett az összefogás vinné előre az itthoni életünket is a nyugati irányba… szavak, melyeket a mostani politikusok sajnos nem értenek, pedig hallották már, nem egyszer… most sem jöttek el, pedig lett volna mit nézni…

A képek sokszorosított alkotások, rézkarcok, és egyéb technikák. Abban az időszakban itthon is készültek sokszorosítással képek, akkori hazai viszonyokról magyar művészek műhelyeiből (a Nemzeti Galériában a 60-as évek itthoni alkotásaiból van most kiállítás, ami egy más ország, más alkotók, de érdekes lehet összehasonlítani).
Érdekes volt a régi történetek között, hogy az új lakások mikor épültek, akkor a képügynökök felkeresték az új lakókat, és ajánlották ezen műveket, és akár részletre is meg lehetett vásárolni. Itt egy kicsit visszagondolva a saját családunkra, nálunk a 70-es években az alapvető lakberendezési tárgyakat, és gépeket vették meg őseim, mindent OTP részletre egymás után, és mire a lakás berendeződött, és lejártak a hitelek, már a 90-es éveket tapostuk, így nálunk ezek a remek képek kimaradtak. A hangulatuk viszont ismerős volt, talán a különböző hivatalokban hasonló stílusúakat már láttam még a 80-as években a falakon, de már meg nem tudom mondani hol és merre.

Az alkotók, kiknek műveik szerepelnek: Ulrich Baehr, Klaus Böttger, Peter Sorge, Hans-Jürgen Diehl, akikről a lépcső mellett egy-egy rövid életrajz is olvasható, ami segít megismerni őket. (Ketten még élő, alkotó művészek :))

A megnyitón egy új Alföldi Róbertet ismertem meg, nem a színész-rendező-alkotót, hanem a rajongót, aki imádja a képeket, szenvedélyes gyűjtő, óriási energiát fektet ezen képek felkutatásába, rendszerezi, átgondolja, és utána megmutatja féltve őrzött kincseit. Ezer arca van, és ez a nagyon barátságos, mosolygós, rendkívül szenvedélyes ember ma beköltözött újra a szívembe…

Hála érte, és az Átriumnak, akik a helyet adják, és a lehetőséget megragadva átadnak a 60-70-es évekből történelmet, történeteket, érzéseket a képek által. Kicsit visszafutunk az időben, de ez nem nosztalgia, hiába a születésem körüli időszakban járunk, hanem mai itthoni valóságra nagyon hasonló gondolatok, kérdések jutnak az eszembe a képeket nézegetve, csendesen bámészkodva.

Színház előtt, szünetben vagy akár utána is érdemes megnézni, vagy ha csak éppen arra jársz. 🙂

 

 

Lepkegyűjtő – Centrál Színház

Régóta tervezett színházi program, és végre van jegy rá!

Miranda: Ágoston Katalin sokkol az első pillanattól kezdve. Másodpercek alatt máris a félelme, remegése a gyomromban érződik. Elrabolva, kiszolgáltatva Freddienek (Bereczki Zoltán). Freddie először csupán egy kicsit bolond, kicsit különc. Aztán lassan, fokozatosan derül ki, hogy mekkora lelki sérült, mennyire pontos, és precíz pszichopata módon tervelte ki, a kiválasztott lány elarablását. Mintha csak csokit lopott volna egy boltban, ami már az övé, azt már nem veheti el tőle senki.
Hasonlóan egyszerűen érez a lepkék iránt, speciális rajongása közben fel sem tűnik neki, hogy “hobbija” más érző lény életébe kerül.
Miranda az első pánik után már magához térve különböző stratégiákkal próbálkozik.

A fogságból a szökés lehetetlen.

Az alku nem tűnik rossz ötletnek, de nem szabad lebecsülni az ellenfelet, aki csak látszólag megy bele, lelkében már akkor látszik, hogy nem tudja majd könnyen elengedni.

Freddie titkos video blogja félelmetes, ha nem a szereplőt látom, hanem a színpadot, akkor sokkoló, sőt gyomrot forgató.. szédülök, hányingerem van tőle, és menekülnék… menekülnék, ahogy a pincéből Miranda is, de neki ez nem játék: a szabad élete a tét. Sőt: az élete.

Mindkét színész komoly, nagyon sokkoló. Emlékeik valósak, és fájóak, Miranda szabadsága veszett oda, Freddie egész élete a saját őrülete körül forog. Súlyos pszichés zavarát ugyan ismeri, de odáig nem jut, hogy ez a normálistól rendkívül messze van.

Esélyt lát arra, hogy Miranda vele maradjon… pedig… esélytelen…

Remek előadás volt, elgondolkodtató és félelmetes… és a kérdés: te mit tennél, hogyan reagálnál Miranda helyében…

 

Vaknyugat – Átrium

Egy testvérpár, egy pap, és egy szerelmes nagyszájú Kicsilány.
Ez a történet nem csak Írországban játszódhatna, bárhol a világon, ahol testvérek vannak. Fáj, nagyon fáj, minden egymást ölő mondat nagyon fáj. Nemcsak a nézőknek (hiszem sokaknak van testvére, vagy bárki, akit testvéreként szeret, vagy szerethetne), a színpadon is fájnia kell…

Coleman (Rétfalvi Tamás) és Valene (Ficza István) megmutatják milyen egy folyamatosan rossz testvérkapcsolat. Már felnőttek rég, de még mindig ölik egymást. Már gyerekkorukban sem érezték, hogy a szeretet mennyi mindenen átsegíthette volna őket, hiszen a világ végén (itt speciel Nyugat-Írországban) leginkább egymásra számíthatnak, és számíthattak volna.

Egyetlen remény, a lelkiismeretével küzdő pap, Welsh anya (Alföldi Róbert), aki megpróbálja a lehetetlent, először szép szóval, utána az életét áldozva zsarolással, hogy megbékítse a testvérpárt. Annyi feszültség, régi sérelem kerül elő, nap, mint nap, hogy már rég megölte az emberi kapcsolataikat. Már nem is emlékeznek rá milyen normálisan élni, mert szinte sosem volt, hogy normálisan éltek volna. Nem tanulták meg mi a helyes, és mi az elfogadhatatlan viselkedés. A színpad egészében tart a harc, fegyverben nem ismernek tréfát. Nyilván erre az alkohol egyre inkább rásegít, mely mindegyikük elengedhetetlen társa.

Welsh atya a piába menekül, de ez cseppet sem segít a helyzeten, hogy hallgassanak rá, vagy legalább meghallják, amit mond. Nemcsak a testvérekről szól… az egész közösség egy katasztrófa övezet… “a jóisten illetékessége erre a városra nem terjed ki”… a felismerés gyötrő, az alkohol pedig egyre fogy…

Alföldi zseniálisan hozza a részeg Welsh atyát, úgy, hogy nyilván ezt nulla alkohol segítségével produkálja, és mindenkivel elhiteti, hogy alig áll a lábán, részeg mód reagál, és csodálkozik rá az eseményekre. A sok gyilkosság és az utolsó öngyilkosság a gyülekezetéből végül kétségbeesett lépésre szánja el magát: a mennybe csak a két testvér kölcsönös bocsánatkérése, és kibékülése után kerülhet.

A levél írása, és utána beszélgetése Kicsilánnyal (Mészáros Piroska) közben sokan nevetnek, én nem tudok. Nem megy, mert már nem viccesek a jelenetek, Welsh atya már teljesen józanul látja a helyzetet, és megpróbálja az utolsó esélyt, hogy valami olyat tegyen, amitől hasznosnak érzi hivatásában eltöltött életét.

A testvérek megpróbálják a békülést, de a feladatot elbukják… hiába minden próbálkozás…

Személyesen érintett meg… mi nem buktuk el, nekünk a nővéremmel sikerült hosszú évek után egymásra találni… bár élhetne még… bár veszekednénk, de élne még… amikor a nézők még nevetnek, én a könnyeimmel küzdök…
A fegyver előkerülése elkerülhetetlen, megráz, és felébreszt…

Nem csak drámai pillanatok töltik ki az estét, Gothár Péter rendező gondoskodott arról, hogy sírva-nevetve mutassa a fényt… a pástétom levelestésztában, és a gázrezsó egy életre bevésődött.

Mellékszereplő, de mégis fontos, a hangulatos zene, ami élőben szól.

Lassan indulok haza a havasesőben a két már nem annyira veszekedő kamasszal… persze ez a villamoson még kitart, a kocsinál nem mondom, hogy ölik egymást újra, de a cukkolás újra kezdődik, már csak megszokásból is… remélem, még hosszan műsoron lesz, időnként meg kellene nézniük.

Minden szereplő maximálisan tökéletes alakítást nyújt. Igazi élményszínház.

Nercbanda – Karinthy Színház

Ez a banda hihetetlen!

Pásztor Erzsi energiája kovácsolja egybe Ida-ként a lepukkant nyugdíjasotthon közösségét. Jól kieszeli, hogy lehetne megvenni a rohadékoktól (kik életüket keserítő tulajdonosok) a nyugdíjas otthon épületét.
Nincs más hátra, pénzt kell szerezni, és miben legjobbak a színészek? Na miben? Hát a szerepjátékban! Így a környező boltokban előadják életük legszórakoztatóbb produkcióit, miközben lenyúlnak egy vagyonnyi bundát, és simán megveszik belőle a házat, sőt még pluszban befogadnak más szerencsétlen sorsú kiöregedett színészeket. A sztori nem bonyolult, de amit a színpadon látunk, az különleges.
A bandafőnök Ida (Pásztor Erzsi) adja a kerettörténetet, csillogó szemmel beszélget a nézőkkel, és keveri a kártyákat úgy, hogy a többiek észre sem veszik, mikor már rég belerángatta őket az ördögi tervbe. Minden színpadon töltött pillanata ajándék az estében, de három nagyon fontos jelenete még hosszú évekig elkísér. Az egyik első üzlet, ahol próbálkozik a banda (sikerrel…) egy bundaüzlet, ahova jelmezben érkeznek a bandatagok. Ida jelmeze a Hegedűs a háztetőnből Jente, és dúdolgatja a dalokat, egy-egy dallam, szó (Anatevka…) máris ismerősen cseng… hiszen vele együtt könnyeztem még a Madách színházban a kilencvenes években, mikor búcsúzott Jenteként Anatevkától… a Nercbandában a többiekkel együtt elmondják, hogy abban a jelmezben éppen mit játszottak, és hányszor… úgy valódiból, igaziból… csillognak a szemeim 🙂 A vége felé jön az elefánt dal, a hogyan lehet szépen meghalni történet, amiben ott áll egyedül a reflektorfényben a színpadon, és ő az este királynője! Nem engedi el a kezünk, csak fokozza… mert sokszor jön elő innentől, hogy mennyire fontos, hogy az idős embereket megbecsüljük, és aki még olyan szerencsés, hogy megteheti, az ölelje át a nagymamiját, keresse fel, és szeresse, amíg lehet.. Pásztor Erzsi nem csak a szavakkal (szöveggel), mozdulataival játszik, folyamatosan csillogó szemmel irányít, az egész előadásnak ő a karmestere.

Melba Jones szerepében Kalmár Magda, akinek először az arca ismerős, majd amikor megszólal, már fülig ér a szám. Hiszen ő itt van a színpadon! Igazi vagány nyugdíjas, a banda egyik leginkább seftes belevaló tagja, hatalmas hanggal és szívvel nevettet.

Gert-et Halász Aranka játsza, az egyetlen a csapatból, akit nem tudtam hova tenni, mert láttam már, de hol is, hol is. No, ha 70 felett valaki neccharisnyában kurvának öltözve biztonsági őrt tud játszani tűsarkúban, és hozzá olyan tiszta hangon énekel, hogy csak pislogok, akkor a vigyori képemen már nem csak a meglepetés, hanem az elismerés is ott ül. Teljesen aktív és megérdemelt tagja ennek a sztárparádénak! Ilyen cipellőben végigtáncolni, rohanni a darabot, nem kis teljesítmény, ő az, aki igazán elemében van még a tapsrendnél is, beszélget velünk, és őrülten boldog, mert a színpad az ő világa!

Eurice – Hámori Ildikó kicsit satnya, kicsit szürke reménytelen szerelmes, majd cseppet vadulni kezd, és jól áll neki a nemtudomka szerepkör. Édesek Walterrel (Kovács István) együtt, ahogy diszkréten imádják egymást a nyugdíjas otthonban, és próbálja Eurice mélységesen eltitkolni, hogy bandatag lett, persze a végén kiderül, hogy Walter sem egy ma született bárány, hiszen a kasszafúrók sztárja is volt ő a hőskorban, nem csak a színpadé. Halkan sikoltok magamban, hogy milyen jóképű is maradt Kovács István, ki az én emlékeimben örök Deziré, ki Almának udvarol Gazdagréten, de ez csak pillanatnyi átmenet, és már rohanunk is tovább.

Fritzi – Zsurzs Kati talán a legkislányosabb mindegyikük közül, olyan vidám, mosolygós ebben a szerepben, mintha sosem akarna felnőni. És nem is kell, olyan a kisugárzása, amint ránézek mosolygok, és mosolygok… Eleinte azt mutatja, hogy elvan ő a többiek között, elücsörög öregesen, majd a második részben ledobja a hosszú szoknyát, és kislányként olyat táncol, énekel, hogy tombol a közönség. Mert muszáj tombolni… ez nem csak a színészeknek jutalomjáték, hanem óriási ajándék nekünk, nézőknek is, hogy együtt, egy színpadon ennyi csodás színészt láthatunk, akik ma este nekünk játszanak, szívből, lélekből, annyira lelkesen, hogy arra alig vannak szavak.

Harry – Szirtes Gábor játékában ő a másik meglepetés, sosem láttam még színpadon, de napokig tudnám nézni. Elvarázsol, olyan humora, ritmusérzéke van, amivel a “csajokat” terelgeti, amivel megpróbálja kimenteni a slamaszitából, hogy sírva nevetünk. Nem a meghatottságtól ott és akkor, hanem a röhögéstől. Ő alternatív Hamletként indul a balhéra, kezében a koponyával, amit nem a köztemetőből csent el, hanem a volt igazgatója fejét szorongatja… 😀 Tényleg fergeteges, ahogy Zsurzs Katival táncolnak, az megállíthatatlan páros.

Két fiatal szereplője is akad az előadásnak, akikről az első, ami eszembe jut, az az alázat, és az a lelkesedés, ami átragadt rájuk. Tucatnyi szerepben énekelnek, reppelnek, rendőrködnek, biztonsági őrködnek, és csillognak ők is, bár a nagyok pici árnyékában: Marton Róbert és Szegezdi Róbert.

Egy nyúlfarknyi pár mondatos szerepre befut 🙂 még Harry anyukájaként (a nyugdíjasház lakójához!!) Szojka Borika is. Megnevettet plüss kutyájával együtt.

Telt ház, tomboló siker, fantasztikus előadás, csodás dalokkal.

Rendezte: Korcsmáros György

Balfácánt vacsorára – József Attila Színház

Kettős érzéseim vannak.
Voltak az estének kiemelkedő részei és voltak nagyon lehangoló részei.

Kezdem a személyes vonalat az elején, kisváros ez a kétmilliós Budapest, így hol futnánk össze gyömrői talira, ha nem ott, és nem itthon évek óta nem látott osztálytárs családdal 🙂 Örömmel, és jól indult az este.

A darab kezdetekor Pierre (Kern András) kap egy fasza kis lumbágót, amitől baromira szenved, de ez nem akadályozza meg az erkölcsi nullába hajló balfácán vacsora részvételtől. Felesége (Vándor Éva) viszont a józan észre szavaz, és miután salátával megszórja a nappalit (tök normális nem?, hát én is pont így dühöngenék… mégiscsak gyorsabban elpucolható, mint a konyhai tányérok földhöz csapkodása)… Ezután látványosan elvonul, és érkezik helyette az unalmas csontkovács, akiről kb annyit tudunk meg, hogy professzor, és állandóan eltéved és kezet kar mosni (Archambaud – Újréti László)… Befut a másik főszereplő Francois (Koltai Róbert) kit a mai balfácánnak szántak a vacsira. Mivel Pierre állapota ezt a vacsorát offolja, ezért hirtelen kettesben maradnak a lakásban (kicsit itt bealszik a történet eleje, kb 20 percig ásítozunk, míg: hexenslussz, balfácán, feleség balra el, béna doki…).
Szóval Balfácánunk csupán a saját életét élve érkezik, ami nem annyira passzol az elegáns könyvkiadó életviteléhez, kapcsolataihoz. De segítségre van szüksége időnként, Francois pedig ha kell, ha nem segít… igen bénán, és keverve a szálakat, vagy nem találja el kivel beszél, és érzékeny információkkal lesz gazdagabb az érintett, vagy egyszerűen nem megy jól neki a hazugság. Közben erősen kiderül a sok félreértés hatására, hogy Christine, a feleség nyúlcipőt kötött, elege van… Ekkor már keresni kell (folyamatosan Pierre nappalijában vagyunk), és egy béna (milyen más) telefonhívás után Leblanc (Besenczi Árpád) fut be (két éve pont tőle nyúlta le a feleségét Pierre…), amely eseményre egyetlen szó igaz: VÉGRE VALAKI! És innentől röhögünk… beszól, terel, és értékel… amikor csak csendben ül egy sarokban, ő akkor is nevettet, az egész szituáción fesztelenül velünk röhög, majd visszatérve saját szerepébe beszólva továbbgörgeti a lavinát…
Még szünet előtt jutunk el az asszony utáni nyomozásban egy adóellenőrhöz, ki Francois kollégája, ezért elkezdik szétbontani a nappalit, mert milyen ciki már, ha egy könyvkiadó gazdag (wtf?!)… Annyira, de annyira jellemzően kilencvenes évekbeli Apeh-os aktakukac érkezik, hogy hangosan felröhögök, mert ebből a példányból még az utolsók a mai napig nem haltak ki…
Innentől a humor mellett a félelem az adóellenőrtől, félelem a megcsalástól, és a masszív röhögés állandósul.
Francois szeretetre méltó figurája (hobbiként gyufákból épít hidakat, Eiffel tornyot, és mi mindent, és nem is fél ezeket részletesen bemutatni…) szinte minden probléma megoldásában szerepet játszik…
Az egyik poént hazahoztam, amikor Pierre előkerült (igen, Francois bénázása miatt előkerült) szeretője zsebkendőt kér, majd kap: “nem koszos, csak drapp” megjegyzéssel…
Pierre – Kern András időnként annyira halk, hogy nem hallani, de arckifejezése és a szájról olvasás képességem ezt megoldja, lubickol szerepében.
Nem mondom, hogy happy-end a vége, de tanulságként, és a hazugságok fejükre hullásakor azért az igazság megint győzedelmeskedik.
A parádéstól ez a játék messze  volt, de Koltai Róbert, Kern András és Besenczi Árpád mindent megtettek ma értünk, nézőkért, hogy kint hagyjuk a hideg utcán az összes problémánkat, és merüljünk el az ő balfácánjuk történetében.
Pótszékes teltház, hosszú vastaps, nekem tetszett!

Jóembert keresünk – Vígszínház

Megtaláltam! Tele volt a nézőtér jóemberekkel!
Legalábbis mindenki ezzel a lélekkel ült be megnézni az előadást, hogy jó, vagy jobb ember legyen.
Érkezett Szecsuánba 3 Isten, akik azzal a feladattal jöttek, hogy jó embereket találjanak, akik éjszakára befogadják őket. Egyetlen egy ilyen volt az egész városban, a szegénynegyedben élő Sen Te (Eszenyi Enikő) utcalány, ki jó tett helyébe jót várj alapon, némi kezdőtőkét kapott dohányboltja megnyitásához. Jóember volt, és ezen a pénz sem változtatott, befogadott minden szegényt, adott mindenkinek enni, senki sem távozott tőle üres kézzel.
A legtöbben csak kihasználták, hiszen az tök kényelmes, hogy csak kérni kell és kapnak. Rájött erre Sen Te is, és a saját nagybátyja alakjában visszatért, de Sui Ta sem volt rossz ember, hiába tartották annak, mert nem ingyen adott, hanem munkát adott, hogy abból legyen mindenkinek lakhatása, megélhetése. Melyik a jó ember és melyik a rossz? Kerestük a választ együtt Sen Te hatalmas szívével, és kerestük a választ az Istenekkel együtt is.
Vang (Mészáros Máté) a vízárus, annyira őszinte karakter, olyan szeretnivaló mackó, hogy nem lehet rá semmiért haragudni, pedig ő is követ el hibákat.
Jellemfejlődött Szun (Lengyel Tamás) a végére, mert Sen Te szerelmét elveszítette, de sokat javult emberségében.
A sok városi lakó: a fodrász, az idős szomszéd házaspár, az anyós jelölt mind-mind meglátták a jóembert Sen Te személyében, de Siu Ta álruhában már nem vették észre, hogy nem akart ő kicseszni az emberekkel, amikor munkára fogta őket, csak nem hagyta magát tovább kihasználni. Ettől rossz ember lett? Szerintem nem lett.
Vang és Sen Te dalai szívhez szóltak, ott legmélyen, legbelül hol simogatták, hol tépték a szívemet.
Kijárt a vastaps, maradtam volna még e mesében… mesében? Az életben… szeretnék jobb ember lenni… ezt hoztam haza.

Boeing Boeing – Leszállás Párizsban – Thália Színház

Vidám darabot keresve többen ajánlották ezt, mert olyat kerestem, ahol elfelejtem, hogy hétköznap van, és csak nevetek, nevetek… háááát… volt, hogy nevettem…

Nyilván, ha valami vidám, attól még lehet aprócska mondanivaló, ebben is megleltem: ha össze-vissza hülyíted a stewardesseket, akkor előbb-utóbb pofára esés lesz a vége. A főszereplő Bernard (Pindroch Csaba), a neves párizsi építész óramű pontossággal pörgeti 3 barátnőjét (J+J+J: Schell Judit, Gubás Gabi, Tóth Eszter), kik a repülőgépek menetrendje szerint jönnek is meg mennek is. Ezzel bizonyára az örömforrás kiapadhatatlan Bernard számára, az idegbaj pedig a házvezetőnő Bertha (Molnár Piroska! Yess! Imádom!) nyakába hull.
Nem kell a vígjátékhoz más, mint sztrájk, törölt repülőjáratok, és máris borul minden, és hőseink, az átvert csajok egyszerre érkeznek. Először úgy látszott, a gondokat tetőzi, a papíron halott rég nem látott osztálytárs: Robert (Vida Péter), de hamar kiderül, hogy nélküle az első fél órában összeomlana minden. Keveredik itt gyanús pia, pisztolynak látszó öngyújtó, hazugságok-kifogások tengere… lehet rajta nevetni, mert fáradtan már bármire…
Az előadást Vida Péter és Molnár Piroska alakításai viszik előre, és ők azok, akik komolyan veszik, hogy esténként ebben az előadásban ők nevettetni szeretnék a nézőket. A többiek jönnek-mennek, kellettik magukat, hisztiznek egyet-egyet, majd jön Bernard és/vagy Bertha és teleszórják humorbonbonokkal a színpadot. Értük érdemes megnézni, a történet vége persze nem nagy meglepi, mindenki megússza és párra talál.

Egy estére jó lesz 🙂

My Fair Lady – Centrál színház

Ötödik alkalom… (pedig állítólag nem lehet rá jegyet venni…)

Először azt mondtam, ezt imádom filmen, akkor színházban is látnom kell.  Aztán Tompos Kátya és Alföldi Róbert vonzott a színház felé, ez rossz nem lehet.
Sokadik alkalomra már tudom: Borbás Gabi és Magyar Attila is alakítanak akkorát, hogy a fal adja a másikat. Kisebbek a szerepeik, de annyira-annyira sokat nevetek, hogy a hasam fájdul meg.

A zene még mindig a mindenem, ebben a darabban a dalok, a táncok, valahogy minden a helyén van.

Mr Higgins jól jár Elizával, de a végén simán megérdemelné a hozzávágott papucsot. Ennyire öntelt, magát imádó, másokat észre nem vevő pasi nem is létezik, csak itt, és csak most, csak nekünk.

Eliza olyan határozott, amilyen törékeny, és akkora hang van Tompos Kátya torkában, hogy az hihetetlen. Kicsit nyugatabbra születik, ma már világsztár, de mázlink van, mert a mi sztárunk.

Lelket simogat, és lelket tép Mr Higgins szerepében Alföldi Róbert. Akkor sem jön zavarba, ha énekel, pedig láttam már színpadon, de eddig énekelni még sosem.
Pickering ezredest játszó Cserna Antal dobja fel neki a labdákat, amiket rendre lecsap, ahogy kell.

Vannak felejthetetlen jelenetek!

Doolitle papa a krimóból kifelé, és az esküvője előtt is könnyeket csal a szemembe, annyira röhögök.

Higgins mama mikor Elizával beszélget igazi vagányságra ösztönzi őt.

Eliza egyik legviccesebb a lóversenyen, Mr Higgins feszengő arca ott minden biztosítékot kiver.

A királynő (Verebély Iván) bevonulása közben már fülig ér a szám. Annyira imádom, hogy még mindig játszik!

A szerelmi fájdalomtól kikészült Mr Higgins dala a végén megkoronázza az estét.

Eliza pedig végig, de végig hibátlan, eleinte hibátlanul pimasz, végig fegyelmezett, és higgadtan okos csaj lesz az utolsó jelenetre!

 

A jelmezek közül a báli ruhák a legszebbek, lágyul a szívem, a pasik úriasan elegánsak, a szegénynegyed lakói pedig hitelesen londoni munkások hangulatát idézik.

Rendezte: Puskás Tamás és csapata, örök hála nekik érte 🙂

(már megint jegyet vadászok rá… ezzel nem lehet betelni, és igen, ebben az évadban ez az egyik kedvencem, ritkán látok egynél többször darabot… és még karácsony sincs… 🙂 )

II. Edward – Átrium

1990-et írtunk, mikoron is még a taxisblokád előtt nem oly sokkal, egy sorszámozott királyról szóló darab vált kötelezővé az egész szakközepes évfolyamnak (iskolának?). Még rémlik, hogy valami rusnya piros ruhában látszott csizmás kandúrnak III. Richárd, és baromira csapkodtak egy csapkodásra való ajtót.
Már a szünet elején terjesztette minden osztályfőnök, aki haza mer menni a vége előtt, az hétfőn egy igazgatói intővel lesz gazdagabb.
Én megálltam este apám előtt a nappaliban, és közöltem vele az elkerülhetetlent, életem első intője várható, máris a legfelsőbb szintről… aztán a névsort valahol a taxisblokád közbeni izgalom elsodorta, és megúsztam…

Azóta mindent! végignéztem…

II. Edward: erre nincsenek szavak. Ma ugyan kicsit másképp, de jár nekem és a majdnem felnőtt kamaszomnak is az intő.

 

Update: pár hét eltelt, érzéseim is tisztultak. Már tudom mi az, ami taszított: az erőszak, az a nyers erőszak, ami a színpadon történt: először, amikor a Jordán Tamás alakította főpap kerül megalázott, megrugdosott, kiszolgáltatott helyzetbe, másodszor, amikor II. Ewdard alázza meg a nemesek előtt a nyílt színen a feleségét, majd mikor a szünet előtt agyonverik a szeretőt egy székkel… azt hiszem ez volt az a pont, amikor már nem akartam tudni mi borzalmat tartogat a második felvonás…  – járt még ide ez a kiegészítés, így két hét után.