Kísértetek – Centrál Színház

Sokkal több, mint ami a színház leírásából kiderül.

Az előadás előtti percekben a díszleten gondolkodom, majd az előadásból kiderül, hogy ötletesen ad keretet az egész történetnek. Minden drámai pillanatban a díszlet mozgatása plusszt ad a helyzetekhez a zenével együtt.

Az első pillanattól kezdve a párbeszédekből, helyzetekből fokozatosan derül ki a történet, a legapróbb részletekig.

Manders tiszteletes (Gáspár Tibor) már az elején is csak a saját érdekei szerint próbálja az eseményeket alakítani, Helene Alving (Básti Juli) az özvegy, aki a legmélyebb titkok tudója most az életének sötét szakaszát készül lezárni a menhely megnyitásával. De a múlt kísért. Ott van vele, nem engedi, marcangolja, és előtör.

Engstrand, az asztalos (Gáspár Sándor) egyszerű, gyarló emberként eleinte csupán a lányát – Reginét (Ágoston Katalin) szeretné maga mellett tudni, nem, nem csupán atyai szeretetből. Fokozatosan, lépésről lépésre derül ki az ő titka is.

Helene fia, Osvald (Ódor Kristóf) hosszú idő után otthon keres menedéket, Reginéhez való viszonya pedig mindent felborít, megváltoztat, megijeszti anyját és a tiszteletest, ettől pedig a múlt már többé nem lehet titok. Ettől borul minden, Helene terve, az egész élete újra a múlt csapdájába kerül. Osvald utolsó kérése drámai fordulatot hoz…

Az egész előadás az elejétől kezdve egy remek angol kriminek néz ki, majd egyre több titokra derül fény, és egyre szomorúbb, szívet facsaró dráma lesz belőle. A hangulat végig magával ragad, a történet egyetlen percig nem áll, folyamatosan, minden mondat több és több régi sebet tép fel, és egyre fokozódik a nyomás, egyre fogy a levegő, egyre kisebb az esély az új életre…

Nagyon fáj a vége, sírósan fáj… nem tudom mikor kezdődik a taps, nem is tudom lehet-e őszintén mosolyogni kifelé menet…

Minden családnak van múltja, minden családból kidőlhet a csontváz a szekrényből, előjöhetnek a kísértetek, amik generációk életét határozzák meg később is. Ha megoldatlan, kimondatlan sebekkel nem kezdünk még akkor, ott helyben valamit, akkor az nem marad büntetlenül… Az elhallgatás, betakarás a legrosszabb, a titkok a ki fognak derülni és a következmények nem megúszhatók.

Ez az előadás sem megúszható könnyek, és mély lelki visszanézés nélkül… (anyáknak kötelezően nézendő… nagyon fog fájni, de most fájjon… és ne a gyerekeknek később…)

Az összes szereplő kíváló alakítása kellett az estéhez.

Alföldi Róbert rendezése nem egy estés élmény. Sokáig tart még a hatása.

 

Őrült nők ketrece – Átrium

Nehéz a friss érzésekről írni. Beszélni még nehezebb lenne.

Ez egy olyan előadás, aminél az volt az érzésem, hogy még nem kéne hazamenni. Még olyan jó lenne maradni. Olyan jó lenne ebben a night klubban tölteni még az estét, ennek a családnak az életét folytatni.

Annyi érzés, érzelem, szeretet, és szerelem született a színpadon, olyan ötletesen, sírva röhögösen, meghatottan könnyezősen, hogy nem, és nem akartuk, hogy vége legyen.

A Madárkák kezdték, és ők voltak az állandóság. Akik olyan táncokat-látványt hoztak a színpadra, olyan lelkesedéssel szerepeltek, mintha ők lennének az este fénypontjai. Ragyogtak, humorosan és profin.

Sok-sok főszerep volt egyszerre, Zaza (Stohl András) mellett George (Hevér Gábor), Jacob (Józan László) alakítása még sokáig elkísér. Ők voltak az este abszolút sztárjai.

Stolh András dalai annyira szépek, vagányak, és fülbemászóak, hogy még mindig, órákkal később is a szívemben laknak.

A jelmezek, a színpadkép mind-mind elhitette velem, hogy egy klassz éjszakai bárban töltöm az estét, ahol nem csak szórakozni lehet, hanem gondolkodni, együtt sírni, együtt nevetni.

A történetetben szereplő család tagjai, egy olyan életet mutatnak meg, ami nem a többségi, nem az elfogadott, és mégis annyival normálisabb, annyival több érzés, és szerelem van benne, ami a hazugságban élő “normális” házasságokból sok helyen hiányzik. Hány, és hány érdekházasság van, akik rögtön összezárnak, amint “más” életet látnak maguk előtt, és rögtön ítélkeznek. Pedig ha kicsit is nyitottak lennének, kicsit is megismernék a számukra “idegeneket” máris szebb lenne a világ. Hihetetlen, hogy tényleg mennyire meg akarják mondani a “nagykereszténynagymagyar” politikusok a “hogyankellélni” világot, és lassan kötelezővé teszik. Nem is kell “másnak” lenni ahhoz, hogy elítéljék azt, aki nem az államilag elfogadottnak vélt “értékrend” szerint akar élni, létezni.

Ez az előadás minden eddigi hitemet megerősítette: mindenkinek a magánügye kivel él, kivel boldog, senkinek semmi köze hozzá. Semmi köze a nemi vonzódásnak ahhoz, ki a jó ember, és ki nem az. Ebben az előadásban pont a “legkeresztényebb” politikusfamilia férj szereplője a szarember, persze be nem vallaná, fel nem vállalná, csak ordítja a gyűlöletét. Akár a homlokára lenne tetoválva a névsor a hazai politikából… (kéne nekik egy lakatlan sziget, ott lehetne saját világuk, senki nem zavarná össze őket… álom-álom…)

A politikus jobbos apuka szerepe precíz tükörképet mutat azon nemnézőknek, akik el sem mennek az előadásra, de pont mindig tudják mekkora fertő az, ha valaki nem a hagyományos módon él. (A szünetben a büfében hőzöngött cseppet egy idősebb házaspárból a férj, hogy ha valaki beteg, azt miért is kell kikiabálni… a felesége próbálta meggyőzni, hogy a szereplők nem betegek, csak meleg szerepet játszanak… nem hitte a bácsi, mert “akinek nincs rá hajlama, az nem is tudja eljátszani így….” Hát csendesen kértem a vizemet és pislogtam a nénire, aki nem győzte meg az öreget… talán a második felvonás, persze utána már nem láttam őket…)

A beszélgetések a közönséggel, a közönségnek, a napi poénok, kiszólások csak még inkább a jelenbe helyezik a történetet. Nevetünk, de mégis szomorú, hogy át kell éljük az országot vezetők mocskosságait… mert már tényleg csak sírni lehetne rajtuk…

Vannak pillanatok, az afrikai fiú esete, az orosz törvények, ami után megfagy a levegő… onnan nem lehet továbbmenni… pedig jönnek a könnyebb poénok… nekem mégis folynak a könnyeim… és ott és akkor nem a nevetéstől. Aztán feloldódunk ismét és repülünk tovább és újra és újra nevetünk… mert a humor tényleg sokmindenen átsegít.

Alföldi Róbert nem vidám zenés darabot rendezett, hanem egy végtelenül érzékeny, csodás családot mutat be annyi érzelemmel, érzékenységgel, ami után szebb a világ. Egy olyan világ létezik az Átriumban, ami különleges, ahova vissza lehet menni (már ha sikerül jegyet venni…) és újra és újra át lehet majd élni, hogy igen, így is lehet élni: szabadon, szerelemmel szeretve, mégis másképpen, bárhogyan.

Sokszor nézős, mindig nézős előadás.

Szélhámos Budapest – Kondor Vilmos

Kondor Vilmos írót akkor szerettem meg, mikor belefullasztotta a zöldséglevesbe a miniszterelnököt… azóta vadászom a könyveit, először a két koronaőr történet jött szembe velem, azóta pedig Gordon Zsigmond történetei.

Ki Gordon Zsigmond? Bűnűgyi újságíró, még a “békeidőkből”, és azok utáni időkből…

A mostani sztrori nem sokkal azután kezdődik, hogy hazatér Amerikából, és itthon kevéssé veszik még komolyan tudását, érdeklődését. A Tabánban nyiffantanak ki egy vicces-vidám zakós fickót, és erre főhősünk ráharap. Nem mintha fontos ember lett volna a néhai, de noteszából kiderül, hogy egy igen érdekes amerikai szélhámos telepedett meg szeretett fővárosunkban, és újságírónkat hajtja a vére, na meg az amerikai tapasztalat, ha ez a fickó itt van, akkor biza ennek nagyon átverés szaga van, ő pedig cikket írna belőle.

Így a legjobb módszerrel nekilát: belépül a szélhámosok közé adatot, információt gyűjteni. Naná, hogy mindent kitálalnak elé… de nem is ez a könyv legfőbb vonzereje, hanem a szereplők, a karakterek.

Tata, aki non-stop lekvár és befőtt gyártásban van, Porges, aki csak azt nem fotózza le, aki aznap nem megy ki az utcára, Piri, a kezdő színésznő, akit mindenki olcsó sarkinak néz, pedig tele van élettel, és még esze is van hozzá….

Aztán a regény csúcsa, mint minden Kondor Vilmos által írt kötetnek az a korszak leírásai, a történetek háttértörténetei, a korai Budapest élete, éjszakai világa, táncosnők, zsugások, rendőrök, bárok, az orfeum, a színházak, a belvárosi kávézók és minden, ami annyira vonzóvá tette már akkor is imádott fővárosunkat.

Igen, a világ legszebb városa, nem tudok olyat, amelyet jobban szeretnék. És tudod mi a poén? Bármikor leforgatható nagyobb balhé nélkül a 100 évvel ezelőtti sztori a mai napig Pesten. (A Budapest Noirt le is forgatták, és milyen klassz film lett belőle!).

Szóval ismét egyik kedvenc íróm regényét helyeztem vissza a könyvespolcra, kerül még a kezembe a többivel együtt!

Hétköznapi őrületek – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Az első pillanatok után a döbbenet, majd a rendszeresen felmerülő kérdésem: mit keresek én itt???

Ez a totál diliház. Hát itt mindenki bolond? Vagy csak én vagyok a helikopter?

Két felvonásban tűnődhetsz azon, hogy a saját általad normálisnak hitt életed, vajon kívülről mennyire tűnik elmeháborodottnak?

A Hétköznapi őrületek főszereplője Petr igencsak türelmes minden rokonával, barátjával és ismerősével. Próbálja megérteni őket, időnként bekérdez egy viszonylag normálisat, de lehetetlen külső szemlélőként a bolondok között józanul kiigazodni. Oké, nála is repked éjjel a paplan… de ugye ki maradhat ki ebből a diliből???

A darabban a főszereplők elmeállapota több sebből is vérzik. Petr anyukája az egyetlen, aki a második felvonás végére megtalálja a helyét: az ideg-elmeosztály kórtermében. Petr legjobb barátja a nőhiányos Mokka, aki pótszerként hol a porszívót, hol a mosdót használja, míg rá nem lel a szerelem egy próbababa személyében…
Petr apja csak kicsit kattant, a sörösüveg buborékaival van elfoglalva főállásban, majd telefonbetyárkodik egy jót, és beleszeret az ideggyenge szobrásznőbe…
A munkahelyi főnöke enyhén pedofil, és ezt mindenkinek elmeséli…
Ettől csupán Petr volt csaja a zakkantabb, aki hisz benne, ha végigjárta már őt a fél város, akkor is kell a már kissé alkesz volt pasijának.
Az igazi dili az alsó szomszéd pár, kik először csupán Petr szemeire tartanak igényt a beteljesüléshez, majd az apjáéra, és egy viharos bírósági tárgyalás következményeként a kisemmizett gagyi zeneszerző felgyújtja a Hilton Hotelt…

Hát mondom én, hogy ezt a darabot látni kell! És rögtön rájössz, hogy tök normális vagy!

Petr szerepében: Bányai Kelemen Barna, a többiek a színlapon (megérdemelnék, de most nem másolom ide a dilis brigádot).

Szeretem Szombathelyet, most még jobban 😀

XIV. René – Karinthy Színház

Egy darab, amit családilag lehet megnézni.

Operett, amin még a férjem is végig nevetett.

Az alapszitu nem bonyolult: van XIV. René (Járó Zsuzsa), aki az öröklési szabályok miatt, hiába lány, ha fiúként ül a trónon. Jön a nagynéni (Egri Kati), aki rájön, és diszkréten az egész udvart beavatja. Nagyon mai, a velejéig romlott, folyékonyan hazudozó János herceg (Széles Tamás – éljen a hazai gyömrői érzés 🙂 ),  a szerelmes fia – Alfonz herceg (Ágoston Péter) és a főálláshalmozó, minden mondata poénban végződő porondmester: Csonka András. Az első fél óra után berobban Irina (Bozó Andrea), a szomszédos Illyria uralkodója, és innentől elszabadul a pokoli vígjáték. Felpörögnek az események, nevetünk minden szaván, és hirtelen minden a helyére kerül.
Jön Irina, vinné a frissen felfedezett bányákat, de sokkal inkább vágyik a szerelemre (mert ugye parlagon maradt :D), de közbelép György herceg (Dányi Krisztián), aki az egész Lodomér államban leginkább az eszénél van.
Kiderül a cselszövés, kiderül ki a fiú és ki a lány, szerelmek szövődnek, Irina majdnem hoppon marad, de végül János herceg menti meg a két állam becsületét.
Nem mondom, aki szereti az operettet, az majd még jobban élvezi, mert a dalok tisztán szólnak, jókor jönnek, mert különben már megfulladtunk volna a röhögéstől. Nem akkorák a poénok, nem, inkább ahogy mondják, ahogy az arcukon látszik (naná, az első sorból még a lélegzetvétel is látszik) a felhőtlen játék. Ebből leginkább hálás szerep az udvari főálláshalmzóé (úgy nem tud bejönni, hogy ne kezdjünk el azonnal röhögni, amilyen arcokat képes vágni, és nem röhögi el!), és persze Irina királyasszony, akinek minden megszólalása aranyat – de minimum szék alá eső vihogást vált ki. Idézhetetlen, de többszörnézős előadás készült korsztálytól függetlenül. (jó, aki nagyon utálja a zenés darabokat, az majd a dalok közben unja magát, én szerettem.)
Szívem hálás – Henrietta – Katasztrófa főhercegnő (Ladányi Júlia) miatt, mintha kamasz magamat látnám csetleni-botlani, tök tisztán énekel, és még a balettcipő is jól áll neki. (jó, én se énekelni, se balettozni nem tudok, de lépcsőn lezuhanni, állandóan elborulni azt simán!)

Persze Lodoméria és Illyria = happy end.

De leginkább kritikus, ritkán színházba vihető férj rövid megjegyzése kifelé: na erre a darabra bármilyen előzetes időpontegyeztetés nélkül elhozhatsz!

Csizmadia Tibor rendezte, és jól sikerült! Nekünk tetszett, vidám és nevetős este lett!

 

39 lépcsőfok – Játékszín

4 szereplős darab, ebből hárman folyamatos helyzetgyakorlatozásként öltöznek és rohannak végig az előadáson.

Kémtörténet a javából, és sok vidámság. Annyira kém a történet, hogy még a végére sem sikerül kibogozni annyira a szálakat, hogy értsem mi a tök történt az elmúlt órákban.

Az alapfelállás, hogy Richard Hannay (Lengyel Tamás) unatkozó agglegény, aki valami izgalomra vágyván a helyi lebujba téved le, ahol a műsorszám közben rátapad egy igen dekoratív csaj, ki a lakásába is feljátssza magát. Emberünk lelkes és örül, próbál rájönni, hogy miért menekül a vendége, de ez már kevéssé fog kiderülni, mert a konyhakés áll ki a pirosruhás jócsaj hátából. Előtte még elmakog valamit a 39 lépcsőfokról, és egy skóciai helyről, de ennek összefüggéseire még sokat kell várnunk.

Innentől egy biztos pont van még: Richardnak menekülnie kell, mert felleli a fakabátok brigádja a hullát, és nyilván ha az ő kecójában lelték meg, akkor őt fogják keresni. Mivel színész létszámunk erősen csökkentett, így a “feltámadott” női szereplő (Lévay Viktória) és a két másik pasi (Nagy Sándor és Szirtes Balázs) kezdik meg az ámokfutást. Ami tuti: üldözik Richardot, aki meg rohan, vonatozik, és próbál eljutni a világ másik végére, ami itt jelen esetben Skócia. Hogy mi a tököt fog ott megkeresni, azt még maga sem tudja, de a világ ellene játszik, az összes szereplő őt üldözi, még akkor is, ha éppen mellette rohan a rendőrök elől (kik észrevétlenül váltanak gazfickókká).

A darab fő látványossága a díszlet, ami az üres fal, itt-ott nyitható részleggel, majd a helyszíneket rávetítik, így találjuk magunkat a mezőn, egy bombázó repülő alatt, egy skót vidéki ház portáján, egy fogadó recepcióján, a hálószobában, egy vonaton és még megannyi helyen. Ez a technika valóban sokkal költséghatékonyabb és látványosabb, mint a hagyományos díszletek, ez nagyon tetszik.

Az őrült rohanás a színpadon folytatódik, ha az életem múlna rajta, én már akkor sem tudom, hogy hol az a kurva lépcső, amihez rohanni kell, és ha elő is kerül a szent kusza szövetség helye, akkor mi a tök fog ott történni. Ahogy észlelem, ez a célállomás egy nem kicsi csapda, majd a rohanás elindul visszafelé… nagyot sóhajtva értem meg, hogy az elmúlt több mint egy óra ide-oda vergődés a színpadon, és non-stop átöltözések új személyiségekbe a néző oldaláról a tök felesleges kategória. A színészek viszont olyan gyors szerepcserékben vannak, hogy egy színiakadémia tanára minden ujját megnyalná ennyi helyzetgyakorlat lehetősége láttán.

Na de vissza a színpadi eseményekhez: végre visszavergődjük magunkat a mulatóba, ahol a később hátbaszúrással legyilkolt csajjal találkozott főhősünk (még mindig a franc se tudja mit vagy kit keres a nagy hajrában). Itt viszont megleljük a fejben/agyban zsenit, aki elkezd sorolni valami hosszú matematikai képlet, amit csak ő tud, és ezen jól felfogott érdekében nem lett volna nagyobb baj, ha befogja a száját. De itt a tudás elsült, így gyors ütemben lelövik, de főhősünk rájön, hogy mekkora információ birtokába került, és ő tulajdonképpen ezt is kereste egész este, és rohanta át a fél országot miatta. Hogy mit kezd ezzel a remek tudománnyal, arról még fogalma sincs, de legalább már az övé.

Itt el is veszítjük a fonalat, meg az előadást, mert végére ér az őrült hajszás krimi-kémtörténet, és végre megkapjuk a szabadulás lehetőségét.

Ez itt biztosan nem az én krimi műfajom. Egy hangot nem értettem a valódi történetből, azt meg, hogy ki kicsoda remekül elmaszkolták az érintettek a gyors egymás utáni személyiségváltásokkal.

Szóval: van káosz rendesen. Azért volt taps, mert a diliház is megérdemli.

Pillanatfelvétel – Átrium Színház

Egy fotós és egy újságíró érzései a színpadon. A közel-keleti háborúból nemrég tértek haza, a feleség, Sarah (Pokorny Lia) súlyos sérülésekkel, éppen túlélve a borzalmakat. James (Bereczki Zoltán), életének párja a támasza, aki már rájött, hogy nem biztos, hogy az egyetlen út a “vissza a pokolba”, és a “normális” világban próbál boldogulni. Erre venné rá kedvesét, aki még akár hajlana is a normális élet felé.

Velük szemben mutatja a kontrasztot Richard (Seress Zotlán) és Mandy (Ágoston Katalin) kapcsolata, akiknek az esküvő, a gyerekvállalás már sokkal fontosabb. Richard érti és érzi Sarah motívációját és csodálja, könyvét szerkeszti és kiadja, míg Mandy csak a hagyományos életet ismeri, és első körben kilóg a társaságból, nemcsak azért mert nem ismerik, hanem mert olyan félelmetesen hisz a normális életben: család = férj + gyerek(ek) és ebbe nem fér bele a háborús övezetből való írói vagy fotós tudósítás.

A képek váltakoznak, közben törnek felszínre, a még a háborúból hazahozott lelki fájdalmak, sérelmek, szeretők és szerelmek történetei.

Sarah megpróbálja a normális életet, de már ő lóg ki a sorból. Neki indulnia kellene vissza, az az ő élete, és terepe, megmutatni a világnak, hogy abban a háborús övezetben milyen a hétköznapok világa, amit az egyszerű amerikai vagy európai tévénéző csak filmeken lát, és olyan távoli valóságnak hisz, ami nem érheti el az ő otthonát.

Vissza kell-e menni, lehet-e segíteni, segítenek-e ezek a helyszíni tudósítások, változtatnak-e bármin is?

A válaszokat az előadás felteszi, mindenki maga hazaviszi a kérdéseit, és otthon próbál meg rá megoldást keresni.

Külön erőssége a darabnak Bereczki Zoltán és Pokornyi Lea humora, Seress Zoltán kicsit esetlen figurája, és Ágoston Katalin a kicsit sem megszeppent kismama szerepkörben.

Rendezőként Horgas Ádám fokozatosan adagolja a mai jelenben lévő konfliktusokat, a múltbeli drámai eseményekkel, mire a végére összeáll az elkerülhetetlen utazás… nemcsak fizikai, lelki út is ez, ki és hova jut el ebben a történetben, hol áll meg, meddig megy el, és mit vállal még be, és mi az amit már soha többé nem szeretne.

A színpad képei, ahol pereg a film, a lakás, ahol a szereplők az új/régi életükben hol megtalálják a helyüket, hol csak keresik, mind-mind arról tanuskodnak, hogy nem csak egy igazság létezik, nem csak egy-egy oldalnak lehet igaza. Igaza lehet mindenkinek a saját szempontjából, amiben benne van nem csak a múltja, hanem a jelene és a jövőbeli vágyai is.

Humorral átszött, nagyon mai, és mégis hosszan elgondolkodtató, mindenképpen sikerdarab!

Hajmeresztő – Centrál Színház

Már megint azok az édes 90-es évek… még Kern András volt a nyomozó és ……. a gyilkos… 😀

Így repültem rá a mostani bemutató után a jegyekre, ha tudom ki a gyilkos, ez úgyis klassz előadás lesz. (egyébként is megszerettem a Centrál kisszínpadát :))

Ahogy a helyünket keressük, már a háttérben zajlik a fodrászüzlet mindennapi munkája: vendégek jönnek, telefonálnak időpontért…

Észrevétlenül kezdődik meg a valódi játék, ahol kiderül, hogy nem akármilyen társaságba csöppentünk.

Hogy klasszikust idézzek, és ez mindenkire igaz: EZ NOOOOORRRRMÁÁÁÁÁLIIIIS??!!!

Nem, egyik szereplő sem az!

Barbara (Pálfi Kata) a kékhajú túlmozgásos fodrászcsaj, Tony (Rada Bálint) a tökéletesen elnőiesedett fodrász, Edward (Vári Kovács Péter) a látszólag gazdag régiségkereskedő, és Mrs. Shcubert (Borbás Gabi) a tipikus unatkozó, de ettől még mindenhonnan elkéső szenátorfeleség.

Mire belemelegedünk, hamar kiderül, hogy az emeleten lakó zongorista mindannyiuk életét meghatározza, kit az őrületbe kerget, kit szerelmével üldöz, ki zsarolja… A későbbi áldozat a rendőrségtől kér segítséget a zsarolás miatt, e segítség remekül sikerül: gyilkosság lesz biza belőle…

A két rendőr nekilát kinyomozni a jelenlévők közül, vajon ki nyíhatta ki a zongoravirtuózt, de ők csak időnként voltak a fodrászüzletben, mi nézők pedig pontosan láttuk az eseményeket, így a vallatás szerepe hamar interkatívvá teszi az előadást.

Lelkes a közönség, és dőlnek befelé a kérdések, remek az improvizáció, készültek is a legtöbb variációra, amire meg nem, ott frappáns válaszok születnek.

A felügyelő (Simon Kornél) próbál úrrá lenni a káoszon, beosztottja Mikey (Janicsek Péter) segítségével. Idegállapotukat, felkészültségüket tekintve nincs mit egymás szemére vetniük, mégis folyamatosan az az érzésem, hogy cserélhetnének, a közönséggel való kommunikáció a nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb fakabátnak állna jobban.

És eljövé a szünet, amikor kint az előtérben a nyomozóval lehet eszmét cserélni, a felvetődő kérdéseket előszedni, sőt doboz is van, a grafománoknak, azt is felhasználják később az ötletbörzében. Mert még mindig az a kérdés, hogy ki ölte meg az emeleten a zongoristát…

A nyomok vezetnek erre, vezetnek arra, és még mindig mindenki gyanús… szavazunk, majd eljutunk a befejezésig, ahol ismét a játéké a főszerep.

Innentől felgyorsulnak az események, minden szereplő magára és szerepére talál, mi pedig nagyon élvezzük.

Puskás Tamás úgy rendezte meg a darabot, hogy bármi megtörténhet és meg is történik.

A Tony-t játszó Rada Bálint viszi a hátán az előadást, Mrs. Schubert nagyon cuki, ahogy kínosan leplezi, hogy mennyire nem olyan fényes az élete, mint azt kifelé mutatja. Ők mindketten visszautalnak a My Fair Lady-re, Bálint emlegeti, amikor abban Freddie-t játszott (pedig itt most ezerszer jobb!), és a szenátorné is kedvenc darabjait sorolva az első helyre teszi My Fair Lady-t, és tökéletesen egyetérve velem, a Mamma Mia-t nem kedveli. Szívembe zártam.

Ahogy szívembe zártam ezt az előadást! Lelkes közönséggel ez a szeretemdarab a szeretemszínházamban.

Dolgok, amikért érdemes élni – Centrál Színház

Van egy listám!

Még csak fél órája értem haza az előadásról, de van már egy listám… 21-nél tartok, de holnap estére cél a száz! Ez lesz az én túlélő listám…

Mondd, ha bolondnak tartasz, de a ma este sokat változtatott a gondolkodásomon.
Persze ehhez kellettek az előzmények: úgy sikerült elindulni, hogy ma csak 3x éreztem azt, hogy konkrétan vannak emberek, akik folyékonyan hazudnak a szemembe, lábtörlőnek használnak, és hülyének néznek… reméltem, sőt vágytam, hogy a színházi előadás, ahogy szokta, majd szépen helyre pakolja a lelkem fájdalmát.

Nem, itt ma este sokkal, de sokkal több történt. Pokorny Lia ebben az interaktív előadásban a végére átölelte a szívemet, és egy védőburokkal körbevonta, amit már nem bánthat senki. Adott egy olyan lehetőséget a kezünkbe a darab történetén keresztül, amit csak használni kell, és MŰKÖDIK!

Tudom, mert már kifelé jövet éreztem, hogy a mai napom megkeserítői nem számítanak… csak az a két lökött kamasz számít éppen ott és éppen akkor, akik a szakadó esőben a parkolóházig pitagórasz tételeket elemeznek és fejben sakkoznak. Az Opera mögött járunk éppen, mikor elhangzik, “anya, te ugye nem leszel ilyen anya”… nyelem a könnyeim, az esőben úgysem látszanak: “igen kicsim, és ettől sokkal jobb anyukátok szertnék lenni”… hazafelé végig beszélgetünk a múltról, dédikről, háborúkról, családunkról és még megannyi mindenről. Nem zavar, hogy a karácsonyi vásár miatt sokat araszolunk. Annyira dőlnek a szavak és a témák elő a két kamaszból, hogy mire hazaérünk úgy döntenek, hogy a zombiölő kocka üzemmód helyett egymással fognak beszélgetni, mert ki is tudna segíteni a saját érzéseiket megérteni, mint az édes testvérük.

Pokorny Lia közvetlen, kedves, sír és nevet, improvizál, bevállalós, és hihetetlenül lelkes! Az egész este folyamán olyan volt, mintha a gyerekkoromból indulnánk, és jutnánk el napjainkig. Még az elején vártuk a nézőket, akik késtek, és odajött beszélgetni picit, és már akkor gondolkodtunk: mik azok a dolgok, amiért érdemes élni… az első ilyen gondolatom mi is lehetett volna: a családunk, hát mi más, őket imádom, ők az én életem… az előadás végén szívem szerint sárga post-it-re írtam volna: dolgok, amikért érdemes élni: színházba járni, színházban Pokorny Liát látni! És még megannyi tétel szerepel már az itthoni listámon. Igen, a top 10-ben ott a színházmánia.

Vissza kell mennem még a Centrálba, mert ezt az élményt még sokszor át kell élnem… élnem kell, mert vannak dolgok, amikért érdemes élni, és ez az a legfontosabb, amit nem szabad elfelejteni.

Mindenkinek ajánlom ezt a csodás estét, aki szorong, problémái vannak, stresszel vagy bármi gondja-baja van az életével… úgy ér haza, mintha kicserélték volna… Velem ez történt ma este… (pontosan? na jó: induláskor: kitépjem az autószerelő belét, mert hazudott, és nem lesz kész a kocsi karácsonyra, ahogy ígérte? vagy simán az előbb ütök, aztán kérdezek taktikát alkalmazzam?… az előadás végén: nem érdekel a kocsi, amiért érdemes élni, és az a cél: eljutni Szelestére, és belecsobbanni a medencébe… ha nincs saját verda, akkor ott a máv… de ott leszek, mert vannak dolgok, amikért érdemes élni!)

Hazafelé végre nem arról beszéltünk, hogy mennyire kicsi a kocsi és alig férünk el benne (mama kölcsön autója), hanem hogy kinek mi lenne a listáján, és mennyire fontosak az apró, örömet okozó dolgok…. olyan listát hallottunk, ami miatt már biztos, hogy nekünk is van sajátunk.

Az előadás egyik nagy erőssége a közönséggel való folyamatos kommunikáció, és leginkább csak azokkal, akik szeretnek szerepelni, és ezt rendkívül ügyesen méri fel Pokorny Lia, már megérkezésünkkor, így senki nem kerül kellemetlen helyzetbe, akik viszont alkalmasak rá, ők szerepelnek, és milyen ügyesek és milyen jól feltalálják magukat

Lia mesél és mesél, eljátsza és bemutatja kislánykori, kamaszkori, fiatal, szerelmes, férjes, depressziós, újrakezdős énjét, és közben vele növünk fel, a mi zenéink szólnak, a mi történeteink elevenednek meg a színpadon. Sírunk együtt, és sírunk külön. Nevetünk rengeteget, és nevetünk magunkon és nevetünk másokon.

A taps jár, kijár, nem is akármilyen: az álló vastaps, a nem eresztő, a megható. Eddig Pokorny Lia ölelte át a szívünket, most az összes néző tapsával őt öleli, szereti, és maraszatlja: ez igen, ezt még látni kell, kár, hogy vége van!

Nagyon-nagyon szeretem előadás, Pokorny Lia pedig leírhatatlan jelzőkkel, milyen fantasztikusan sokat ad a nézőknek ebben a darabban.

Készül a listám, és a top 10-ben ez is benne van: (dolgok, amikért érdemes élni): SZÍNHÁZBAN POKORNY LIA JÁKÉKÁT LÁTNI!

Köszönet az estéért!

A forgatókönyv – Fórum Színház (Uránia)

Van remény.

Nem tökéletes még, de van remény.

Rég jártam az Urániában, így most tök jó rácsodálkozni erre a fantasztikus épületre. A nézőtere ultra kényelmes, a színpad jól látható, és igazán jó helyszín!

A forgatókönyv: annyira nem szar a történet, és sokat segít, hogy Szente Vajk rendező a háttérben meséli az egyébként leginkább az USA-ban élőknek evidens információkat, sőt feliratozza is. (sokszor az asztaltól az annyira nem látszik, de mindegy, szépen elmeséli, ha már ő a háttérmesélő).  Viszont nem is egy nagy durranás a sztori: ott egy sikerkönyv, az Elfújta a szél, készülne belőle a mozi, de a producer rájön, hogy szar a forgatókönyv, és a rendező (Cukor) is, így kivágja őket még a forgatás elején. Majd jön a két félnótás: az új forgatókönyvíró és az új rendező, akik 5 nap alatt fogságban megírják az új forgatókönyvet.

A producer – Selznick – szerepében Szerednyei Béla, aki vagy nagyon ráért, vagy nem találtak mást, aki ráért volna. Régen nem láttam színházban, csak régi filmekben, és most, így élőben igazán csalódás. Annyi bakival beszél, és annyira nem értem sokszor, amit mond… Nagyon kár… Van egy perc, ami viszont tényleg az övé: a szünet előtti kiakadása, amibe majdnem beledöglik, na azt elhittem neki… még gondoltam is, hogy nem baj, ha a második részre már nem kerül elő… de persze előkerült, mert Hollywoodban majd a siker után lehet meghalni, addig dolgozni kell.

A forgatókönyv új írója: Ben Hecht, kit Magyar Attila játszik parádésan. Ez annyira, de annyira jól áll neki, hogy elronthatatlan! Az éhes, kimerült, hisztis alkotó, aki nem olvasta a könyvet, de bármit bevállal, és ha már bevállalta, akkor maradéktalanul teljesíti. Ő az, aki mindannyiszor kiáll, az éppen abban a korban Európából kiüldözött zsidók mellett, a rabszolgatartás ellen… és nagyon emberi… rengeteg humorral, és óriási játékkedvvel gyártja sorban a film jeleneteit.

Az új rendezőt – Victor Fleming – Csonka András alakítja, aki elsőre szürke, és kedvetlen, hiszen az Óz befejezése előtt rángatja át a producer, mert ez a film lesz mindennél fontosabb, de aztán belelendül a történetbe. Játszik, ha kell szülő nőt, ha kell néger rabszolgát és csak abban hisz, de biztosan, hogy ez a mozi bukás lesz. Nincs az a szerep, amit ne játszana el a könyvből, hogy végre valahára ebből film készülhessen.

A forgatókönyvíró Hecht folyamatosan mantrázza, hogy “polgárháborús film még egy cent hasznot nem hozott”, de a producer nem hisz neki. Ő bizonyítani akar elsősorban a filmgyártó MGM tulajdonosnak, ki “véletlenül” utált apósa, így a filmnek forognia kell, az pedig forgatókönyv nélkül nem mehet.

Mellékszereplő még az időnként betoppanó titkárnő (Pleskó Szimonetta), aki tökéletesen alázatos, és rendkívül nyúzott, főleg az 5. nap végén.

A vége nem spoiler: elkészül a film, 10 Oscart nyer, és hatalmas hasznot hoz, bár ez a darabból már csak Szente Vajk háttérmeséléséből derül ki, aki rendezőként mindent kihozott ebből a nem túl hatalmas történetből.

Vígjáték, nevetünk, főleg Csonka András és Magyar Attila játékán, ők teszik az estét feledhetetlenné, rájuk fogunk emlékezni még jó sokáig.

A Fórum Színház első bemutatójának jó kezdés, de ettől még jobb folytatás kellene…  siker volt, taps volt. Ennyi volt.