A fösvény – Pesti Magyar Színház

Harpagon (Haumann Péter) két gyermekével – Cléante (Haumann Máté) és Élise (Haumann Petra) real és színpadi családként próbál szót érteni, ez utóbbi helyen ez a legkevésbé sem megy. Ami nem csoda, mert a fiatalok az érzéseik, a papa meg a pénztárcája után rohan. Sőt, nem is a pénztárcája, az arannyal tömött elásott ládikája élete fő műve.
Mindeközben Élise egy szolgálónak állt srácba Valere (Pavletits Béla) szeret bele, míg Cléante belezúg a Mariane nevűbe (Móga Piroska). A fater cseppet sem örül ennek a hírnek, mert ő a lányát kimondottan a vén, viszont pöpecül gazdag Anselme úrnak (Rancsó Dezső) szánja, a szépséges, de szintén csóró Mariane meg Harpagonnak kell, és cseppet idegi alapra kerül, mikor kiderül, hogy a fia is pont erre a csajra tart igényt. Harpagon nem csak zsarnok, de valódi fösvény szarrágó, a saját gyerekei majd akkor kapnak lóvét, ha meghal, így nem kevéssé várják. Cléante bele is szalad egy kölcsönbe, amit felvesz, de mint kiderül a közvetítőkön keresztül: az uzsorás a saját apja.
Előkeveredik egy házasságközvetítő vagány csaj – Frosine (Soltész Bözse), aki még fel is hecceli Harpagont, hogy udvaroljon csak nyugodtan Mariane-nak, de várakozásával ellentétben az öregtől egy fityinget sem lát szolgálataiért.
Szünetben a szereplők névsorát olvasva erős a spoiler, hiszem a vége oda van írva, csak a vak nem látja, no meg a tömeg, aki a büfére vár az nem jut el a bejárat közelében felállított táblához.
Némi oxigén után visszajutunk a nézőtérre (full teltház, még a pótszékek pótszékén is ülnek), majd nekifutunk a második felvonásnak.
Tiszta és világos, hogy Harpagont egyetlen dolog mozgatja, az meg a pénz és az önzés antipatikus kombinációja. Így a lányának egyetlen legfőbb indokot tud felhozni a kötelező házasságra: annyira gazdag a pasi, hogy nem kell Harpagonnak hozományról gondoskodnia, amit normális esetben a csaj mellé kellene prezentálni. A fia boldogsága meg nem számít, amikor a sajátja előrébb való, még az sem zavarja, hogy választottja nemhogy nem szereti, de konkrétan némiképp undorodik tőle.
Végre előkerül Ansleme, aki tényleg nem fiatal, de legalább gazdag. Hirtelen megszaporodik az évtizeddel ezelőtt tengerbe halt családja, mert előkerül Valere, aki elveszett, de mégis élő apját leli fel benne, majd Mariane és annak jó édes anyja is hamar rájön, hogy ők sem vesztek a tengerge, és a fater kő gazdagon ott áll előttük. A családegyesítés után már csupán a két Harpagon kölyöknek kell beházasodni gazdagékhoz, Harpagon papa is visszakapja az ellopott kincses ládikáját, és kezdődhet újra a dínom-dánom.
La Fleche (Szatmári Attila) külön sztori a történetben, hozza a humor második körét, még az elején cseppet indokolatlanul dobja le a textilt, de megbocsátható, mert van mit nézni rajta, és nagyon röhögünk Harpagon szívatása közben.

Vidám vasárnap délután, mélyebb mondanivalót nem keresünk Moliére darabjában, rendezte: Lengyel Ferenc, és akiket még dícséret illet, de maximális, az az élő zenét produkáló fiatal zenekar, és a jelmez- és díszlettervező: Kovács Yvette Alida.

 

Illatszertár – Centrál Színház

Hammerschmidt úr (Kern András) az illatszertár vezetője pont a karácsonyi hajrában kezd rendkívül kötözködő hangulatba kerülni. Célpontja Asztalos úr (Simon Kornél – telitalálat, erre a szerepre!), aki meg nem érti, hogy miért mindig  ő van porondon, ha a lebaszásról van szó. Mindemellett Asztalos úr is a karácsonyra készül, már másfél éve levelezik az ismeretlen csajjal, akivel most már tutira összejön a randi a vasárnap délutáni hidegben. Keresztül is húzza a számítását, hogy legutolsó veszekedése a főnökkel olyan durvára sikerül, hogy megkapja a kilépő papírjait. Sipos úr (Cserna Antal – a tökéletesen zseniális humorbomba!) próbálja békíteni a feleket, de nincs sikere. Kádár úr (Vári-Kovács Péter) nem egy lelkizős fajta patikus segéd, viszont annál pofátlanabb. Nem csak Rátz kisasszonyt (Pálfi Kata) fűzi, de lóvéval próbálja sokadszorra lehúzni Balázs kisasszonyt (Pokorny Lia), aki nem ül fel újra neki, viszont halálosan megsértődik Asztalos úr minden szaván, mert Róza kisasszonynak hívja, még ha így is néz ki hivatalosan a neve, a Rózsikát sokkal jobban szereti.
Szóval: Asztalos röpül, nap végén pedig jön a megvilágosodás a magánnyomozó személyében, aki végre elárulja, hogy a névtelen levelek, amiket a főnök kapott valódiak, tényleg megcsalja az asszony, és tényleg az egyik alkalmazottjával. Aprócska szépséghiba, hogy nem Asztalos úr, hanem Kádár úr (a napraforgó nyaligép) a csábító. A legjobbkor érkezik Árpi (Szemenyei János – az este egyik fő poéngyárosa), aki főbelövésre készülő patikust megmenti. Bent is alszik az öreg egész hétvégén, stresszel is rendesen, hiába csábítja vissza Asztalos urat hétfő reggelre, a lelke nem tud megnyugodni. Kihajítja Kádár urat, mint azt a bizonyos macskát, és mire elrendezne mindent, addigra a szíve nem bírja tovább: mentőt kell hívni, és irány a kórház-szanatórium.
Az élet nem áll meg, nélküle Asztalos úr simán viszi az üzletet, új segéd érkezik Jancsi bá személyében (Papp János), akit Árpi nagy örömmel ugráltat.
Mindeközben Balázs kisasszony tök depis, mert levelező névtelen szerelme nem érkezett meg a randira vasárnap, és még az általa két éve utált Asztalos úr is visszatért a boltba, nem mellesleg a karácsonyi csúcsforgalom is pörgeti az üzletmenetet. A kasszánál Molnár kisasszony (Borbás Gabi) terelgeti nemcsak a vevőket, hanem az illatszertár belső kapcsolatait is, de nincs sikere.
Sipos úrnak  annál inkább, ő az első, aki megtudja, hogy Balázs kisasszony és Asztalos úr titokban, tudtuk nélkül egymással levelezve szerettek egymásba. Nem nagyon skizó a helyzet, mert a valóságban meg évek óta utálják egymást.
Hammerschmidt úr gyógyul, vissza is tér karácsony estére, de addigra a szálak kezdenek kisimulni: Asztalos úr is meghívást kap Balázs kisasszonytól az esti vacsira, hogy az ismeretlen levelező vőlegény ne unatkozzon. Itt már visítva röhögünk, de annyira finom úriember, hogy megpróbál nem beledögleni a szívszaggató szituációba. Sipos úr még megvallja, hogy az ő vezérhangyája volt, hogy valakit ki fog rúgni a főnök, hát gyors nyomozásba kezdett, hogy ne ő legyen a kiválasztott, így talált rá Kádár és a nagyságos asszony viszonyára.
A történet végére újra fellángol nyomozó kedve, most éppen Árpi (kinek felvitte a patikus a jó dolgát egy szinttel magasabbra) van a célpontjában.
Kern András humoros, de nincs mögötte lemaradva Cserna Antal Sipos úrja, és Simon Kornél alakította Asztalos úr sem. Pokorny Lia Balázs kisasszonyként verhetetlen, és viszik is végig az egész előadáson keresztül a humoros vígjátékot, keresztezve a drámaibb családi drámával, és végül mindenre a karácsonyi megbocsátás lesz a megoldás.

Közel 6 éve színpadon Puskás Tamás rendezése, és még mindig teltházzal dübörög, mert megérdemlik 🙂

Maya – Budapesti Operettszínház

Kezdjük a legvégével: a tapsrendben derül ki, hogy mi a megfiatalított szereposztásban láttuk a mai előadást, ez a második premier az első szereposztás után.

Dixi (Laki Péter) és Charlie (Gömöri András Máté) éppen Párizsban lumpolnak, ahol Charlie vadul beleszeret Madeline (Dancs Annamária) kisasszonyba. Ma simán a semmirekellő celebek közé sorolnánk, de ott úriasszonynak tartják, és ahogy kell, ki is tartják. Charlie-nak ez csak úgy sikerülhet, ha Dixi folyamatosan kölcsönöz neki, mert otthonról jövő anyagi forrásai cseppet elakadtak, nem kevésbé aggódó anyja az áthatolhatatlan sorompó, és levelekkel bombázza a fia legjobb barátját Dixi-t, hogy tegyen már valamit, robbantsa szét ezt a kezdődő románcot. Megszületik Dixi fejében a grandiózus ötlet, és kitalálja, azzal sok agyával, hogy csupán azt kell behazudni Charlie-nak, hogy Madeline Dixibe van belehabarodva. Az ötlet nagyon pöpec, ezen úgy húzza fel magát Charlie, mint ahogy kell, ezért fegyvert ránt, és és lelövi legjobb cimporáját egy cafka miatt. Innentől menekülni kell, de az ipari gyors sebességével, és ezidőben mi lenne a legjobb megoldás, mint az idegenlégió.

Ugrunk térben és időben, és a Berber bárban találjuk magunkat Észak-Afrikában, ahol Barbara (Gubik Petra) működteti a lebujt, legfőbb segítőjével Rudival (Kocsis Dénes), akik végre behozzák az előadásba a dögöt, a humort és a kőkemény vígjátékot. Barbara kacér, rátermett  csaj, aki pontosan kézben tartja a hely törzsközönségének igényeit a lehetőségeikkel. A vendégkör 99%-a a légió éppen lógós katonáiból áll össze. A sztárja a klubnak: Maya, aki ritkán érkezik, de annál vadabb, és szexibb táncával ad mattot a nézőközönségnek. Erre gerjed nem is kicsit az őrmester (Mészáros Árpád Zsolt), akit nem véletlenül neveznek Gorillának, kb. annyi agya is van, ráadásért meg nem jutott eszébe elmenni. No kiveti a szemét és a hálóját Mayára, aki elmondja a szokásos nemet, de ez a Gorilla nem csak hülye, még süket is. A hős megmentő Charlie lép közbe, és megsérti ezzel a felettesét, aki bosszúért kiállt, hozza a kis privát hadseregét Charlie ellen. Miután Maya beleszeret Charlie szemeibe, bátorságába, a pasi lelép a Párizs felé tartó hajóra Madeline vonzása miatt, de szívében azért viszi a Maya által adott élményt, és nem mellesleg viszi Maya lóvéját, amivel menekül.

Jön a megmentő Merimeaux (Csere László), aki ráveszi a dilinyós bandát, hogy szerződjenek vele, és világhíresek lesznek, mint Maya-Trió, van is rá jó esély, a menedszer tök lelkes, és nyer, viszi is mindhármat a világkörüli úton a világhírnév felé. Egy év után befut a vonatjuk Párizsba, ahol Maya alig várja, hogy a hűtlen Charlie nyomát fellelje. Nem kell sokat aggódnia miatta, mert Madeline pont az áthallásos szomszéd szállodai szoba lakója, és fülön csípheti Charlie hazugságát, amin kellőképpen bepöccen Maya, és bosszúra esküszik.

A szerződés megköttetik a párizsi előadásra, és téblábolva a backstage-ben összefut Maya Bambóaval a zenebohóccal (Földes Tamás), akivel egy mélyebb beszélgetés során derül ki, hogy a nevető bohóc álarca mögött vérző és érző szív dobog. A terv megszületik, Bambó bevállalja a hálátlan feladatot, hogy megleckéztessék Charlie-t.

Párizsban sakk-matt helyzetbe kerül Charlie, mert kideül, hogy annó Dixi nem halt meg, és hazudott is, nem csalta meg a Madeline kisasszonnyal, viszont miután Charlie lelépett, hát bizony mégiscsak megcsalta. Na ezt kellene elsikálni, és közben befut az előadás sztárja: Maya, akiért valóban benne van a tűz és a dög, az élet, és rajonganak érte a férfiak.

Charlie már régen észrevette, hogy mekkora bolond volt, és már kaparna-teperne Maya felé, de kőkemény sértődött falakba ütközik. Mindeközben Rudi és Barbara párizs Berber bárjának lesz világhírű sztárfellépője Maya, ahol ismét pofára ejti Charlie-t a művésznő.
Közben bepillantunk Feri pincér korai mindennapjaiba, mikoron is még Budapesten volt ő feddhetetlen alkalmazott, majd itt Rudi nemcsak felismeri, még a régi bizniszt is előhozza, már neki dolgozik.

A végére természetesen a szerelmespárok: Dixi és Madeline, Barbara és Rudi, na meg Maya és Charlie egymásba habarodnak, és minden happy lesz.

A dalok – Fényes Szabolcs szerzeményei kísérik végig az estét, főleg a legnagyobb slágerekkel. A zenekart űzte-hajtotta Dinyés Dániel ezen az estén, aztán mivel ez már a második premier, még a rendező is előkeveredik egy meghajlásra.

Az egész előadás leggyengébb része az eleje, ami kb 20 perc után kezd pörögni, bedögösödni, és akik ezt felpörgetik, azok Kocsis Dini és Gubik Petra, a lelkünket-szívünket érkezik csavargatni Bambó, a zenebohóc szerepében Földes Tamás. Akik még élvezik az előadást az a tánc és énekkar, és Merimeaux, akiknek nem jön le a mosoly az arcukról és olyan felszabadultan énekelnek és táncolnak egész este, hogy abba sem akarják hagyni (mi meg néznénk még).

Ami kevéssé erős, viszont csoda szépen énekelnek, az Maya és Charlie szerepében Borbás Barbara és Gömöri András Máté, ott játékban még van hova fejlődni, ahogy a Laki Péter-Dancsa Annamária párosnál is.

De egyszer minden jónak véget kell érnie, így mire minden páros felleli a sajátját, addigra túl is jutunk az előadás 99%-án. Jönnek a végére a vicces jelenetek, beszólások, vidám slágerek és mindenki megkapja amiért érkezett.

Az előadás zenéjét Fényes Szabolcs írta, (ezért is lett nagyon hatásos és pörgős az előadás) a háborús díszletekkel az előadást színpadra rendezte Réthly Attila. Volt értelme, jó lett, ha kihúzzuk az első húsz percet.

Guillaume MUSSO: HOLNAP

Egy napos könyv. Leülsz reggel, és este állsz fel mellőle, odaszögez a fotelhoz. Nincs külvilág, csak az események és azok idősíkjai.

Emma 2010-ben e-mailt kap Matthew-től, arról a számítógépről, ami egy éve még  lányé volt.  Matthew özvegy egyetemi tanár, aki félig egyedül neveli a 4 éves Emily-t, a pontosan átlagos gyereket, aki egy éve veszítette el imádott anyukáját.

A történet szálai látszólag science fiction, de aztán kiderül, hogy egy izgalmas krimibe csöppentünk. A helyzet ott kezdődik, hogy Matthew vesz egy ócskásól egy laptopot és levlezni kezd Emmával. Randit bezélnek meg, ott is van mindkettő, csak a tér és idő meghasadt cseppet, míg Emma 2010-ben él, addig a férfi 2011-ben. Ezen a technikai problémán el is lehetne filozófálgani, az viszont sokkal izgalmasabb, hogy kiderül hogy Emma még az előtt kezd el levelezni Matthewel, mielőtt Kate – Matthew imádott felesége egy tragikus balesetben meghal. Nem mintha Emma helyből elhinné a jövőből érkező sztorikat, de jólelkü csaj lévén belefut a terv közepébe, magával rántván a számítógéphekker Romauldot, aki a legelcseszettebb helyzetekben is a segítségére lesz. Apró szépséghiba, hogy a srác szökik francia honból, a szülők meg idegi alapon, eredetileg biológiai anyját keresi, fel is leli, majd koppan akkorát az anyai szereteten, hogy akár kardjába is dőlhetne, de innentől már inkább a túlélésre játszik. Szóval Matthew felhozza azt a kolosszális ötletet, hogy meg kéne menteni Kate életét, még ott a múltban, és Emma ezt milyen klasszul el tudná sikálni. Emma nem pont így érzi, viszont nagy segítsége Romauld, a kissé szertelen, viszont zseni hekker.
Elkezdenek kutatni abban a pár napban Kate élete után, hogy valahogy megakadályozzák a tragédiát, és egy még nagyobb dráma kezd kialakulni körülöttük, Kate a hiper-szuper szívsebész kutató nem véletlenül lett az, hanem egy igaz-örök szerelme szívbetegsége terelte erre a pályára. Szerencsétlen pára nem csak szívbeteg, de még ritka vércsoportja is van, a kettő együtt pedig az esélytelennél is reménytelenebb kateróiába sorolja. Kivéve, ha van egy szeretője, aki szívsebész, és még nem volt olyan alvilági megbízás, amit ne tett volna sínre. Így fut bele Matthew kézésrülésébe, ahol kiderül, hogy a ritka vércsoporthoz van szerencséje. A csábítás már nem akadály, Matthew azonnal dobja az aktuálist és repül rá a leendőre. Gyors esküvő, gyors baba. Ez utóbbi extrán hipertempóban érkezik. Eljut a fickó arra a pontra, hogy lehet még sem az övé a gyerek, de aktuális April barátnője megakadályozza a felesleges stressz kialakulását.
Az ördögi terv Kate fejében születik meg: elveteti magát, mintaanya lesz, és közben azon mesterkedik, hogy a pontosan egyező donor férjét majd a szeretője alkatrészeiként tovább hasznosítsa. Emma még a jelenben, a jövőből kapott apró info morzsákat teszi össeze, amíg lehet, és újabb és újabb nyomokra lele. Nincs más lehetőség, Matthew a célpont, neki kell meghallnai a valóságban a felbérelt gyilkos által, és Kate majd jól meglepődő gyászolóként odadobja a szívet donorként a szerelmének. Azt úgy ott baszták el, hogy a képbe bekerül Emma, aki utazik a leendő donorra, és szív nélkü az szart sem ér, így akcióba lendülvén elször a bérgyilkost takarítja el az útból, majd éles helyzetben a legjobb döntést hozza: lelövi Kate-t. Némiképp sisakban, így ki sem derül, hogy plusz info-i vannak a jövőből.
Viszont a múlt végigzongorázása közben az is kiderül, hogy a laptop csak úgy kerülhet Matthewhoz, ha Emma már nem él, így az öngyilkosságot halasztja, és a valóságos egy év elteltével újra a randinál tartanak.

Izgalmas, fordulatos, sokszereplős, több idősíkos, érdekes, letehetetlen az elsőtől az utolsó oldalig típusú regény.

 

 

 

Tabuk nélkül – Alföldi Róbert – Hankó Művelődés Ház Gyömrőn

Éppen egy színházi este böngészem a netet úgy egy hónappal ezelőtt, amikor szembejött a Signal tv (helyi, gyömrői médiatermék) posztja: Alföldi Róbert jön  Gyömrőre, és Hauser Antal fog beszélgetni vele. Nem tudom min lepődtem meg jobban: a meghíváson-e, vagy azon, hogy nem mondták le a kezdésig. Igen, itt is benne volt a pakliban, mint tavasszal, még a választások előtt Zalaegerszegen és Pécsett. De a helyi politikai arcok itt másképp oldották meg a kényesnek is beillő szituációt: mélyeket hallgattak róla: nem volt plakát (pedig mindig, minden aprócska rendezvényről szokott lenni), két gyömrői FB csoportban is maximum egy megosztás, és a papíron független, egyébként a Fidesz által kilóra megvásárolt városvezető brancs tüntetőleges távolmaradása a rendezvényről érzékeltette, hogy mit gondolnak. Na nem mintha hiányoztak volna a helyi hatalmak, és az általuk generált feszültség, viszont a nézőtér 80-90% nem gyömrői volt, alig 1-2 ismerőssel futottam össze. Pedig van helyi színházi csoport, előadásokkal, szereplésekkel, és innen is járnak sokan színhába, főleg Pestre, de valahogy kimaradhatott ez a hideg novemberi este a naptárjukból.

De vissza az estéhez: az előzményektől függetlenül teljesen megtelt a művház, nagyjából faltól falig értek a tömött széksorok.
Hauser Antal jött némi késéssel bemutatni az este vendégét, Alföldi Róbertet, és már a bemutatáskor csak próbált humoros lenni, de nem jött sajnos össze. Robi viszont jött, és nem foglalkozott a kérdező felkészületlenségével, az első percekben rájött, hogy ez az ő műsora lesz és nem egy klasszikus beszélgetés, függetlenül attól, hogy ki ül a másik székben, és elkezdett mesélni az életéről (mert az megy neki rutinból). Persze voltak általános kérdések – a miért fontos az életében a gyerekkorának helyszínei – amire mindenki előre tudja a válaszokat, hiszen mindenki életét meghatározza mit hoz otthonról, de Alföldi van olyan úriember, hogy válaszolt hosszabban, gyerekkori történetekkel gazdagítva az estét, meglepően sokat mesélve a családjáról is. Ha már a gyerekkor és az iskolák, akkor szóba került az oktatás akkor és most, a gyerekek motívációi, álmai és jövőképe, nem mondom, hogy nem volt elkeserítő két kamasszal a hátam mögött hallgatni azt, amit egyébként is látok a világban.

Hamar túllendültünk az iskolákon, családon, a színművészeti főiskolán (a miért ciki oda elsőre bekerülni félmondat ma már történelem), majd jön az első komoly szerződés, a Vígszínház: a nosztalgia helye az estében, a régi remek társulat névsora, a lehetőségek, a főszerepek, az akkori nyitott, kíváncsi hozzáállás az éppen főiskoláról érkező önbizalommal teli Alföldi Robi végre szakmai életéről hoz történeteket. 28 évesen csak innen, és most tűnik pofátlanul merésznek a “színészként elkezdtél rendezni” mondat, viszont megtudjuk, hogy akkor és ott ez nem volt annyra szokatlan kérés tőle az igazgató felé (Marton László vezette akkor a Vígszínházat).

Nem időzünk sokat, ha már rendezés, akkor belefut az első (volt még több is, nem kevés) pofonjába Hauzer Tóni a kérdéssel: idézi a kormánymédiát – mi mást, ha már ott a munkahelye a Hírtv-ben még – és olyan előadást emleget, amit nem látott (Robi viszont másodpercek alatt kiszúrja, hogy a felkészültség mekkora fokát sikerült kifognia), majd meg is kapja a rendezői választ: ne ragadjon már ki egy színpadi kelléket az egész előadásból, mert nemnézőként baromira nem fogja érteni a lényegét. Hasonlatként a Bánk Bánt emlegeti fel, és teljesen jogosan, de Tóni azt sem ismeri, még sajnos hírből sem, viszont már zavartan bólogat, nem tud hozzászólni.

Innen hasítjuk az idősíkot át a Nemzeti Színház igazgatói időszakára, ahol ismét a nemnéző kérdez, Robi pedig nemcsak válaszol, de ismét mesél az akkori társulat életéről, kiemelten arról, hogyan élték meg a búcsút, az utolsó fél évet, a korábbi tüntetést, ahol nem az volt a legfontosabb, hogy mi zajlik az utcán, hanem a házban lévő összes kollégája összetartozása, mellette kiállása. Az az 5 év kiemelkedő nem csak a Nemzeti életében, de a magyar színháztörténetben is. A hülyekérdésre igazán türelmesen válaszolta meg, hogy “igen, a színészek érdeme is, meg talán az enyém is”.

Mennyire szólt és szól bele a hatalom a színházak, kultúra függetlenségébe? Akkor “csupán” a Nemzeti költségvetését vágták vissza a felére, hogy keresztbe tegyenek, most a TAO megszüntetésével – na nem a stadionoktól vonja meg a kormánygéppel vip páholyba repkedő szotyiköpködő brigád a támogatási formát – próbálják kinyírni a számukra kritikus független, önálló társulatokat, színházakat.
A naív miért kérdésre is határozott a válasz: mert aki nem a mostani hatalmat szolgálja, arra a kultúrpolitikának nincs szüksége.
Felcsillan a kérdező Tóni szeme, és behozza az egyetlen előadást a beszélgetésbe, amit látott, és nem csak olvasott róla, az Igenis miniszterelnök úr darabot, az Átrium Színházból. Erről is hamar kiderül, hogy nem a mostani politikai és magyar helyzetre íródott, hanem még Margaret Theatcher idején Angliában, csak ott volt az öreglánynak annyi humora, hogy még szerepet is vállalt benne, szemben az itthoni hatalmasságokkal, akik egyetlen fegyverként a humor ellen a betiltást tudják felhozni. (Ez a kiskamaszom egyik kedvenc előadása, még két nap, és újranézős sokadszorra 🙂 )

Tónink még egy kultúrális programot fel tud mutatni az elmúlt évből, és itt válik az egész este klasszikussá: házhoz megy a pofonért ismét, amikor számonkéri (!!!) a vendégét, hogy egy évvel ezelőtt a Heti Betevő kiállításmegnyitóján (adománygyűjtő aukció az utcán élők segítségére) szeretett volna a HírTv mikrofonállványaként egy interjút Alföldi Robitól, aki nemet mondott. Még a választ sem érti, vagy csak ki akarja magyarázni, hogy (nem én voltam, én ott se voltam, én nem úgy gondoltam, én azért dolgoztam…) mit is keresett abban a tv-ben (oké, a családi kasszába valót…). Majd Robi már vissza is kérdez: és most? És jön a végső elkeseredett magyarázkodás, hogy miért is nem mondhat-kérdezhet Tóni bármit: még a felmondási idejét tölti a nyáron újra irányt váltott fakenews gyárban. Kicsikar vele egy halvány “na mégis jófej vagy” tapsot, de én hangosan felröhögök, mert azért még előttem a kép, ahogy néhány nappal ezelőtt a helyi saját Signal Tv-je képviseletében a gyömrői polgármester FB fogadóóráján térdelt be, és kérdezett nyalimód alá a fideszbarát “független” városvezetőnek.
(Aprócska háttérinfo: úgy lett polgármester, a korábbi alpolgi, hogy a régi, aki 14 évig vezette a várost, úgy utoljára 80% körüli támogatottsággal, a kormány által kivéreztetésre került, lemondott, újra választották, újra lemondatták, és beállt a régóta vele dolgozó mostani mögé, hogy ne legyen újra a pártpolitikai csatározások és a fidesz játszótere a város. Egyetlen dologgal nem számolt, hogy a keblén melengetett kígyó a beiktatása napján ki fogja hajítani a hivatalból, és azóta is a nagypolitikában alkalmazott recept szerint (csak itt kicsiben) dolgozik azon, hogy lejárassa, ellehetetlenítse azt, akinek köszönheti, hogy mezőőrből felemelte, és most már polgármesterként páváskodhat…)

Persze szóba került a napi politika és az elmúlt közel 30 év is: hol vannak a legfájóbb pontok a frissen, akkor nyakunkba kapott demokráciával, és  a szégyen minden éppen aktuális kormány alkalmatlansága a feladatra, mert önmaguk hatalmasságát szeretik, és istenként működnek a diktatúrában megtanult módszerekkel, ahelyett, hogy a politikai szakmájukat használva az ország érdekeit nézzék hosszú távon. Felemlítve a Rózsavölgyi Szalon Diplomácia előadás nemrégi bemutatóját tényleg tök jó lenne, ha a jobb- és baloldali gondolkodású emberek normális vitákban tudnának egymással kommunikálni, amire baromi kevés esély van mostanában. Robi véleménye jelenleg kisebbség a választási eredmények tükrében, és ez a legszomorúbb az egész estében, ahogyan erről csalódottan beszél, ahogy a külföldi újságokat említi, hogy milyen harmadik világbeli diktátorokkal kerültünk egy lapra az elcseszett illiberális “demokráciánk” miatt.

A külföldi rendezések élménye, különbsége, a rendezői gondolkodás kerül végre előtérbe egy rövid időre, így mi is várhatjuk a nyár elején Budapesten is látható Don Giovanni operát Alföldi rendezésében, amit Ecuadorból hoz majd haza nekünk.

Elértünk a vége felé a beszélgetésnek, ahova Alföldi Robi még egy szívet melengető karácsonyi szokásról szóló történetet is hozott Pest belvárosából, és a végtelen türelmét, amivel végigmesélte az estét.
Járt neki a nagy taps, nem csak amikor érkezett, amikor véget ért a beszélgetés akkor is. Jobban jártunk volna, ha hozzánk is Alindával jön, de nekünk a helyi riporter jutott, amiért kár, de annak kimondottan örültünk, hogy eljött, és komolyan vette a beszélgetést, minden kérdezői rutintalanság ellenére.

(Az csak az extra volt az estében, hogy 3 perc alatt hazaértem és nem kellett fél órát autózni ebben a szutyok, nyálkás, esős, hideg időben.:) )

Pesti Barokk – Belvárosi Színház

Retro 1984 a színpadon. A Kádár korszak még virágzik, Pesten pedig a 93 éves nagymama (Kern András, minden porcikájában az!) együtt él “kisunokájával” (Szabó Kimmel Tamás), aki éppen azon tervezési fázisban van, amikor a menni-nem menni Amerikába problémakör napi szinten betölti az életét. Cikkeket ír, fordít, regényt is írna, és még megannyi klasszik bölcsész tevékenységre alkalmas, de ebből nem a magyar meggazdagodás néz ki. Sőt, inkább a szétzuhanás előszele érezhető. Kicsiny családjukban Ernő (a tipikus nagybácsi szerepében Mészáros Máté) a kakukktojás, de ez ugye minden családban feltűnik (nagynéni, nagybácsi, közeli-távoli) az élősködés mintapéldánya, a túlélési ösztönnel megáldott, viszont rendkívül antipatikus rokon. Ha kell akkor a beteg nagymami elől zabálja fel a kaját, kihasználná főhősünk – Koszta János – külföldi kapcsolatait is, és nem meglepő módon a tanácsi lakásra is lecsap a végső pillanatban minden benne lévő cuccal együtt. János döntésképtelen, így két nő között padlóra kerül, Évit (László Lili) dobja, pedig a csaj ragaszkodna, Mari (Grisnik Petra) pedig sok megcsalás után inkább Amerikát választja, ahol már előretolt haderőként János Gábor nevű haverja (Schruff Milán) építi a lehetőségeiket. Menet közben még bepróbálkozik a hatalom arca, a tartótiszt szerepében – Mészáros Máté –  némi besúgó melóval megkínálva Jánost, aki nem sokat tépelődik a szitun, mire elhajítja a nagy lóvéval és utazással kecsegtető spicli állást.
A legtipikusabb jelenetekben a nagymama jelene és múltja rajzolódik a színpadon, Kern András amint megjelenik könnyezünk a nevetéstől vagy a meghatódottságtól. Fájó a búcsú, de mégis ízlésesen, de tipikusan megy el. A temetői jelenet mindent visz, a kórházi lehetőségek bemutatása pedig sajnos a mai napig aktuális.
A Modern Talking és házibuli zenék annyira visszaidézik a nyolcvanas éveket, hogy szemeim előtt megjelenik az a miniművház kisterme, ahol a filmet először párnákon ülve a napközis csoporttal megnézhettük 🙂 A kissöprű az óbudai temetőben pedig ott vár a síroknál várva, hogy mi is arra járjunk és rendbe tegyük időnként. Annyi ismerős családi mondat van a színpadon, hogy csak pislogunk, de nem csak mi, a körülöttünk ülők is, szünetben pont erről beszélgetnek.

Göttinger Pál rendezte, keserűen vidám, nagyon nosztalgikus, végig szívhez szóló előadássá.

Tóték – Örkény Színház

Filmen már sokszor láttuk, a kedvencek top 10 listáján bőven benne van.

Az őrnagy (Epres Attila) nem meglepő módon a Tót családhoz érkezik betegszabadságát eltölteni, a frontvonalon hagyva Tóték egyetlen Gyula nevű fiát, akinek jósorsa múlik azon, hogy az őrnagy jól érzi-e magáz náluk. Tót urat legkinkább Mariska (Pogány Judit), és lánya Ágnes (Takács Nóra Diána) rajongja körbe első körben.

A család feje, a tűzoltóparancsnok (Csuja Imre, a felejthetetlen!), akit nemcsak a családja szeret rajongásig, de az egész község tisztel és becsül, alig csinál hülyét magából nemhogy pár nap, az első pár óra alatt, az őrnagy érkezését követően.

Az őrnagy nem akar sok problémát, így csendesen kérdezgeti, hogy nem-e akarnának valami hasznos időtöltést estére. Ez csupán azért tűnik az agyhalott ötletek kategóiájába, mert a család nem éjszakai üzemmódban létezik, ellentétben az őrnaggyal.

A cseppet bolond postás (Ficza István, aki Gyula és Szent Péter is egyszemélyben) szelektíven kézbesíti a leveleket, értesítéseket, így a Tót család nem értesül a fronton meghalt fiúk történetéről, ezért mindent beáldoznak az őrnagy által kitalált éjszakai dobozolás érdekében.

Dobozolnak és dobozolnak, néha aludni szöknek, és időnként fellázadna Tót, de esélye sincs, hiszen a gyerek az első…

Az előadás nincs túldíszletezve, viszont jutott élő zene: a háborús kor akkori slágerei színesítik az estét. Nem mintha unalmas lenne, sőt, a színészek nem csak mesélik, és eljátszák a történetet, de szívüket-lelküket kipakolják a színpadra.

Mácsai Pál vezényelte ezt a klasszikust színpadra. Nagyszerű este volt!

Kettévált Ország – Toldi Mozi

Elindultunk ma az emlékezés útján 1989-től, és valahol a 90-es évek közepén húztuk be a féket. 20 értelmiségi művész, író, rendező állt kamera elé, hogy elmeséljék mit éreztek a rendszerváltás kezdetén, és mit éreznek most, az elmúl évekről.
Voltak jobboldali és baloldali szereplők, akkoriban fontos szereplői a politikának, avagy mellőzöttek, kiöregedettek, és belekomolyodottak, vidámak és megkeseredettek, realisták és álmodozók.

Archív felvételeken előkerült Antal József, az első kormányfő, akinek igazán lett volna lehetősége gazdaságilag ráncba szedni az országot, helyette úri magyarországot próbált építeni, ami nem állt volna rosszul, csak ugye már nyakig ért a szar… Feltűntek körülötte a rendszerváltó pártok, az ő ígéreteikkel, amikből a nagy semmi valósult meg, leginkább a politikai játszmák, amiknek egyetlen célja volt, az pedig az állami vagyon lenyúlása professzionális eszközökkel. Hogy min ment a politikai marakodás állandóan: kié legyen a hatalmon, ki férjen jobban hozzá a zsíros bödönhöz.

Érdekes és ugyan nevettünk, de annyira nem vicces, hogy ki mire emlékszik vissza pl. a taxisblokád idejéről. A jelenlegi hatalomban lévők már akkor meg voltak rémülve, félelmítve, a most ellenzékben lévők pedig nem is érezték igazi nagy rendszerváltó tüntetésnek azt a pár napos megbénulását a városnak. Azt mondjuk kimondottan kínos volt ismét látni, ahogy az akkori belügyminiszter kotta részegen ismét csak azért nem esik ki a Parlament ablakából, mert vannak akik visszahúzzák. Azon meg már a sírva-röhögés jön elő (mi más, el kéne dönteni, hogy sírjunk-e, vagy röhögjük végig, ami még van ebből a diktatúrából, és csapódjuk a végső falnak vidáman), amikor a korabeli híradóban a bajszos szar (jelenleg Kövér László elnökünk) arról tart kisértekezést a Parlamentben, hogy a polikika takarodjon minél messzebre a közmédiától… na akkor úgy mostanra tokkal-vonóval lenyelte… mondanám: köpöd ki?!
Nosztalgikusan nevetünk Torgyán doktoron és Csurka író elvtárson, kik habzó szájjal jósolták a jövőt, ami még csak nem is lett olyan bizarrul ronda, mint amilyennek előre vetítették… sokkal durvábbá vált.

A legmeghatóbb, könnyeket előcsalogató jelenetet Koncz Zsuzsa hozta, azzal a régi felvétellel, amikor Göncz Árpi bácsinak énekelte, hogy “meglátod rendbe jönnek majd a dolgaink, lesznek még szép napjaink…”… és ott és akkor el is lehetett hinni nekik… de ez már kurva régen volt, és felébredtünk az álom meséből.

Kerényi tanár úr szájából viccesen hangozna, hogy az egyetlen jó út a NER, és erről letérni nem szabad, mert így szereti egymást az egész nép, és csak így lehet vezetni az országot, hát már Kádárt is szeretni lehetett nagyon – ó az a párhuzam, és közben kommunistázik ma az egész film alatt… – tehát akkor Orbánt is imádni kell… (már akinek van gusztusa hozzá…)

A jelenlegi ellenzékben élők mind egyetértően külön-külön is elmondták: nem lehet egy országot a gyűlöletre, hazugságra, félelemre felépíteni, az elfogadásra, szeretetre, építő párbeszédre kellene, már ha lennének fülek a túloldalon, és nem csak a győztes arrogancia, a benyelt milliárdok hatására.

Sokan váltottak köpönyeget, a valódi napraforgók ma sem álltak még meg, akik pedig elrontották ott és akkor, a kilencvenes évek elején, azok ma már semmilyen módon nem szánomkérhetőek, hiszen azok is mi voltunk, akik megszavaztuk őket, majd az utódaikat, igen, itt voltunk, itt éltünk, és mi voltunk a birka nép. Aki  nem kiabált, nem csinált véres forradalamat, csak hallgatott csendben, és a legerősebb, leghazugabb elvitte a mézesmadzagot előttünk, és a hallgatás-beleegyezés alapon vittek mindent: pénzt, paripát, hatalmat. Hogy valaha visszaadják-e? Nem, nem tervezik, csak a rokonságban leosztani, nehogy rossz kezekbe kerüljön. Az a része pedig az országnak, aki nem rájuk szavazaott az felőlük fel is fordulhat, érezheti a saját hazájában rosszul magát, hallgathatja az értelmetlen hazugságokat, uszításokat, és a napról napra durvuló kommunikációt, amivel szítják a gyűlöletet, és fenntartják az emberekben a félelmet, bizonytalanságot. Hol a migránsok, hol a melegek, hol a hajléktalanok… mindig van ellenségkép, mindig van kitől félni, iszonyodni, de majd jön a jóságos Viktorbácsi és jól megvédi az ő drága ugyumbugyumbutuska népecskéjét… Ha még itt nem kellett volna hányi, akkor a következő jelenetekben, mikor az ország Szamócája elmeséli, hogy mennyire nem hitték el a szülei, hogy kimetnek a határon, és mennyire sajnálja, hogy vannak ex barátai, akikkel már inkább nem is beszél – miért is? mert más a véleményük és már nem is kíváncsi rájuk… hihetetlenül bunkó hozzáállás, ahelyett, hogy meghallgatná és elgondolkodna rajta, hogy létezhet más igazsági s a sajátján kívül.

Kik voltak megelégedve a jelenlegi életükkel: a NER jelenlegi kegyeltjei, azon baromságok, amik kiestek a szájukon, az a nézőtéren hangos röhögést váltott ki, a többiek, a realisták gondolatai viszont mély csendet, főleg Spíró György, Máté Gábor, Alföldi Róbert, Röhrig Géza, Tarr Béla és Koncz Zsuzsa gondolatai voltak élesen pontosak a mai helyzet viszonylatában.

Nagyon sűrű másfél órában gyűrtük meg az emlékezetet, mikor hol jártunk, hol nem járhattunk, mihez kellett bátorság, és most mihez kell bátorság, egyenlőre van-e bátorsága a mostani művészeknek szabadon alkotni, nem fogja-e meg őket a szorongás.

A győztesek most boldogok, nem látnak az orruknál tovább, hogy bármikor lehetnek kegyvesztettek, és mehetnek, menekülhetnek, akár az országból is… de lehet ők lesznek az utolsók, és már nem lesz aki szóljon nekik, hogy “hé fiúk, le kéne kapcsolni a villanyt”

Papp Gábor Zsigmond rendezte.

Klotild néni – Kartinty Színház

A megcsalások komédiája.

Leskovics (Szacsvay László) érkezik egy számára idegen lakásba, ahol a férj  (Miller Zoltán) éppen kimozdulni készül otthonról a felesége (Pápai Erika) nélkül. A vendég pedig a szemközti házat jött kukkolni, ahol állítólag a felesége éppen megcsalást követ el. Ha már betért ide, akkor gyorstalpalót kap a férj a jelekből, amire figylenie kell, ha nem akarja elbukni a házasságát.
1. Feltűnik egy gyakran látogatható nagynéni.
2. Telefonhívások, ahol nem szól bele senki, és megszakad a vonal, de mindig akkor, amikor a férj veszi fel.
3. Hirtelen előkerült, megtalált, rég elveszett ékszerek.

Nem telik el 3 perc, és jön a feleség, majd produkálja az összes árulkodó jelet, persze tagad, mit is tehetne mást. Érkezik Feri (Csere László), a férj legjobb barátja, akire zseniális ötlettől vezérelve simán rábízza a gyanús asszonyt a szellemileg megviselt férj. Még alig húzza ki a lábát otthonról, amikoron is Feri és a “hűséges szent asszony” egymásba gabalyodnak. Ennek csupán Leskovics lesz a szemtanúja, aki hiába lett elzavarva az ablaktól, sőt a lakásból is, olyan, mint a bumerágn: visszatér, némiképpen lefizetve a cselédet (Egri Kati). Ez utóbbi két dolgot utál, de azt nagyon: a) dolgozni, b) a pénzt. Így lassan átjáróházzá válik a meghitt otthon. A férj meggondolja magát, és váratlanul megérkezve az ipari hülye kategóriában tobzódik. Elhisz mindent, és apróra tépi Leskovics névjegykártyáját.
De kebelbarátjával, Ferivel indul kinyomozni a botcsinálta hősszerelmes telefonszámát és nevét: az ablakból kilesett “csalárd asszony”, ki a szembeszomszédnál múlatja az időt lesz a kiszemelt, aki majd jól elárulja merre található a férje.
Némiképpen elvétik érkezésükkor a lakást, így a szomszéd festő gyerek és nyuszikája titkos légyottjába futnak bele, amit csak a csaj pralinégyáros apja meg ne tudjon… persze majd jól megtudja, és nem, nem veri péppé a kölyköt, inkább feleségül kéreti vele a megesett leányzóját.
De vissza a kék lakásban lévő kifigyelt párocskához: Kázmér (Marton Róbert) az igen béna ficsúr éppen Ibolyt fűzi, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ebbe rondít bele a férj és a legjobbarát, mikor már éppen kezdenének összegabalyodni.
Az őrület fokozásaként a szomszédból a pralinéparás festő és nyuszinője is befut hisztériázni. Feri lyukat beszzél Iboly hasába (mert az agyába nem lehetne, abból nem jutott sok neki), így az tárcsázza a férjét, aki azon rögvest elindul. Na ettől meg a parabajnokság indul be, mindenki kezd megkergülni. Érkezik Dönci (Mihályi Győző) és szeretne tisztán látni, hogy ki-kivel kavar, de erre van a legkisebb esély a hazugság áradatban.
Az viszont rövid úton kiderül, hogy ő nem a kukkoló férj, itt biza valaki nem kicsit kamuzott. Leskovics kukkolónk is megérkezik, és próbálná tisztázni  helyzetet, de ehhez egy újabb szünet, és egy újabb lakásváltás után jutunk csak közelebb: a végjátékban.
Ismét az eredeti férj és feleség otthonában próbáljuk meg a lehetetlent, kiénekelni Leskovicsból, hogy mit látott, kivel csókolózott a feleség, és mi van Klotild nénivel, aki ugye már 3 hete fixen fekszik, nem annyira kéne bejárni hozzá hetente 3x látogatás hazugságával.
Feri a végsőkig küzd,  hazudozik Jolánnal együtt, de így is totális a bukás, nincs ezen mit szépíteni.
A férjnek egyetlen esélye marad: visszahódítani az asszonyt és ezzel be is rekeszteni az esélyadásokat a sorban álló udvarlóknak.

Miller Zoltán és Csere László örökbarát párosa egész este viszi előre a történetet, és nevettet felhőtlenül.

Némiképp árnyalja a képet a ma meglepően nagy számban dumáló közönség, és a telefont kikapcsolni nem tudó, viszont a földre ledobó nyugdíjas pár is. De ez nem az előadás hibája, hanem azon ritkán színházba járóké, akik inkább szotyiznának valahol máshol és kommentálnák az eseményeket a korzón, mint mögöttem üljenek. A gyerekelőadásokon nagyobb a színpadra koncentrálás és a minimális pofázás az előadás közben.

Karinthy Márton rendezte rendkívül viccesre az előadást.

X – A rendszerből törölve

Amikor a sztori érdekes, amikor a marketing adja el, és van, amikor a filmben szereplő színészek miatt nem lehet otthon maradni, és kivárni míg netről letölthetővé válik.
Már jóval a bemutató előtt tudtam, hogyha Kulka János újra szerepet kap, akkor nem lehet kihagyni. Utána jöttek a habok a tortán: Balsai Móni, Schmied Zoltán, Molnár Áron, Schneider Zoltán, Básti Juli, Fekete Ernő, Hámori Ildikó, Szirtes Ági… olyan névsor, akiket minél előbb, és minél többször látni kell, bármi legyen a film témája.
Ujj Mészáros Károly munkáit nem olyan nagyon régen fedezhettem fel: Liza, a rókatündér (itt írtam róla) vagy a Centrálban a Büszkeség és balítélet előadás (ezért pedig itt rajongtam), így nem volt kérdés, az X bemutatója utáni hétvégén: irány a mozi.
Éva (Balsai Móni) a pánikbeteg, terepen nyomozásra alkalmatlan, viszont hihetetlenül pontos, és szerethető rendőrnő jó érzékkel talál összefüggést váratlan balesetek és öngyilkosságok között. Zoltán (Schmied Zoltán), a vidékről felkerült lelkes zsaru segítségével elindul a gyilkosságok után. A rendőrfőnök (Schneider Zoltán) a választások közeledtével nem csápol az ötletért, hogy a bűnűgyi statisztikákat pont most rontsák le, de kapnak rá két hetet. Valahogy a gyilkos mindig egy lépéssel előttük jár…
A lázadó (Molnár Áron) lesz a bűnbak, amibe nem nehéz belepusztulni a múlt árnyékában… és a jelen lévő diktatúrában…
Éva életét nem könnyíti meg frissen gimis lánya a magával hordozott problémáival, amit anyja példáján keresztül tanulva inkább magában hordoz, és nem tud felülkerekedni rajta segítség nélkül.
A gimi igazgatónője (Básti Juli) annyira igazi, hogy a klónjaival már összehozott a balsors… szerencsére tök más ügyben, de itt is igaz: mindenki félti a seggét, még ha szorult belé némi jószándék is nyomokban.
A történet Horváth Kálmánja (Kulka János) addig-addig haldoklik, míg megoldja Évának az ügyet, és nem mondom, hogy nem torokszorító látvány, de mégis egy új szerep és minden apró kis szerepének örülök, amiben látható. Ez pedig nem is olyan jelentéktelen szerep, mint amilyennek az első percekben hiszem.
Örülni egyébként nincs minek: a politika mocska rendszerfüggetlen. Itt volt a rendszerváltás előtt, közben majd utána és a mai napig nem tud kihalni. És innentől nem attól torokszorító a történet, ami a vásznon történik, hanem az a múlt, ami velünk történt. Nem csak személyesen, hanem az országban, amit a 2000 után született kamaszaim csak egy kriminek látnak, az nem csak az. Értik, de nem érezhetik.
Sosem kellene megtudniuk, hogy milyen úgy meghalni, úgy elveszíteni valakit, hogy még élhetne… “csak” mert útban volt. Nem élték át, és ha szerencséjük van nem jön vissza az a kor, amikor azért nem utazunk, mert a határon vagy útközben nehogy valakinek eszébe jusson, hogy nem mehetünk tovább, amíg nem kapnak kényes információkat… mert kaphatnának…
Volt időszak, mikor a nemzeti ünnepeken kimentünk – azt hittük – szabadon a múzeumkertbe… ma már inkább vidéki kirándulás, vagy itthoni szabadnap a program, nem vágyik a franc se pártrendezvényekre. De megélni sose kelljen újra, hogy azért kell itthon maradni, mert a rendőr-belügyes apa bármikor behívható kell, hogy legyen.. igen, volt ilyen, és minden fedett és kevéssé fedett történet sebeket szaggat ebben a filmben, olyan nagyon-nagyon régieket. Meg nem annyira régieket… mert még élnek és a hatalomban vannak (!), akik minden rendszer túlélői… és az emlékek előtörnek, hiszen még a kilencvenes évek közepén is másfél óra alatt állhattam a szőnyeg szélén pillázva, hogy kerültem egy fedett objektum látóterébe “az ales lányaként”, hiszen “tudnod kellett volna…”
És most is tudom: velem kell véget érnie ennek a korszaknak, nem lehet tovább mérgezni az én gyerekeim életét a múlt mocskával, fel kell állni, és tiszta lappal kell induljanak az életben, ne kelljen azzal a lelki fájdalommal megküzdeniük, amin változtatni nem lehet. A múlt nem kísérthet több generáción át, egyszer le kell zárni.
Ma elindult a múlt lezárása nálunk. Ritka, amikor egy “sima krimi” után hazáig vígasztalnak a kamaszok, úgysem mondhatom el nekik, amikre nincsenek szavak…