Premier – Vígszínház

A színészek névsora alapján ez a kihagyhatatlan bemutatója lett ennek az évadnak a Vígben. Így nem volt kérdés, hogy amint lesz időm, megnézem.
Nem lövöm le a poént, de egyszernézős, és ez NEM a színészek, vagy a darab hibája.

De először idevésem a történetet röviden, hogy a színészek mellett még mi vonzott erre az előadásra. Színház a színházban, és ez mindig olyan világ, ami nézőként vadul idegen, de mégis érdekes látni hogyan készül el az a csoda, amit mi végül a színpadon látunk. Már ha sikerült a csodavárásunkat kielégíteni.
A színház premierre készül, a kicsit öregedő vezető színésznővel (Eszenyi Enikő), és a baromiraunommárahisztérikát típusú, keveset kereső, örök elégedetlen színész másik főszereplővel (Hevér Gábor). A darab rendezője, sajnos csak a színpadon Hegedűs D. Géza, az írónőt Börcsök Enikő kelti életre, a producer pedig Seress Zoltán. Ha itt még nem lenne elég a sztárok felsorolása, akkor szerepel még az előadás első perceiben szörnyethaló Nancy, a rajongó (Szilágyi Csenge), és egy másik színész szerepében Orosz Ákos. Na ők készülnek ennek a darabnak a bemutatására, amit némiképp hátráltat a főszereplő hisztérikussága, mert ő ugye nem pofon vágható, nem emlegethető fel az életkora és az alkohol sacc annyira vonzza, mint Micimackót a mézesbödön.
Rohamléptekkel váltogatjuk az idősíkokat, hol a szerepükben, hol a háttérben futnak versenyt a próbahéttel.
A második felvonásban végre elkezdődne a bepróbált előadás, csak a drága művésznőre vár mindenki, de jön ő, nem kicsit elázva (eső nélkül, piától). Egyetlen dolog nem maradhat el, és az a bemutató előadás, mindegy hogyan, mindegy milyen állapotban. A pánikot felváltja végre a játék, és jöhet a darab. Nyomokban tartalmazza eleinte az írónő által papírra vésettet, aztán mindannyian azzal járunk a legjobban, amikor a két főszereplő improvizálni kezd a témáról. Igazuk van. Sőt. Ezt kellett volna tenniük az egész előadás alatt.

A Vígnek már régen el kellene engednie ezt a “ragaszkodunk a csehszlovák vonalhoz”, és a nézőket pont leszaró nagyművésznek kikiáltott rendezőkhöz való tapadást. Ha a színpadon felsorakozott csodálatos színészek, művészek és ezek közül is a két rendezői tapasztalattal is bőven megáldott Eszenyi Enikő és Hegedűs D. Géza veszi a kezébe ezt az előadást, akkor a siker világraszóló is lehetett volna. Sajnos csak volna. Mert nem látták át, hogy a rendezőnek az ajtót kívülről kellett volna gyorsan becsuknia, és nekik ragyogni a színpadon. Így, most este: ott voltak, játszottak, küzdöttek, mi pedig tapsoltunk, mert ők megérdemelték.

Rendezte (bár ne ő tette volna): Martin Cicvak. (bocs, nincsenek olyan ékezeteim, amivel helyesen lehet leírni a nevét)

Szólj hozzá!