Élektra – Budaörsi Latinovits Színház

Sokat segít a történet megértésében, főleg a ki-kicsoda témakörben, ha előtte olvastad a történetet, vagy legalábbis a görög nevek nem idegenek számodra. Ha azok akkor legalább a családfát tanulmányozd, szükség lesz rá az előadás elején, de hamar tisztázódnak a rokoni viszonyok, vagy inkább iszonyok.

Amint belépünk, a nézőtér felé haladva totál átverés az egész: a színészek már a színpadon mosolyogva fogadnak minket, köszönnek mindenkinek, öröm-boldogság, itt valami kedves-bájos történik, no para. Mondhatnám, és igen, itt az első spoiler: ez úgy az átbaszás magas fokon, nincs itt semmi sem rendben, és a mosolyok is úgy hamisak, ahogy vannak. Elektra (Ladányi Júlia) az egyetlen, aki a színpad hátsó részén kihagyja a mosolygást, sőt, a vihar előtti csend látszik rajta.
Nem is kell sokat várni arra, hogy kitörjön, elég speciális módon akarja felhívni a figyelmét a népnek (közönségnek), hogy itt biza komoly előtörténet van, gyilkosság, árulás és némiképp érintett a sztoriban ő is. Mindezt az ordító-eszelős tempóban, ruháját feleslegesnek érezve vezeti fel, még jó, hogy a tesója észnél van, és megfékezi.

Hogy egyszerűbb legyen az élet, az alap családfa így néz ki:

  • van az apa és az anya: Agamemnón és Klütaimnésztra (Balsai Móni)
  • nekik van 3 édes gyermekük: Élektra, Khrüszothemisz (Bohoczki Sára) és Oresztész (Böröndi Bence)
  • Agamemnón halála után asszonya a gyászidőszak leteltével gyorsan férjül megy, így a mostohájuk: Aigithosz Király (Brasch Bence), ki korban Élektrához áll némiképp közelebb, mint a kedves mamához, de ez az előadás végéig nem kerül előtérbe igazán.

Fentiekre tekintettel a nevek előadás közbeni memorizálására esélyem sem volt, viszont előre felkészülve elkerülhető volt a vakon repülés.

Mivel az előadást két napja mutatták be, így a sok kíváncsi néző között nagy számban fordulnak elő színészek, színházi háttéremberek, meg sem lepődöm, amikor mellém sodorja az élet Chován Gábort, egészen addig mígnem Xuthosz (Ilyés Róbert) nem vágyik a nem Mükéné városban lakó idegenre, és felhívja a színpadra. Jól “meglepődik” emberünk, de azért a szövegét/szerepét szerencsére nem felejti el egy másodpercre sem. Földön kihúzva távozik a hátsó ajtón keresztül. Xuthosz a biztonsági főnök Aigithosz király mellett, így rendes talpnyalóként bármit lehet kérni tőle, amit meggyőzési technikájával általában el is ér, na nem a szép szavak mestere, inkább az izmaiban hordja meggyőző erejét.
Klütaimnésztra cseppet jobban rajong férjéért, mint az megérdemelné. Hiába a kedvesség, nincs mit tenni, ez bizony nemcsak csélcsap pasi, de mint Élektrától korábban már megtudjuk: hidegvérű gyilkos. A szappanos technikát Trétosz (Bregyán Péter) meséli el, és hecceli fel még jobban a lányt. Az ő drága tesója, a láncdohányos Khrüszothemisz is Élektrával ért egyet, hogy a mostohafaternak előbb-utóbb halnia kell, de erre a feladatra az egyetlen alkalmas jelölt Oresztész, aki viszont Mükénét az utóbbi években messzire kerülte vidéki tanulmányai okán. A híre hamarabb érkezik, mint az elkóborolt gyerek, de befut végre, és rögtön átveri a királyt, és beadja neki, hogy ő bizony csak jóbarát, az igazi Oresztész ügetőverseny közben átszáguldott az örök vadászmezőkre. A drága mama ezen kibukik (bár annyira nem várta haza egyfiát), de a királynak elmés ötlete támad: a meghalt helyére az idegen pont jó lesz, és bemutatják a népnek mint a hazatért tékozló fiút.
Nem sokat kell várni, és betelik a nem beavatott idegennél a pohár (oké, némi agyonverés hatására beadja a derekát), és elküldi a picsába a társaságot, mindezt már ismét mellettem ülve. Még levegőt is elfelejtek újra venni.
Szóval a második felvonásban járunk, mikor a családi vacsi nem túl barátian végződik, majd cseppet elveszítve a fonalat kiderül, hogy Oresztész ugye megjött, és Élektrával egyetértésben szeretné kicsinálni az apjukként páváskodó Aigithosz királyt.
Mindeközben Khrüszothemisz is bekattan, és jó ötletnek tartja, hogy olajjal telelocsolt ruciját az égő öngyújtójával felpiszkálja. Itt áll meg majdnem a szívverésem újra, mert mellőlem ismét felpattan az Áloresztész, és először csupán leüvölti, majd lebirkózza a lányt, és megszerzi az öngyújtót.
Xuthoszra mindig lehet számítani, így elkezdődik a mimózáknak és gyengébb idegzetűeknek a “keressünk egy biztos pontot a falon, ahonnan fél szemmel sem látszik a színpad” próbatétel. Az idegen kispriccelő vére jelzi, hogy a mellettem lévő szék most már a végéig tutira üres marad, hacsak nem valami zs. kategóriás horror jön, és feltámad, hogy ismét kiülhessen, de ez nem horror, így nem jön vissza.
Oresztés és jó édes anyja nem halkan vitatják meg az édesapa, Agamemnón korai halálát, a ki a hibás, és ki gyilkolt és ki nem témakörben. Nem mintha egyességre jutnának, de a hangszálaik szakadásig terhelődnek.
A történetmesélés fonalát valahol ott pár percre elvesztettem (és ahogy a körülöttem lévő suttogásokból azt hallottam, hogy  nem voltam ezzel egyedül), amikor kiderült, hogy a hazatérő Oresztész a valódi, és nem csak az álcahaver, de Élektra és nem sokkal utána a drága mama is rájön erre a nem kicsi hazugságra.
Aigithosz Király elég sajátosan próbál, na nem udvarolni, inkább csak erőszakosságát eltakarva közeledni Élektrához, ami a lányt cseppet sem hatja meg, viszont a baromállat szexuális vágyát a válláig sem érő lány ki nem védheti. Érzékenyebb, idősebb nézők már levegő után kapkodtak, mikor befut Oresztész, és ahelyett, hogy a nővére segítségére sietne, még bevárja másik tesója és anyja érkezését, majd azt is, amikor már kórusban üvöltenek érte, hogy kimentse Élektrát az erőszakból. Végre feláll, elindul, és idegből behajítja a királyt az ajtó mögé, és ha már ott van, és kéznél van az ajtó, akkor péppé is veri. Nem mondanám, hogy a szerencsétlent, mert rendesen kiérdemelte, hogy végre elvigye az ördög. A két lány már az anyját tépi, mert eddigre kiderül, hogy nemcsak hogy szar volt a házassága gyermekei apjával, de tevékenyen részt is vett annak elpucolásában, hiába is tagadja. Ismét Oresztészre marad a feladat likvidálni a saját anyját.
Mire mindenki megkapta ami jár neki, az én szívem már apró darabokra szaggatva, megrugdosva, a mocsokból felvéve, és próbálom apró darabjaiból a lelkemet kiskanállal összekaparni.
Hiába kapcsolódik le az összes villany, a taps nehezen indul be, pedig minden színész, alkotó, és a rendező (Alföldi Róbert) is megérdemelte maximálisan az elismerést. Mégis nehéz tapsolni a gyilkosság-bosszú gyilkosság, erőszak és hazugság tengely mentén.
Az előadás 16-os korhatáros, nem poénból és nem véletlenül, ezen korhatár felett mimózák, erőszakra és a vér látványára érzékenyek, ezen elájulósok inkább maradjanak egy jó könyv mellett otthon, vagy válasszanak könnyebb előadást. Én szóltam.

 

Szólj hozzá!