Kettévált Ország – Toldi Mozi

Elindultunk ma az emlékezés útján 1989-től, és valahol a 90-es évek közepén húztuk be a féket. 20 értelmiségi művész, író, rendező állt kamera elé, hogy elmeséljék mit éreztek a rendszerváltás kezdetén, és mit éreznek most, az elmúl évekről.
Voltak jobboldali és baloldali szereplők, akkoriban fontos szereplői a politikának, avagy mellőzöttek, kiöregedettek, és belekomolyodottak, vidámak és megkeseredettek, realisták és álmodozók.

Archív felvételeken előkerült Antal József, az első kormányfő, akinek igazán lett volna lehetősége gazdaságilag ráncba szedni az országot, helyette úri magyarországot próbált építeni, ami nem állt volna rosszul, csak ugye már nyakig ért a szar… Feltűntek körülötte a rendszerváltó pártok, az ő ígéreteikkel, amikből a nagy semmi valósult meg, leginkább a politikai játszmák, amiknek egyetlen célja volt, az pedig az állami vagyon lenyúlása professzionális eszközökkel. Hogy min ment a politikai marakodás állandóan: kié legyen a hatalmon, ki férjen jobban hozzá a zsíros bödönhöz.

Érdekes és ugyan nevettünk, de annyira nem vicces, hogy ki mire emlékszik vissza pl. a taxisblokád idejéről. A jelenlegi hatalomban lévők már akkor meg voltak rémülve, félelmítve, a most ellenzékben lévők pedig nem is érezték igazi nagy rendszerváltó tüntetésnek azt a pár napos megbénulását a városnak. Azt mondjuk kimondottan kínos volt ismét látni, ahogy az akkori belügyminiszter kotta részegen ismét csak azért nem esik ki a Parlament ablakából, mert vannak akik visszahúzzák. Azon meg már a sírva-röhögés jön elő (mi más, el kéne dönteni, hogy sírjunk-e, vagy röhögjük végig, ami még van ebből a diktatúrából, és csapódjuk a végső falnak vidáman), amikor a korabeli híradóban a bajszos szar (jelenleg Kövér László elnökünk) arról tart kisértekezést a Parlamentben, hogy a polikika takarodjon minél messzebre a közmédiától… na akkor úgy mostanra tokkal-vonóval lenyelte… mondanám: köpöd ki?!
Nosztalgikusan nevetünk Torgyán doktoron és Csurka író elvtárson, kik habzó szájjal jósolták a jövőt, ami még csak nem is lett olyan bizarrul ronda, mint amilyennek előre vetítették… sokkal durvábbá vált.

A legmeghatóbb, könnyeket előcsalogató jelenetet Koncz Zsuzsa hozta, azzal a régi felvétellel, amikor Göncz Árpi bácsinak énekelte, hogy “meglátod rendbe jönnek majd a dolgaink, lesznek még szép napjaink…”… és ott és akkor el is lehetett hinni nekik… de ez már kurva régen volt, és felébredtünk az álom meséből.

Kerényi tanár úr szájából viccesen hangozna, hogy az egyetlen jó út a NER, és erről letérni nem szabad, mert így szereti egymást az egész nép, és csak így lehet vezetni az országot, hát már Kádárt is szeretni lehetett nagyon – ó az a párhuzam, és közben kommunistázik ma az egész film alatt… – tehát akkor Orbánt is imádni kell… (már akinek van gusztusa hozzá…)

A jelenlegi ellenzékben élők mind egyetértően külön-külön is elmondták: nem lehet egy országot a gyűlöletre, hazugságra, félelemre felépíteni, az elfogadásra, szeretetre, építő párbeszédre kellene, már ha lennének fülek a túloldalon, és nem csak a győztes arrogancia, a benyelt milliárdok hatására.

Sokan váltottak köpönyeget, a valódi napraforgók ma sem álltak még meg, akik pedig elrontották ott és akkor, a kilencvenes évek elején, azok ma már semmilyen módon nem szánomkérhetőek, hiszen azok is mi voltunk, akik megszavaztuk őket, majd az utódaikat, igen, itt voltunk, itt éltünk, és mi voltunk a birka nép. Aki  nem kiabált, nem csinált véres forradalamat, csak hallgatott csendben, és a legerősebb, leghazugabb elvitte a mézesmadzagot előttünk, és a hallgatás-beleegyezés alapon vittek mindent: pénzt, paripát, hatalmat. Hogy valaha visszaadják-e? Nem, nem tervezik, csak a rokonságban leosztani, nehogy rossz kezekbe kerüljön. Az a része pedig az országnak, aki nem rájuk szavazaott az felőlük fel is fordulhat, érezheti a saját hazájában rosszul magát, hallgathatja az értelmetlen hazugságokat, uszításokat, és a napról napra durvuló kommunikációt, amivel szítják a gyűlöletet, és fenntartják az emberekben a félelmet, bizonytalanságot. Hol a migránsok, hol a melegek, hol a hajléktalanok… mindig van ellenségkép, mindig van kitől félni, iszonyodni, de majd jön a jóságos Viktorbácsi és jól megvédi az ő drága ugyumbugyumbutuska népecskéjét… Ha még itt nem kellett volna hányi, akkor a következő jelenetekben, mikor az ország Szamócája elmeséli, hogy mennyire nem hitték el a szülei, hogy kimetnek a határon, és mennyire sajnálja, hogy vannak ex barátai, akikkel már inkább nem is beszél – miért is? mert más a véleményük és már nem is kíváncsi rájuk… hihetetlenül bunkó hozzáállás, ahelyett, hogy meghallgatná és elgondolkodna rajta, hogy létezhet más igazsági s a sajátján kívül.

Kik voltak megelégedve a jelenlegi életükkel: a NER jelenlegi kegyeltjei, azon baromságok, amik kiestek a szájukon, az a nézőtéren hangos röhögést váltott ki, a többiek, a realisták gondolatai viszont mély csendet, főleg Spíró György, Máté Gábor, Alföldi Róbert, Röhrig Géza, Tarr Béla és Koncz Zsuzsa gondolatai voltak élesen pontosak a mai helyzet viszonylatában.

Nagyon sűrű másfél órában gyűrtük meg az emlékezetet, mikor hol jártunk, hol nem járhattunk, mihez kellett bátorság, és most mihez kell bátorság, egyenlőre van-e bátorsága a mostani művészeknek szabadon alkotni, nem fogja-e meg őket a szorongás.

A győztesek most boldogok, nem látnak az orruknál tovább, hogy bármikor lehetnek kegyvesztettek, és mehetnek, menekülhetnek, akár az országból is… de lehet ők lesznek az utolsók, és már nem lesz aki szóljon nekik, hogy “hé fiúk, le kéne kapcsolni a villanyt”

Papp Gábor Zsigmond rendezte.

Klotild néni – Kartinty Színház

A megcsalások komédiája.

Leskovics (Szacsvay László) érkezik egy számára idegen lakásba, ahol a férj  (Miller Zoltán) éppen kimozdulni készül otthonról a felesége (Pápai Erika) nélkül. A vendég pedig a szemközti házat jött kukkolni, ahol állítólag a felesége éppen megcsalást követ el. Ha már betért ide, akkor gyorstalpalót kap a férj a jelekből, amire figylenie kell, ha nem akarja elbukni a házasságát.
1. Feltűnik egy gyakran látogatható nagynéni.
2. Telefonhívások, ahol nem szól bele senki, és megszakad a vonal, de mindig akkor, amikor a férj veszi fel.
3. Hirtelen előkerült, megtalált, rég elveszett ékszerek.

Nem telik el 3 perc, és jön a feleség, majd produkálja az összes árulkodó jelet, persze tagad, mit is tehetne mást. Érkezik Feri (Csere László), a férj legjobb barátja, akire zseniális ötlettől vezérelve simán rábízza a gyanús asszonyt a szellemileg megviselt férj. Még alig húzza ki a lábát otthonról, amikoron is Feri és a “hűséges szent asszony” egymásba gabalyodnak. Ennek csupán Leskovics lesz a szemtanúja, aki hiába lett elzavarva az ablaktól, sőt a lakásból is, olyan, mint a bumerágn: visszatér, némiképpen lefizetve a cselédet (Egri Kati). Ez utóbbi két dolgot utál, de azt nagyon: a) dolgozni, b) a pénzt. Így lassan átjáróházzá válik a meghitt otthon. A férj meggondolja magát, és váratlanul megérkezve az ipari hülye kategóriában tobzódik. Elhisz mindent, és apróra tépi Leskovics névjegykártyáját.
De kebelbarátjával, Ferivel indul kinyomozni a botcsinálta hősszerelmes telefonszámát és nevét: az ablakból kilesett “csalárd asszony”, ki a szembeszomszédnál múlatja az időt lesz a kiszemelt, aki majd jól elárulja merre található a férje.
Némiképpen elvétik érkezésükkor a lakást, így a szomszéd festő gyerek és nyuszikája titkos légyottjába futnak bele, amit csak a csaj pralinégyáros apja meg ne tudjon… persze majd jól megtudja, és nem, nem veri péppé a kölyköt, inkább feleségül kéreti vele a megesett leányzóját.
De vissza a kék lakásban lévő kifigyelt párocskához: Kázmér (Marton Róbert) az igen béna ficsúr éppen Ibolyt fűzi, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ebbe rondít bele a férj és a legjobbarát, mikor már éppen kezdenének összegabalyodni.
Az őrület fokozásaként a szomszédból a pralinéparás festő és nyuszinője is befut hisztériázni. Feri lyukat beszzél Iboly hasába (mert az agyába nem lehetne, abból nem jutott sok neki), így az tárcsázza a férjét, aki azon rögvest elindul. Na ettől meg a parabajnokság indul be, mindenki kezd megkergülni. Érkezik Dönci (Mihályi Győző) és szeretne tisztán látni, hogy ki-kivel kavar, de erre van a legkisebb esély a hazugság áradatban.
Az viszont rövid úton kiderül, hogy ő nem a kukkoló férj, itt biza valaki nem kicsit kamuzott. Leskovics kukkolónk is megérkezik, és próbálná tisztázni  helyzetet, de ehhez egy újabb szünet, és egy újabb lakásváltás után jutunk csak közelebb: a végjátékban.
Ismét az eredeti férj és feleség otthonában próbáljuk meg a lehetetlent, kiénekelni Leskovicsból, hogy mit látott, kivel csókolózott a feleség, és mi van Klotild nénivel, aki ugye már 3 hete fixen fekszik, nem annyira kéne bejárni hozzá hetente 3x látogatás hazugságával.
Feri a végsőkig küzd,  hazudozik Jolánnal együtt, de így is totális a bukás, nincs ezen mit szépíteni.
A férjnek egyetlen esélye marad: visszahódítani az asszonyt és ezzel be is rekeszteni az esélyadásokat a sorban álló udvarlóknak.

Miller Zoltán és Csere László örökbarát párosa egész este viszi előre a történetet, és nevettet felhőtlenül.

Némiképp árnyalja a képet a ma meglepően nagy számban dumáló közönség, és a telefont kikapcsolni nem tudó, viszont a földre ledobó nyugdíjas pár is. De ez nem az előadás hibája, hanem azon ritkán színházba járóké, akik inkább szotyiznának valahol máshol és kommentálnák az eseményeket a korzón, mint mögöttem üljenek. A gyerekelőadásokon nagyobb a színpadra koncentrálás és a minimális pofázás az előadás közben.

Karinthy Márton rendezte rendkívül viccesre az előadást.

X – A rendszerből törölve

Amikor a sztori érdekes, amikor a marketing adja el, és van, amikor a filmben szereplő színészek miatt nem lehet otthon maradni, és kivárni míg netről letölthetővé válik.
Már jóval a bemutató előtt tudtam, hogyha Kulka János újra szerepet kap, akkor nem lehet kihagyni. Utána jöttek a habok a tortán: Balsai Móni, Schmied Zoltán, Molnár Áron, Schneider Zoltán, Básti Juli, Fekete Ernő, Hámori Ildikó, Szirtes Ági… olyan névsor, akiket minél előbb, és minél többször látni kell, bármi legyen a film témája.
Ujj Mészáros Károly munkáit nem olyan nagyon régen fedezhettem fel: Liza, a rókatündér (itt írtam róla) vagy a Centrálban a Büszkeség és balítélet előadás (ezért pedig itt rajongtam), így nem volt kérdés, az X bemutatója utáni hétvégén: irány a mozi.
Éva (Balsai Móni) a pánikbeteg, terepen nyomozásra alkalmatlan, viszont hihetetlenül pontos, és szerethető rendőrnő jó érzékkel talál összefüggést váratlan balesetek és öngyilkosságok között. Zoltán (Schmied Zoltán), a vidékről felkerült lelkes zsaru segítségével elindul a gyilkosságok után. A rendőrfőnök (Schneider Zoltán) a választások közeledtével nem csápol az ötletért, hogy a bűnűgyi statisztikákat pont most rontsák le, de kapnak rá két hetet. Valahogy a gyilkos mindig egy lépéssel előttük jár…
A lázadó (Molnár Áron) lesz a bűnbak, amibe nem nehéz belepusztulni a múlt árnyékában… és a jelen lévő diktatúrában…
Éva életét nem könnyíti meg frissen gimis lánya a magával hordozott problémáival, amit anyja példáján keresztül tanulva inkább magában hordoz, és nem tud felülkerekedni rajta segítség nélkül.
A gimi igazgatónője (Básti Juli) annyira igazi, hogy a klónjaival már összehozott a balsors… szerencsére tök más ügyben, de itt is igaz: mindenki félti a seggét, még ha szorult belé némi jószándék is nyomokban.
A történet Horváth Kálmánja (Kulka János) addig-addig haldoklik, míg megoldja Évának az ügyet, és nem mondom, hogy nem torokszorító látvány, de mégis egy új szerep és minden apró kis szerepének örülök, amiben látható. Ez pedig nem is olyan jelentéktelen szerep, mint amilyennek az első percekben hiszem.
Örülni egyébként nincs minek: a politika mocska rendszerfüggetlen. Itt volt a rendszerváltás előtt, közben majd utána és a mai napig nem tud kihalni. És innentől nem attól torokszorító a történet, ami a vásznon történik, hanem az a múlt, ami velünk történt. Nem csak személyesen, hanem az országban, amit a 2000 után született kamaszaim csak egy kriminek látnak, az nem csak az. Értik, de nem érezhetik.
Sosem kellene megtudniuk, hogy milyen úgy meghalni, úgy elveszíteni valakit, hogy még élhetne… “csak” mert útban volt. Nem élték át, és ha szerencséjük van nem jön vissza az a kor, amikor azért nem utazunk, mert a határon vagy útközben nehogy valakinek eszébe jusson, hogy nem mehetünk tovább, amíg nem kapnak kényes információkat… mert kaphatnának…
Volt időszak, mikor a nemzeti ünnepeken kimentünk – azt hittük – szabadon a múzeumkertbe… ma már inkább vidéki kirándulás, vagy itthoni szabadnap a program, nem vágyik a franc se pártrendezvényekre. De megélni sose kelljen újra, hogy azért kell itthon maradni, mert a rendőr-belügyes apa bármikor behívható kell, hogy legyen.. igen, volt ilyen, és minden fedett és kevéssé fedett történet sebeket szaggat ebben a filmben, olyan nagyon-nagyon régieket. Meg nem annyira régieket… mert még élnek és a hatalomban vannak (!), akik minden rendszer túlélői… és az emlékek előtörnek, hiszen még a kilencvenes évek közepén is másfél óra alatt állhattam a szőnyeg szélén pillázva, hogy kerültem egy fedett objektum látóterébe “az ales lányaként”, hiszen “tudnod kellett volna…”
És most is tudom: velem kell véget érnie ennek a korszaknak, nem lehet tovább mérgezni az én gyerekeim életét a múlt mocskával, fel kell állni, és tiszta lappal kell induljanak az életben, ne kelljen azzal a lelki fájdalommal megküzdeniük, amin változtatni nem lehet. A múlt nem kísérthet több generáción át, egyszer le kell zárni.
Ma elindult a múlt lezárása nálunk. Ritka, amikor egy “sima krimi” után hazáig vígasztalnak a kamaszok, úgysem mondhatom el nekik, amikre nincsenek szavak…

Bányavirág – Pinceszínház

Erdélyi bányászfaluban Ivánnál (Kaszás Gergő) iszunk… Igen, ebben a bányát már rég bezárt nem is faluban, községben! már mindenki totálkárosra itta magát. Iván hol Mihállyal (Epres Attila), a dokival vedel, hol csak úgy. Eredendően a környezetéből nem tud kiszakadni, pedig menne már a városba életet váltani, de míg él az apja, addig maradni kell, gondoskodni róla. Munka nincs, pia van, és ez határoz meg mindent.
Szomszéd is van, jön Illés (Tóth József), aki az egyetlen antialkoholista a megyében, ettől függetlenül tapintatlanul vigyorog állandóan, fel sem fogva, hogy ez mennyire zavarja a lezüllött többséget. Neki “könnyű”, mert nem a bányából, hanem gazdálkodásból él nagylábon…
Illés hozza a hírt, hogy jönnek “magyarból” a tévések, és hagyományörzőbe kéne rittyentenie magát Ivánnak, mert ők bizony autentikus erdélyi riportot készítenénk az “öngyilkossági ráta” emelkedéséről. Az alkohol sem segít ezen az életmódon, viszont ami meg igen, az a kötélen lógás az erdőben, de statisztikailag ez viszont kiemelkedik az átlagból.
Illés felesége, Irma (Vándor Éva) szomszédol át rendszeresen hogy kompótjaival meghódítsa Ivánt, aki kivágja, mint azt a bizonyos macskát…
Mihály doki valahogy jobban kötődik a betegeihez, meg az azok által megszerezhető pálinkához, mint a családjához ebben a keserűen humoros történetben.
Iván húga – Ilonka (Bozó Andrea) az egyetlen, aki már belekóstolt a városi életbe, vágyik is vissza, de kényszerűen az örökség reményében “gondozza” a még mindig élő apjukat. Ha kétbalkéz díjat lehetne osztani, akkor a világbajnokságon már a dobogón lenne, az antiasszony mintapéldánya.
Iván és a doki versenyivását csak időszakosan szakítja meg Illés halála és temetése, mint ha mi sem történt volna, tolják tovább, bár Mihály valahogy ráeszmél, hogy az öngyilkosság nem opció a problémái megoldására. Végül azért a tévések is befutnak…

Az egész előadás tökéletesen felépített történet, őszinte alakításokkal, Csizmadia Tibor rendezésében.
(A trilógia 2-3. része a Szkénében fellelhető.)