Bíborsziget – Pesti Színház

Ha vígjátékot, komédiát vársz, akkor csalódás lesz ennek az estének a vége. Ha Bulgakov féle szatírát, groteszk megközelítését egy-egy probléma halmaznak, akkor sokkal közelebb jársz az igazsághoz.

Az előadás első pillanatában megtudjuk, hogy főpróbán vagyunk, a rendező-igazgazó Ganyadij Szenyovics (Kern András, akit a darabban innentől kezdve vagy Genyának  vagy Szenyának hívnak) meséli el, és kínlódik kb 5 percig azon, hogy mindenki tiszteletjegyet, állójegyet, szakami jegyet, bármilyen kedvezményes jegyet szeretne. Elszólásaiból ő meg fizető nézőket, mit nézőket: bérleteseket szeretne. A megvalósításban jobbkeze, az ügyelőként mindenes Fosinkó (Csapó Attila), aki még papagájt is játszik, ha arra kerül a sor, a “mindent a színházért” projektben. A várva-várt író Vaszil Demagogol (Orosz Ákos) sok nappal a határidő, és néhány órával a cenzor – Szavva Lukics (Fesztbaum Béla) érkezése előtt készül el a forgatókönyvvel. Így nem próba jön, hanem mindezt átugorva belerohanunk fejjel előre, na nem a falba, a főpróbába. Mert ezen múlik a léte a színháznak, hogy egyáltalán eljátszható-e az előadás, vagy a cenzor úgy utazik majd másnap nyaralani, hogy még nem is látta.
A Demagogol (Julies Verne álnéven wtf?) elvtárs által megálmodott darab a dögunalom kategória, mint úgy általában a hatalomnak megfelelni akaró történetek. Ez még annak sem sikerült megfeleljen, mert csak úgy megy át a cenzoron, ha a végére még bekerül az ideológiailag “helyes” vég.
Hullámzunk a történettel együtt: hol nevetünk, hol álmosan ásítozunk, aztán megint felpörögnek az események, és megint indokolatlanul üresjáratok vannak. A vége sem egyszerű, csak állnak a színészek a színpadon, és tőlünk várják a folytatást. Kisvártatva kapnak halvány tapsot, és ezzel lendülünk a végkifejlet felé, de ha nem értjük miért is kéne a diktátornak tapsolni, akkor lehet nem velünk van a gond.

Tele az esténk célzásokkal, áthallásokkal, egyértelműen kimondott, a diktatúrákat jellemző mondatokkal: “a kultúra veszélyes”, “ezt csak a fővárosban lehet eljátszani”… stb. A szóviccek fárasztóak, az szereplők megszólalásai közötti szünetek pedig nem kapnak magyarázatot (cenzor elvtárs mindig fáziskésésben reagál, persze az is lehet, hogy ez az ő “nagysága”, de a harmadik óra végén ez már sok)

Ami viszont igazán jó volt: a rendező (Kern András), az ügyelő (Csapó Attila), a ceznzor (Fesztbaum Béla), a kamaszoknak még nagy kedvence volt a kissé beállt Hali-Gali (Varju Kálmán), Vologya, a kellékes (Dino Benjamin), akik tényleg azt játszották, amilyen szerepet kaptak, és elhihettük nekik, ez tényleg egy valós színházi helyzet valahol a nagy Oroszországban, ahol a diktatúra az úr, és sajnos nyilvánvaló volt minden poén és mondat a helyén megáll jelenleg itthon is.

Az előadás végére az addigi szerencsétlenkedések is értelmet nyertek, átjött a diktatúra van üzenet is, csak túl hosszú volt az odáig vezető út.

Hegedűs D. Géza rendezte, lesz ez még jobb is, ez csak az elmaradt főpróba utáni első előadás volt.

Szólj hozzá!