Secondhand – szovjetüdök – Ökrény Színház

Emlékek nekem, kamaszaimnak történelem.

Szvetlana Alekszejevics történetei elevednek meg a színpadon, szinte az egész társulat belefeledkezik a játékba.

Random száguldunk előre és hátra az időben: hol a rendszerváltás korában vagyunk, és az orosz hímnusz szól, hol Putyin idejében, hol Csernobilról szólnak a történetek, de többször előugrik a szörnyű afgansztáni történelem, de még Szibéria is felbukkan.

Mindenkit más történet ragad torokszorítóan nyakon, és mindenkinek más a humoros rész.

Mivel a nyílt próbán is jártam, így a jelenetek egy része nem ismeretlen, sőt a mellém lehuppanó srácról is tudom, hogy az egyik főiskolás rendező, aki részt vett az előadás színpadra tételében. Ő mindig picit előrébb, vagy máskor nevet mint én, és ez sanszosan generációs különbség közöttünk, na meg ő már tudja mi következik, én meg csak sodródom tovább az eseményekkel.

Az igazsághoz két fontos tényező még hozzátartozik ma este: a két kamasz, ahol a kiskamasz éppen irodalomból az Állatfarm kapcsán a kommunizmusról beszélget az órákon, és a nagykamasz, aki nem egészen egy hete írt dolgozatot Gorbacsov és kora rendszerváltozásából. Ami a történethez hiányzik, az az írónő műveinek ismerete: egyiket sem olvastam, de egyre inkább érzem, hogy nemsokára estéim részévé válnak, és készíthetem a százas zsepit mellé. Az én történelmem viszont az emlékek, emlékek Csernobilról, a rendszerváltozásról, az új szabad életről, és az új diktátorokról, a régi orosz ünnepekről, ünneplőkről.

Határozott nosztalgia, a mátyásföldi központi laktanyából minden ünnepségre átvezényelt masnis ünneplős orosz kislányok látványa, ők profin tudták a himunszukat, mi csak a sajátunkat. Nosztalgikus régi sztori már a kötelező orosznyelv oktatás, ami ’88-ban még választhatóan angol-orosz avagy német-orosz volt, addig ’89-ben, az egy évvel szerencsésen később továbbtanulók már az angol-német és német-angol között is választhattak. Még két évvel az új magyar parlament megalakulása után sem volt érettségi tétel a második világháború utáni történelem, hiszen akkor már két éve vitatkoztak rajta a történészet, hogy mi volt igaz és mi volt hazugság a tankönyvekben, így elegáns megoldással kihajították a tételek közül a 20. század második felét.

Ezek mind-mind előkerülnek ma este, nosztalgiázom, majd hazafelé válaszolok és kipótolom a hiányzó történelem leckéket, és belecsapunk a diktatúra-szabadság kérdéskörbe, amiből minket kevésbé Putyin érdekel, sokkal inkább az itt és a most, a mit és hogyan lehet majd tanulni, továbbtanulni, ki megy és ki marad, és ha marad, akkor ha a kicsi megy, akkor mi hova megyünk. Ha nem nyeltem be elég könnyet az előadás alatt a múltból, akkor most a jelen kérdéseivel a jövőről kedzek sírva fakadni. Lesze-e a két fiamnak lehetősége normális szakon, álmaikat megvalósítva itthon tanulni? Vagy mindenképpen el kell majd menni? Hova menjünk? És mikor? És miért nem maradhatunk? Miért nem tanulhatnak, hacsak addigra nem lapátolunk össze egy kisebb vagyont? Hogy nem is erről szólt a darab? Nem… de nekünk, most hazafelé 5 km-re a kapunktól már erről szólt. Meddig akarunk még diktatúrában, agymosottként élni, vagy látjuk mi történik, de tehetetlenül sodródunk, és alkalmazkodunk a lehetetlenhez.

Az előadás időben és lélekben csapong, az elején több  a humor, a Vörös téren zajló búzakenyér versenyen, de gyorsan változik a kép, és hirtelen egy falusi ki-mit tud áll sorban a mikrofon mögött, ahol mindenki hozza a tipikus véleményét a rendszerváltás korszakáról: ki a szétszakad orszgágok neveit sorolja, azt is több részletben, ki a sztálinlányságát bizonyítja, ki a napi gondjait hajítja a szemünkbe, és olyanok is akadnak, akik csak elmondanák: hogy sokkal szarabbul élnek, mint a kommunizmus éveiben.

Külön több blokkban érkezik a múlt, kétszer is Afganisztán hagyatékában találjuk magunkat, először egy megkattant veterán apuka vágyik rá, hogy katonaként hősi halált halhassanak a fiai, akinek ez nincs a top 10-es listáján, de nyilván apuci nem meggyőzhető arról, hogy a hősi halál ugyanolyan értelmetlen, mint a kevésbé hősi. A másik afgán blokk már sokkal megrázóbb, amikor a fiatal 20-éves kiskatonák a wc-n húzhatják le az életüket, csak azért, mert elmentek ebbe az értelmetlen háborúba, és hazaérkezvén néhány darabjuk egy-egy koporsóban a gyászoló anyákhoz kerülnek, akik keresik a választ, a felelősöket a temetőben ülve és a fiaikhoz beszélve.

Szívfájdító annak a srácnak a története is, aki visszajut kisgyerekkorának színhelyére, ahol él még az a gyerekotthoni parancsnok, aki ma már csak “tanár, szakács, segítő… stb” néven próbálja betakarni a bűneit, amire az akkor még óvodás is tisztán emlékszik: hogyan szakították el a családjától, hogyan nem találta soha többé a szüleit, mit tudott meg az elszakított gyerek később az anyukája szomorú sorsáról.

Egy másik előadásban hallottam, és nagyon igaz, az fáj a legjobban, amiről nem beszélünk. Igaz. Nagyon fáj, sokkal jobban, mint ahogyan, és ahányszor ez előkerült ma este. Ez nem más, mint 1986.04.26. Pripjaty, Csernobil. 1986.04.26-án még normális életet éltek Pripjaty városában a családok. Néhány nappal később, már menekültek, de csodabogárrá váltak, mindenki arra volt kiváncsi, hogyan éltek, és élték meg az atomerőmű felrobbanását. Hogyan látták a vadászok, mi volt a feladatuk, mennyire fájón tudott nézni a kölyökkutya, hogy menekültek a cicák, hogy ásták el élve, a már golyóból kifogyott vadászok a háziállatokat, és ez nekik a lelkükben mekkora fájdalommal járt. De ott járt a tényefeltáró újságíró, aki inkább tájbeszámolót tartott, minthogy a véres, és gyötrő valóság ábárzolását vitte volna haza, és tájékoztatta volna a lakosságot a valóságról. A Pravda és a nemzetközi hírügynökségek által megkapott anyagok a valósággal még csak köszönő viszonyban sem voltak, ha csak karcolták volna az igazat, már összeomlott volna a szovjet rendszer, mert ott kellett volna kezdeniük a híreknek: az állami és katonai vezetők hazudtak, de nagyon nagyot. Ennek lettek rendkívül súlyos következményei, például annak a kislánynak a története, aki 7 évesen halt meg egy 9 ágyas kórteremben csupa kopasz másik kislánnyal együtt. Mert ők Csernobil áldozatai, még akkor is, ha nem ott, és nem rögtön haltak meg. Innen nincs tovább, itt a szívemben megáll az előadás, annyi szállal kötődünk ehhez a dátumhoz: 1986.04.26. Mivel ez nekem nem történelem, hanem emlékek, én pontosan emlékszem, hogy azon a napos kora délutánon (igen, már felénk fújt a szél bőven) éppen egy baráti kerti bográcsozás zajlott, ahol a leginkább főzni tudó apukám volt kint a kertben, mi pedig a tavaszi égető napsütés ellen a házba menekültünk. A szüleink kint a bogrács körül jártak, ki-be mászkálva a házban, egyedül apu volt kint végig a tűző napon a hófehér bőrével. Nem fogja senki bizonyítani, hogy ezért, és pont akkor. De 9 évvel később már a temetésén is túl voltunk, mert a tüdőrák nem válogat, a szél pedig fújt. Annyit tudott tenni apu abban a bajlós 1986-os évben, amikor a BM-ben dolgozva az első megszűrt szörnyű hírek beértek, hogy esélyt sem adva a fertőzésnek, letiltott minket azon a nyáron a zöldség-gyümölcs megvételéről, mert a szél nem válogatja ki a saláta és káposztaföldeket, hogy merre viszi a sugárfelhőt, jutott az mindenhova, ha nem muszáj, akkor ne együnk belőle. Mi több ezer km-re Csernobiltól így éltük át, és halt bele apu ebbe a történetbe, de mekkora lehetett a veszteség ott, és akkor, vagy néhány évvel később Pripjaty lakói között. Az igazságtalanság ott is kiütközött, hiszen senki nem vihetett semmit magával a fertőzöttség miatt, kivéve a kivételezett párvezetők, akik még az üres befőttesüvegeket is átmenekítették új lakóhelyükre. Az élet viszont körforgás, 04.26-a lett életem egyik legszörnyűbb napjából, az egyik legcsodálatosabb nap: 14 évvel a csernobili robbanás után napra pontosan elsőszülött – ma már felnőtt nagykamaszom – megszületett és a karomban tarthattam. Nem meglepő módon, a szülinapján minden online újság felületén megemlékezést lehet olvasni a Csernobili atomerőmű katasztrófájáról..Közeledünk a második X-hez, de ez még sokáig, sanszosan élete végéig el fogja kísérni: a családi múlt és a történelmi, orosz múlt miatt.

Új és tipikus figurkákat is kitermelt a rendszerváltozás, a semmiből jött, de meggazdagodott, felemelkedett, viszont magányos “szakértő” réteget. Tipikusan hasonlít, az önjelölt “marketing guruk”-ra az előadásban megjelent 50 körüli előadásokat tartó néni, aki saját magán, a pénzén, és az előkelő életén kívül a világon senkit és semmit nem szeret, és nem becsül meg. Sorolni tudnám az itthoni neveket, de ugyan minek… nem fognak találkozni a tükörképükkel… mert van akkora nagy arcuk, hogy az nem fér be a színház ajtaján. Tartanak helyette egy újabb FB live bejelentkezést, vagy egy vacsiúj marketing techikáról egy konferenciát. Mindegy mi az, csak a gazdagodásuk meglegyen belőle.

Szabad ország lett Oroszország, és a körülötte a régi SZU szétesett tagállamai, nem beszélve a körülöttük élő kelet-európai blokkról. A szabadság mámorában élő államok pedig nem tudnak mit kezdeni a nagy jólétükkel: újabb és újabb diktátorokat termel ki a társadalmuk, aminek hatására újabb és újabb gyűlölet érkezik, mindig van olyan nép, vagy népcsoport, akike gyűlölni “kell”, vagy “illik”, hogy a hatalomban az újdiktátor megmaradhasson, és legyen újra az elbizonytalanodott “szabad” népnek új vezére.

Hogy mi az összefüggés: Marx, Lenin, Sztálin, Brezsnyev, Gorbacsov és Putyin között? Átszáguldunk a 20. század történelmén a Secondhand előadáson, és abban a pillanatban világossá válik.

16 éven felülieknek ajánlott, mi ezt félig betartottuk, hazafelé a kiskamasz 14 évesnek elmagyaráztuk a homályos történelmi időszakokat (afgán háború, csernobili katasztrófa – nem kettő volt, egy volt az, mert ami felrobbant a Szovjetunióban az nem egy másik, az pont Csernobil volt). De a legfontosabb kérdés mégiscsak az lett hazafelé, hogy mi az a szabadság, kinek mekkora szabadsága van, dönthetek-e másképpen, mint amit a hatalom a nyakamba varr. Vagy csak megteszem, amit követelnek tőlem? Csak parancsra cselekszem, mint az a régikáder, aki “csak a munkáját végezte”, amikor kivégezte és megkínozta a kommunista rendszer ellenségeit, mert az volt a “szakmája” és a “fontos beosztása”.
Hogy lehet ettől a helyzettől megmenekülni? Itthon lehet maradni? Vagy muszáj lesz elmenni? Hogy lehetünk magyarok akkor is, ha el kell menekülnünk egy diktatúra elől? Az örmény lánynak is menekülnie kellett az azeri terror elől, ha élni akart….

Rengeteg kérdés, sok nevetés, és mégtöbb emlékezés, mélyen a sorsok mögé nézés lett a Secondhand legnagyobb erőssége.

Bagossy László, és a főiskola harmadévesei rendezték.

A szereplők közül a legemlékezetesebbek: Csákányi Eszter, Fizca István, Znamenák István, Csuja Imre, Pogány Judit, Epres Attila, Patkós Márton, Polgár Csaba, Dóra Béla, Máthé Zsolt… és a többiek.

A díszlet ötlete meghatározta az egész játékot, a több boltnyi használt ruha adat az alapját a jeleneteknek, amik nagyon rugalmasan változtathatóvá váltak alkalmazkodva a történetekhez.

Jó lesz ezt az előadást időnként újra és újra megnézni, és emlékezni. És átélni az a szürreális élményt: de jó, hogy pont akkor, pont nem voltam ott… de most itt vagyok, és rohanunk egy újabb diktatúra felé… és vajon merre és hogyan tudunk elugrani a felénk száguldó, lerohanó propaganda elől… A két kamasz mostanában lép majd ki a nagybetűs életbe, ami lesz annyira bonyolult, és kíván majd annyi rugalmas alkalmazkodást tőlük, mint amikor a rendszerváltáskor mi értünk a felnőttkor küszöbére, és azóta is az alkalmazkodásból áll az életünk.

DE a remény hal meg utoljára: úgy értünk haza, hogy MENNI FOG! Vagy mi megyünk…

 

Szólj hozzá!